Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-20 / 274. szám

Alihoz vita sem férhet, hogy Németh László egy-egy új darabja egyben ! '.var dráma fejlődésének, gazaagodásának és belső ellentmondásainak is új állomását jelenti. Mint ahogy a Németh László-i életmű eddigi szakaszában sem maradtak nyugton a vitázó szenvedélyek, úgy vélem, a most Egerben (előzőleg ősbemutató keretében Miskolcon) bemutatott Puskin-dráma is módot és alkalmat nyújt arra, hogy e szenvedélyesen csendes, illetőleg „csendesen” szenvedélyes drámaíró alkotásának tükrében vizsgálat tárgyává legyein maga a dráma és ezzel párhuzamosan a magyar drámaírás helyzete is. Mert Németh László színpadával lehet és kell vitatkozni, hőseinek lelkivilágát, társadalomalákító szándékát és módszereit lehet elismerni vagy fenntartással fogadni, szövegének szépségét, de néha bizony túlságosan is nehéznek tűnő veretét Tehet csodálni vagy megfejcsóválni,

— de egyet nem lehet: közömbösnek maradni vele, velük szemben.

„A csapda” alkotója nem új vendég az egri színpadon. Az elmúlt esztendőben a Nagy család című színműve jogos és megérdemelt sikert aratott, Kata gyötrődése és vallomása Németh László önvallomása és álLásfoglalása volt a család, az egyén és a kialakuló új társadalom viszonyát illetően, Kata

— ha nem is fogadtuk el, éppen e lap hasábjain teljes hitelében a ma igazán hiteles asszonytípusának — korunkhoz szólt, korunkról beszélt, napjaink belső ellentmondásait boncolta drámai erővel, szug- gesztív impulzussal és nagy- nagy felelősséggel. A csapda — legalábbis témája szerint — történelem: irodalomtörténelem is, a politika történelme is; a hatalommal bíró kiskaliberű rosszindulat és a „csak” az eszmei, a gondolat hatalmával bíró. alkotó művészlélek, a bukásra ítélt nemes szándék összecsapásénak története.

Puskinról írt drámát Németh László. Az orosz Petőfiről. De nem a „lánglelkű” költőről, a váteszről, a bronzlovasról, a Ruszlán és Ludmilla írójáról, a dekabrista forradalmárról — arról is! —, hanem Puskinról, az áldozatról. „Három nap alatt sok léhűtőnek eszébe jut, hogy ő voltaképpen szerette ezt a Puskint, s hogy megrabolták a halálával... Én magam is kezdek tiszteletreméltó vonásokat felfedezni a költőben”

— ezt Dolgorukov, ez a puski- ni Jágó mondja a költő halála után, mert oly nyilvánvaló, hogy jobb dicsérni a halott, mint kibírni az élő költőt, sőt: hogy nyugodtan lehessen Puskint nagy orosz költőnek nevezni, ahhoz előbb legalábbis meg kell halnia — az arisztokrácia érdekei és érvei szerint.

Erről a „halálról”, az ehhez vezető útról szól a dráma. 0, szó sincs arról, illetőleg csak egy felvetődő gondolat erejéig van szó holmi aljas orvgyilkosságról. A szellemileg satnya, jellemileg szúette gerincű orosz arisztokrácia számára kényelmes megoldásnak tűnik, hogy a naiv, butácska, s ami ezzel rendszerint együtt jár, hiú Natália, Puskin felesége, és a holland követ fogadott fia között kialakuló kapcsolatot jó alkalomnak használja fel — a párbajra. Névtelen, levelek, intrika, cselszövés, ügyesen elhelyezett félmondatok és sikerült a társadalommal békülni képtelen Puskint belehajszolni a végzetes és halálos párbajba.

