Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-13 / 268. szám

Puskin: Ahogy egy verébfióka csipog egy óriási marokban. Olvashattuk több lapban, hogy az idén volt 200 éves a Práter, ez a híres bécsi szórakozópark. Azért 200 éves, mert II. József császár annak idején, 1766-ban az év végén en­gedélyezte, hogy az addig császári-királyi vadászterület a nagyközönség számára is hozáférhetővé váljék. Ugyancsak 1766. végén adták ki az első vendéglői, kocsmai és egyéb szórakozóhelyi engedélyeket erre a területre... (Akkor még persze nem tudhatták, hogy később milyen izgalmas osztrák —magyar meccsek teszik az érdeklődés középpontjába.) Egy olvasónk kétségbe vonta levelében az újsághírek helyességét. Felhívta figyelmünket, írjuk meg kétségeit: Hogyan adhatott II. József 1766. végén engedélyt a Práter ■megnyitására, amikor még csak 14 év múlva, 1780-ban lett király... Lévén 1766-ban még Mária Terézia a trónon...? Hm... hm... Hát ezen érdemes elgondolkozni. Mert komplikált ügy valóban ez a Práter-engedély... De azért kisüthető... Ebben az időben tényleg trónon ült a Habsburg házi Mária Terézia (1740—1780). De ez a jóasszony férjhez- ment a német—római császárhoz, Lotaringiai Ferenchez. Ahogy az lenni szokott, egyszer Ferenc császársága is véget ért, (1765)... Fiacskájuk, 11. József így már 1765-ben német- római császárrá vált, mint a Habsburg—lotaringiai dinasztia első tagja. Az igaz, hogy magyar király tényleg csak 1780- ban lett 11. József... De hát azért mint császárnak is volt már annyi hatalma, hogy 1766-ban engedélyezhesse a va­dászterület közkinccsé adását... Ez sem volt komplikáltabb részére, mint az urallcodás... így aztán az olvasónak is igza avan, de azért a Práter 200 éves jubileumát is jogosan ünnepük a bécsiek és nyu­godtan hivatkozhatnak valóban II. Józsefre is, az akkor még csak császárra... Hát megírtuk, mert kérték... i ’, u i (Dr. Szemes) •V két sem féltik, ő meg a ron­gyait sajnálja. Nemes Jani nem mozdult előtte. Csak akkor vette ezt észre, amikor a fejét Jani ci­pőjének talpába ütötte, óva­tosan mellé kúszott. Társa kéz­mozdulattal értésére adta, hogy figyeljen előre. A töltés itt már beleolvadt a külső pá­lyaudvar bejáratába. Néhány méternyire tőlük vörös jelző­lámpa pislákolt halványan. Jani el akarta venni Kuvasz­tól a két robbanóanyag-cso­magot, de meggondolta a dol­got. Rájött, hogy könnyelmű­ség lenne a teherrel minden felderítés nélkül, vaktában to­vábbmenni. Kuvaszt hátra hagyta. Lassan, nesztelenül méterről méterre közelített az utoljára beállt szerelvény utol­só kocsiját jelző vörös lámpa felé. Sikerült egész közel férkőz­nie a vagonhoz. Szíve hevesen dobogott, azt hitte, mindjárt ki is ugrik a helyéről. Érezte, hogy a verejték elönti a tes tét. Még a lélegzetvétel is ide­gesítette. Végre mégiscsak megnyugo­dott, s akkor néhány másod­percig feszülten figyelt. A va­gon feléje eső sarkánál embe­ri alak körvonalait vélte fel­fedezni.. Várt. S amikor mo- corgást hallott, már biztosan tudta, hogy nem tévedett. A német őrszem támaszko­dott ott a vagon oldalához. Ja­ni hamarosafi rájött, hogy £ katona elbóbiskolt. A szunyó­káló őrszem időnként meg­megcsúszott, s ilyenkor az ál­mából tompán eszmélő ember ügyetlenségével kapkodott vál­lához, a csövével lefelé fordí­tott puskája után. De aztán újra a mellére billent az álla s bóbiskolt tovább; (Folytatjuk) szerelte fel a két csomagot. A zsákvásznat széthasította, és abba burkolta a félkilós tri- kettő kockákat. Az egyik cso­magba öt, a másikba hat koc­ka iutott. • Maradt nála még három tízdekás paxitrúd. A kisebbik adag tri-kettöt egé­szítette