Népújság, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-23 / 251. szám

Most már az életünket is a háziúrért? .. kartársnönket; Özv. Horti Andrásnét, házigazdája. Je­nes Miklós oly súlyosan bán­talmazta, hogy utána kórház­ba került. Annak idején önök írtak egy cikket „Lakbérün­ket és vérünket a háziúrért” címmel. Ezért fordulunk önök­höz, ha módjukban áll, aka­dályozzanak meg egy tragé­diát, egy gyilkosságot. Fel vagyunk háborodva és cso dálkozunk, hogy egy háziúr ennyi merészséget vehet ma­gának”. A hatvani Park Szálló dolgozói EZ A CIKK, amelyet a le­vélírók idéznek 1964. július 26-án jelent meg lapunkban abból az alkalomból, hogy özv. Horti Andrásné és lánya a háziúr családjától súlyos, és könnyű testi sértést szenve­dett. Akkor ennek következté­ben kérdeztük: vajon a lankák­nak a lakbér és a vérük mel­le életüket is áldozni kell-e a háziúr oltárán? Ügy látszik ,a kérdés nem volt alaptalan, amint azt a fent idézett levél és az azóta feltárt tények bizonyítják. Most még komolyabban elő­revetíti árnyékát az életet kö­vetelő tragédia. Ezért tekinthető jogosnak a levélírók kérdése: valóban képtelen-e társadalmunk a háziúri önkény megzabolázá- sára, tud-e határozott nemet mondani a lakóját verő, mo­lesztáló, fenyegető és fenyege­téseit beváltani kész tulajdo­nosnak? Nos, úgy látszik, ez a „nem” nagyon halk, határozatlan volt eddig és úgy néz ki, az ma is. Ezt vette bátorításnak Je­nes Miklós háziúr is, aki elha­tározta, hogy „élve, vagy hal­va”, de eltávolítja a portájá­ról özv. Horti Andrásnét, aki már évtizedek óta békés lakó­ja volt annak a háznak, ame­lyet nemrég Jenes Miklós megvásárolt. PERSZE, ha ilyesmit kije­lent egy háziúr, az jogi nyel­ven szólva „veszélyes fenyege­tés”. S mindez az után hang­zót el, hogy a háziúr feleségét és fiát, valamint sógorát né­hány hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre és javító­nevelő munkára ítélték, mert a bérlőket, Hortiékat súlyo­san és könnyebben megsebesí­tették. Elképzelhető, hogy mindezek után nem volt jó érzés halla­ni Hartinénak: a háziúr hajlan­dó megvárná, hogy kap-e la­kást Hortiné az év végéig, mert ha nem, úgy élve, vagy halva, de mennie kell a lakás­ból. Ez „veszélyes fenyegetés”! Hortiné jelentette is a rendőr­ségnek, a tanácsnak. Jenesék természetesen tagadtak. A rendőrség figyelmeztette a há- ziúrékat, amiért „lakójukat üldözik” és tudomásukra hoz­ta. amennyiben fenyegető magatartásukat beváltják, úgy ellenük büntető eljárás indul. Nos, Jenes Miklós háziúr, e „szigorú” figyelmeztetés elle­nére is „beváltotta fenyegető magatartását”. Legalább is ő a vádlott abban a most soron levő perben, melyet özv. Hor­tiné indított, miután „valaki’ — (állítása szerint a háziúr) — megverte lakásában úgy, hogy kórházi kezelésre szorult. Most a járásbíróság dolga, hogy méltányolja és kiderítse, mennyiben és mennyire fele­lős a háziúr „fenyegetésének beváltásáért”. De ezen kívül még egynéhány furcsa jelen­ség előze meg a pert, amely­nek alapján joggal kérdezhet­jük a levélírókkal: valóban nem képes igazságügyi, taná­csi, bűnüldöző szervünk együt­tesen arra, hogy megzaboláz­za