Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

-✓ GTURKÓ GÉZA: FARKAS ANDRÁS: rDaiú k cl (éiki' ú l MTJHRAN MACS AVARJANI (Grúz SZSZK): 1929-ben született, filológiai tanulmányokat: folytatott 1949. óta jelennek meg versei Jelentős műfordítói MÁJUSI ÉJ Nagy léptekkel megyek as úttest közepén. Kétfelöl hallgatag fák sorfala. Kitárva előttem az űr, az óriás és szabad; Lapos, nagy hiúd billeg fényesen s város felett.. Olyan szép ez a májust éj. Oly langyosak aa ember-elhagyta utcák, Hogy szinte levegőn Járok — úgy érzem, Egyre felfelé lépdelek Hangtalanul. Fordította: Bán Ervin MOLNÁR JENO: KATHfcRlNÉ SUSANNAH PRICHARD : — Ex kit — Charley. Hég kutyául Tan — felelte egy asszony, aki ir»~ ga is szüntelenül köhögött. — Akkor jobb lesz elrakni onnan azt az üveget. Egyálta­lán, honnan szerez pénzt ital­ra? — A boltos átveszi a rajzait, és eladja őket képeslapnak. — Charley valóságos művész — magyarázta Mrs. Boyd az Angliából érkezett vendégnek. — Természetesen sosem tanult rajzolni. Megmutatnál agy-két képet Miss Allisonnak? — szólt Charley feleségéhez. Kissé feloldódott a hangulat és Mrs. Boyd újra megkockáz­tatta a kérdést. — Nos, eláruljátok végre, hogy hol van Mollie? Ám ekkor kilépett egy hara­gos tekintetű fiatalember. — Charlevból sem lesz sem­mi és belőlünk sem. Itt ''lin­den föld magántulaidon. Nem dolgozhatunk a bányákban, nem szabad eladnunk azt a ha­lat sem, amit magunk fogtunk, nem szabad vadá'-'uunk sem. /»’ farmokra nem vesznek föl bennünket, az útjavítókhoz sem ... nem tehetünk mást, mint segélyt húzunk és elroha­dunk. Csak beszélnek arról, hogy fel kell számolni a re­zervátumokat ... — Nem mondhatod, hogy én nem segítettem, amikor tehet­tem. Én mindig adtam munkát a farmon Keserű mosoly ült a fiatal­a tízezerből... M» milyen furcsának h tű­nik ez a bevezető, de nem fújt a óéi vadul, de még lágyan sem, az égen eszük ágában aem volt vitorlázniuk a bán aáoyfelhőknek éa a nap nem csurgatott ménét a pompázó tavaszi tájra, ahoi a kanka- Bn __ Kankalin aa volt. Csu­pá n egy szürke hétköznap seggeié, a ma már a fen« ae tudja, hogy akkor milyen Idő te voK. Mindig tdegnobamot kapok a dühtől, hogy olyan astobának néz engem az író, méaaerlnt én d k hiszem, hogy hősének olyan csodá latna me­móriája volt, hogy arra la em- Mtami It: azon a napon bajla­HbsrtM, ’r%r^dt* *Ma, éa ha hajtatottak?! hagy milyen nap lehelteik cash •gyfeen vegyek tárton, hogy valamiféle vacakul unalma* hétköznap, mert abban az idő­ben sem kényeztetett ai aa fial annyira, hogy ünnepna­pokra aa tudnék vtasaaemta- késni. Abbéi nekem olyan ke­vés jutott, hogy hlztnean em­lékeznék rá, mármint arra, hogy ünnepnap volt — Meghalt a asumasM. A Mészáros — hallottam anyám hangját — ▲ Mészárak? — kérdést» »Isse* apóm, hogy még SéUg thmrnn a nekem sutodig ko­rád reggeltől, snég úgy ts tud­tam, fogalma sánca arról, ki aa a Mészáros, s hogy mi aan az­zal a Mészárossal. — Maga nem Cgyal lábad — Dehogynem... Visszahúztam a tejem» a paplant, mert tudtam, hogy ebből iámét és újra parázs ve­szekedés, sírógörcs, apai kiro­hanás következik. A hónap vég» Belé jártunk, a Ilyenkor már csak a papirgáit indulat­ból volt elég a hámál és adós­ságból, még sóbúi ks kevés. — Aa istenit magának. MR kínoz? Törjek be? Öljek mm valakit? Hát én tehetek arról, hogy ebben a »»— világban... .. apám Ilyenkor állandóan kérdőjeles mondatokban har­sogta ei, másutt soha el nem mondható, rojtos tisztviselő nadrágé bánatát... — ...egy férfinek el kell ludnte tártaid as asszonyt... Még mélyebbre fúrtam a te­lem az ágyban. Már régen nem tájt, hogy apám és anyám ve- repkednek. Ismertem a menet- nődet, jobban, mént Kukucs- ka bácsi, a szemben lakó bak­tar. Mindig úgy kezdődött, hogy anyám reggelenként só­hajtom! kezdett, apám meg hörpögve, sánta fuldokolva inni a híg kávét, hogy minél előbb kint legyen a házból. — ; Ez volt a hónap közepe táján. j A vége felé mindig volt va- : land reggeli hír, amit anyáin < el kezdett mesélni, hogy ki- ; zökkentse a némaság mögé ; bújt apámat Aztán a hónap ; vége: szikrázó levegő és min- dig és mindenért engem ver- • tek. Egyrészt mert egy büdös ; kölyök mindig ad rá okot, más- : részt, mert apám nem merte < volna megütni anyámat Nem ; tudom miért de soha nem ; ütötte meg, pedig anyám, ha 1 tormában volt, az angóramacs- J kából is képes volt elővará- ; esolni a veszett tigrist. Hát ez ; így ment nálunk. Töprengtem ; a paplan alatt. Melyik szom- ; széd volt a Mészáros? Hogyan ; hal meg egy ember? És mi-' A tábor csaknem láthatatla­nul húzódott meg a dombolda­• Catherine Susannah Prichard 1884-ben született. Pályáját új.cág- íróként kezdte. Hat esztendőt töl­tött Londonban, s ez alatt az Idő alatt különböző angol lapok mun­katársa volt. Drámákat, regénye­ket és esszéket írt, de leginkább novellái tették Ismertté nevét. A naladó ausztrál írónő 1333’ban halt meg. Ion, a szildák között kuporgott dús vadonnal körülövezve, s lá­bainál feküdt a völgyben a vá­ros. A két nő lóháton közeledett a fák közül. Kutyák ügettek a nyomukban és vadul ugatták őket. Azután feltünedeztek a sátrak, s köztük a mezítlábas, nyurga, szurokfeketén csillogó szemű gyerekek. Egy férfi, aki • tűz mellett bevert, felült, él fel bámult az érkezőkre. — Hello, Benjy! — köszöntöt­te az idősebbik nő, és vissza­fogta szürke lovának kantár­ját. — Lustálkodsz egész dél­előtt? Hol van Mollie? A férfi csak dörmögött, a ko­moran kémlelte az esőáztatta tisztást A' sátrak nyílásánál férfiak és nők jelentek meg úgy, ahogy éppen kibújtak az ágyból, kopott kabátban, se- színű nadrágban, gyűrött, zsí­ros, agyonhordott gyapjúingek­ben, — a városiak levetett ruha darabjaiban. — Ez Miss Allison — mutatta be társnőjét az egybegyűltek­nek a szürke lovon ülő időseb­bik asszony. — Angliából jött és könyvet ír az aborigek (benn­szülött négerek, szerk.) életé­ről. Ezért kívánta megtekinte­ni a táborotokat. — Mi félvérek vagyunk, nem aborigók — válaszolta fagyosan egy középkorú férfi. — Ha nincs jobb látnivalója! — tette hozzá egy fiatalabb. — Miért nem települtök át valami más helyre, legalább télidőben — kérdezte tőlük az idősebb nő kedves és ugyan­akkor tekintélyt parancsoló hangon. — Hová is költöznénk, Mrs. Boyd? — szólt vidáman egy fiatal, kövérkés asszony. — Ez az egyetlen hely a körzetben, ahol táborozhatunk. — legalább a ruháitokat pró­bálnátok megszárítani valahol. Hiszen úgy néztek ki, mint m ázott patkányok, — folytatta Mrs. Boyd feddóen. — Bár inkább kacsák ten­nénk. Akkor legalább lefoly­na az eső a hátunkról. — Szégyen, hogy ilyen helyen keil laknotok, — nyilatkoztat­ta ki Mrs. Boyd. — De most tulajdonképpen Maliié miatt jöttem. Hol van? Az emberek kényelmetlenül feszengtek. Valamennyien bar­na szeműek, sötét hajúak vol­tak, de bőrük színe a beteges sárgától egészen sötét bronzo- sdg váltakozott. Vastag orruk, telt ajkuk azonban valameny- nyiüknél elárulta a bennszülött piwlp'fAf — Hol’ van Mollie? - kérdez­te ismét Mrs. Boyd. Az emberekben a nyugtalan­ság egyre nőtt. Látszott, hogy ki akarnak térni a kérdés elöl. Egyszerre mindnyájan izgatot­tan, sietősen beszélni kezdtek. — Hallotta, Mrs. Boyd, hogy Bill Bibblemun tüdőgyulladást kapott, és múlt vasárnap meg­halt a kórházban? — Nagy temteése volt. — Az Üdvhadsereg kapitá­nya azt mondta, hogy Bili egyenesen a mennybe megy, mert jó keresztény volt. Mrs. Boyd és társnője bel­jebb mentek a táborba. A már félig kihunyt tűznél egy alvó férfialakot vettek észre, s a nedves takaróból, mellyel tes­tét beborította, gomolyogva szállt fel a pára. a kopott, azfnetngyott konyha­asztalnál és nézett a semmibe. Üres volt a szeme és jóformán alig vett észre. Miben halha­tott meg a Mészáros? — Anyu... Lágy rezdülés a heratofc rán­cain. — Anyai ti j — Tessék!!! — Miben baft meg a Mé­száros? — Milyen Mészáros? Most én hallgattam. Hogy­hogy milyen Mészáros? Hát azt akartam éppen megtudni, hogy milyen Mészárosról van szó, a miben halt meg... — Milyen Mészáros? Nem hallottad, hogy hozzád szól­— Kolbásszá!? — vtgyoro- dott el apám, mint valami ka­masz. — Azzal. Kolbásszal — vi­dám odott neki anyám éa a pénzt betette a konyhaszek­rénybe. Egy csorba pohár alá. Hát így volt. Ezt Írja meg. Ezt és ennyit Semmi többet — Ezt? — keseredett meg a toliam hegye. — Mi van ezen megírni való? Hát maga is mondta, mindjárt az elején mondta, hogy csupán egy szür­ke hétköznap reggele volt ak­kor, amikor... Szóval, akkor, na... — Bz ez, barátom. Éppen e* az. Egy szürke hétköznapi Egy a tízezer közűi... J ÓSKA Hajtószíjak forognak) viszik a dalát, Köznapi szürke arAy—a ■dx*, tártaimét ád, a hang illatos} Olajos zajt a varáiaa rttttogóra mos. 8mfe a aigini M*^ A kin beheged, hová a dalok elérni aa érák aaebbefc. IMA pókhálója UHU, villanyfény alatt, ahlakok hályogában te Odeség fakad. a fütty kargeR0™-*"-** ada aa neki! ■Jttkatapr — medvék morognak, ö vtaszafütyül, éber szemmel a (badefe csillogása mögül. Micsoda könnyítő Rt lóg a dalon szikrák kfitt, visító rajban tisztán, gazdagom Örömét védi, a jussát, a szebb holnapot: a fémek hideg füzében boldog szív ragyog! L A vén fa görcsös gallyal Hosszan tekintenek oda. Ahonnan mindent hallani, Ahol van mindig és soha. Nem honvágy ez, nem testi súly Az élet jó tudása csak: Minden születik és lehull, Mikor az óra rájacsap. n. A fiatal fa gallyai Merészen nézik az eget, Nem is kívánnak hajlani Oda, hol minden vétetett. De néha-néha, ha a raél Lesöpri a leveleket, Haraggal szidják a veszélyt Eb v»1""»* vétkeik megett m. Domboldalon. köröskörO Magas a fű, zörög a cserje, Sok kis fenyő előkerül A földből s mintha nőni merne. fia sárnak vétkeik aacgeWL Csak derekabb éa éltesebb tara S ahogy aa idő egyre fogy, Szokik felhőkhöz éa raetehfcra I ANTALIT HITT Alti Berlin—Prága, 1966 : l „Osfbahnhof, Berfin" Késé éjszaka. Kopott kis boss a Karl-Marx allén. „Wir fahren dorthin.—’’ fotocelláé aE éa nttramodem szálloda-szoba. Messze gyárkémény piros fénye leng; a magasban. A szálloda előtt pihennek az autók. Tavasz van. De éjszaka, és nagy, halálos csend. Berlin. 196«. április 4. j & nem a sötétség, hanem a fények) ! határokon át, aki vándorol, mentén a Duna, Moldva, Elba vizénél nem a lelke, a a szíve fáradt, ! csak a teste. De kérdezni se kell, kfl a válasz, > — ami most nem fér a szivembe, j mégis: a hazám az! Berlin, 1966. április A 3. Ezek a fények a Moldván ; éa a bárok utcára kiömlő ; harsány zenebonája együtt I sem űzik el a képzeletem, I S zúgó fülembe visszhangzó í át nem élt emlékek riadóját, I amelyek fölött fehér kalapban ! a folyó partján felém integet : egy kislány Kraloveból: Júlia... Prága, 1966. április 6. lyen a hatott ember? Akkor még nem láttam halottat, csak megborzongatott a gondolat, ahogy elképzeltem ott, szinte magam mellett a másik ágyon a Mészárost. Hunyott szem­mel, Véres seb a homlokán. Vagy kerek lyuk a szivén, amiből vér folyik. A Mészáros állt, gyanútlanul az ablaknál, aztán egy pisztolylövés... ösz- sserándultam. Apám rohant eL, becsapva maga után az ajtót . Kikászálódtam az ágyból ás mezítláb kimentem a konyhá­ba. Ilyenkor járhattam mezít­láb. Fogat sem kellett mos­nom. Ilyenkor anyám ott Ott tam, hogy kérdeztelek? Nem hallottad? Miért is hallottad volna ... Mit neked az anyád szava, aki mos rád, aki etet, aki a húsát tépi le nektek, hogv éhen ne dögöljetek... — vil­lant anyám szeme, és én már húztam a nyakam. Sokáig és keményen pofozott mindaddig, amíg sirógörcsöt nem kapott hogy a székhez kellett kísér­nem, nehogy összeessen. A nap már nem tudom, ho­gyan telt et csak arra emlék­szem, hogy este jött apám, jött kicsit dacosan, kicsit öntett arccal, mint valami hímorosz­lán, amely végre zsákmányt ejtett éhező családjának és le­tett az asztalra egy ötpengőst — Tessék. Magának hoztam. Anyám először ránézett apámra, aztán a pénzre éa hal­kan kérdezte: — Valami.— valami mellé­kes? — Kölcsön. — Persze. Kölcsön, Gondol­hattam volna. Na, mindegy — nyúlt óvatosan a pénzért Az­tán kissé elmosolyodott. — Holnap siessen haza. Paprikás krumplit főzök va­csorára, kolbásszá!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents