Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-10 / 109. szám

Elüzemeink Q 150 ezer embernek sütnek kenyeret ! Pásztorok költöztek a Vajdahunyad-várba Ha magában véve csak azt nézzük is, hogy az ország 75 sü­tőipari vállalata közül egy év­ben mindössze négy kaphat elüzém-kitüntetést, akkor már­is sok mindent elmondtunk a Mátravidéki Sütőipari Vállár- Untról, amelyet az elmúlt évben végzett munkája alapján él­üzem címmel tüntetett M az Élelmezésügyi Minisztérium. Megérdemeltebb helyre alig­ha kerülhetett volna ez az él­üzem cím, hiszen sportnyelven szólva: a Mátravidéki Sütő­ipari Vállalat már évek óta aspirált a „bajnokságra”. 1962 óta élüzem szinten teljesítették terveiket, de eddig az ötödik helytől még soha sem tudtak továbblépni. Ez a véleménye Oláh Györgynek is, aki 1954 óta vezeti a vállalatot, azon­nal hozzátehetjük, hogy teljes sikerrel... — Nagy utat tettünk meg ez él üzem címig. Elég talán cspk azokra az időkre visszagondol­ni, amikor üzemeinkben még dagasztógépek sem voltak. Vagy arra, amikor még kézzel csíptük a tésztát, nyolc óra alatt 70 mázsát. Nem is beszél­ve a vetésről, amelyet a leg­egészségtelenebb körülmények között végeztek dolgozóink. Szociális létesítményeink meg egyáltalán nem voltak. Szóval innen indultunk az élüzem cí­mért Ma már üzemeinkben gé­pi dagaszt ás van, gép csípi ki a tésztát, és vetőszalagok dol­goznak a vetőlapátok helyett Kenyérgyár épült Gyöngyösön, és valamennyi üzemünket kor­szerűsítettük. Nagy családnak sOHk itt a kenyeret Százötvenezer em­bernek . — ötvenezer darab süte­ményt 410 mázsa kenyeret sü­tünk naponta. Sokan talán nem is tadják, hogy Magyarorszá­gon, Pécs város kivételével, Heves megyében a legnagyobb az egy kilogrammos finom, fe­hér kenyér fogyasztása. Száza­lékban kifejezve: 58,1 száza­lék. Budapesten csak 26 száza­lék. Igyekszünk azt adni a la­kosságnak amit kér... Néhány évvel ezelőtt még elég sok panasz, kifogás érte a vállalatot. — Százötvenezer ember igé­nyét nem könnyű kielégíteni. Ma már azonban egyre fogy­nak a panaszkodók, a reklamá­lók. Nem azt mondom, hogy nálunk már minden rendjén van, de hogy a vállalatunk megfelel az igényeknek, a kö­vetelményeknek, az biztos. Sóikat beszélünk mostaná­ban a gazdaságosságról. Nos, a Mátravidéki Sütőipari Válla­latnál konkrétan is lemérhet­jük a szavakat... — Évről évre nagyobbak let­tek feladataink, terveink, s mégis, szinte ugyanazzal a munkaerővel évről évre gazda­gabban termelünk. Hogy ez mennyire így van, azt bizo­nyítják a felhasznált túlóráik számai: 1962-ben 49 200, 63- ban 33 500, 64-ben 22 900, 65­ben pedig már csak 14 800 túl­órát használtunk fel. Hogy mégis ilyen szép eredményt ér­tünk el, az a dolgozók nagy­szerű összefogásának köszön­hető. Az éfüzemavató ünnepségen egy kristályvázában 15 szál szegfű sorakozott... — 15 olyan dolgozónkat kö­szöntöttük, akik a vállalat meg­születése óta itt dolgoznak, és szívüket, lelkűket adják a munkába. Több testvérvállalat szakmunkásutánpótlással küsz­ködik. Mi nem. Minden évben beiskolázunk néhány fiatalt, akik éppen ügy megállják a helyűket, mint az idősebbek. 1964-ben a Mátravidéki Sü­tőipari Vállalatnál még csak beszélgettek a szocialista v«r- senymozgal ómról, 1965-ben már versenyeztek . 1. — Az ehríúlt évben hat bri­gád alakult, és valamennyi versenyt Indított a szocialista brigád cím elnyeréséért Nagy érdeműk ezeknek a brigádok­nak, hogy a mozgalmukkal nemcsak gazdasági eredmé­nyeket értek el, hanem «uni ta­lán még ennél is fontosabb, megváltoztatták az emberek közötti kapcsolatot a szelle­met. Szint nevet tartalmat ad­tak a szocialista versenymoz­galomnak és azokat is maguk­kal sodorták, akik még nem tagjai a brigádoknak, össze­fogásukkal, vállalásaikkal nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a vállalat 600 ezer forin­tot takarított meg. — Jól sikerült tehát az 1965-ös esztendő... — 740 ezer forint nyereség­gel zártunk. 18 napi nyereség- részesedést osztottunk szét a dolgozók között 11 dolgozó kapott kiváló dolgozó jelvényt, 9 oklevelet, a jelvénnyel járó két-, az oklevéllel járó egyheti fizetéssel. 113 dolgozót jutal­maztunk meg, és ezenkívül ki­osztottunk még 57 ezer ^forin­tot. Néhány évvel ezelőtt ki gondolt volna ezekre a kitün­tetésekre, jutalmakra. Nagyon örülünk, hogy most magunké­nak mondhattuk. Ha már a kitüntetéseknél já­runk, szükséges megemlíteni, hogy a Mátravidéki Sütőipari Vállalat nemcsak az élüzem címet mondhatja magáénak, hanem azt a második helyezést is, amelyet a tanácsi vállalatok versenyében ért eL De akkor ne feledkezzünk meg arról a második helyről sem, amelyet a tervezés-szer­vezéssel nyertek az ország 75 sütőipari vállalatának verse­nyében. — Nem estnáltunk ml külö­nös nagy dolgot, egyszerűen csak dolgoztunk. Mindenki a maga munkahelyén, lelkesen, becsületesen, örülünk a kitün­tetéseknek, de az ünnepségnek már vége. Igyekszünk még job­ban, még eredményesebben dol­gozni, erre kötelez bennünket az élüzem cím és a 156 ezer ember, akinek mi sütjük a ke­nyeret. Végezetül még csak annyit, hogy Oláh György igazgatót, az élelmiszeripar kiváló dolgo­zója címmel tüntette ki a mi­nisztérium. Munkáját köszön­tötte a kitüntetés, ahogyan az élüzem cím a vállalat vala­mennyi dolgozóját Koós József Pásztorok költöztek Vajda- hunyad várába... A krónikás Anonymus előtt megelevenedett egy ősi mes­terség: alig egy hete megnyílt a pásztorki állítás. A Mezőgazdasági Múzeum falán a régi élet festett képei fogadják a nézőt: szinte hall­juk a karikás ostorok durrogá­sát a kutyák elnyújtott csaho- lását, az állatok egyhangú ne- szezését és képzeletünkben a puszták lakói is megjelennek. Puszták, pásztorok világa Budapesten... Felsötárkány, Mezótárkány, Tiszatárkány . . ? A Mezőgazdasági Múzeum „pásztor-folyosóján” nemcsak a pásztorvilágba hatolunk be, hanem az időt is visszaperget­jük. .. A honfoglalás korában járunk, amikor még a vándorló nép legnagyobb vagyona és fő élelme volt a lábasjószág. Ezért nagyon fontos foglalkozás­nak számított a gulyás, csikós, juhász, kondás, csordás, ka­nász, csürhés „hivatása”. Te­kintélyes rangjuk volt a nem­zetség életében, cifraságaik megkülönböztették őket a fegy­verforgatóktól, földművelőktől. Gazdag nyájak, gulyáik, méne­sek életét irányították — kez­dettől fogva kevésbé gazda­gon. .. „a szegény pásztor hogyne káromkodna, kicsinyke a kenyér, kevés a szalonna.” övék volt a puszta, a nyuga­lom. És a vándorlás a nyári és a téli szállásokra. A hasonló nevű helyiségek a Mátrában, Bükkben egyazon nemzetség nyári és téli szálláshelyei le­hettek. így lett a Tárkány nem­zetség nyájainak ^záVáshe- lyeibőP* Tiszatárk&ny, Mezö- tárkány és Felsőtárkány, Tórósbödöntől a csurgóig Körben a vitrinekben szű­rök, faragott tülkök, sótartók, kulacsok, tarisznyák, cifra mel­lények sorakoznak. Egy régi élet itt hagyott emlékei... “ A pásztorélet 350 emlékét állítottuk ki — magyarázza He­gyest Imre, aki már csaknem 50 kiállítást rendezett a Mező- gazdasági Múzeumban. — Hány óv gyűjtik a kiállí­tás anyagát? — Múzeumunk már több mint 65 éves... 65 éve keresi a pásztorélet „kellékeit’' Azt a két juhászbotőt például — mu­tatja — még Hermann Ottó gyűjtötte. Két éve intenzíven készültünk erre a kiállításra — Okozott-e gondot a rend­szerezés? — Egy szempontból feltétle­nül. Sok. tárgy metamorfózison esett át az idők folyamán. Nem lett volna elegendő magyarázó tábla, ha minden állomást le­írunk, amíg példáid a túrós bő­dön bői csurgó lett. Kötelezettség és számadás Háromszáz éves hajdúcsá­kány Biharból — olvasható az egyik fokos alatt. Arrébb mát­rai korbácsot fedezünk fel. Ezt a karikás ostort a pásztorok mindig maguknál tartották. Különösen a „bikás” nem le­hetett meg nélküle, mert ezt az ostort még a legszilajabb bika is tiszteletben tartotta. Kecskemét városa már a XVIIL században írásba fog­lalta pásztorai kötelességeit és arra megeskette őket. De vajon mire is esküdtek a korabeli pásztorok? „Minden igyekezettel tarto­zik az lovakat legeltetni, itatni annak idejében... Tolvajokkal és rossztevőkkel nem találkoz­ni, sőt azokat feladni, ha ’ehet megfogni, avagy megfogatni, Több százan gyűltek össze hétfőn reggel a Technika Há­zában újítók, gazdasági vezetők és különböző tudományok kép­viselői azon az ankéten, ame­lyet a Műszaki és Természettu­dományi Egyesületek Szövetsé­giének ipari osztálya hívott ösz- sze, hogy felmérjék a tudomá­nyok szerepét az újító tevé­kenységben. Az ankétet Hevesi Gyula akadémikus, a Magyar Tudo­mányos Akadémia alelnöke nyitotta meg. Az ankét napirendjén az újí­tási tevékenységgel összefüggő tudományágak képviselőinek előadásai szerepelnek. A jog­tudomány nevében dr. Világhy Miklós professzor, a közgazda­olyan bitangokat az tanyáról elriasztani.. És sorakoznak tovább a pásztorok kötelezettségei a megsárgult papírlapon. Kötelezettségeik közé tartó* zott az is, hogy évente szám­adással járuljanak gazdáik elé. Rovásvesszőiken az állatállo­mány alakulását jelölték, a hortobágyi számadókönyvben a „jelentkezések, észrevételek, s hatósági utasítások bejegy­zésére szánt hely”-en pedig el­számoltak az állatokkal. Olvasom a régi könyveto „Győri Elek, egy üsző, két fü­le csonka. Szabó Lajos, egy te­hén, balpofán SzL...” Nem tudom, hogy szorult-e Győri Elek a fül csonkulásáért, vagy csak a későbbi reklamá­ciók megelőzésére írta a szám- adéfüzetbe. Régi patinás emlékek: öreg nyergek, foszladozó bőgatyák, repedezett fakanalak. A pásztormúlt... A jelenből még kevés jutott ide. Hiányzik — a villanypász­tor.. . De egy másik magyarázó tábla már utal a fejlődésre, a mára: a pásztorok is szakmun­kásképző iskolában tanulják mesterségüket... Az ősi szak­ma is megif jodott. A múzeum kijáratánál sző­kébb hazánk üzen. Egy táb­lácskán ezt olvasni: „Nyolc-tízmillió éves megkö­vesedett fatörzs. Lelőhelye Mi- kófalva, Heves megye...” Fóti Péter ságtudamány képviseletében Kurucz György, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazga­tóhelyettese, a munkaszocioló­gia részéről dr. Hegedűs And­rás, a MTA szociológiai kuta­tócsoportjának igazgatója, a mjunkalélefctan szempontjából pedig dr. Molnár Imre pszi­chológus tart előadást, Vég László, a Pamutnyomóipari Vállalat vezérigazgatója az újításnak a termelésben és a műszaki fejlesztésben játszott szerepéről, Tokár Péter, <*7, Újítók Lapjának felelős szer­kesztője pedig a sajtó- és a propaganda-szerveknek az újí­tásokkal kapcsolatos feladatai­ról ad képet (MTI) Ankét a tudományok szerepéről az újítási tevékenységben VVWWVWVWVWWWWWWVWWVVWWWWWWVVWVWVVWWWWWV'sVAVV-^^JV^ű*JVVV-^VVSör.VVVWVWVSrwVV^«^WVWtfW^rtWWWVWVWWrfVWWVWWVWWWVVWWVWVWVWV,/VWV,«^ U tik ÚT9 r 1 tik fa- háborús bűnös. Nyitás volt, hangadó a kisvárosi vezérkarban, ké­sőbb keretlegény-parancsnok. Él-e, hal-e, nem tudni, mert nem mert hazajönni a háború után. A jobb oldali szomszédok szerint dús­gazdag emberként él Münchenben, a bal ol­dalra eső szomszédai esküsznek, hogy ré­gen agyonverték azok a keretlegények, akiktől annak idején elszedte a munkaszolgálatosoktól rabolt cuccokat Mert Ütik úr a rablók rab­lója volt ★ Akkor, 16 éves koromban, kora reggel kap­tam Ütik úrtól egy borzalmas nagy pofont és azután többé nem mentem a műhelyébe dol­gozni. A pofon régóta érett már, az én dezertá­lásom is a sötét műhelyből, pedig az autósze­relés nehéz robotból életem passziójává lépett elő. Mégsem mentem többé motorokat szétszedni és összerakni. Jóanyám, csak un­szolt, erőszakolt szép szóval, szemrehányások­kal, ne hagyjam veszni az évet. Én meg őt vádoltam igazságtalanul: neki köszönhetek mindent, ő vitt akkor Ütik úrhoz. Harmincnyolc nyarán kivégeztem a négy középiskolát, azt mondja szegény anyám, fiam, ha nincs kedved az iskolához, ipart kell ta­nulnod. örültem, vége minden rossznak _ és szívhatom a cigarettát az utcán is. Elmentünk Ütik úrhoz. Tartozott anyámnak némi koszt­pénzzel még abból az időből, amikor külön élt a feleségétől. Én hallgattam, közben ők meg­kötötték a vásárt, elkeltem autószerelő inas­nak, ennek fejében Ütik úr nem tartozott anyámnak. Amíg az alku tartott, az inassal beszélgettem, aki régi kenyeres cimborám volt a patakpartról. Jancsi mondta, hogy jó ember az öreg, csak egy kicsit rigolyás, rabiátus. D élután anyám vett egy overállt, ez ben­ne volt az alkuban. Reggel ötre men­tem, Ütik úr már bent volt. Egész jól muta­tott, egy igazi mérnök, úriember, gondoltam. Hosszú kék köpeny, vakítóan fehér, kemény- gallérú ing, zöld csokornyakkendő, fején ola­jos, lapos sapka. És bajusza volt, olyan, mint a német vezérnek, akiről, akkor bamba kis eszemmel, mit sem tudtam. Végignézett, mo­solygott. Dohányzol, kisfiam, és elszedte a dóznit a zsebemből. Kezembe adott egy lapos pálinkásüveget, megnézte hatalmas zsebóráját. Kinyitotta, mormogta, hangosan pedig annyit mondott: Menj át, kisfiam, Weisz úrhoz a sarokra, hozzál két deci barackot és írja föl a többihez az a piszkos zsidó, de vigyázz, te mák Weisz úrnak szólítsd. Szégyelltem a megWzatfef. ÍSft is a durva hang, de mentem és egy hét múlva már örültem főnököm szen­vedélyének, mert Weisz bácsiéknak nagyon szép szőke lányuk volt, ő mérte a barackot, korán reggel is és egész nap. Engem a főnö­köm naponta többször is haj'kurászott Wed- székhez, mentem szívesen. Meghoztam a barackot, húzott az üvegből, kezembe nyomta a habkövet, csiszolgassam szépen egy motorkerékpár sárhányóját, mert nemsokára lefényezzük. Este hét óra felé be­kentem az új overállom fáradt olajjal, mert szégyelltem, hogy autószerelő létemre csak vízzel és habkővel dolgoztam aznap. Kilenc­kor engedett haza, kutya se látta a ruhámon,, hogy ma „szereltem”. Eltelt néhány hét, kezdtem közelebbről is­merkedni Weiszék Rózsikájával és a villáskul­csokkal. Már két kapukulcsot megreszeltem a háziéknak, mert láttam, hogy Jancsi, az inas­kolléga is fusizik. Jancsi balkezes volt, suta, a főnök nem szerette. Engem tüntetett ki meg­különböztetett figyelemmel, de mindig Jancsi kontójára. A szakmában a sutaság nem volt előny, szegény Jancsi mindent visszakézből csinált, és ez a kovácsolásnál különösen foná­kul jött ki, mert Jancsi visszakézből vert rá a nagykalapáccsal. Ilyenkor Ütik úr bánatos arccal adott neki egy nagy pofont és engem hívott, közben annyit mondott halkan, hogy ejnye-ejnye, Jancsi fiam, de nagy marha vagy. Térdem megkoccant, terhes, félelmetes volt ez a bizalom. Rávertem. Rájöttem, hogy az egész csak hallás és ritmus kérdése. No, persze, az izmoké is, de a tizenhat éves izmok fittyet hánynak egy tízkilós kalapácsnak. Azért to­vábbra is féltem és szívem mindig összerán- dult, ha Jancsi kapott egy nap pofont. Lélek­ben mindig visszaütöttem, mert éreztem, hogy én is megkapom majd egyszer a magamét. ITerékpárt, motort már szerelgettem, csak még autót nem bízott rám a mester. Két dolgot azért én sem értettem. Vajon meny­nyi hitelt adnak Weisz úrék Ütik úrnak. És hogyan tud a mesterem olyan precíz munkát végezni részegen, hogy még a fővárosból is ide járnak a kocsitulajdonosok javíttatni. Egy­szer el is mondta nekem, hogy minden jó kis­iparos részeges. Balgán visszakérdeztem, hogy ezek szerint minden részeges jó kisiparos? Azt már nem, fiam. Csak az előbbi érvényes. Soft részeg marha van, aki semmihez sem ért Leesett az első hó. — Szürküllött már, meg­mostam a kezem petróleumban, feltettem a sapkámat és jó éjszakát kívántam, amikor be­lépett a műhely ajtaján egy bőrkabátos, ma­gas alak. Németül beszélt a mesterrel, értet­tem, hogyne értettem volna. Rossz a kocsija, megint tarthatom kint a fagyos utcán a tex- lámpát, amíg Ütik úr szuszog a motor fölött. Nincs akna a műhelyünkben, az még csak terv. Az ára lecsorog Ütik úr torkán. Mindegy, hiába lázadozom, dolgozni, fagyoskodni kell ma este is. Ütik úr hat órakor itta meg az utolsó két deci pálinkát. Azt mondja: édes fiám, javítsd ki ennek a német úrnak a bocsi­ját, a Hardy-tárcsával lesz baj. Kirakta egy kis ládába a szükséges kulcsokat, fogókat, Jancsi kezébe adta a texlámpát, és én lettem Ütik úr, a mester. Lefeküdtem a nagy dög alá, Jancsi tartotta a lámpát, Ütik úr diktált, de én már jobban tudtam mindent, mint ő, belőlem hiányzott a barack. Megfáztam, de fél óra múlva elkészül­tem a munkával. A német úr fizetett és ne­kem is adott tíz pengőt. Horribilis pénz volt. Ütik úr fölváltotta. Nekem adott vissza két pengőt, a többit zsebre vágta, s azt mondta, nagyon ügyes fickó vagyok, sokra vihetem a szakmában. Nem sírtam, nem illik a tizenhat éves férfiúhoz a sírás. Káromkodtam hát, mert valamelyiket tennem kellett, ezt is csöndben, persze, csak hazafelé. Randi új színt hozott a kis műhely éle- tébe. Második éves inas volt már, ami­kor meghalt a gazdája és az özvegy bezárta a műhelyt, Bandi átszerződött; hozzánk. Hamar beleszokott a légkörbe, örömünk nőtt, anyagi helyzetünk romlott, ezentúl hárman szívtunk egy cigarettát. Nem tudom, mi köze volt Bandinak az új aknához, tény, hogy érkezése után egy nappal felbontottuk a műhely beton­ját és esténként ástyk a földbe az aknát. Az egyik szombaton reggel telefonáltak a gőzmalomból: a hatalmas csapágy megrepedt, áll a malom, és hogy ezt csak Ütik úr tudja meghegeszteni. Hozta is a teherautó az önt­vényt. Elszaladtam Weisz úrékhoz két zsák fa­szénért, körülraktuk vele a beteg csapágyat, és nyolc óráig fújtattunk felváltva, míg fehé­ren nem izzott a vas. Ekkor nagy üggyel-bajjal négyen két vasbakra tettük a mázsás szikrázó fehérséget Jancsi és én méteres fogókkal tar­tottuk össze a csapágy két felét. Bandi kéz alá dolgozott, Ütik úr végezte az operációt. Sze­mére sötét szémüveget rakott, kezében hide­gen villogott a hegesztőpisztoly lángja. Egy órája tartott már a műtét amikor Jancsi ke­zében meglazult a fogó, az öntvény még nem forrt össze, megbillent a bakon, mert nem bírtam egyedül vele. A hatalmas súlyú vas a padlóra, majd az aknába zuhant. Sávúnk bé­nán lüktetett valahonnan távolról láttuk a vas csillagszóró játékát, mégis itt a halánté­kunkban dobogott minden. Ütik úr feltolta a szemüvegét, szeme kiugrott, arca zöldesen fénylett. Jancsi a félelemtől bágyatagon nézte a mestert. Ütik úr a hegesztőpisztollyal nyak- szirten vágta őt és röptében egy nagyot rúgott a fenekébe. Jancsi letaglózott állatként esett az aknába, rá az izzó öntvényre. Orromat csíp­te az égett cipőtalp szaga. Jancsi nem moz­dult segítségért akartam kiáltani, Ütik úr rám szólt, ne ordítsak. Bandi szó nélkül ki­ment a műhelyből, az ajtóból visszaintett nekem, lyfásnap ötkor kezdtük ismét melegíteni az öntvényt. Ütik úr hatra jött. Szólt valamit Jancsi azt mondta neki: ne pofázzon. Mi ketten röhögtünk. A mester döbbeneté rö­vid ideig tartott. Bandit elölről rúgta meg, én kaptam tőle egy borzalmas nagy pofont, Jan­csit kalapáccsal zavarta és mocskosul az any­ját emlegette. Bandi a rúgástól egy kicsit ösz- szehajolt, elöl szorította a testét, aztán ki­egyenesedett, odament a vizesdézsához, ami­ben az izzó vasat szoktuk hűteni. Irtóztató erővel feje fölé emelte, és mocskos, olajos vizével együtt Ütik úr fejére húzta a súlyos faedényt. A mester fuldokolva, a fájdalomtól szédelegve rendőrért sóhajtozott, de rendőr helyett az ajtóban Bandi két bátyja állt, mert a szomszédban laktak és már tudták, hogy itt mi készül. A műhelyben hirtelen sötét lett. Ütik úr bágyadtan azt mondta nekem, hogy hozzál, édes fiam, két deci barackot Weisz úréktól, hitelbe. Fogtam az üveget és men­tem. Rózsikétól elbúcsúztam, mondtam neki, hogy az én édes gazdámnak többé nem viszek barackot, ezt pedig itt most kifizetem, mert ez már nekünk lesz. Rózsika szomorúan hall­gatott, de nem mert szólni, mert figyelte az édesapja. Viszem a barackot, Jancsiék kinn állnak az utcán. Megisszuk a barackot, az üve­get a földhöz csapom. Fütyülünk a baracktól, és most először jó, tiszta az utca akusztikája. Suha Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents