Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-20 / 274. szám

Egy csalhatatlan vezetőség A gyöngyösi Mátragyöngye Ts% belső gondjai Ha igaz a mondás, hogy a pokolba vezető út is jó szán­dékkal van kikövezve, akkor ebben az esetben csakugyan igaz. Nehéz elvitatni a gyön­gyösi Mátragyöngye Tsz elnö­kének cselekedeteiben a jó szándékot, a közös gazdaság érdekeinek képviseletét, a tag­ság iránt érzett felelősségét. És mégis...! Valahol baj van. Lehet, hogy a véleményünk nem minden oen felel meg az igazságnak, lehet, hogy meg­állapításainkkal több-kevesebb szempontból vitázni lehet. Megengedjük. De, hogy a nyil­vánosság előtt kell véleményt mondanunk, az elengedhetet­len kötelességünk. Egy munkaügyi vita Azzal kezdődött* hogy a Mátragyöngye Tsz egyik tag­ja, aki nemrég kérte a gazda­ság kötelékéből való elbocsá­tását, panasszal fordult hoz­zánk. „Értesítjük, hogy szeptember 21-én írt, tagságból való fel­mentési kérelmét termelőszö­vetkezetünk elfogadja, azzal, hogy termelőszövetkezetünk által használatra átadott szol­gálati lakását kilépésével egyidejűleg termelőszövetkeze­tünk rendelkezésére bocsás­sa”. A panasz okát az idézett hi­vatalos irat magyarázza meg. Ugyanis a panaszos nem tud hová menni a lakásból, a tsz pedig megakadályozza, hogy máshol vállaljon állást, mert az elhelyezkedéshez szükséges papírhoz nem juthat hozzá. A véletlen úgy hozta magá­val, hogy ebben az ügyben több szervtől is összefutottál; a szövetkezetnél. Annyi válto­zás történt a vita nyomán, hogy március 1-ig ideiglenes engedély birtokába jutott a pa­naszos, hiszen a közgyűlésnek kell döntenie majd, magyaráz­ta az elnök. Lehetne vitatkoznunk tehát a hivatalos papír kitételeiben található ellentmondásokkal, és főként azzal a megszorítás­sal, amely a felmentést a la­kás átadásával köti össze. De ebbe most ne menjünk bele. Más érdekel bennünket. A vita módja Ismét csak a véletlen hoz­ta úgy, hogy a tanácskozáson az elnökön kívül még néhá- nyan jelen voltak. A tsz Irá­nyító szervének tagjai. Közü­lük ketten kapcsolódtak be a vitába. Hogy milyen lehetett ennek a „véleménycserének” az alap­hangja, a következő idézetek­kel igyekezünk érzékeltetni. „Mi még soha nem téved­tünk, még mindig, mindenben nekünk volt igazunk!” A városi pártbizottság dol­gozójának pedig úgy „oda­mondta” a főagronómus: ,Majd idejön maga, és akkor rendet csinál, mint elnök nálunk. Leg­alább nem fog majd reggel fél kilencre munkába menni”. És még egy idézet: „Nincs ebben az országban senki, aki többet tett volna ezért a rendszerért, mint mi, KÉP SZÖVEG NÉLKÜL (Zeit bn Bild) ;.. hogy teljesen felesleges az eredményeinkről fecsegni, lm1, szónokolni. Az eredmények azok eredmények, s miután a nu eredményeink ezek az eredmények, csak a szószátyár embe­rek tulajdonsága, meg az újságíróké —, bár sokak szerint ez egyre megy —, nos, csak ezek tulajdonsága lehet, hogy unos- untalan felhánytorgassuk azokat. Valamire való magyar hon­polgár a hibákat hánytorgatja fel, és nem az eredményeket, lévén, hogy a magyar nyelven „hánytorgatni” csak méltatlan­ságot, sérelmet lehet méltatlankodva és sértődve. Nem is hang­zik jól, hogy: felhánytorgattuk eredményeinket.., Na, ugye. Az eredmények ott vannak körülöttünk, a felszabadulás eredményeképpen itt vagyunk mi magunk is és, ha minden jól megy, ezek után sem maradnak el az eredmények, talán csak a hibák. És, ha a hibák elmaradnak —, bár úgy vélem, ettől nem kell még félnünk —, akkor mit hánytorgassunk majd fel. Addig hánytorogjunk, amíg hibák vannak, nem. igaz? f Mert mit kell például elájulnunk a gyöngyösi 80-as lakó­teleptől, amelyet azért neveznek nyolcvanasnak, mert már több ezren, laknak ott. Amikor még csak nyolcvanon laktak ott, akkor tényleg eredmény volt, csodálatos, ,.nahát”!, meg minden. De most, hogy ez új városrész a Mátra alji városban, igazán felesleges róla beszélni, — jót. Avagy: alig több mint jó fél évtizede Egerben lényegében csak egyetlen modern bér­ház állt az Egészségház utcában. El is nevezték, jó egri és ha­zai szokás szerint „káderház”-nak. Az volt a döfi, az volt az eredmény és az volt az irigylésre méltó, aki benne lakik. De mit kell most arról fecsegni, hogy ez az irigyelt ház bizony olyan szürke kis szegény rokon lett a környéken, amely mel­lett úgy mennek el az emberek, hogy észre sem veszik... És, ha veszik, megkérdezik: nini, csak nem valami modem mű­emlék? De most, ho(ry kilencemeletes házakkal, vidám színű vá­rosrész szemez ifjúi dölyffei az öreg várral, mit kell ezen ájuldozni. Építkezünk, és kész. Mert kérem, az igen, az erdemény volt, amikor egy egész városban egyetlen televízió találtatott, amikor a kétajtós Skoda után viiitó csodálkozással futottak a gyerekek, amikor a cukrászdában beállították az első hűtőpultot és a szomszé­dok ahhoz az egy szerencsétlenhez jártak „tartósítani”, aki­nek olyan irigylésre méltó, dolga volt, hogy hűtőszekrénye lehetett. Most? Ugyan, kérem. Mi abban az eredmény, hogy lám, mennyi a maszek autó, a televízió, a mosógép, meg az egyéb kicet-kacat, amely ugyan valóban kell az embernek, de hát ha kell, megveszi, ha kevés a pénze, segít az OTP, megveszi, használja, ez csak természetes. És ami természetes, arról minek annyit és olyan sokat beszélni. Építgetünk, vásárolgatunk, éldegélünk, eszegetünk, iszogatunk és szidogatunk, — ez már csak így van nálunk, és rendjén van. Beülünk az autónkba és szidjuk az országutak minőségét; bekapcsoljuk a tévét és megesküszünk rá, hogy tiszta ráfizetés az a havi ötvenes, olyan a műsor; beköltözünk az uj lakásba és szidjuk az építőkéi, mert rosszul zár a beépí­tett szekrény ajtaja; megnézzük azokat a bizonyos eredmé­nyeinket és unottan legyintünk: hát igen, nem lehet tagadni, hogy ezek az eredmények tényleg eredmények, de hát ez a múlté mar, minek annyit hánytorgatni. És így igaz: a múlté. Van már egy hónapja, egy éve eset­leg tíz esztendeje az egésznek, s ennyi idő a mai rohanó vi­lágban nagy idő, kérem... Ott vannak a történészek, azok dolga ilyesmivel foglalkozni. Mi nem érünk rá, nekünk sür- ffolsz}dmvalóink vannak, nekünk rengeteg munkát ad hogy a hibákat felfedjük, elmondjuk, annyi munkát ad, hogy arra sem jut mar időnk, hogy ezeket a hibákat kijavítsuk. . De nehéz de stilyos gondokkal is terhelt az életünk: any- nyi a megbírálnivalónk, hogy a kutya sem ér rá olyan apró­ságokkal foglalkozni, mint az elért eredmények. Egyébként az a véleményem, hogyha netaíántán, vélet­lenül, mégis akadna néhány másodpercünk, amelyben éppen nem akad sürgős és halaszthatatlan bírálni-, kritizálni-, fel- hánytorgatnivalónk, mondom, ha akad néhány ilyen másod­percünk, legyünk leereszkedően jószívűek és emlékezzünk meg eredményeinkről is. Előre is köszönöm eredményeink és a magam nevében: Szakmák és Ifihetöséuek MEGMONDTA,.. Kajevác Tihamér a világ teremtése után, azon a bizonyos he­tedik napon, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az Úristen ma­ga sem tud eligazodni azok. amit teremtett, odament az Úristen­hez, ráveregetett a vállára és csak ennyit jegyzett meg: — Na, öregúr, nem megmondtam előre?! Az Úristen csak azért nem káromko­dott erre, mert arra mindig kényes volt, hogy saját magát ne szidja, de elöntötte szakállát a düh könny­áradata —, ekkor lett a vízözön. Kajevác Tihamér odament Noéhoz, nagyot hörpiniett bo­rából és csak ennyit jegyzett meg Noé­nak: . — Na, fater, hát nem megmondtam előre?! Julius Caesar, aki közismerten útálta a mini-tógát, éppen örömmel borította fe­jére sajátját, konsta­tálva, hogyha behó­dol a mini-divatnak, akkor az istennek sem érné az el a fe­jét, mondom. Julius Caesar e művelet közben kicsit köhög­ve Brutus tőrétől, így szálait meg: — Te is fiam, Ka­jevác? — Mi az, hogy én is? — hördült fel Brutus-Kajevác. — Egyedül csak én, csakis én mondtam meg előre neked Caesar. Neked és An­toniusnak — tette hozá, hogy ne kelljen ugyanezt megemlíte­nie majd a temetni és nem dicsérni érke­ző Antoniusnak is.., — Hát nem meg­mondtam?! — csóvál­ta a fejét Monsieur Kajevác, amikor Na­póleonnal találkozott Borodino után... — Megmondtam én előre, hogy ez lesz a vége — fejtegette Kajevác Tihamér gombkötő kisiparos, amikor kijött a> pincé­ből 1945-ben és vala­kitől hallotta, hogy a horogkeresztből csak a kereszt maradt meg azok számára, akik az utóbbit o. világ szá­mára szánták. Mindebből nyilvánva­lóan kiviláglik, hogy Kajevác Tihamér bölcs, megfontolt, a dolgokat előre látó ember volt a világ-, és saját világéleté­ben, aki mindig meg­mondta előre, de so­hasem. hallgattak rá, úgy kellett nekik, mert Megjelent a KIOSZ pályaválasztási tanácsadója A KIOSZ Országos Központ- meg a fiataloknak nagy segít­ek tJ ítaKSl CSO,P°I?la séSet nyújtó pályaválasztósí immár harmadizben jelenteti tanácsadóját. A legújabban megjelent tanácsadó ötven szakmát ismertet a kisiparban, bár körülbelül 90 szakmára van tanulószerződési lehetőség. Az ismertetett ötven szakma gyakorlati jelentőségénél fogva a legfontosabbak közé tartozik. A tájékoztató részletesen is­merteti az egyes szakmákat, a szakmára való'alkalmasság fel­tételeit és a fejlődés lehetősé­geit. ír az elhelyezkedési le­hetőségekről is. A tanácsadó ezeken kívül ismerteti azokat a helyi csoportokat, ahol tanu­lószerződést lehet kötni. Heves megyében például Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban, Fü­zesabonyban és Hevesen van ilyen lehetőség. Az igen részletes és érdekes pályaválasztási tanácsadó re­mélhetőleg nagy segítséget nyújt az iskolákból kikerülő fiatalok elhelyezkedésében, szakmai képzésében. ha ráhallgattak vol­na, akkor... meg minden. Így aztán teljesen érthető volt a meg­jegyzése és aki eddig kételkedett volna va­laha is Kajevác mély bölcsességében, most őszinte önkritikával mea culpázhatott, amikor Kajevác Ti­hamér vállalati főrak­tár os megjegyezte: — Megmondtam én előre... Ezt két fegyőr kö­zött mondta. Valami differencia volt a lel­tárkészlet könyvelése és a kegyetlen való­ság között és ezt a differenciát Kajevác Tihamér néhány röp­ke, futó esztevdje colt hivatva kitölteni. Kajevác megmond­ta előre. És, ha így volt, igaza volt. (egri) 1966. november 20., vasárnap < akik a vérünket hullattuk ér­te”. Talán hangsúlyozni sem kell, hogy a hangerő elég ma­gasra emelkedett. Aztán kirob­bant egy vélemény, éppen a fő- agronómusról: „Maga úgy bá­nik az emberekkel a tsz-ben, hogy egy Gestapo-tiszt sem bánt úgy valamikor”. Hol a hiba? Véleményünk szerint a hi­ba az önértékelés mértékében van. Nehéz elképzelni, hogy valakinek mindig, mindenben igaza legyen. És elég nagy ön­bizalom kell ahhoz is, hogy valaki azt állítsa magáról és környezetéről, hogy ezért a rendszerért rajtuk kívül töb­bet senki sem tett. Nem mai keletű ügy az. ami ezen a mostani tanácskozáson kirobbant. Évek óta beszélnek róla a városban különböző sze- • mélyek, különböző fórumokon. Kialakult egy olyan vélemény is, hogy a Mátragyöngye tsz- be kimenni, ott valamiről tár­gyalni, az kész büntetés. Panaszok sora hangzott el e tagság köréből azzal a maga­tartással, hangnemmel szem­ben, ami ott uralkodik. Párt- és tanácsfórumok tárgyaltak erről, igyekeztek megmagya­rázni, hogy az emberekkel csak emberi módon lehet bán­ni Következménye? A pana­szok száma azóta sepi fogyott. Nem vonjuk kétségbe: ve­zetni még kisebb közösséget is nehéz munka. Egy olyan szövetkezetét Irányítani, amelyben éveken árt a lazasá­gok uralkodtak, még sokkal nehezebb. A vezetőnek tudnia kell határozottnak is lenni olykor még a szavát is han­gosabbra vermi, de senki ön­érzetét meg nem sértheti. A durvaságra nincs mentség Az önmagunk túlértékelésére sem. A rend, a fegyelem megte­remtése űrügyén nem szabad kíméletlennek lenni a parag­rafusok mögött is mindig az embert kell figyelni Egy kicsit olyan helyzet ala­kult ki a tsz-ben, mintha ott lenne megtalálható minden bölcsesség. Ez nem jó dolog. A szerénység a vezetők első jel­lemvonása. A kontraszt A Mátragyöngye Tsz sokat fejlődött az alatt az idő alatt, amióta az új elnök áll a tag­ság élén. Sokan vannak a szö­vetkezet dolgozói között, akik szeretik, megbecsülik az elnö­köt éppen keménységéért, áll­hatatosságáért, a felsőbb szer­vekkel szemben tanúsított „bá­torságáért”. Mégis vannak az elnöknek olyan tulajdonságai, amiket sürgősein el kellene hagynia, mindenek között önértékélésé- nek mértéke. Ennek kisugár­zása megtalálható a vezetőség­ben is, a keménykéz politiká­jában is. Tragédia ez, a sors­tragédiákhoz hasonló mély­ségű, amiben a főhőst ugyan szánni tudjuk, de nem válla­lunk vele érzelmi kapcsolatot, megértést. A hiba akkor Is hfba ,ha azt a jő szándék táplálja. Még to­vább fokozódik ez, ha nem lé­pünk fel határozottam ellene. A gazdasági eredmények ugyan kiváltják a párt- és ta- nácsszervek elismerését, a tag­ság megelégedettségét, de nem menti fel a helytelen magatar­tást, egyetlen következményé­vel sem. Ügy látszik, most már a nyil­vánosság előtt kell erről szól­nunk, éppen a szövetkezet ér­dekéban. G. Molnár Ferenc )KÖRE, I benjárásra” heti 60 kilóról 110 kilóra emelték. Ez már valami, : ha nem is megnyugtató, külö­nösen, ha arra gondolunk, hogy egy éven belül itt több mint félezren vásárolnak majd hentesárut az erőmű dolgozói. Ez évben hátvan sertést híz- laltat az fmsz saját fogyasztás­ra. Segíteni próbáltunk a zöldségellátáson is. Árul a tsz, árul a földművesszövetke- ' zet. Jó hallani, hogy a földmű­vesszövetkezet a tőle megszo­kott igyekezettel próbál a hely­zeten javítani. Bővítik majd a ( kisvendéglő konyháját, 82 ezerből krumplihámozót, olaj­fűtésű tűzhelyet szerelnek be és nem halnák abba a sürge­tést: küldjenek Kiskörére több ennivalót, mert ma már ez a falu nemcsak a kisköreieké. Négyen megyünk be a presz- szóba. Döcögő, szörcsögő, in­kább büfébe illő kis.gépen fő­zik a kávét. — Csak ez van — tárja szét karját az üzletvezető. — Pedig Kiskörére ma már ez kevés. Meg rossz is. AZ ÚTHENGER tényleg ott ' terpeszkedik a kanyarban. A , munka kezdődik, remélik', gyor­san elkészül majd az új út, aztán a modem lakótelep is, az ABC-áruházzal, a szolgáltató kombináttal együtt. Abban is bíznak a kisköreiek, hogy vég­re lesz majd elegendő víz, sok­sok friss víz az erőmű hálóza­tából. Ma azonban még sok a panasz, a gond. Az egyetlen kutat, amely előtt ottjártam- kor 24-en várakoztak, szinté már megszokták, de a mozit, meg a kultúrházat nem állják meg szó nélkül. — Május 1-én jár le az Or­szágos Vízügyi Főigazgatóság engedélye. Akkorára ki kell menniük a vizeseknek a kul- túrházból, ahol most a raktá­ruk van és erre az időre kelle­ne a 600 ezer forint — mondja az iskolaigazgató. — Az elképzelések szerint 400 ezret a tanács, 200 ezret a MOKÉP adna. így rendbe le­hetne hozni a megrongálódott kultúrházat, az 50 (!) férőhe­lyes mozi is kikerülhetne az iskolából. A felszabadult falusi klubot át lehetne alakítani ál­talános iskolai napközi otthon­ná. .. Jelenleg száznál többen dolgoznak a kiskörei Vízlépcső­nél. Családok Is költöztek már Ide. Jövőre 600 körül lesz az új munkások és műszakiak szá­ma. A tanácselnök szerint AA 1968-ra mintegy másfél ezer új lakost kap a falu, akikről gon­doskodni kell. — Kicsi az óvoda, a bölcső­de — panaszkodnak a falube­liek. Egymás után küldik a leve­leket a „Kádár-titkárságra”, hogy a 45 férőhelyes óvodába a 80 jelentkező körül „pont” az ő gyereküket nem vették feL Túljelentkezés van a bölcsődé­ben is, az egészségházon is lenne javítanivaló. A vb-elnök, az iskolaigazga­tó, a védőnő jól sejtik a közeli években kiformálódó jövőt, amely a falunak is új életet hoz. Ám amiről most szólnak, ezek a ma gondjai, Kisköre község problémái, azoké az em­bereké, akik évekig lakóhelyet, ennivalót, ellátást és szolgálta­tást nyújtnak majd az építők­nek. NEM TERÜLJ asztalkámat várnak ezek az emberek, csu­pán a lehetőségekhez képest több megértést, nagyobb anya­gi támogatást. És ez nem csak a járás, a megye gondja, de az országé is, azoké, akiknek gon­doskodniuk kell a Tisza II. építőinek sorsáról, életkörül­ményeiről. Szalay István KIÍ A TISZA II. az egész ország ügye. Mindenkelőtt azonban a kisköreieké, akiket legközvet­lenebbül érint. Az utcán megállítok egy gye­reket. — Tudod-e, mi lesz a Tisza II.? A legényke rám sandít, aztán két percig beszél a vízlépcső­ről, az erőműről, meg az új mo­ziról, amely majd a telepen épül. — örül-e, vagy haragszik, hogy Idehozzák magukhoz a Tisza Il-t? Erre a kérdésre már egy fel­nőtt válaszol: — Még nem tudom mi lesz, de nagy dologra készülnek. Biztos vagyok benne, hogy a falunak is javára válik. Látta az úthengert? Lesz majd jó ütünk Hevesre, meg Nánára. Azt mondják, ötezernél is töb­ben laknak majd az új tele­pen. Már most százon felül dolgoznak az építkezésen. A keret azonban nem változik, kicsi a bolt, kevés a vendéglő. Megesszük egymást... A következő állomás a ta­nácsháza, az iskola, a védőnő, a földrnűvesszövetkezet, a presszó. Akikkel beszélek, sen­ki sem aggódik Kisköre jövője miatt. Mindenki biztos abban, hogy néhány esztendő és Kis­köre országos hírnevet szerez, hogy jobb lesz az élet a falu­ban is. Hanem a jelen annál több gondot okoz. DÉLIDŐBEN érkezünk a földművesszövetkezeti irodára a járási instruktorral. Az ügy­vezetőre várni keli, addig az FJK embere is harap valamit. Húskonzervet, kenyeret, zöld­paprikát. Ezek adják az apro­pót: — Gyorsan emelkedik a for­galom. Csupán a harmadik ve­gyesbolté 35—40 ezer forinttal ugrott. A kisvendéglő egy év­vel ezelőtt havi nyolcezret forgalmazott, most elérik a 26-ot... — Miből van kevés? — Konzerv, töltelékáru. Eze­ket vásárolnák a munkások. A Tisza II. már most napi 60 ebédet jelent. Az emberek a boltost szidják, ha nincs hús­konzerv, májkrém, meg kol­bász. A köreiek azt mondják: mindent megesznek előlünk az erőmű dolgozói. Azok meg azt: milyen falu ez, hogy a boltban még 2,80-as kolbászt sem le­het kapni? — Tetszenek-e valamit? A beszélgetésbe bekapcso­lódnak a helybeliek! A töltelékárut „magas köz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents