Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-10 / 109. szám
,Qaudeatniu ujjjtuz. .. ” Munkásőrök lövészeten. S a 154 fiatal pedagógus búcsúzott az Egri Tanárképző Főiskolától Vasárnap, a kora reggeli órákban, egyenruhába öltözött munkásőrök gyülekeztek Egerben, a parancsnokság udvarán: éleslövészetre indultak. Pontosan fél hat órakor gépkocsira ültek a felfegyverzett munkásőrök és elindultak a megadott útvonalon, a kijelölt lőtérre, ahol már a feladat végrehajtásához szükséges kellékek — lőtáblák, különböző színű zászlók és berendezések várták őket. fegyverig, távolban pedig robbantak a kézigránátok. A parancsnokok az órájukat, a munkásőrök pedig a feladatok teljesítése után a lőla- pokat, lőtáblákat vizsgálgat- ták árgus szemmel. — Minden rendben! Időben vagyunk... — mondogatták a parancsnokok. — Kiváló, jó ... — jelezték a lövészetvezetők a találatok után járó osztályzatokat a lőállásbán levő társaiknak. rehajtotta az eléje kitűzött feladatot, mindenki tudta: lehe teljesíteni. — A többi egysegei is — hasonló pontossággá hajtották végre a lövészete! tanúbizonyságot adva arról hogy ebben az évben a megy munkásőrei, az egységek be osztottál, nagyot léptek előre i kiképzési tervek teljesítésében még szilárdabb, még sabb és tettrekészebb, zettebb lett a munkások veres ereje. Szombaton este hagyományos ünnepség keretében búcsúzott az Egri Tanárképző Főiskolától 154 tanárjelölt. Egernek, az ősi iskolavárosnak, minden évben nagy ünnepe a ballagás. A középiskolások délelőtt vesznek búcsút az alma matertől, szülők, isme. nősök, jó barátok, vidékről jött ünneplők sokaságában, majd a líceum meghitt falai között az egri főiskolások búcsúzkodása Bárja be a ballagások sorát. Ebbe hat órakor kezdődött meg a tanszékeken a végzősök ünnepélyes búcsúztatása. Tanárok, diáktársak, a társadalmi szervezeteik, a főiskolai élet fórumai bocsátották ki az életbe azokat a fiatalokat, aíkik a főiskolán négy éven keresztül készültek, az oktató-nevelő ammkára. A tanszékek meghatott és baráti búcsúzkodása után a ballagó főiskolásokat lampio- nos menet várta a líceum aulájában. Innen a n. sz. iskolába, a főiskola gyakorlójába és a IV-es számú általános iskolába vonultak, ahol virágok, lampionok fénye, a kis diákok köszöntése, ének és meghatottság fogadta őket. A kedves emlékeket ébresztő iskolalátogatás után a főiskola tanácsa a líceum előtti téren vett búcsút a végzős tanárjelöltektől. A főiskola énekkara a Gaudeamust és a ballagások hagyományos dalát énekelte, majd Somos Lajos, a főiskola igazgató-helyettese búcsúztatta a végzős hallgatókat. Elmondotta, hogy az iskolától való búcsúzás ma társadalmi esemény, az egész nép ünnepe. Itt, ezen az ünnepélyen is jelen volt az egész magyar társadalom: a szülők és testvérek, a rokonok és ismerősök, a professzorok és iskolatársak, a tanárok és a gyakiorlós kis tanítványok, akik nyilvánosan is bizonyságot tettek róla, hogy tanáraik felkészültek a legszebb emberi hivatásra, emberi sorsok alakítására és arra, hogy aktív részvevői legyenek annak a történelmi feladatnak, amely nálunk a szocializmus építésének befejezését tartalmazza. Beszélt a búcsúztató pedagógus arról a megbecsülésről és gondoskodásról, amely ma a tanárokat, a nevelők pályáját kíséri. Nem az a gond ma, hogy lesz-e állásuk, hiszen minden búcsúzó tanárjelölt biztos katedra pontos címét viszi tarsolyában. Az a gond, az a kérdés ma a fontos, hogyan tesznek eleget a várakozásnak, amelyet ez az új, szocializmust építő társadalom táplál az új pedagógus-nemzedékkel szőriben. S mintha csak válaszolni akart volna, Antal Mária, a távozó tanárjelöltek szónoka, Jevtusenko költői szavaival fogadta, hogy hivatásukat nem középszerűen, de legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint fogják teljesítem. A távozó tanárjelöltek átadták az utánuk jövőknek az intézet zászlaját, amelyet a teret megtöltő közönség sorfala között, a Rákóczi-induló dallamai közben vittek vissza a főiskolára. A főiskolások ballagását, búcsúzkodását az egész teret megtöltő közönség figyelme kísérte. Ez az ünnepi alkalom is art bizonyítja: a város szereti főiskolásait és megbecsüli a pedagógusokat, szereti őket, mert a jövő nemzedék fontos munkásait látja bennük, akik a három északi megyében, városokban, falvakban és kicsiny községekben építik a lélek mérnökeiként a társadalmat. tf. a/ A lőtérre érő egységek és alegységek fegyelmezetten sorakoztak gépkocsijaik előtt és várták parancsnokukat: Mihályi Pált, aki „eligazításon” ismertette a lövészet lebonyolításának módját és jelentőségét. Hangsúlyozta, hogy ma új módszerek alkalmazásával igyekeznek leszűkíteni a lövészet időtartamát,, éppen ezért valamennyi egység feladata, hogy kiváló eredmények elérése mellett egy negyedrész idő alatt teljesítse lőfeladatát, hogy a napokat igénybe vevő lövészetet néhány óra leforgása alatt hajtsák végre. A feladat nagyságához híven mindenki pontosan, a megadott időben ment katonás fegyelem mellett a különböző lőállásokba és néhány perc múlva elhangzott a vezényszó is: — Tűzi S végeláthatatlan sorban megszólaltak a különböző fegyverek, pisztolytól a gépS az első eredmények megnyugtattak mindenkit Erőt adott ahhoz a munkásőröknek, hogy a többi lőfeladatot is ilyen eredménnyel teljesítsék, ne rettenjenek vissza az esetleges akadályoktól sem. Amikor az első egység végA lövészet befejeztével ezért dicsérte beosztottjait a parancsnok, akik fáradtan, de vidám nótaszó niellett, a jó munka végzésének tudatával ültek gépkocsijaikra és indultak haza. — f. i- — Újabb házgyárakat vásárol a NIKEX Üjabb házgyárak vásárlásáról tárgyalnak a külkereskedelem szakemberei. A NIKEX importfőosztálya a Szovjetunióban ez évben már megkötötte a Győrött és Miskolcon épülő házgyár szállítására vonatkozó szerződést és rövidesen ismét Moszkvába utaznak a vállalat megbízottai, hogy a Budapesten létesülő második szovjet házgyár, és még további két ugyanilyen üzem beszerzéséről, illetve egyelőre csak tervezéséről írjanak alá megállapodásokat. Ebben az ötéves tervidőszakban összesen öt újabb házgyár berendezései, felszerelései érkeznek a Szovjetunióból. A NIKEX a harmadik ötéves tervben létesülő házgyárak felszereléseinek importjára mintegy egymilliárd-nyolc- százmillió forintot fordít. E beruházások azonban nagymértékben elősegítik majd a lakásépítkezések meggyorsítását, 1970-től kezdve évente már mintegy 18 000 lakás készülhet a most létesülő házgyárak elemeiből. (MTI) A géppuskások rövid sorozatokkal, idő előtt, kiválóra teljesítették lőfeladatukai. Ezt Js elmondta minden alkalommal, ugyanilyen titokzatossággal. Az enyéim nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöttem élő emberek mindig ismételgettek, miképp egész életük se volt más, mint egyforma napjaik szakadatlan ismétlése. Hogy bátyáim nem feleltek, feni bácsi még megkérdezte: — Hogy fizet holdja? Ezt már a gabonára értette, hogy mennyi terem. Azután nemsokára elköszönt és elment. A csöndes estében még az utcáról is visszahallottuk a suta faláb biccenő koppanásait, mintha így tak- tusozott volna: ve-réb... veréb... Bátyáim megmosakodtak, tisztát vettek és lefeküdtek, nyugosztani egész héten eltörődött testüket. Rövid az éjszaka és holnap délután újra előáll a kocsi, hogy vigye őket az új hét nehéz robotja elé. Anyámmal, a mozgalmas nap izgalmaitól újraéhezve, el- majszolgattuk még a sült kukoricát és egy-egy darab tésztát. Míg evett, messzire nézett és a két falat között ki* timüsm 1386. május 10., kedd csúszott belőle egy megelégedett sóhajtás: — Az idén talán megkeresik a kenyérnek valót. Elég szépen fizet a búza, úgy mondja Mihály... Eszegettünk és hallgattunk. Csend volt, már a lombok is aludtak és közöttük a fészekre lelt madarak, csak valahol a szomszédos fán kurrogott esőt jövendőlőn egy levelibéka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult felénk és szédítő magasságban ünnepiesen ce- remóniáztak a csillagok. A megpihenés órái voltak ezek. A szélesre tárt konyhaajtón kiszűrődött a bátyáim jóízű, egyenletes szuszogása. — Fáradtak lehetnek szegények — mondta anyám végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsímo- gatni. Egyszerre csak kifordult a szájából a falat és utána a csendes sírás. — Szegény apátok, hogy ezt nem érhette meg ... Keservesen sírdogált. Pedig határozottan tudtam, hogy boldog, megelégedett napjai kévésének egyike ez a mostani, mert talán lesz elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítatlan, mert sötét karjaival fölöttünk hadonászik valami kegyetlen ellenség... Nyáron, mikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kis számú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon piindig szaladgált néhány káráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton diósán nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Júliusban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libákat, a malacot és eltelve térhettek nyugovóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz és négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak egy kis szerencséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van ...' Nem nyugodott, míg egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottuk a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogta elsőre... A terhes anyát nem őrizheti k olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már art is eltervelgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télire legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell. Igv, ilyen jövőt színei» tervek között éldegélt. Egy júliusi reggelen kihajVégre nagy nehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret, Mezítelen lábszáramon végighasítottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafato- sabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok és bőrömből is szakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam aa ágakat és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca! Ide, te! Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton, a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy tottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid, gama lábaimmal soha nem értem utói. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacs- karingós káromkodással utána. megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sikítását, csak azt láttam, hogy fetreng- ve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Ügy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam sem tudom, hogy értem földet Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpra- állni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Mi lesz most? — döbbent belém a rémület. Ügy éreztem, ronggyá szakad a horizont és összekuszá- lódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ezután már nem követ- kezhetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könnyített rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget keresve néztem szét. A közelben egy lélek se látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körülöttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységű természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó Iszonyú tragédiát. Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége?... A disznót addig noszogattam, míg kétségbeesett sivalkodások között levánszorgott, faran csúszva az útról. Néhány percig álldogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés lesz a vége. Azután lélekszakadva, ki-kizökkenő sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai szakadoztak most föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve, tolultak a számra: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... (Folytatjuk)