Az író hiteles dokumentumok alapján, egy , Puskinról szóló tanulmány írása közben és után vázolta fel és fogalmazta meg a színpad nyelvén Puskin és a kor drámáját. Nem a cselekmény, nem a történés oldaláról közelítve meg a témát, hanem a jellemek, a lélek belső vívódása, nem a kosztümös kor hiteles ábrázolása felől, hanem egy kórisme feltárása, precíz boncolása alapján. Már itt, ennek kapcsán felvetődik a gondolat: Németh László Puskinról vagy Puskin kapcsán írta legújabb drámáját? Puskinnak akart emléket állítani írói ouvre-jében, avagy egy adott és nem is nagyon régi történeti korban átélt élményeinek mementója ez a mű?

Nincs könnyű dolga a kritiA CSAPDA

Németh László új drámája egri színpadon

kusnak e megítélésben, mert óhatatlan az esetleges belema- gyarázás, az írói szándékkal ellentétes megítélés. Pedig nélkülözhetetlennek tűnik, ha súlyának megfelelően akarjuk értékelni a drámát, ha magunk is be akarjuk iktatni az életmű „katalógusába”. Aligha hihető, hogy Németh László csak történelmi drámát akart volna írni, irodalmi kegyeletét akarta volna leróni e dráma formájában Puskin lenyűgöző emléke előtt. Kétségtelennek tűnik azonban az is, hogy szó sincs valamiféle történési azonosításról, magyarán mondva: Németh László Puskint nem ürügynek használta fel, hogy az ötvenes évek körülötte zajló és nem mindig —■ enyhén szólva — irodalmi vitáját idézze fel, mintegy kései törlesztés formájában. Ügy vélem, úgy érzem, e kettő között van az igazság. Puskin sorsa, élete, kora valóban egy-két évtizedet átívelő drámasorozat, bármely pillanata alkalmas, hogy hiteles atmoszférái ú, torokszorongató színmű alapja lehessen,

— s olyan drámaírói alkatnak, mint Németh Lászlónak, egyszerűen nem volt „lehetősége”, hogy Puskint tanulmányozva n e írjon drámát a világirodalom e jelentős alakjáról. De kétségtelen az is, hogy a dolgok felületének számos látszólagos azonossága nem hagyta érintetlenül a szerzőt, hogy saját sorsát, a sorsa felett töprengő gondolatokat, nem mindig kellemes emlékeit, fel ne használja a főhős lédekrajzá- nak hitelesítésére.

Ezt a jogát kétségbe vonni

— jogtalanság lenne. E joggal való élés teremt valami sajátosan egyéni atmoszférát a színpadon, a szubjektív érzések optikáján át válik Puskin irodalomtörténeti kuriózumból élő, eleven, vívódó és harcában elbukó hőssé. Am rögtön idekívánkozik egy másik megállapítás is: e belsőleg sem tisztázott szándék teszi felemássá is Németh László új drámáját. Korunknak szólóan túlságosan is elvont, romantikus, kissé hé, roszian érthetetlen az ő Puskinja, „dokumentum-drámának” tekintve — hirtelen keresve és találva ezt a fogalmat

— viszont korfestésében, a cselekmény hitelében, az alakok, figurák megkomponáltságában válik el a XXX. századi Oroszországtól.

Ez a kettősség rányomja bélyegét a drámára. Németh László amúgy sem a színpadi játék, hanem a gondolatok, a belső vívódás, bár kétségtelenül plasztikus, de alapjában véve mégis elvont rajzának mestere. Hogy ez mennyire így van, arra talán elég jellemzőnek annyit megemlíteni, hogy Natália és D’Antes kapitány, a két szerelmes, akiknek kapcsolata adja a lehetőséget a Puskinnal való leszámolásra, egyetlen egyszer sem találkoznak a színpadon. Mert ezen a színpadon csak gondolatoknak, a színfalak mögött történtekből levont következtetéseknek, avagy a színfalak mögött sorra kerülő történések sakkjátszmaszerű elemzésének van helye. A cselekmény kívül esik a színpadon, ami itt történik, ha egyáltalán lehet ezt történésnek nevezni, jobbára „csak” a dialógusok párharca, a hallomások, a feltevések játéka — egymásról.

Ebből is, ennyiből is látszik, hogy Németh László darabja nem könnyű feladat sem színésznek, sem rendezőnek, — de a nézőnek sem. Németh László nem szórakoztatni, hanem tanítani akar, nem a zső- lyék kényelmét, hanem a feszült odafigyelés padsorait kínálja, hogy a világról, emberi viszonyokról, a társadalomról alkotott és szerzett tudását a maga egyáltalán nem könnyű nyelvén átadja — ó, nem a közönségnek —t a hallgatóságnak.

Lendvay Ferencre várt az a feladat, hogy a Németh László-i gondolatok és a közönség között megteremtse, megrendezze azt a kapcsolatot, amely a szerző reménye és szándéka volt és a' közönség haszna lehet. A rendező, hogy úgy mondjam, szinte legbensőbb munkatársa a szerzőnek, nem egy Németh László-alkotás került színre hozzáértő, elemző és színpadra alkotó művészetének bábáskodásával. Lend- vay Ferenc vonzódik a látványos, de az öncélúságtól mentes romantikus színpadhoz, úgy véli és vallja, hogy nagy gondolatok átplántálásában is kitűnő katalizátor az effajta rendezői felfogás. Az osztott színpadkép — jobbra fent az intrika színpada, balra lent a pus- kini dolgozószoba, a vergődés színtere; fent a hálót szövő pókok, lent a hálóból menekülni már képtelen áldozat — nem megosztja, de egységbe, keretbe foglalja A csapdát. __Ez az egység, a fegyelem kitűnően érvényesül az egri előadáson. Ám Lendvay Ferenc rendezése sem tudta eldönteni a bennünk folyó disputát a szerzői szándékot illetően: a romantikusnak tűnő hangvétel a rendezésben, s néhány színész játékában elvonatkoztat a jelennek szóló és a jelenről is valló gondolatoktól. Modem megkompo- náltságú színpad, és ettől elütő játékstílus: nem segít megfelelően a darab értelmezésében.

,,Inkább fantomai egymásnak, mint valóságos ismerősei...” — vallja Németh László darabjának két pólus közé tömörült hőseiről. Nos, mintha egy kicsit „fantomok” maradtak volna a darab végére is!

Már említettem, hogy Németh László drámája nem könnyű feladat a színészek számára sem, ezzel magyarázható, bár nem menthető a színészi játék, teljesítmény váltakozó erejű szuggesztlvitása, sőt hitelessége is. Véleményem szerint Polgár Géza Puskinja alapjában véve elhibázott felfogás. És itt valóban a felfogásról s nem a színészi játékról van szó. Amit Polgár Géza meg akar valósítani Puskinból és Puskin kapcsán, az elismerésre méltó. A baj azonban ott van, hogy az ő Puskinja cinikus, helyenlkiiint nyegle, gyakran egyenesen kibírhatatlan fráter, aki sokkal inkább kötözködő, mindenkibe belemaró természete miatt bukik el, esik a csapdába, mintsem ellenfelei intrikájának ered- ménveképpen. Nem a belülről feszülő, a reménytelennek is szembeszálló, de a „bűvös körből” kitörni nem tudó Puskint formázta meg a színpadon, liánom a külsőségekre helyezvén a hangsúlyt, hol esv Napóleon-torzót, hol valamiféle kései Othellót látunk le s fel rohangálni. Rainos. ezt tetézi még szövegmondásának „klasszikus” stílusa is, pedig az intellektuális szövegmondás már egvmagálien sokat segíthetett volna e Puskinról szóló, de a mának is szánt dráma értelmezésében.

Péva Ibolya, mint Puskin felesége, sem tudott teljes sikerrel megbirkózni szerepével, bár az kétségtelen, hogy alakja reálisabb, maibb volt Poglár Géza Puskinjánál. Natálja — aki végtére maga is részt vett a férje elleni cselszövésben — nem egyszerűen csak ostobács- ka, naiv, de mélységesen, szinte „öntudatosan” hiú, makacs, és meglehetősen pazarló nőszemély Péva Ibolya kezén lágyabb, kislányosabb lett ez az alak, s így nem érezzük teljes súlyával azt az erkölcsi, sőt politikai felelősséget is, amit pedig Natalja számlájára kell írni a történelem, de a dráma alapján is.

Dobos ndileő Álekszandvája hiteles, szép, emberi alakítás volt, — fő érdeme a mérték- tartás, az érzések kellő visszafogottsága, amely aztán így hitelesen robban elő, leleplezve ezzel őszinte szerelmét, amikor Puskint súlyosan sebesülten hozzák vissza a párbajból. A harmadik lánytestvér, Kathe- rina meglehetősen vékony szerepet kapott az intrika hálójának végleges megszövésében. Káldy Nóra formálta meg, lehetőségein belül, sikeresen. Koppány Miklós, Náday Pál és Dariday Róbert az orosz állam, a cári rend egy-egy vezető, prominens figuráját formálta meg hihető erővel, a gyűlöletbe fulladt fölénnyel, hogy világossá vált alakításaik nyomán: ez csak hatalmi, de semmiképpen sem erkölcsi fölény.

Sikerült és hiteles alakításnak könyvelhető él Somló Ferenc holland követe. A furcsa és késői apai szeretet, a diplomata fölénye és simasága megkapó drámaisággal vív küzdelmet játékában. Fogadott fiát, kissé merev és emiatt halványnak tűnő játékkal Füzessy Ottó vitte színre. A darab Jágója, Puskin voltaképoenüeg- rokonszenvesebb ellenfele, aki szinte sportból is és az „önzetlen”, mert érdek nélküli, gyűlöletből szövi intrikáit, Dolgorukov herceg. Fehér Tibor alakításában nem kap ilyen súlyt a herceg alakja, bár könnyed és magabiztos szövegmondása, fölényes cinizmusa még így is a darab egyik fő pillérét jelenti. Szólni kell még külön, mert remekbe szabott epizód- figura, Koós Olga Zagriaszká- ja hercegnőjéről. De szólni, mert sajnos, ez bizony elhibázott figura, a babéi-koszorús költő helyett egy kicsit esett öreg muzsikot zsakettben színre vivő Csapó János Zsu- kovszk ijáról. Űjréti László, mint Gogol hiteles és drama- turgiiailag is a drámai végkifejletet segítő alakítása elismerést érdemel. Szóllogubot Gon- da György, Valért, az inast a nvíltszíni taPssal is jutalmazott Farkas Endre, Ransast Kompéi Oszkár, D’Archiac-ot Kautzky Ervin alakította — sikeresen.

A kifejező, mégis mértéktartó díszletek, B sikerült jelmezek Kalmár Katalin hozzáértő ízlését dicsérik.

★

Űj magyar dráma született. És ezzel új ösztönzés is a vitához. Mert Németh László drámaírói egyéniségében is az a megkapó, hogy lehet véle és neki örülni, lehet vele és miatta vitázni, — csdk közömbös nem lehet, nem maradhat az ember.

De hát végtére is a közömbösség az emberség és az emberiesség, a művészet és a Politika legnagyobb ellensége.

Gyurkó Géza

„Játékszer”...

Londonban az üzletek egy újdonságot árusítanak, amelynek neve „startpisztoly”. Az árusító cég egyik igazgatója kijelentette, hogy ennek a piszolynak „szédítő sikere” van.

Fred Alford, aki egyszer meglátta ezt a játékszert, kijelentette: „Semmi köze nincs a startpisztolyhoz, amely már nemegyszer volt a kezemben. Ügy látszik, ennek a játékszernek más a rendeltetése. Ahhoz túlságosan veszélyesnek látszik, hogy gyermekjátékszernek tekinthetnők”. Alford nagyon jól tudja, hogy mit beszél, mert csaknem negyven esztendeje tölti be a könnyűatlétikai versenyeket rendező szerv fő starterének állását Angliában.

De nézzük egy rendőrfel- ügvelő véleményét is. „Ha egy bűnöző meg akar ijeszteni valakit, ez a pisztoly éppen jó neki” — mondotta a Sunday Mirror riporterének, és egész készletet mutatott neki ezekből a „játékszerekből”, amelyeket kamaszoktól vettek el; e kamaszok az egyik londoni park látogatóit terrorizálták a pisztolyokkal.

Egyébként az ilyen „jár tékszerekkel” való kereskedésben a cég semmi elítélendőt nem lát. Hogyan is láthatna, hiszen a belügyminisztérium támogatását élvezi, amely a megriadt londoniaknak „megmagyarázta”: „Semmit nem tehetünk a pisztolyok árusításának betiltása végett, mert nem avatkozhatunk be a gyártók szabadalmi jogaiba ...”

Világos tehát, hogy az üzlet győz a józan ésszé! szemben, és az efféle „játékszerekkel” ezután is ijesztgetni fogják a járóké, löket sötét kapualjakban.

Virágok a sivatagban

A chicagói American Oil Co. a Michigan egyetemmel együtt, működve, új gépet konstruált, melynek működése nyomán g sivatagokat termővé lehet tenni. A gép két lábnyi mélységben a felszín alatt vékony aszfaltréteget rak le az altalajra. Az „aszfaltgát” megakadályozza a talajvíz leszivárgását és megtartja a nedvességet a növényi gyökerek szintjén.

V-XXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXÍXXXXXXN XXXXX--XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVCXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXMt>6. november 20., vasárnap

XXIV.

— Robbantsunk mi'.—vágta ki elhatározását Kuvasz olyan elszántan, mint a kártyás az adut.

— így gondolom én is — helyeselt Nemes, és a legszívesebben megölelte volna a társát.

Pillanatok alatt tervet kovácsoltak. —

Azt látták a legjobb megoldásnak, ha a temetőből kijutva, a téglafal mellett lopóz- nak el a vasútvonalig. Ott aztán majd kiderül, hogy megközelíthetik-e a

pályaudvar

északi vágánybejáratát, vagy valami más lehetőséget kall keresnünk. Azzal persze feltétlenül számolni szükséges, hogy most jóival nehezebb lesz a dolguk, mint az első akciójuknál volt.

— A németek bizonyára éberebbek, mint a robbanások előtt — mondta Nemes. — S most már jobban őrzik a vágánybejáratot. A hold is mind sűrűbben előbukkan. Ez amennyit segít, ugyanannyit ront is a helyzetünkön.

Elég gyorsan és akadály nélkül sikerült eljutniuk a temető téglakerítésének sarkáig. A vágányt innen tizenöt—húsz lépéssel el lehet érni. A temető fala a sínekkel párhuzamom

t juü

san húzódik tovább, majdnem a pályaudvar vágány be járatáig. A fal mellett keskeny gyalogösvény vezetett, óvatosan ráhasaltak. Néhány másodperc múltán kúszva indultak a Pályaudvar felé.

Lassan, félméterről félméterre haladtak. Nagyon vigyáztak mindketten, nehogy fegyvereik megcsörrenjenek, vagy valami más áruló jelet adjanak magukról.

— Halt! Wer ist da? — har- sant hirtelen erőteljes kiáltás előttük az éjben.

Megmerevedtek. S csak akkor lélegeztek fel megköny- nyebbülten, amikor a felszólításra németül válaszolt valaki. Aztán katonacsizmák dobogását és kutyanyüszítésit hallottak maguk előtt 1— őrségváltás lehet — gondolta Nemes, majd jelt adott Kuvasznak a visszakúszásra.

Kuvasz már annyira béleél- te magát, hogy itt is sikerült nekik minden, hogy csak bosz- szúsan és nagy sokára fordult meg. Káromkodott magában, s nehezen leküzdhető vágyat érzett, hogy felugorjék és gép- pisztolytűzzel támadjon az őrökre.

— Lehetetlen észrevétlenül bejutni a vágánybejárathoz — suttogta Nemes, amikor visz- szatértek a temető sarkához. Próbálkozzunk meg a híddal.

Társa egyetértett vele. Helyénvaló ötletnek tartotta, hogy a hozzájuk — már nyílt pálcán — mintegy négyszáz- méternyire eső Ms vasúti hidat röpítsék a levegőbe. Ezzel is elvághatjuk a szombathelyi vonalat, s így komoly nehézséget okozunk a németeknek, gondolta.

Az immár mind magasabbra emelkedő töltéstől jócskán elhúzódva, szántóföldön igyekeztek a híd felé. Nehezen lépkedtek, minduntalan sár ragadt a cipőjükre.

Amikor úgy sejtettek, hogy egy vonalba kerülhettek a híddal, arccal a töltés felé, a földre ereszkedtek.

Feszülten figyeltek. Nem hallottak semmi gyanús neszt a híd felől. Ügy vélték, szabad az út

Kuvasz négykézláb emelkedett, Nemes követte példáját. Az első előrehaladó mozdulatához azonban óvatlanul nagy lendületet vett, s az egyik keze nem talált támasztékot. Elvesztette egyensúlyát, olda-;

Iára esett. Géppisztolya valami kődarabhoz verődött

Vakító fénysugár vágott a szemükbe, viliámgéppuska ugatott fel vadul a híd felől. Ezt géppisztolyok kelepelése követte. A lövedékek közvetlenül mellettük csapódtak a földbe, és apró sárrögöket fröcsköltek szerteszét.

Kuvasz bénultan tapadt a földhöz. Furcsa gondolat futott át agyán. A nyúl érezhet ilyen kétségbeesett tehetetlenséget, amikor a sötét országúton gépkocsi reflektorának fényébe kerül. Nemes Jani kiáltása térítette magához.

— Tüzelj, az anyjuk istenit!

A rtémetek akkumulátoros

kézireflektorának fénye még mindig rajtuk villogott. A villámgéppuska hozzájuk mind közelebb szaggatta a földet.

Nemes eresztette meg az első hosszú sorozatot a németek felé. Kuvasz nagyot lélegzett, aztán megpróbálta célba venni a reflektort. Idegességében azonban egyes lövésre állította géppisztolyát. S hogy hiába kattogtatta lövése után az elsütőbillentyűt, azt hitte, fegyvere csütörtököt mondott. Szerencsére aztán az eszébe villant, hogy nem jól szabályozta be az imént a géppisztolyt és egy gyors mozdulattal helyreigazította tévedését. Bekapcsolódott a tűzharcba.

A németek felől fájdalom- kiáltás hallatszott. A gazdátlanul maradt reflektor a töltésről a mélybe gurult, majd lámpája hangos durranássad szétpattant.

— Találtam! — ujjongott Kuvasz.

A reflektor elvesztése egy pillanatra megzavarta a németeket Eltűnt előlük az imént

még megvilágított cél, csak vaktában lövöldöztek.

Nemes Jani azonnal felismerte. hogy most a legalkalmasabb visszavonulni.

— Iszkolj hátrafelé — utasította Kuvaszt —, én addig fedezlek! t

Kuvasz felugrott. De aztán ismét lefeküdt a földre. Kezeivel Ikutatóam tapogatózott maga körül.

— Ereggy már — ordított rá Nemes.

— A bőrönd... nem találom a tri-kettőt.

— Hagyd a pokolba.. s

A fiú végre futni kezdett visszafelé. Nemes pedig tüzelt, amig kifogyott a töltény a tárból. Aztán, hogy a tár cseréjével ne veszítsen időt, a másik géppisztolyát kanyarí- totta le a hátáról.

Kuvasz közbein tüzelőállást foglalt mögötte. Szaggatott, rövid sorozatokkal válaszolt a németek lövöldözésére.

Nemes Jani, mielőtt vissza* vonult volna, kézigránátot vett a kezébe. Kibiztosította, s minden erejét összeszedve eldobta a németek felé. A kézigránát a töltés előtt ért földet. Kárt ugyan nem okozott a fasisztákban, de a robbanás meglepte őket.

Jani gyorsan Kuvasz mellé futott. Tele tárat kattintott mindkét géppisztolyába, és folytatta a tüzelést.

A németek hamarosan észrevették, hogy a két génpisz- tólyos mind távolabbról viszonozza lövéseiket. A villámgéppuska szapora tűztámoga- tásának fedezete alatt, azért négyen Nemesék nyomába merészkedtek.

(Folytatjuk)