ki vele. Átkötözte a csomagokat, jó szorosra fűzte a hajlékony rézdrótot, nehogy a tri-kettő kockái széthullja­nak. a gyújtózsinórokra rá­húzott egy-egy gyutacsot, az­tán beszerelte őket a csoma­gokba. — Kész — szusszantott elé­gedetten. — Induljunk! — Várj még egy kicsit — tartóztatta Nemes Jani. — Nyisd kj a füled jól. A töltés aljában kúszunk el a bejára­tig A szerelvény utolsó ko­csija, úgy hiszem, még az =0- ső váltó előtt áll. Jó lenne azonban a váltó fölött is rob­bantani. Megpróbálom. A be­járatig én megyek elől, és te hozod a csomagokat. Ott majd ide adod nekem, s míg a va­gonok alatt dolgozom, fedezel engem. Ügy akarom, hogy a két vagon ne egyszerre rob­banjon. Amikor visszavonu­lunk, felváltva fedezzük egy­mást, és indítjuk a sínekre rakott tölteteket. Érted? — Igen — suttogta izgalom­tól remegő hangon Kuvasz. Elindultak. Szorosan a föld­höz tapadtak. Az idő végtelen­nek tűnt előttük. Alig kúsztak öt percet, de már úgy érezték, mintha ez a kínosan fárasztó út órák óta tartana. — Tönkremegy az egyetlen ruhám — suttogta maga elé Kuvasz. Aztán érezte, hogy ostoba és a helyzethez méltat­lan gondolata az arcába ker­geti a vért. Hogy is juthatott az eszébe ilyen butaság, kor­holta magát. Mások az életű­ilyen sínek körüli dolgokban. De azért a vasutasoK között se lenne mindenki ilyen ta­lálékony. mint Jani. Az elsőnek összeszerelt rob­banóanyagot áthelyezték a leg­közelebbi ívjelző karóhoz. Az­tán sorra került a második, a harmadik, majd a többi. Gyor­san dolgoztak, s annyira be­lemelegedtek a szerelésbe, hogy még az óvatosságról is megfeledkeztek. Az egyik sze­relési helytől a másikig fel­egyenesedve, , futólépésben si­ettek. Kilenc élesített töltetet helyeztek el — egymással át’ó- san — a sínpár belső oldalán. Indultak volna már a tizedik­hez, amikor Kuvasz megtor­pant. Elkapta Nemes Jani kö­nyökét és visszarántotta a barátját: — Megállj! Mór csak há­romszáz méterre vagyunk a külső bejárattól. Lecsúsztak a töltés oldalán. Meghúzódtak egy kis pocsolya száraz nádszálai között. Gyen­ge szél kerekedett, s a nádszá­lak idegesítően zörögtek. Az égen néhány helyen fosziadoz- ni kezdtek az esőfelhők, s a sötét kárpit résein egy-egy halvány csillag hunyorgott a végtelen messzeségből a föld­re. A hold azonban még min­dig fekete felhőfátyol mögé rejtette az arcát. — Felezd el a trl-kettőt — mondta Nemes Jani. — Egy vagonnak elég a fele is. Te­gyél gyutacsot mind a két cso­magba. — Mennyi gyújtózsi­nórod van még a tekercsben? — Talán tíz méter. — Teljesen elég lesz. de úgy vágd szét, hogy a zsinór egyik fele hat, a másik négy méternyi leaven. — Miért? Mit akarsz? — Ha lehet, két vagont ké­szítünk ki. Kuvasz az utasítás szerint lé szereljük fel, és mindjárt robbantjuk is őket — tanácsol­ta Kuvasz. — Megvan! — villant fel egy ötlet Jani fejében. Itt a vágány kanyarral fut be a külső pályaudvarhoz. Tehát nemcsak a száz métereket jel­ző szelvénykarókat helyezték el a töltésen, hanem húsz-har­minc méteres távközönként ívjelző karók is vannak. Eze­ket pedig a sötétben is köi'y- nyen észre lehet venni. Ahol ni, egy — mutatott előre —, két méternyire lehet tőlünk Az lesz hát a legokosabb, ha a paxitot pontosan egy-egy szel­vény-, vagy ívjelző karó irá­nyában helyezzük el. Tetszett az ötlet Kuvasznak, neki ez soha nem jutott volna az eszébe. Igaz, Nemes vasu­tas, könnyebben kiigazodik az >5\\V.\\\\\\\\\\\\W. XVIII. Ez elég is lesz. Gyutacsot vett elő, s az egyik gyújtó­zsinórdarabot óvatosan a gyu­tacs hüvelynyí­lásába helyez­te. Fosával rá­harapott a gyu­tacs felső vé­gére. A vékony fém könnyen horpadt és fo­góként tapadt rá a gyújtózsi­nórra. Az indí­tóképes álla­potba helyezett gyutacsot aztán Jani markába nyomta. Nemes a sín­re kötözött pa- xiton kitapo­gatta a gyutacs elhelyezésére szolgáló lyukat. Gondosan bele­csúsztatta a kis fémhengert. — Arra nem lesz időnk, kis- apám. — Igaz — ismerte el Jani szavainak helyességét Kuvasz, tehetetlen mérgében kiköpött. — Kész, mehetünk tovább egyenesedett fel, de aztán el- káromkodta magát. — Azt a betyár mindenségit! — Mi a baj? — Fel csak “ felszereljük a paxitot, de hogyan talá'iuk meg visszafelé ebben a sötét­ben? Minden talpfához nem hajolhatunk le. — Hát akkor majd visszafe­geivel találkozik ezekben a napokban, s így magas szintű irodalmi viták, érdekes szó­csaták dúlnak a dráma kere­tében. Érdekes, hogy még ma is megoszlanak a vélemények Puskinról, hogy milyen volt ő valójában. Sokan úgy gondol­ják, lágyszívű Lírikus. Nincs igazuk. Minden fellelhető könyvet, életrajzot elolvastam Puskinról. Energikus, erősza­kos férfi volt, aki nem hagyta magát, s bárkivel szembeszállt. Nemhiába mondták róla: „Ö a legafrikaibb európai, és a leg­európaibb afrikai.” Vége a szünetnek, a közön­ség várja a folytatást. Búcsú­zóul egy személyes vallomás, de ez már nem Puskintól, ala­kítójától, Polgár Gézától: — Sok jót és szépet hallot­tam az egri közönségről. Na­gyon szimpatikus a város is. Régen vágyom már az egri színpadra. Most végre néhány nap múlva találkozunk... Mintha korabeli festményből lépne ki — Gogol áll előttem. De mit keres itt A revizor hí­res írója? Hisz ezekben a na­pokban pontosan Olaszország­ban kellene lennie. Gogol elhárítja a felelősséget: — Én nem tehetek róla. A valóságban csakugyan olasz földön vagyok, és így ezekben a napokban nem találkozhat­tam Puskinnal. De Németh László „nem engedett” elutaz­ni, itt tartott Oroszországban, hogy ezekben a válságos per­cekben találkozhassam Puskin­nal. így válik teljessé az orosz irodalom. És mit mond Paláncz Fe­renc? — Kis szerep, de jó szerep, s igyekszem jól csinálni. Mit mondjak még? Jólesik haza­menni Egerbe. Gogolt is színpadra hívja az ügyelő. Siet, Puskán várja. A nézőtér sötétjéből figyelem a jelenetet. A reflektorok fény­csóvái kettéválasztják a szín­padot. Az első rész az intrikáé, — itt szövik a csapda hálóit az udvar hatalmasai — a másik a vergődésé, — itt búcsúzik Pus­kin Gogoltól, s egész Oroszor­szágtól. A csapda lassan bezá­rul... Siker, hosszan tartó lelkes taps a miskolci színházban. • Németh László drámáját no­vember 17-én, csütörtökön mu­tatja be az egri Gárdonyi Gé­za Színház. Márkusz László Szobájába — öltözőjébe in­vitál. Fáradt és izgatott is egyszer­re. Gondolatai most is hódolói körül kalandoznak. Néhány perce van csupán, nemsokára dolgozószobájába hívja Puskin. — Nemcsak a szerep szerint vagyok izgatott, bevallom, et­től függetlenül is. Ez az első színházi szerződésem és egy­ben első nagy szerepem. Eddig a Néphadsereg Művészegyütte­sében játszottam, főleg 15 éves kamaszlányokat, most pedig asszonyt. Mégpedig nem is akármilyet, Puskin feleségét, s egyben a cári udvar dédelge­tett kedvencét. Érdekes, izgal­mas feladat... Még tovább is folytatná, de a hangszóró az ügyelő hangját suttogja: — Péva Ibolya, színpadra!... Megszokott mozdulattal el­nyomja a félig szívott cigaret­tát, tükörbe néz, igazít egyet a hajkoronán, mire a tükörkép elégedett mosollyal nyugtáz. — A viszontlátásra Egerben — mondja nevetve, s a követ­kező pillanatban már a komor tekintetű Natasa siet a szín­padi vasajtó felé... Néhány perc várakozás és ki­alszanak a reflektorok, vége az első résznek. Jön Puskin. Ké­nyelmesen végigdől a heverőn, sörösüveget bont, s nagy kor­tyokat iszik kiszáradt torok­kal. Csak azután beszéL — A szünetben mindig le­pihenek pár percre. Nagyon fá­rasztó, kimerítő az előadás. Játszottam már Adámot, Otel­lót, az Aranyembert és még sok nagy szerepet, de ilyen ne­hezet még sohasem. — Miért ilyen nehéz? — Nem könnyű ezt így el­mondani. Puskin az orosz iro­dalom nagyjaival, reménysé­Puskinnál jártam látogató­ban. A találkozáshoz nem kel­lett utaznom sok ezer kilomé­tert, s időben sem* visszafelé. Németh László volt a kalau­zom. Ö így vall a dráma böl­csőjéről: — Ez a darab úgy keletke­zett, hogy a Gondolat Kiadó kérésére elvállaltam egy köny­vecske írását Puskinról. Há­rom évbe került, amikor más munkáim közben a tanulmány elkészült, volt hát idő, hogy csodálatom és szánalmain a nagy orosz irodalomalapító iránt beérhessen. Puskin 20 éves korától 36-ig — haláláig — egyik száműzetésből a má­sikba, szűkülő hajtógyűrűkből még szőkébbekbe került (úgy is lőtték le, mint vadászaton a kitörni próbáló vadat), ő azon­ban tér, s levegő fogyására új és új műfajok alapításával, orosszá hódításával felelt, a maga korán elfogyott lehetősé­geiért a század legnagyobb iro­dalmának lehetőségeit hagyva megtorlásul. „A csapda” — csú­szott ki toliam alól, ahogy élet­rajzának végére értem. Ezen a címen lehetne drámát írni róla!... És Németh László megírta A csapdát, Puskin utolsó nap­jainak történetét. ■» Puskint keresem, de csak a jóságos Valér, Puskin inasa fo­gad a pétervári dolgozószobát jelző színfalak mögött. — Most nem ér rá a kegyel­mes úr, kedves látogatója van, Bjelinszkij jött hozzánk. Most valóban nem zavarha­tom, várni kell. Kellemesen teltek a várakozás percei. Na­tasával, Puskin feleségével ta­lálkoztam. Érdekes, izgalmas szépség, kacér asszony. Sok mindent nem ért meg Puskin világából... Az éjszakai állomás peron­ján a forgalmi tiszt kérdezi a távozó vonat után letörten néző Novák tanár úrtól: „Nem tetszett elutazni?” Novák tanár a halálba menők teljes biztonságával válaszol­ja: „Nincs hová.” Ekkor talán még maga sem tudja, hogy hamarosan meghal, meg kell halnia. Beteg? Nem különö­sebben. Igaz az fáj a tanár úr­nak, hogy makacs, önfejű, él- nivágyó és érzékeny lánya, Hil­da megszökött az éppen érett­ségiző szerelmes fiatalember­rel. Azt a sérelmet is nehezen tudja elviselni, hogy az érett­ségin elbukott diák éppen a bankett estéjén orvul megtá­madja. Azt is nehezen érthe­tőnek. legalábbis nem meg- magyarázhatónak tartja, hogy Fóris tanár úr revolvert hord magánál, szadista nevelési módszerekre akarja rávenni és az emberek kezelhetetlensé- géről szaval. De azt már elvi­selhetetlen tehernek tartja, az erkölcsi megsemmisülés teljes­ségének érzi, hogy a sárszegi ARANYSÁRKÁNY _ _ ttm f LÁTOGATÓBAN ! PUSKINNÁL kis zúglap, az Ostor, belenyí- laz az ő feddhetetlen egyéni­ségébe és csokorba köti az eseményeket, amik vele, No­vak Antal számtan-fizika ta­nárral történtek. Nem, Novák tanár úr nem tett semmit, a dolgok és az események vele történ tolt. Vagy ha így pontosabban hangzik: rajta csattantak a pofonok, az ütések amiket sö­tétben kapott. Mindenki tudja hogy az ütlegeket kik ad­ták, de a tetteseket senki nem látta, csak azt, hogy Novák Antal hátán nyolc centiméte­res nyílt seb tátong, teste vé­res és ő már nem nagyon akar élni. A negyvenöt éve­sen özvegy pedagógus, aki hi­vatása teljes vértezettségével és megszokottságávai szereti azt, amit csinál és főképp azt, ahogyan tanári tenniva­lóit műveik olyan magányos és olyan veszedelmesen szo­morú lesz, mint az az arany- sárkány, amit a gyerekek az utcán ráncigáinak s bizonyta­lan sorsával lebeg-libeg a ma­gasban, megsemmisülésre vár- ,-a. Mert ez a Sárszeg, zegzugos utcáival, kicsiny és kicsinyes jmbereivel, a század eleji vi- , ág látszatra és társadalmi rangra élő embereivel, elvisel­hetetlen, hazug gondolkodá­sával. sunyiságával, barokk­sárga házaival, meghittnek lát­szó kertes otthonaival, embe­ri és hivatali függéseivel, ami­ket — ha az ember komolyan vesz — bele kell őrülnie,_ vagy pusztulnia, nos, ez a Sárszeü — börtön. Ez Kosztolányi Dezső regé­nyének atmoszférája, lírája; ez fojto.tt tragédiája. Novák Antal végzetes mozdulata után sem változik semmi. Liszner Vili, a bukott diák ér­vényesülni fog — mindenek­előtt leérettségizik, mert egy gazdag kereskedőnél ez csak idő kérdése — Fóris tanár úr tovább indokolja másoknak a nevelésről vallott módszerét a zugszerkesztő tovább szer­keszt. mert a kisváros szelle­mi zugpiacán igényt elégít ki, az igazgató kap egy új szám­tan-fizika szakost, aki majd nem kívánkozik Velencébe utazni, gondolázni kislányá­val. ; . Ezt a sárba és kicsinyesség­be süllyedt világot vitte film­re Ranódy László, a film ren­dezője. A Pacsirta emlékeze­tes sikere után mintha még közelebb jutott volna Koszto­lányi Dezsőhöz, a nagy líri­kus egyéniségéhez. Maradék­talanul kifejezi képekben azt, amit az Esti Kornél panaszai­nak hangulatából olyan jól ismerünk. Ebben a filmben is — akárcsak a regényben —- minden hangulat, lira s ezért egy kissé minden befejezetlen. Mozaikból, apró gesztusok­ból, zsúfolt szobákból, apró, finomabb-durvább egyénisé­gekből áll össze ez az apró világ, ahol a bonyolultabb szö­vésű lélek, az érzékenyebb lelkiismeret szétbomlani kény­szerül. A színek, formák sze­líd és igaz harmóniája ez a film, s nyomában kíváncsiam vagyunk Kosztolányi zenélő verseire és — nem véletlen •— prózájára is. Ranódy — Illés Endre for­gatókönyve nyilván a rende­zői szándékot követi, vagy azt megelőzően a rendezői szán­dékot irányította — csak a regény fő sodrási vonalát hagyta meg, Novák Antal tra­gédiáját elevenítette fei. Ért­hetően, stílusosan, igaz élr ményt ajándékozva a néző­nek. Lírát adott a képekben; elgondolkoztató szimbolikával toldva meg a Kosztolányi pró­zájából áradó hangulatot. Egy lényeges fogyatékosságra azon­ban mégis rá kell mutatnunk, Ranódy rendezőt ez alkalom­mal mintha cserbenhagyta volna időérzéke. A képek rit­musa néhol túl lassított és ez az élmény rovására megy. Nem a harsogóbb, a csiri­csárébb kisvárost kérjük szá­mon a maga törpe eseményei­vel, hanem azt, hogy ebben a lírai filmben gyorsabb ritmust kellene diktálni. Mensáros László játssza No­vák Antal tanár urat. Néhány kitűnő fUmalakítása után —- inkább színpadi és pódium­művész Mensáros László — ebben a Kosztolányi által tér remtett világban rangos ala­kítást nyújtott. Eszköztelen, mindig pontosan a hangulatot megörökítő arcán olyan finom váltások jelezik a lélek hábor­gását, amiket ritkán látunk filmeken. Ha van egyéniség, amely tetőtől talpig azonos önmagával, ez a tanár-figura az. S hogy ez a karakter mennyire sikerült, arra jel­lemző, hogy az egész magyar színész-élvonal felvonulása a filmben egy pillanatig sem ár­nyékolja be ezt a tanárarcot. Béres Ilona, Tóth Benedek szerelmespárja ennek a han­gulat-kompozíciónak a derű­sebb oldalát teszi fényessé. Illés György képei kitűnőek, maradéktalanul hozzák elénk Kosztolányi világát. Ezt az operatőri munkát díjazni le* hetne. A nagyigényű vállalkozás­nál nem szabad megfeledkez­nünk Szokolay Sándor zené­jéről. A magyar komoly zene egyik mestere stílusosan gaz­dag zenét komponált. Farkas András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents