Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-13 / 268. szám
Együtt alkotásainkkal Közös ügy lett spontán, nagy itzavak nélkül. Már a kezdet kezdetén kétmillió ember közös ügye,lett. Az egész város figyelte formálódását. A kanyargó villamosok peronján örültek a munkasikereknek, féltő tanácsokkal óvták a hibáktól. Nap nap után büszkék voltak rá, mert tudták, hogy közös művük, amely mindnyájuknak könnyebbséget, örömet okoz majd. * És közösen jöttek ünnepelni a sikert. Nem hívta senki az embereket a megnyitást követő napokban, hogy örüljenek, legyeinek büszkék az alkotásra. Mégis jöttek, szervezet- lenül, spontán, családostól a Nagykörutat és a Rákóczi utat felvonulás színterévé változtatva. Elzarándokoltak a féltve figyelt, városukat gazdagító új létesítményhez. Megkopogtatták oszlopait, gyönyörködtek a kirakatokban, dicsérték a világítást, és még lottót is többet vettek, remélve, hogy az itt vásárolt szelvény szerencsésebb. A fővárosiak közös ügye lett a már elkészült Emke-aluljáró. Közös ügy, mert érezték, hogy maguknak csinálják, és tudják, hogy önmagukat gazdagították vele. De miért nem tud mindig ennyire közös ügy lenni az ország más, nagy alkotása, amely hazánkat gazdagítja? Emlékszünk még, amikor nagy szavak, kissé teátrális, irányított megmozdulások nyomán figyelt fel az ország egy új munkára. A sajtó naponta cikkezett róla, magas személyiségek tisztelték meg látogatásukkal — és szinte mindenkinek illett tudnia, milyen munkafázis van még ott hátra Személyes ismerőseink lettek az ott dolgozók, és bár kissé harsány reklám közepette, de valahogy mindnyájan fellelkesedtünk és tiszta szívből örültünk az eredményeknek. Később aztán elszégyelltük magunkat, mert felfedeztük, hogy túlhajtottak a szavak, a cikkek, a magas személyiségek látogatásai; felfedeztük a harsányságot. És restell tűk a tiszta lelkesedést, örömet, büszkeséget. Pedig nem az eredmény, hanem a módszer volt hamis. És e hatásokra annyira elszégyelltük magunkat, hogy még mindig — pedig már nincsenek túlzó módszerek — nem merjük lelkesen, igazán közös üggyé tenni a mi alkotásainkat. Pedig vannak olyan művek, amelyek méltók lennének a figyelemre. Akár csak a harmadik ötéves terv legnagyobb beruházására, a 600 megawattos visontai erőműkombinátra gondolunk. Mikor zarándokoltunk el, mi, Heves megyeiek, hogy figyeljük, hogyan szökkent acélszárba az alkotás? Mikor éreztük igazán büszkéknek magunkat, hogy a megyei szénből a megye erőművéből táplálkozik majd hazánk? Vagy más megyék, az egész ország érezte-e már, hogy közös ügye ez a nyolcmilliárd forintos óriási beruházás? És hazánk többi nagy alkotása! Megyénkben is sokan élnek olyanok, akik nemcsak hogy nem látták, de nem is nagyon érdeklődnek a megye és az ország új értékei után. Pedig miként a pestieknek az Emke- aluljáró, nekünk a visontai erőmű, a Hadnagy utcai lakótelep a .közös ügyünk”. Épp úgy hitet kell tennünk mellette, mint a pestieknek. Hiszen egy erőmű, meg egy lakótelep is tud olyan nagyszerű lenni, mint egy látványos aluljáró. Még jobban közös üggyé kell tenni az ország új eredményeit. El kell kezdeni megyei szinten megismerni munkánkat. Figyelemmel kísérni eredményeinket. Érdeklődni az alkotások iránt. Aztán elhagyni a megye határait és az ország új kincseiben kell gyönyörködni. Ha nincs más mód, legalább az újságok hasábjain, a rádió hangszórója mellett, vagy a tévé képernyője előtt. Meg kell ismerkedni Százhalombattával, Pécs, Szeged és a többi megye új értékeivel. Az ország munkájával, alkotásaival. Mert csak így válhat közös üggyé munkánk. így születhet olyan reális lelkesedés, amely szárnyat ad a feladatok végzőinek. Fel kell támasztani a mély, igaz lelkesedést, mint amivel a pestiek gyönyörködtek az aluljáróban. Legyen Visonta és minden alkotásunk „Emke-aluljáró”. Féltett, szeretett, tisztelt, lelkes büszkeséggel épült érték. Fóti Péter EMBEREK — SORSOK Beszédes élei AZ AUTÓBUSZRÓL, vonatról ismerem, jártomban-kel- temben gyakran találkozom a deres hajú, nagy bajuszt! bácsival. Jellegzetes arc, nem lehet elfelejteni. Egyszer várakozás közben beszélgettünk. Akkor mondta «S, hogy a vasasszakszervezet «^rsadalmi munkásvédelmi felügyelője, megbízásból járja a megye nagyüzemeit Lőrincitől Sírokig. Ellenőrzi, hogy betartják-e mindenütt a biztonsági előírásokat, egészség- ügyi követelményeket, a mesterek, segédek törődnek-e a gondjaikra bízott, ipari tanulókkal, három iskola gyerekeivel. A nyáron a MŰM. hatvani intézete előtt akadtunk össze. Szakmunkásvizsgán volt — magyarázta — fiatal legényké- ket szabadított. Merthogy az állami szakmunkásvizsga-bizottság elnöke. Már 1959-óta. Meghívottként ott volt a járási pártértekezleten is. Valamikor — emlékezett — tagja volt a vb-nek is, a fegyelmi bizottságban dolgozott. Szűkszavúan csak ennyit lult el magáról, sokáig mást m tudtam róla. Lőrinci lakásában már több időnk volt, megszokott Környezetében beszédesebb lett. Felidézte debreceni gyermekkorát, inaséveit, említette katonáskodását is. Megmutatta egykori fényképét is: ott függött a kettős ágy felett, a piros pa- rolis szakaszvezetői egyenruha mellrészén vörös selyemszalag díszlett. A szaiagon régi írást keresett, de szemüveggel sem tudta már elolvasni. Pedig ott kellene annak lennie — bizonygatta — hiszen határozottan emlékszik a szövegre. AZOK A MEGFAKULT betűk hajdan a 19-es forradalmi katonatanács tagjait jelölték. Győrffy Gábor a Tanácsköztársaság katonája volt... A világháborúból Bukovinán át jutott az őszirózsás hadseregbe, abból meg a másikba. Verekedett a legendás harminckilences dandárban, az I számú táborőrs parancsnokaként társaival Csúcsáig nyomult a támadó fehérek ellen. Vámospércsnél harcolt a túlerővel szemben; vérzett, kesergett — az Intervenciós románok fogságából szökött. Aztán pedig ezek miatt bujkált, maga is. fiatal felesége is alkalmi munkából éldegélt. Horthyék ostora rajta is csattant. .. Féltve őrzött iratai között akad egy sárguló géppapír is, az a beszéd van rajta, amit Győrffy Gábor mondott 1959- ben a Tanácsköztársaság mártírjai hatvani emlékművének avatásakor. Az idős vasas, régi harcos elérzékenyült, ahogy mutatta... A deres hajú, nagy bajuszú bácsinak érdekes állomásai voltak hosszú életútján. Annak idején tanoncidejét egy debreceni gyárosnál fejezte be, s szakmáját Hajdúböszörmény elektromos művénél folytatta lakatosként. 1921-ben került a hajdúvárosba s három év múlva a vezető gé- pészségig vitte. Negyedszázadot töltött beosztásában, aztán Kecskeméten hasonlót kapott. 1951-ben érkezett a lőrinci erőműbe, ahol előbb a szállító- üzem művezetője volt, később pedig a központi gépüzem főművezetője lett. 42 esztendős elektromosipari szolgálata alatt kétszer jubilált. 65 éves korában ment nyugdíjba. Közben a második világháborúba úgyszólván mindene beleveszett. Családi fészkét a semmiből kellett újjáépítenie, rendezgetnie. Lőrinciben főművezetői megbízatása mellett a heiyi ipari tanulók szakmai oktatója volt és a hatvani Bajza József Gimnázium politechnikás diákjaival foglalkozott. GAZDAG ÉLETÉRÖL. lelkiismeretes, szorgalmas munkájáról egy jókora dobozba zárt tucatnyi kitüntetés vall. Sztahanovista és iparági, üzemi Kiváló dolgozó-jelvényei mellett a Tanác^köztársasági Emlékérmet, a Szocialista Munkáért Érdemérmet, az Országos Béketanács jutalmát, a SZOT arany fokozatú kitüntetését őrzi. Tíz esztendeje az MTH-tól, öt évvel ezelőtt a Művelődésügyi Minisztériumtól kapott Kiváló dolgozó-jelvényt. Legtöbbre az oktatásügy kiváló dolgozója-kitüntetést és az arany fokozatú vállalati hűségjelvényt tartja. Egy híján 70 éves, de még mindig „nem nyugszik”: szüntelen úton van, járja a megyét, dolgozik fáradhatatlanul. A lőrinci lakótelepen kényelmesen berendezett, szép kétszoba-összkomfortos, erké- lyes lakása van, itt tölti „öregkora” másik részét párjával, legfiatalabb lányával — aki az erőmű telefon- ési telexközpontosa. ÖT GYEREKET nevelt fel. A legidősebb műszaki rajzolóként dolgozik építészmérnök férje mellett, nagyobb fia gépészmérnök lett. a kisebb technikus, másik lánya pedig a katonai pályát választotta. Oktatótiszt. Győrffy Gábor szép nyugdíjat kap. Elégedett ember.;; Gyón! Gyula K* Emberek — katedrán November: tanévkezdet. E hónapban indul a szakszervezeti politikai iskolák, a párt- és KISZ-oktatás 1966— 67-es tanéve. Száz és száz propagandista felkészülten várja a tanévnyitót, idén nagyobb követelményeket, feladatokat keli teljesíteniük. A népes „tanári kar”-ból mutatunk be három arcot... QD Megjárta a barna őrület in- femóját — Buchenwaldot. 27.510 — ennyi volt csak, ötjegyű számadat, a megsemmisítés készséges mesteremberei előtt. Villanyárammal telített szögesdrótok mögött pusztult el két testvére, 15 unokatestvére, anyjának két testvére, neki sikerült megérnie a KZ felszabadítását. Finommechanikai szakmát tanult, képző- művészeti pályára vágyott, végül is kereskedő lett. Negyvenöt éves Breier Tibor. Fiatal kora óta ősz. 1949-ben kapta boltvezetői tisztségét, s ahol kereskedői pályafutását kezdte, ugyanott szolgál most is, ugyanott vezető, abban a boltheiyiségben. Az Iparcikk Kisker, egri Széchenyi utcai finom méteráruboltjának vezetője Breier Tibor. A csendes szavú, mindenkihez udvarias, készséges kereskedőt sokan ismerik, tisztelik. Azt azonban már kevesen tudjál- róla, hogy a legnagyobb tömegszervezet, a szakszervezet egyik legrégibb aktívája, hogy veterán propagandista. értelmetlen ez a munka, nem csinálnám szívesen. A feladatot azonban mindenkor örömmel fogadom, mert tapasztalom, hogy segíthetek másoknak, másokon. Egy éve elvégezte a közgazdasági technikumot. Most nyelvet tanul. S ami a vágyból megmaradt, hogy képzőművészeti pályára lépjen — szabad idejében fémeket vés, metsz. A keze alól kikerült darabok tehetségre, ügyességre vallók, szépek. Ö azonban csak azt mondja erre: hobby az egész... m — Két éve vettem át a p«>- pagandista szerepét — mondja. — Igyekszem jól végezni a dolgot... Eger egyik legjobb KISZ- propagandistája Hartiy Ilona. Jó munkája elismeréseként épp a napokban jutalmazta a városi KlSZ-bizottság. Sokat, olvas, rendszeresen jár hangversenyekre, színháziba, moziba, s szakít időt a sportra, s arra is, hogy nyelveket tanuljon. Borokat „házasít”, önmaga házasítására még nem gondol. Szőke, csinos és fiatal — pontosan azért fíartly Ilona érettségi után az Eger—Gyöngyös vidéki Pincegazdaság központjában kapott állást. Aztán öt évre búcsút mondott a vállalatnak, s Egernek is: a pincegazdaság társadalmi ösztöndíjasaként diplomát szerzett a budapesti Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán. 1964 óta kertészeti-szőlészeti mérnök — a borászati osztályon. Kevés idejét tölti íróasztal mellett, nagyobbrészt a gyakorlati munka köti le. borászati tennivalók a laboratóriumban, a palackozó üzmben. Szabott feladata a palackozó üzem borellátásának biztosítása, a borok előkészítésé, a palackos borok összeállítása, a borkezelés munkáinak irányítása. És borokat „házasít”. Munka után, szabad idejében, KISZ-es társai oktatását vezeti. i ne ismerné a mesét a feneketlen kútról, amelyben minden elvész, amely mindent elnyel. Ez a mese jutott eszembe a minap, amikor egy asszonnyal találkoztam az Egri Városi Tanács folyosóján. Kezében egy szabályos lakáskiutalást tartva, kétszoba-összkomfortos kiutalást, amilyenről manapság annyi család álmodik. — Mégiscsak szörnyű! — panaszolta felháborodottan és az illetékes tanácsvezető elé dobta — értéktelen rongynak minősítve — a kiutaló határozatot. — Mi a baj? Kiderült, hogy most megkapták ugyan a várva várt kiutalást, azonban ez nem egy „új” lakásra szól. hanem „csak” egy jó állapotban levő kétszoba-fürdőszobás belvárosira. — Felháborító! Nem érdemiek én meg egy új lakást a toronyházban? Könnyek, fojtott kitörések és durva visszautasítás... Kiváncsi voltam az ügyre, megkérdeztem az illetékeseket, felvilágosítást kértem a negyvenöt év körüli parasztasz- szony dolgában. Kiderült, a lakásigény teljesen jogos, hiszen ez a család nehéz, úgyszólván embertelen körülmények között él, és ehhez mérten nagyon is szerény igényeket táFeneketlen kút.. masztott korábban a tanácsnál. — Egyetlen rendes szobát is elfogadnánk... — mondták még néhány héttel ezelőtt. És íme, most a két szoba sem kell. Az asszony labdázik, dobálódzik a kétszoba-összkom- forttal, szidja a tanácsot, kétségbevonja rendszerünk demokratizmusát. E lgondolkodtató: egy család. amely tegnap még egy kuckóból sóvárgott kifelé a világra a múlt öröksége miatt, és szerény otthonról álmodott, ma a kezében tartott kétszoba-fürdőszobás főbérletről szóló papírt úgy dobja visz- sza, olyan sértődötten, mintha egy másik rendszerben a feje felől elárverezett tetőről kapott volna írásos dokumentumot. Feneketlen kút. A vágyak, az önzés, a kapzsiság feneketlen kútja... Talán három hete egy ifjú mezőgazdasági mérnökkel találkoztam. Állást kapott — eredményesen befejezte az egyetemet, szépen is keres. Mégis, mintha beszélgetés közben megéreztem volna valamit. Nem, ő nem mondott semmit, nem is panaszkodott, dé az arc többet mond sokszor az árulkodó gyermeknél... — Mi a baj? Savanyú mosollyal tárta szét a karját. — Ugyan? Semmi.« Később feltörtek az indulatok. — Ide kerültem az isten háta mögé. A barátaim, a nálam- nál sokkal „hülyébbek” is jobb helyeket szereztek. De én... Nekem ez is jó — gondolták. Az otthoniakról érdeklődtem. Honnan jött? Kiderült, tanyán laktak, petróleummal világítottak, nyolcán voltak testvérek. — Az volt a vágyam, hogy tanulhassak. Később az, hogy felvegyenek az egyetemre. Ez is sikerült. Megvan a diploma, az állás, fizetés, lakás, sőt még a közeli karriert is megjósolta a főnök. De... e most mindez semmi. A vágyak, az álmok megvalósulásuk után szapanbubo- rékként pukkannak szét és újabb csalfa szivárvány támad, amely a beteljesült vágyak örömét messzire kergeti. — Nem kérem, nincs igaza — szólhat közbe valaki. — Az ember mindig többre, szebbre, jobbra vágyik... És ez így is van rendjén, mert milyen ember az, aki soha sem várja a szebbet, a jobD‘ Huszonhárom éve jegyezte el magát a vasúttal az egri állomás forgalmi oktatótisztje, Tátrai János. Tizennégy esztendeje, hogy propagandistája a pártnak. — 1951-ben küldtek propagandista iskolára, s az iskola elvégzése óta tevékenykedem. Tavaly a gazdaságpolitikai tagozat ipari tanfolyamát vezetem, s fez a tanfolyam vár rám az idei oktatási évben is. Tátrai Jánosnak munkaköri feladata az oktatás, a legújabb szabályok, rendeletek ismeretére oktatja a forgalmi szolgálat dolgozóit, s ő dolga a szakvizsgákra való felkészítés is. Nemcsak rendkívüli tapasztalatokkal rendelkezik, de politikai rátermettsége, hozzáértése sem vitatható. Elvégezte a marxista esti egyetemet, s végzi most a szakosítót is — filozófiából. A tanulás példája „ragadós”: felesége gimnáziumban tanul, jövőre érettségizik. (kyd) bat, a többet?? Másról van szó. Nem az emberek egészséges törekvéseiről, a munkával szerzett tisztességes többet akarásróL Ezúttal a „feneketlen kútról” szólok, a folyton elégedetlen, a mindig síró emberekről, akik szenvedélyesen fürkészik, mit adott vagy ad a társadalom, az állam másoknak, és önmagukról hamisan ítélve, énjüket saját lelkiismeretük előtt is túlbecsülve így gondolkodnak. . — Igen, ő megkapta, ő elérte? Én miért nem, vagy miért kevesebbet? És ebben a pillanatban már feledésbe vész a kuckó, ahol tegnap még lakott, a szerény, de jogos vágy az egyetem, az állás után, és értéktelen semmiségnek tűnik mindaz, amit a jelen hozott, amit tegnap még a jövőtől remélt. \f annak — sajnos szép ’ számmal — elégedetlenek, akik nem tudnak vagy nem akarnak örülni annak, amit kaptak az élettől, amit munkájukkal elértek, mert mindent beledobálnak abba a feneketlen kútba, ahol a tel- hetetlenség ördöge lakik... Szalay István NMísmi 1966. november 13., vasárnap I — Tizenöt éve kezdtem a propagandista munkát — mondja —, s azóta sem untam bele. Ha látnám, érezném, hogy
