Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
KAPOSI LEVENTE Aranyló fényű alkonyat vigyázd a terhes lombokat vigyázd a nyárfák titkait virágok tarka szirmait őrizd a gallyat és a fát, a szellők suttogó szavát a serdülő ág-gyermeket, míg meghajolva szendereg, őrizd a kusza árnyakat jövőt sejtető álmokat terjeszd ki óvó szárnyadat aranyló fényű alkonyat KÉPES GÉZA: JZejxél anijámncm Valahányszor Írok neked, Anyám, mindig gyerekkoromra gondolok: korán elhagytam az otthont egymástól elszakadtunk. Tizennégy drew lehettem akkor — a kamaszkor zűrzavarába merülve nyakig. Zárkózott türelmetlen, ax élettel elégedetlen voltam s te azt hitted, mindez neked szót. Egy barátomnak keserűen panaszoltad: •Nincs már nekem fiam." Pedig én a te fiad voltam s mindvégig ax maradtam, büszke voltam rá, hogy ilyen anyám van. A te nyelvedet beszéltem, testem tartása tied volt egészen s a világot a te szemeddel néztem. (Mint kisgyerekek meghúzódva csendben figyeltünk dalodra. Én azt szerettem leginkább, ha vasaltál — ilyenkar mindig ezt énekelted: •Te benned bíztunk eleitől fogva...1*) Mikor hazulról elkerültem, idegeid piros hálója megfeszült: felfogott: vergődő hal-gondolatokat, szúnyogokat és madarakat. Egyszer megálmodtad, hogy eltört a karórám, mit keresetemből vettem — Leveleim, ha mentek, üresen mentek: te töltötted ki őke* eleven színekkel.,. Mit Írjak neked. Anyám. most hogy lelkem befagyott csapjai kinyílnak? Búcsúznak ax élők a a holtak még életükben szétosztják magukat mint kenyeret s a fiák és unokák tekintetében és mozdulatában élnek örökre tovább. el ne nevessem magam: „Ho*W nan való?" „Prágából, tisztelendő uram.*» „Ember, ha prágai, hogyan került a budejovicei 91. ezredhez?” „Az apám Mydlovaryból származik. Ahová tartozik ez apa, oda tartozik a fia is.” „És miért nem élvezi az egyéves önkéntes előnyeit?" „Mert a sorozásnál arra a kérdésre, hogy még mi bajom van, ezt válaszoltam: hülye vagyok.” Másodszor egy tábori misé-i néi láttam Haseket. Figyel lemmel kísértem, de nem kel^ tett zavart. LUKAS FŐHADNAGY Szeptember 21-én történt, délidőben. A Dubno melletti Horupanban állomásoztunk, amikor Lukás főhadnagy iz- zadtan és felbőszültén az iroJ dámba rontott. Sapkáját az asztalra dobta, s a székre zuhant. „Az isten szerelmére kérem! — jajdult fel Lukás —, ennék az írónak el kell mennie a századtól, mindenáron, mert megbolondulok. Vagy agyonlövöm Haseket, vagy felakasztom magamat!” „No, — mondom — mi rémes történt?” „Képzelje: reggel a támadást gyakoroltattam a századommal, hiszen minden percben érintkezésbe kerülhetünk az ellenséggel. A gyakorlatot Alkonyi könyörgés FARKAS ANDRÁS: (Dalok az asyzötiijmL L Cseveg, kérdez, táncol, dalolgat, Napot tüzel, htot éji holdat, Tűnik tisztának és nemesnek. De szemei csapdát keresnek. Testet ígér, lelket latolgat, Szavában mézíz, méregoldat, S mire az álmot összetépné, 0 változik át égi-széppé. It Gyűrűje, gyöngye, legyezője Fegyver, de nem kell félni tűiéi, Kis karcolással úgy sebez meg, Hogy nem a vég az, csak a kezdet — Kis karcolás, s mi lesz belőle? Ha ö marad a csepp seb őre, Jön férfiláz, a lelke reszket, Jelenthet végtelen keresztet? IIL De mintha ő is egyre várna, Karján nyugodhatsz és e párna, Ahogy nyakadra vár, az izma, ölel, mint hogyha híva bízna. Te nézel fd, rá, az anyára. Aki a mindeneknek ára, Aki a múltad adja vissza A gyermekeddel, aki tiszta. IV. Sóhajt márványba sose vésnek, Mikor fájdalmas születésnek Az asszony félve néz eléje: Sóhaj a lelki menedéke. A sóhajok sohase készek, De hisszük mégis szép egésznek, Mert néma második felébe Búvik a testen túli béke. PÖLNEK ZOLTÁN* Az ég póznáin Termékeny eső nő a tájból ezüstös toklásza ragyog. Bivalyszemű felhőkkel járják a mezőket a hajnalok. Gnnnyaszt a higanyfoltos bolygók derengő sztyeppéin a nap. Vérvörös tollai a füvek \ szakadekába hullanak. Koslató napkeleti dűlők csapkodó delfin jegenyék széthordják testükben szfinx arcú kövek párduc tekintetét. Kis falvakat kötök az űrbe iszonyú melységek felett, hogy lehorgonyozzam a földek közé a megjárt végtelent. A nyár villámlő vezetékén az ég póznáin dolgozom. Porcelán fehér levegő és szívem ringatja homlokon*. leegyszerűsítette: engem nem Ibinek, de Eyblnek hívnak. És , e rövid ismerkedés után meg- , kezdhetjük az elbeszélést. A KÖZKATONA ! TEHENEKET LEGELTET A háborús 1915-ös év júliusában történt a Szokat melletti fronton. Szolgálati őrjáratomon egy rosszul öltözött ka- i tonát láttam, aki teheneket le- 1 geltetett. Magamhoz hívtam, i Lassú léptekkel egy elcsigázott : katona sündörgött hozzám és < megpróbált vigyázzban állni, < Amikor meghallottam a jelen- ] test tevő katona nevét, mindjárt tudtam, kiről van szó. Ja- . roslav Hasekről ugyanis úgy t beszéltek a tisztek, mint egy t veszélyes anarchistáról, aki ] aláássa az egész ezred harci j szellemét. Hogy leplezzem a i meglepő találkozásból fakadó zavaromat, megkérdeztem Ha- j seket, hogy hol vannak a többiek. Talpraesetten válaszolt: ( „Kérem, ők nincsenek itt. ( tisztelendő uram.” i Éles hangon rászóltam, hogy < ként éltem Jaroslav Hasekkel együtt az orosz fronton, előbb néhány regényalakról kell megemlékeznem, akiknek a nevét a szerző némileg megváltoztatta, vagy akiknek más szerepet juttatott, mint amilyet a valóságban játszottak. Lukás főhadnagy például, a 91. gyalogezred 11. századának volt a parancsnoka, cseh volt ugyan, de nevét Lucasnak írta. Dub hadnagy nevét Hasek dr. Robert Dub ezredorvostól kölcsönözte, akinek elbeszélésünkben szintén szerepe lesz. És végül én vagyok Ibi volt tábori főlelkész, aki a „Svejk” harmadik kötetében tábori misét szolgáltatott kárpótlásként az elveszett konzervekért, amelyeket a katonák nem vételez-, tek, és aki megható prédikációt tartott Hrt bátor zászlótartóról, mert a Custozza melletti csatában elvesztette mindkét karját, s halála pillanatában meg akarta csókolni Ra- decky marsall kezét. Ezért a prédikációért Svejk Ibi tábori főlelkészt címeres hülyének nevezte. Nevemet Hasek kissé Ax az idő. amelyet Jaro<N iav Hasek az osztrák hadsereg közkatonájaként 1915- ben az orosz fronton töltött, az író életének kevésbé iámért fejezeteihez tartozik. Pedig éppen ez az időszak nyújtotta Hasek számára a legtöbb anyagot a „Svejk, a derék katona viszontagságai” meghírásához. Hasek katonáskodásának egyik élő tanúja Ibi tábori főlelkész volt — igazi nevén Jan Ev. Eybl — akiről a „Svejk” harmadik részében esik szó. Ibi tábori lelkész, Lukás főhadnagy és Dub ezred orv os Haseket a hátországba akar- ték segíteni, de egy váratlan orosz támadás meghiúsította ezt a tervet és Hasek fogságba esett. Ibi elbeszélése kiegészíti Hasek arcképét és megmutatja, hogy Haseknek, az írónak személyes élményei miként tükröződnek híres könyvében. J. Ev. Eybl páter náci fegyházakban élte át a második világháborút és ma — 83 éves korában — életének hátralevő éveit a nyugalomba vonult papok otthonában tölti, Prága közelében. AMI HIÁNYZIK A „SVEJK, A DERÉK KATONA VISZONT AGSÁGAI”-BÖIj Mielőtt arról beszélnék, hogy az első világháború alatt miroftant a szobából és becsapta az ajtót Az asszony sokáig csendben üldögélt elnehezedett kezét az ölében pihentette. Aztán felriadt az órára tekintett s nekikészült a vacsorafőzésnek. Kedvenc ételét ígérte ma estére Eszternek. A kis copfos imádja a lekváros derelyét, s az csak frissen kifőzve ízletes. Mikor az első adag tésztát felvetette a forró víz, az asz- szonynak eszébe jutott, bogy kisebb karában Bálint is mennyír« szerette — a derelyét akarok venni és pénz kéül — Nem sürgős annyira az az autó, nyugodtan összegyűjthe- titek, ami hiányzik. Ha kenyérre kérnél, arra még tudnék adni. — Értse meg, mit beszélek! Marad még a bankban elég, ami marad, azt is megköszönheti!! — Megüzentem már délután is, hegy Esztert nem semmiz- heted ki. Te sem kürtidhatod meg, és más sem. Még én sem... — Ennyire védi azt a kis vakarcsot, gondolja, hogy hálát kap érte?! — Elég!... Esztert nem engedem bántant 6 is az én gyermekem, épp olyan, akárcsak te. — Hát jó, de ha szociális otthonba jut engem oda még látogatóba se várjon. — A nyugdíjamért a szociális otthonban is szívesen fogadnak, alamizsnára nem szorulok. Ha eljössz hozzám, hogy nincs pénzed élelemre, én ott is adok neked. Hogy autót vegyék arra nem kapsz, se most, se máskor. Az autót böjtöld ki magad, ne kívánd, hogy más áldozzon érte helyetted. — Csak meg ne bánja! Csak meg ne bánja! — Bálintnak ei- íulladt a hangja, még mondani próbált valamit de meggondolta magát legyintett, kiházat, megszokta, nem akart válni tőle. Később mégis engedett Százhúszezret adtak a házért, a felét hatvanezret osztotta szét a három gyereknek. A két fiú megkapta a 20- 20 ezer forintot Eszterét a bankba tette, hadd kamatozzon, amíg a leány felnő és hasznát veheti Szép kis házat vásárolt a maga pénzén, nem nagyot szoba—konyhásat. A kislányával élt csak, s kettőjüknek bőven elég volt Telt-múlt az idő, egymást váltották az évek. Fiai ritkán látogatták, szeretettel fogadta őket mindig, s mikor elmentek tőle, utána sokáig sirdogált Bálint a nagyobbik fiú, meg sem csókolta volna Esztert soha egy darab csokoládét nem hozott, s a kicsi hiába akart kedveskedve hozzábújm, öléibe mászni, durván elzavarta. — Ügy járatod, mint egy hercegnőt — mondta Bálint az amyjáneőf. — ” . Pedig W tudja, ki volt az apja!... Az asszonynak bensőjébe nyilait a szó, de arca sem rezdült hangját een* «nette feli — A* «dt az apja, aki neked is apád volt. Egy a vér bennetek... Egyik nap úgy tett, mißt a másik. Reggel felikeltette Esztert reggelit adott neki és elküldte az iskolába. Aztán ő is sietett, hogy még időben munkahelyére érjen. Egy délután, alighogy a munkából hazatért, letette éppen a szatyrát a menye állított be hozzá, váratlanul. — Bálint küldött — mondta. — Segítsen rajtunk, anyuka, azt kéri. Pénzzé volna szükségünk... — Pénzre? Minek?! — csodálkozott. — Kerestek mind a ketten, gyerek sincs. — Kocsit vennénk. Autót. — Minek nektek az autó? — Ha megtehetjük, hogy vegyünk, miért ne vennénk. — Ha megtehetitek, vegyetek. — Nincs együtt a kocsi ára, tízezer hiányzik. — Rengeteg pénz az! — Anyuka pótolhatna.. — Pótolni, én? Miből?! — Bálint mondja, hogy Eszter nevén 20 ezer forint van a bankban. — Eszter nevén... van... Az az Eszteré! — Bálint mondja, ha abból anyuka adna, akkor.. — Abból nem! Mondd meg Bálintnak... A házból megkapta ő is a maga részét. Mindenki egyformán megkapta. — Eszter még kicsi, és amíg felnő, ugye... — Mondd meg Bálintnak, nincs annyi pénzem, hogy segítsek. — És ami a bankban van...? — Az a pénz az Eszteré, nem az enyém! Estefelé Bálint is berobogott. Nagy veszekedést csapott. — Engem nem ke’l nézni, ugye?! Rajtam nem segít, ugye?! — Megkaptad a pénzed. — De hát értse meg, autót Együk estek hiába várta az urát, nem jött haza. Másnap sem jött, még csak hírt se küldött, mi történt vele. Harmadnapon elment az asszony a gyárba, érdeklődni, mit tudnak róla. — Bera Ignác... Bera... — A portás valami könyvben lapozgatott — Hát kérem, szabadságát tölti, éppen harmadik napja. — Harmadik napja? A szabadságát?. .. — kérdezte az asszony tétován. — Nem tudta? — nézett rá a portás. — Nem tudtam — mormogta az asszony. — A felesége néki, vagy tán valami rokona? — Rokon féle — mondta az asszony, mert szégyellte megváltani ennek az idegennek az igazat Hazament és végezte a dolgát úgy, mint máskor. Mindennap korán kelt megetette a jószágokat s mikor a reggelit is elkészítette, felköltötte a gyerekeket, sürgette őket az iskolából el ne késsenek. Két gyerek volt rakoncátlan, virgonc ördögök, fiú mind a kettő. Kilencéves az egyik, a másik tizenegy. Kérdezgették az apjukról mindennap, de 6 azzal áltatta fiait és saját magát 1b, hogy messzire küldték, szerelési munkára, ■ ha azt elvégezte, majd hazajön. Két hét múlva jött meg a férfi. Köszönt Tiszta fehérneműt kért, összecsomagolta az öltönyeit aztán elment Nem magyarázkodott semmit — Mindent itthagyok nektek — mondta az asszonynak. — Csak a ruháimat viszem, más nem kell... Minden a tiétek. Ne mondjátok, hogy bármiből is kiforgattalak benneteket Ezt ne mondjátok rám... ezt nem mondhatjátok. Az asszony azt nem mondta, nem is mondhatta. Először takarítást vállalt szennyes ruhákat mosott » ha szűkösen is, de élni tudtak. Aztán állást vállalt egy tiszti egészségügyiképző laktanya konyhájára került Keresett havonta 800 formt« t * mindennap élelmet hordhatott haza. így ment kilenc évig. Kisebb fia szakmát tanult lakatos lett; nagyobb fia már esztergályosként vonult be katonának. Akkor történt hogy egy napon, délelőtt, nagy tömeg vonult ki az utcára, mindenfélét kiabáltak és estére már lövöldözés is hallatszott a városból innen-onman. Ki sem mert menni az utcára, mert a lövöldözés még reggelre sem szűnt meg. Később mepróbált bejutni a laktanyába, de nem látott katonákat civilek, suty- tyó, suhanc kölykök álltak őrt a kapuban, s őt elzavarták. Egyik este, tán a fegyverek ropogása is erősebb volt, mint máskor, bekopogtatott az ura. Krumplit hozott egy hátizsákkal, nagyon megörült, egy hete éltek már akkor rántott levesen. Az ura most sem magyarázott semmit, mentegetőzni sem próbált, úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna kettőjük között. Azt kérdezte: — Itt alkatom-e éjszakára, adsz-e nekem helyet? Kijárási tilalom volt, az utcán fegyverek szóltak. Adott helyet. Masnap megkínálta a férfit étellel is. Október elmúlt, valamit csendesedett a helyzet, de a lövöldözések estéről estére megújultak. Egy golyó a férjét találta. Kölcsön kellett kérnie pénzt a szomszédoktól, koporsóra. Nyár volt, június vége, mikor megszületett a kislánya, Eszter. Megnősült a nagyobbik fia. örült, később meg kesergett. Folyton azzal zaklatta, adja el a házat, a részét adja oda neki, kapnák a házért annyit, hogy venni lehet abból egy másikat, kisebbet. Sajnálta a