Népújság, 1966. július (17. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-21 / 171. szám
»Fogjátok meg... és vigyétek Némi meditáció arról, hogy meddig tart az egyén felelőssége **\ A piactól a dinnyeföldig Javult as ellátás — Tizenegy országba szállítják a hevesi zöldséget, gyümölcsöt — Gyors intézkedésekre van szükség Társadalmunk sok fontos problémáját oldottuk meg és oldjuk meg ma is társadalmi szervek, közösségek aktív közreműködésével. Az emberek zöme nem zárkózik, el együttes gondjaink megoldása elől, viták, javaslatok, tettek sorakoznak a kollektív munka, együttes felelősség megannyi bizonyítékaként. Szép és sokat Ígérő erőt jelent a kollektív felelősség, de sokat vészit ebből az erőből, ha közben eltűnik az egyén felelősségérzete, ha kisebb, vagy nagyobb feladatának, munkájának elvégzéséért nem érezi személyes felelősségét a munkás, a földműves, a vezető. Sajnálatos, hogy a munkánk, gondjainak közös megoldásáért érzett kollektív felelősséget látva jó néhányan elfelejtik egyéni felelősségüket és ez csak az egyik hiba. A másik az, hogy sok alkalommal engedik is nekik elfeledni. Így aztán ezek szemében a közös cselekvés valami megfoghatatlan, alaktalan gomollyá válik, mindenért a társadalmat teszik felelőssé, s úgy beszélnek általánosságban az elkötelezettségről, hogy ez a „munkások ügye”, vagy „parasztságunké”. Hogy ekörül nincs minden rendben, néhány példát említenék. Az egyik falusi iskola mellett otthagyták a gödröt az építőmunkások. Otthagyták, mert nem éreztek személyes felelősséget munkájukért, mások egészségének védelméért. Mulasztásuk több balesetet okozott... és újabb példáit adta a másra várástnak, a felelőtlenségnek. Alig múlt el ugyanis tanácsülés, hogy ne tették volna szóvá: temessék be a balesetveszélyes gödröt. Két tanácselnököt „nyűtt el” a falu azóta, mindegyik azzal az ígérettel jött: intézkedik a gödör betemetéséről. S mindkettő úgy ment el,' hogy a gödör maradt. Ám a falusiak is csak reklamáltak, gyűléseztek ' cselekvés helyett, holott a gödör elzárására odakészített betonlapot kellett volna csak a helyére tenni. De mindenki másra várt, a tanácsra, az építővállalatra, senki sem érzett egyénileg felelősséget a balesetveszély elhárításában. S mennyi válfaját találhatjuk még az egyéni felelősség eltusolásának, elhárításának. Ismerős típús, amely örvendezve örül az eredményeknek, amelyeket mások értek el és szemrebbenés nélkül kisajátítja azt magának, vagy bíztat ismét másokat a „fogjátok és vigyétek” elve alapján. S ha valami nem sikerül, akkor magyarázatot talál arra, hogy mások miként rontották el. Nagyon hálás dolognak tartják ezenkívül a kollektív vezetés, az együttes döntés mögé bújni és a közösség háta mögül kikukucskálva „okos” tanácsokat adni, hogy mit kellene másoknak csinálni. Nemrég országos ügyet kevertek abból, hogy gyártsanak- e hazai eladásra is versenykerékpárokat. Sokan hozzászóltak az ügyhöz, országos lapok foglalkoztak vele, holott csak néhány ember hatáskörébe tartozó döntésről volt szó. De a felelősséget senki sem vállalta. A gyár ígérte, elkészíti a gépeket, ha a kereskedelem rendelést ad. A kereskedelem továbbadta a „labdát”; ő ad rendelést, ha a kerékpáros sző. vétség közvélemény-kutatást tart és biztosítja áriról, hogy eladhatják a gépeket stb. A cél ilyen esetben: hozza meg más a döntést, hogy aztán, ha balul üt ki az ügy, legyen kire áthárítani a felelősséget. És mossák kezeiket. Mások mindenre igyekeznek „lefedező” papírokat szerezni. amelyeket kudarc idején elő lehet rángatni, bizonyítva, hogy „mi már akkor is megmondtuk”, s hogy minél mesz- szibbre háríthassák a felelősséget maguktól. Ismét más ügyekben meg nem is keresik a felelőst. Hasonló ez ahhoz az esethez, amikor az egész falu összefogott a tűz eloltására, amely közös vagyonúnkat veszélyeztette s amikor hősies erőfeszítéssel gátat vetettek a lángoknak, mindenki nyugodtan hazatért, nem firtatták, ki okozta a kárt, kit terhel a felelősség a tűz fellobbantásá- ért... És sorolhatnánk még tovább a felelősség elhárításának ezerféle módozatát, de talán vigasztalóbb, ha arról o jogos reményről beszélünk, amelyet a gazdasági mechanizmus reformja ígér ebben a kérdésben is. Elsősorban azzal, hogy az egyszemélyi vezetés nagyobb szerepéről szól, s arról, hogy a feladatok pontos meghatározása miként húzza ki a talajt a felelősség-áthárítás, a kimagyarázkodás hívei alól, hogy hatékonyabb ellenőrzés, ösztönzés, a kollektív által gyakorolt felügyelet miként szorítja az egyéni felelősség vállalására a ma még a közösség háta mögé búvókat is. Jogos reményt nyújt ez a reform arra is, hogy mindenki jobban tudja, érzi egyéni tennivalóinak fontosságát, hasznát, növelve ezáltal a munkája iránti felelősségérzetet is, a lehető legtökéletesebbet nyújtva szorosan vett munkahelyén. A társadalom komoly, nagy ügyeiben természetesen továbbra is dominál majd a kollektív felelősség, az együttes cselekedet, de szükséges annak pontos körvonalazása, hogy meddig tart az egyén felelőssége és mikor következik a közösségé. . Kovács Endre Emeletráépítés Gyöngyösön Két ok is indokolja, hogy Gyöngyösön a Vasút utca 1. számú házon emeletráépítést végezzenek. Az egyik: ehhez az épülethet csatlakozva készül most a huszonegy lakásos KISZ társasház, amely három emelet magas lesz, így a szomszéd épület városképi szempontból nem illeszkedne hozzá. A másik ok azonban még nyomosabb. Az Ingatlankezelő Vállalat elhatározta a Vasút utca 1. számú ház szükségessé vált korszerűsítésének és felújításának elvégzését. Ezzel egy időben könnyebb lenne az emeletráépítést is megcsinálni. Az új emeleten négy lakás kialakítását tervezik. Az igénylők a kétszobás, összkomfortos lakáshoz aránylag kis összegű hozzájárulással juthatnának hozzá. Hajnali öt óra. A korán kelő háziasszonyokatésa legjobb férjeket már a piacon találjuk, amikor a MÉSZÖV-elnökével, a MÉK igazgatójával négy járáson át körútra indulunk. Á fogyasztóktól a termelőig kísérjük vissza az áru útját. Legalább tíz háziasszonyt, bevásárló férfit kérdezünk meg az egri piacon. — Mi kapható, mi nem? — Ma reggel minden kapható. A dinnye még drága, a paprika szép... — ilyen válaszok érkeznek. Vannak, akik summásan fejtik ki véleményüket: A piaci ellátás lényegesen jobb, mint tavaly. A június 29. és a július 5-e közötti „paradicsomkarambolt nehezen felejtjük. Egy kis gikszer az árpolitikában, és máris baj volt az ellátással. Öröm viszont, hogy e néhány naptól eltekintve ez ideig zökkenőmentes az ellátás. I res árusítóhely Az egri piac északi részében az egyik legnagyobb árusítóhelyet üresen találjuk. — így van ez, mióta megépült a piac — mondja valaki. A szomszéd „boxban” így tudják: — A makiári tsz-é az elárusító, szerződésük is van, de a makiáriak szekérről kötik az üzletet. Mások úgy tudják, hogy az állami gazdaságé az üres fülke. Egy szekérről raknak le árut a kofákhoz. Az egerszalóki tsz-é a kocsi. Két asszony, meg a kocsis jöttek árulni. — Menyiért adják az uborkát? — Ahogy veszik — mondja a menyecske —, haza mindenesetre, nem visszük. És a zsebkendő sarka megtelik pénzzel. Hogy mennyivel? Azt a két asszonyra bízta a szalóki tsz, meg a kocsisra, mint népi ellenőrre, aki éppen hajnali féldecijét indul meginni, miközben az egyik menyecske javában alkudozik a kofákkal. Tévedés ne essék, nem az ellen van kifogás, hogy a sza- lókiak közvetlenül a piacra hozzák az árut. A módszerről van szó, ahogyan ezt teszik. Nem jobb lenne-e, ha az egerszalóki tsz, esetleg társulva több más Eger környéki gazdasággal, birtokba venné az üres árusítót és közvetlenül szállítanák a piacra az árut. Megérné ez a tsz-nek és a tagok részéről sem érné szó a ház elejét... Elaludt a váltósofőr Sokak véleménye: javult a zöldség- és gyümölcsellátás. A megyeszékhely több és olcsóbb árut kap, mint egy évvel korábban. Az áru terítése itt- ott még nehézkes. Reggel fél hétkor már a MÉK egri áyu- átvevő helyén vagyunk. Akkor indul innen Bükkszékre zöldáruval a tehertaxi. Hajnal négy után indult Kálból a szállítmány. De miért nem korábban, mondjuk éjfélkor? A MÉK igazgatója bejelenti a legfrissebb intézkedést: az átvevőhelyen bevezetik az éjjeli műszakot, így néhány nap múlva már korábban érkezik rendeltetési helyére az áru. A MÉSZÖV elnöke a káli kirendeltségén érdeklődik a késői indítás miatt. — Több oka van, — válaszol a kirendeltségvezető. — Nem mindegyikről tehetünk. Tegnap például elaludt az egvik váltósofőr és csak reggel 8-kor indult Eger felé a kocsi. Jön a dömping! Forró napok vannak a MÉK- nél. Telefonok csengenek, telex-gép kattog és rövidesen jön az URH is. Adják—veszik, más megyének ajánlják a felesleges árut. Néhány nap még és itt a dömping. Ez napi 180 áruval megrakott teherautót és 110 vagont jelent. Közülük sok külföldre megy. 11 országba szállítjuk a Heves megyei zöldséget, gyümölcsöt. Az angol királynő városában változatlanul tőlünk vásárolják a dinnyét. Űj vásárlóink a svédek, akik az utóbbi időben megkedvelték a Heves megyei uborkát. Mostanában napi 30 exportvagon indul. Eddig 308 vagon árut szállított a MÉK külföldre anélkül, hogy egyetlen vagonnal is visszaküldték volna, öröm hallani: a MÁV- ra, AKÖV-re, eddig nincs panasz. A vagonok is tiszták. A 16-os AKÖV segítő kocsijai is üzemképesek. Mit mond a tsx-elnök? Heves, Boconád, Zárónkon és szerte a megyében szedik, csomagolják a friss árut. A boconádi Búzakalász Tsz-ben öt éve dolgozik a csomagoló brigád. Mák Sándor kertész mondja, hogy hatezer öl földről 180 ezer forint értékű uborkát, tököt adtak el. A hevesi Kossuth Tsz-ben 2,1 millió a kertészet bevételi terve. Tíz hold uborkájukból 270 ezer forint értékű árut szedtek, 120 ezerrel többet a tervezettnél. A zöldbab 300 ezer forinttal hozott többet. A boconádi Petőfi Tsz-ben Fehér Márton elnök a káposzta alacsony átvételi ára miatt panaszkodik^ Tavaly ők uralták a piacokat primőrrel, most másoknak is sikerült. Ez meglátszik a kasz- szán ... Követelése is van. Négyezer forint értékű káposztájuk a MÉK hibájából tönkrement. Gyors helyszíni intézkedés: a MÉK fizet. Így történt ez Kiskörén is. Zárónkon 110-en szedik a paradicsomot. A kertészet bevételi terve kétmillió. de ennél jóval többet várnak. Sürgős intézkedéseket örülünk, hogy városain!# zöldség- és gyümölcsellátására minden eddiginél nagyobb gondot fordít a MÉK. Kívánnivaló mégis akad. Gyorsabban, élénkebben dolgozzék a kereskedelem. A kocsik ne hajnalban, reggel, hanem már éjjel induld janak el a kirendeltségektől, hogy pirkadatra helyén legyen az áru. Jó lenne minél gyor- sobban megszervezni a közvetlen piaci szállítást is. Ennek lényege, hogy a szövetkéz zetből a kirendeltség kikapcsolásával egyenesen a fo^ gyasztóhoz kerül az áru. Helyes lenne ha a tsz-ek szerződési kötelezettségeiken túl, közvetlen is szállítanának a piacra, és létrehoznának néhány új szövetkezeti standot. Merészebb vállalkozókedvre, ötletre, találékonyságra és nem utolsósorban még megfontoltabb árpolitikára van szükség, hogy teljesen elégedettek legyenek a vásárlók, megtalálják számításaikat a tsz-ek is. Az út, amelyen most jár a kereskedelem, máris eredményes és bíztató. Szalay István A két ember már második napja piszmogott, tett-vett az udvaron. A kerítés mellett, egész hosszában — ahogyan a kocsikról lerakták, garmadában állt a faanyag. Tegnap reggel kapták a csoportvezetőtől az utasítást, hogy kezdjenek a máglyázáshoz, de tüstént és gyorsan, nehogy valami váratlan nyári eső így, szétszórtan lepje meg a drága anyagot. Ez volt tegnap reggel, azóta vannak itt, de csak úgy tessék-lássák mozognak, mint két munkaundoritiszes ólommadár, s csak akkor 'elevenednek meg egy kissé, ha valaki éppen erre jön. De hát kevesen járnak az üzemudvarnak ezen a tájékán. Amolyan „sehonnan jött” segédmunkások mind a ketten. Az egyik negyvenéves forma lehet, dülledt szemű, magas, keskeny vállú ember, hosszú, vékony, inas karokkal vastagujjú nagy tenyérrel; a másik valamivel fiatalabb és alacsonyabb, sunyi tekintetű, amolyan rókaképű, amit ritkás, vörös haja, sűrűn szórt szeplői csak kiemeltek. A kettő közül ő a dörzsölt, a dumás, egyszóval: az „okos” vagány. — Ne tikkassza már magát annyira, fater — szólt oda a másiknak. Cigarettát kotort elő a nadrágzsebéből, kivett egyet belőle, aztán kínálásra nyújtotta a hervadt dobozt. — Tikkassza magát az öregisten — felelt a másik, s ledobta öléből a léchalmazt. Nyúlt a cigaretta után, meggyújtotta a másik parazsáról, s a leszívott füstöt lapos pillantással kísérve fújta ki a „tilos a dohányzás” feliratú tábla felé. Körülnézett: végig a kerítés mellett a garmada faanyagokon, a régi szárítómáglyák magas során és az üres térségen, ahol ők kezdtek munkához. Melegen sütött a nap és a fűrészelt anyag jó gyantaillatot árasztott. Az egyik szárítómáglya tetejére feketerigó röppent, talán megpihenni, vagy tollászkodni. Nézte a madarat, füttyén tett neki, a rigó felemelte a fejét, szárnyával egyet rebbent, és már el is repült. — No, ez elment, még üzenetet sem hagyott . . . — Hagyott az — szólalt meg a veres —. én láttam. Még meg is zavarta a fütyülésével. Hallja, ez nem volt szép magától .— Nevetve dőlt neki a farakásnak, látta, hogy a másik csak bámul azzal a kidülledt szemével, mivel nem értette ezt az üzenethistóriát. — A magáé ... Emez nézett, pislantott, azután lassan derengeni kezdett valami nehéz járású koponyájában. — Bolond maga — mordult oda —, és elferdült, az üzemház felé nézett. Valami mozPERfcNí. LYilOK gást látott arrafelé, s eldobta a cigarettát. — Na, mozgolódjunk, mert jönnek tán ... — Ha jönnek, majd elmennek — hányave- tiskedett a másik, de azért megmozdult és odaállt a derékmagas máglyához» Egy-két lécet arrébb lökött, aztán hátrafordult és ösz- szehúzott szemmel nézett. az üzem távoli, szürke épülete felé. — Ha jönnek, majd elmennek — mondta még egyszer, s lehajolva egy nyaláb anyagot emelt fel. — Addig is szor- galmatoskodjunk, mert nem leszünk jó fiúk az új mechanizmusnak. Rakni kezdték a szárítómáglyát. Az idősebb gyorsabban, kapkodva, mintha az iménti lógást akarná behozni valamiképp, a veres képű pedig csak imígy-amúgy. — Mondom, kitikkassza magát — szólalt meg, miközben kínos pontossággal és lassúsággal igazgatta a máglya két sarkát. — Pedig még hol van a műszak vége. — A másikra nézett. — Nyugi csak, fater, nem szalad el ez a sok fa innen. Tudja, hogy van: több nap, több napszám ... Ez meg itt eltart egy hétig is, ha addig csináljuk. Vagy a készáruba igyekszik vissza? Trógerolni? Faterkám?!... — Nem én ... Na. Csak már tegnap is ... szóval, tegnap se nagyon csipkedtük magunkat. Aztán... — Hát aztán? Nem tetszik valakinek? Akkor árevoá. Kisztihand. És egy házzal tovább ... Nem vagyok én idenőve, nem is voltam soha sehová. Jól néznénk ki. — No hiszen ... Csak kapdossuk, mert jönnek — mondta emez, mert látta, hogy az épület irányából erre tart két ember. Hunyorított, hogy jobban lássa: kik azok. — Hallja, S.z üzemvezető, meg a csoportvezető, a Balázs. Fogadom, ide jönnek... Rakták a léceket egymás mellé, nem szólt egyik sem. A veres is sűrűbben hajolt az anyagért és szuszogott hozzá a nagy igyekezetben. A két ember tényleg ide jött. Az üzemvezető új ember volt, talán két hónapja, vagy két és fél, hogy kinevezték ide. Valami nagy gyárban volt azelőtt műszaki. Itt pedig üzemvezető. Azt mondják róla, kemény ember, de nagyon ért ahhoz, amit csinál. Szeretik is ezért, de vannak, akik nem szívelhetik. Mint például a két ember a máglyázásnál. Különösen a veres. — Jó napot — köszönt rájuk az üzemvezető, s szeme végigvillant a farakásokon. — Hogyan haladnak? Reggel kezdték? — intett a megkezdett máglya felé. A két ember nem válaszolt; a veres lehajolt valamiért, a másik csak forgatta a fejét és tétova mozdulattal emelgette karját a farakás felé. — Szóval... sok ez az anyag. Meg úgy volt, hogy ... Csináljuk mi, aztán ... — Makogott tehetetlenül. — Tegnap kapták a munkát — szólalt meg a csoportvezető és maga is zavarba került. — Reggel. Én azt hittem, hogy már... Hogy is mondjam? Hát maguk csak ezt csinálták tegnap reggel óta? — öntötte el valami indulat, ami élesebbé tette a hangját, de inkább csak a főnök jelenléte miatt. A megkezdett máglya nevetségesen kicsinek tűnt, az igaz. — Fogjanak hozzá szaporán, mert... — Várjanak csak — szólalt meg az üzemvezető. Egy pillanatig maga elé nézett, azután a két segédmunkásra. — Maguk ketten oda félre állnak, akár menjenek az árnyékba 's. Mi ketten pedig — fordult a csoportvezetőhöz — egy kicsit máglyázunk. Mutatóba. Jó* Balázs szaki? Most kilenc óra van ... mondjuk tíz óráig. Szépen, tempósan, ahogy mindenkitől meg lehetne követelni az órabéréért ... Balázs megértette és máris odalépett a máglyához. — Rendben van, kezdjük ... Munkához láttak, annak rendje és módja szerint. Nagy halom lécet készítettek a máglya két odalához, azután rakni kezdték az anyagot fel, egyre magasabbra. Amazok pedig csak nézték. A veres képű zsebre dugott kézzel, az egyik farakásnak támaszkodva, szájában egy letépett fűszállal, a másik pedig látható zavarral és olyan pózba merevedve, mintha minden pillanatban beállna, csak a szóra vár. Az üzemvezető, meg a csoportvezető csak rakta a máglyát, ahogy elhatározták: szépen, tempósan, mintha mindig ezt csinálták volna. Ahogy múlt az idő, úgy emelkedett a farakás és fogyott az ömlesztett anyag a kerítés mellől. Tíz órakor abbahagyták és lemérték a berakott anyagot. Az egy óra alatt ketten — három köbméter lécet máglyáztak be. A két segédmunkás pedig négyet — tegnap egész nap, meg ma reggel, hét órától kilencig, ösz- szesen. — Hát így állunk, kérem — fordult az üzemvezető a két emberhez. — Valahogy így kellene, mert nem csináltunk többet mi sem* mint amennyit maguktól elvárnánk, ha rendesen dolgoznának. Nos, tudnak-e így dolgozni, vagy sem? Vállalják, vagy nem vállalják? — A még mindig megszeppent idősebb segédmunkáshoz fordult. — Maga? — Én?... Hát hogyne. Vállalom hát. Tudok én dolgozni, kérem — méltatlankodott óvatosan. — Dolgoztam én mindig. — És maga? — kérdezte a veres képűt. — Vállalja a fene — felelte az és kiköpte szájából a fűszálat. Ellökte magát a farakástól és oldalt lépett. — Kitikkadni.. . Inkább egy házzal tovább. Úgyis útáltam itt lenni. — Elindult a szürke üzemépület felé, néhány lépés után visszaszólt. — Arevoá, fater. De az már nem figyelt rá, a léceket hordta a máglya mellé. Az üzemvezető pedig megjegyezte, hogy majd küldeni kell az öreghez egy rendesebb embert. Ez a vándormadár meg hadd menjen. A fenébe. Sietni kell a máglyá- zással, mert ha jön egy nyári zivatar, elázik minden. H — : mi ». Dér Ferenc