a háziúri önkényt? MERT AMIKOR a rendőr­ségen ezt kérdeztük, vissza­kérdeztek: és mitt tett a ta­nács? Mit is tett? Hortiné panasza, hogy „ve­szélyesen megfenyegették”, a rendőrségről a Gyöngyösi Já­rási Tanács vb igazgatási osz­tályára került szabálysértési ügyként még 1965. szeptem­berében. Ki is tűzték a tárgya­lást október 15-re, de (mily furcsa) erre nem hívták meg Hortinét és tanúit, csak az őt fenyegető házi úrnőt, Jenes Miklósnét. Öt meghallgatták. Ő taga­dott és nem született határo­zat az ügyben. Sőt. Egy fecni­re írt „javaslatban” azt kérte a háziúr, idézzenek meg szá­mára egy mentőtanút. Mily gyors ez esetben az ügyinté­zés, meg is idézik, meg is hall­gatják és a tanú természetesen azt „vallja”, hogy nem hallot­ta, hogy a háziúrék valaha is fenyegették volna Hortinét. Erről az egész ügyről Horti­né semmit sem tudhatott. A járási tanács „elfelejtette” ér­tesíteni az ügyről, s mikor jó félév múltán reklamálta, hogy mégis illene.... akkor újból napirendre tűzték az ügyet. A „veszélyes fenyegetés” most már a. tanúk által bebizonyo­sodik. Bírság nézne ki Jene­sékre, de Hortiné jólelkű, nem kívánja a büntetést, csak most már csend legyen köztük és békesség Helyette..; — Megint kizártak .:. Kará­csonykor is... A szomszédok engedtek be. Tudja, ha otthon van Jenes, nem is merek ha­zamenni. De egy pénteken ha­marabb hazajött, mint gondol­tam. Hallom, hogy zörgetnek, matatnak az ajtón (mindig be­zárva tartom, nehogy bejöhes­senek). Aztán hallom, hogy ocsmányságokat kiabál, erre bekapcsoltam a rádiót. Aztán féltem, hogy esetleg bezárnak, (mert konyítanak a lakatos­mesterséghez), hát kinyitottam az ajtót résnyire. Erre be­tört ... ütés, rúgás ért, a ha­jam csomóban szakadt ki, az ajtóüveg betört, minden ösz- szekuszálódott körülöttem a szobában ... Jajgattam és me­nekültem. Elvonszoltam ma­gam a szomszédba. Aztán a rendőrsé,gre. Azóta nem me­rek visszamenni a lakásba, a lányomnál meg a szomszédok­nál húzom meg magam ... az életemet már nem merem resz­kírozni. ÍGY EMLÉKEZIK Horti­né. Aztán kimentek 3 rendőr­ségtől. A háziúr tagadott és — újabb furcsa körülmény — Hortiné kérésére sem biztosí­tották, hogy a feldúlt lakás érintetlen maradjon, hogy ké­sőbb bizonyíthassa vele: a há­ziúr járt ott. Ez ügyben ismét nem ké­szült jegyzőkönyv a vámos- györki rendőrségen, de nem érdemesítették többre Hortiné panaszát a gyöngyösi járási kapitányságon sem. Nehéz... nagyon nehéz lesz ez ügyben tehát az igazságot kideríteni, az esetet bizonyíta­ni, hiszen szemtanú nincs. A látlelet „csak” azt bizonyítja, hogy Hortiné „ ... bal lába‘ sé­rült... a fejtető jobb oldali részén fájdalmas daganat.,: a bal kar felső harmada kékes- lilásan elszíneződött,... a bál comb egyharmada szintén... a baj. kéz... a feje fáj... szé­dül — a zúzódások tompa erőművi behatás következté­ben ... nyolc napon belül gyó­gyultak.” A bíróságon azt mondják: nem könnyű ügy ez... jogilag. De akik a történteket isme­rik, újból és újból kérdéseket tesznek fel: miért nem lehetsé­ges ennek a magányos, beteg asszonynak nyugalmát meg­őrizni a háziúri szekatúráktól, hovatovább életét veszélyezte­tő fenyegetésektől, ütlegektől' Erre a kérdésre vártunk vá­laszt bírósági, rendőrségi, ta­nácsi, tömegszervezeti veze­tőktől, kérdeztünk meg „hiva- tatlan” embereket, és nem túl biztató válaszokat kaptunk. — Nem emlékszem, hogy há­ziurat kényszer-kiköltöztetésre, vagy erélyes büntetésre ítéltek volna a lakók bántalmazása, vagy a társadalmi együttélés szabályainak durva megsérté­se miatt — mondják a tanács­nál. — És lakókat? — Arra már volt példa. IGEN, ERRE a többi meg­kérdezett is hivatkozott. Ese­teket soroltak a háziúri ön­kényről, amikor utcára űzték az asszony lakót', beteg gyere­kével, amikor kiszedték a fal alját, hogy mihamarabb ki­dőljön. hogy így szabadulhas­sanak a lakótól. Eseteket idéz­tek megvert öregemberekről, erőszakkal elűzött lakókról és nem tudtak... nem tudtak egyetlen esetet sem, amikor a háziúrral szemben alkalmaztál volna a törvény szigorát. A tanács a rendőrségre vár... a rendőrség a bíróságban bí­zik ... a bíróságot pedig kötik jogszabályok. Ahhoz az elő­ző két szerv határozott segít­sége kellene, hogy a jogi „gúzsok” feloldódhassanak és ne váljon újból és újból ak­tuálissá a kérdés: valóban nem marad niás hátra, mint hogy a lakók a lakbérük, vé­rük mellett még az életüket is feláldozzák a háziúr oltárán? Avagy mégis van más meg­oldás? Kovács Endre ifif — Teljesen reménytelen az eset. Életben marad! — sóhajtott — és rezignálton nézett a vidáman tovatáncoló influenza-vírus után. ★ Az idegek játéka! Mindig idegesített ez a megállapítás, mert sohasem tudtam szabadulni a kényszerképzet­től: asztal körül ülnek az idegek és az én kontómra csapdlecsacsit játszanak. ★ Az orvostudományban az a titokzatos, -- _ ami bennünk. ★ Lúdtalpig is lehet valaki férfi. Ha a világ egy hatalmas fogorvosi váróte­rem lenne, az emberek megtanulnák az ud­variasságot: — Parancsoljon... a világért sem ... ön, kérem, előbb jött! Régi dilemmám: a fogorvosnál? ★ vajon fogorvos fél-e (-ó) LIBA, a csomagtartóban A KUKORICATÄBLA mel­lett porzik a földút. A sárga kórók csupaszon bólogatnak, fonnyadt leveleket zörget a szél' Az út túloldaláról neve­tés hangzik. Ott még javában tart a törés, de a magas szár­tól nem lehet embereket látni A fordulónól a földön koeside- réknyi tökesomó. Sárgák, zöl­dek, csíkosak, némelyik ak­kora. mint egy kisebbfajta hor­dó. — Ez itt mind háztáji — mondja a mezőőr, aki tisztsé­génél fogva mindent tud, min­dent lát, ami itt történik a széles határban. Tudja, hogy Nagyék már a múlt héten ha­zavitték a kukoricát, azt is tudja, hogy ha a kukoricaszár letakarodik a földről, akkor a szövetkezet búzát vet ebbe a földbe. Együtt megyünk egy darabig a mezsgyén. A kutya is ott baktat az öreg után, aztán meg­gondolja magát és az egyik szárcsomóban fácán után szi­matol. — Itt Pándiék törnek — áll meg egy kevés idő után. Ké­sőbb kérdezés nélkül elmond­ja, hogy az öreg Pándiék fiát három napra még a katonaság­tól is hazaengedték, hogy apjá­nak segíthessen. — Már tizedes... — meséli a Ssősz, miközben egy lélegzet­vételnyi szünetben körülmé­nyesen pipára gyújt. Távolabb néhány dűlővel, nadrágszíjnyi parcellán, idős nénike dolgozgat. Birkózik a behemót csövekkel, aztán ku­pacba rakosgatja valamennyit. — Ez meg az öreg Sinkóné, akinek tavalyelőtt temettük az urát. Jómódú emberek voltak, de most már az öregasszony úgy egyedül maradt a nagy, gangos házban, mint az ujjam. — Hogyan győzi? A VÁLASZT EGY hatalmas porfellegből kell kihámozni, illetve egy autó hozza magá­val. — Meg is érkezett a segítség — mutat a csősz a kocsira. A család kikászálódik, a gyerekek boldogan futnak a nagymamá­hoz. — Itt vagyunk, nagymama, jött a segítség ... Tovább mennénk a poros, kacskaringós dűlőn, amikor Sinkó a nevemen szólít. Meg­ismer, hiszen gyerekkori isme­rősök vagyunk. — Segíteni jöttünk. Tudod, szegény mama már nehezen bírja, aztán a gyerekeknek sem árt egy kis kikapcsolódás. Néhány szót váltunk még, aztán megegyezünk: este ta­lálkozunk a faluban. Este kancsó bor kerül az asz­talra. Sinkó Jani bemutatja a feleségét, a két gyereket. Jani vízügyi mérnök, az asszony védőnő. — Hazajöttek a lelkemék — csoszog elő fáradtan Jani ma­mája és remegő kézzel ő maga tölt a poharakba. — Tudja, amíg papa élt, ad­dig minden másképpen volt — csacsog a fiatalasszony. — Sajnos, most már anyuká­nak is vékonyabban van min­den, az egészsége sincs mindig a rendjén. A KÉT GYEREK pajkos jó­kedvében majd hogy fel nem fordítja a házat. A kisebbik egy szerencsétlen pillanatban fejjel szaladt az asztal sarká­nak: — Anyu, anyu! Vigyük el a hízott libát is. Úgy sóhajtozik a kövérségtől. — De Pistike, micsoda be­széd ez — pöröl a mama és székre parancsolja rakoncátlan csemtéjét. Néhány percig beszélgetünk, amikor Jani elnézést kér. A fe­lesége mindjárt ki is menti. — Van néhány szép jonatán- almafa itt a kertben, azok ter­méséből pakol be néhány kilót Jani. Szegény mamának ne kelljen ilyen fáradtan hajla­doznia. j . Koccintunk. A bor nem kü­lönösebben jó, de egész napi mászkálás után a szódával jól­esik. A hazafelé készülődést a gye­rekek kezdik el. Amikor meg­puszilják a mamát, egyik is, másik is a markában érez tíz forintot. Kint az autó csomag­tere már tele van. A liba is ott piheg egy zsákban, ahonnan csak hosszú nyakát nyújto­gatja kifelé. — Ejnye, még egy kis szőlőt a gyerekeknek — csap a hom­lokára a fiatalasszony. — A mama már a múlt hé­ten is szólt, miért nem visz- szük el a szőlőt... Nehezen csapódik a csomag­tartó fedele. Mindenki elhe­lyezkedik és a lehúzott ablak­ból kezek integetnek. — A viszontlátásra... Jövő héten jövünk segíteni! — kiált vissza Jani, de a hangját a for­dulóban elkapja a szél. AZ ÖREG SINKÖ néni této­ván integet, aztán egy nehéz, mély sóhaj lopakodik ki az aj­kán. Amikor a kapuig kísér, a Janiék autójának már a po­rát is ellépi az esti szürkület. Szalay István . hogy o magyarság történetéről szóló fejezeteket át keB dolgozni a tankönyvekben, — valahogyan így: a honfoglalás kora; a kalandozások kora; az államalapítás kora; a vetélke­dők kora. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi kor a jelen kor, pontosabban a legjelenebb kor lenne, amelyről évszáza­dok múltán —, ha most nem is dolgoznák át a tankönyveket —, mégis minden bizonnyal ükunokáink így emlékeznek majd talán vissza. Vetélkedéstől hangos az ország, esztergályos esztergályossal, tsz-elnök gyárigazgatóval, egyik megye a má­sikkal vetélkedik; ki a legény a gáton, illetve ki a legény az emelvényen. Távol álljon tőlem, hogy e hasznos, nemes és még az el­lenségeket is összebékitö nagy vetélkedési lázat akárcsak meg­ítéljem is, nemhogy elítéljem, hiszen tudni többet, egyre töb­bet nem éppen megvetendő dolog. De engedjék meg nekem, hogy e vetélkedők kapcsán és okán elmondjam véleménye­met azzal kapcsolatban, hogyan lehetne továbbfejleszteni e nemes pár----megyékről szólván — párszázezer-harcot. El tudnám képzelni — ítéljék meg mennyire utópia ez —» ha hazám vetélkedő honpolgárai például abban is összemér­nék erejüket, hogy ki tud többet, — igazat mondani. Magya­rán: az őszinteség és nyíltság mezején is összemérni a pen­géket, de úgy, hogy a penge végén ne a beosztott, hanem esetleg a főnök is állhasson. Vagy: mi lenne akkor, ha oly területen is folyna vetélkedő, mint az ügyintézés. A mások ügyeinek minél gyorsabb és eredményesebb elintézése, azon harcolva, hogy é n előbb intézem el a te ügyedet, mint t e az én ügyemet. Avagy: ki tud szebb, jobb munkát végezni a másiknál. Én megcsinálom neked, juszt is jobban a házadat, mint ahogy te meg tudtad csinálni nekem a ruhámqt, vagy a cipő­met. És olyan kenyerét termelek, hogy a te traktorod a ma­ga nemében keletien gépmonstrum csak hozzá; olyan istállót építek neked, hogy a tízezer literes tehenek apadt tejű kecs­kéknek tűnnek hozzá képest. Szóval így, valahogyan így képzelem el a vetélkedést láz továbbfejlesztését, amelynek nyomán aztán valóban nem len­ne vesztes, csak nyertes, és nem kellene pironkodva állni a mikrofon, vagy a kamerák előtt. Most azonban még — egyéb­ként ez csak az én véleményem —, nem nagyon zavar ben­nünket, legalábbis sokunkat, ha pirulni kell. Inkább gyorsan és energikusan szidjuk a másikat, a más szakmát, a felsőbb szerveket, az illetékeseket, s ha vetélkedünk, hát akkor eb­ben a szidásban vetélkedünk igazán —, s ebben is nehéz len­ne eldönteni ki a vesztes, oly hévvel és jól csináljuk. A közelmúltban derűs szemtanúja lehettem, amint építő­iparunk három, egyébként minden bizoimyal kitűnő alkal­mazottja közös erővel kesergett azon, hogy jóformán napokig sem tartott annak a pár cipőnek a talpa, amelyet jó pénzért vásároltak a magyar cipőipar állítólag világhírű termékeiből. A derűre nem a káröröm adott okot számomra, hanem egy­részt az a tény és hév, hogyan és mennyire szidták a magyar cipőipart és vele együtt a kereskedelmet is, másrészt pedig az a félórának is beillő időtartam, amely éppen hogy elegen­dőnek, bizonyult dühük kifejtésére és kifejezésére. Igaz, hogy e félóra a munkaidőből fordíttatott a cipő ócsárlására, de se­baj — véltem magamban —. mert ezek a cipők talán éppen azért lettek rosszak, mert készítői ennél a párnál az építő­ipar fogyatékosságainak ecsetélésére fordítottak egy félórács­kát. Természetesen azt is el lehetne, vagy inkább él lehetett volna képzelni, hogy se ott, se itt ilyen elfecségett félórákat ne találjunk —, de úgy vélem, ez legalább annyira üz utópiák világába tartozik, mint ötletem megvalósításának lehetősége, már ami a vetélkedők ilyen szintű kiterjesztését illeti. Rög­tön itt kívánom megjegyezni, hogy biztos tudomásom van róla: a kongresszusi munkaversenyben országos szinten szá­mos és számottevő törekvés, s e törekvéseknek meg számo­sabb eredményei születtek és születnek is majd még nyilván. Csakhogy valahogyan azt szeretném jómagam is elérni, hogy egy ilyen alkalom ne „a” vetélkedést, hanem a vetélkedés élesedését hozza magával; más szóval: ne csak egy-egy jelen­tősebb hazai nagy eseményt köszöntse a munka, az alkotás vetélkedése, hanem a szocializmus építésének szürke napjait is. Hogy a vetélkedés ne csak a mikrofon és a kamera előtt hozza lázba oz országot és a vetélkedőket, hanem a szemünk előtt is. a mindennapok munkájában is. A kamerák előtt lehet veszíteni: az egyik fél többet tud; jobban koncentrált, szerencséje volt; protekciója is talán. Se­baj, végtére, is nem történt semmi, azazhogy szórakoztunk, izgultunk, tanultunk. Az ország, a saját magunk szeme előtti nagy vetélkedésben, amit úgy is nevezhetnénk egyszerűen, hogy a szocializmus építése, veszteni már azért rosszabb és károsabb dolog. Nemzeti értéket, megtermelt javakat, emberi boldogságot, kényelmet, nyugalmat, erőt veszítünk és ez bi­zony már egyáltalán nem „sebaj .. P Azzal kezdtem, hogy a magyarság történetéről szóló feje­zeteket úgy kellene átdolgozni, hogy a honfoglalás kora mel­lett ott szerepeljen a vetélkedések kora is. Persze, hogy nincs erre szükség, megvan már a kellő fejezet, a szocializmus épí­tésének kora főcímmel __De, hogy ez a kor mennyi időt ível át , hogy a történelemkönyv évszámai milyen nagyságrendűek lesznek, ahhoz bizony van és lesz köze a „vetélkedések ko- rá”-nak is. Ha jól vetélkedünk az alkotó munkában, akkor közelebb kerülnek egymáshoz az évszámok, ha kevésbé jól, akkor messzebb. Egyébként ez csak az én véleményem. Vagy nem csak az enyém? Az utóbbira esküszik: Szórakozás és munka Ezen a napon szokatlanul élénk mozgás volt tapasztalha­tó a gyöngyösi új gimnázium­ban. A diákok vidám kacagá­sa, tréfálkozása mellett a zseb- és táskarádiók hangja töltötte meg az I. b) osztály termének falait. Az osztály társadalmi munkában vállalta a takarí­tást. A fiúk végezték a nehezebb munkát, ők hordták ki a pa­dokat, ők cipelték a vízzel telt vedreket. A lányok „házias” ruházata is elütött a megszo­kottól, ez is kiegészítette a szokatlan képet. A munka sza­porán haladt az osztályfőnök, Földy Ágoston irányításával. .Gyorsan elröppent néhány óra, és mire a fiatalok ezt észre­vették, már ragyogtak az ab­lakok, fénylett a parkett. Már csak az osztály díszítése ma­radt hátra, ami szintén gyor­san elkészült. A diákok közül Molnár Má­ria, Varga Margit, Frecska Etelka, Nagy Béla és Dudás Béla már nem először segített önként az iskola takarításában, szépítésében. Mellettük az egész I. b) megérdemli a dicsé­retet a szorgalmáért. Biztos, hogy az osztály ezen­túl jobban ügyel majd arra a rendre, amely a munkájuk nyomán született meg. (Kiss S.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents