Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

— Kihez tud itta faluban férj­hez menni? — így szólt a kér­dés. Hosszú hallgatás az első válasz. Váratlan volt a kimon­dott kérdés, pedig ők, az érde­keltek — valamennyien peda­gógusok — sokszor keresték már rá a feleletet, most mégis gondolatban végigpásztázzák a falut.. Mielőtt nyilatkoznának, gyors egyezséget kötünk: csak a válaszokat jegyzem, a neve­ket nem. Még a községneveket sem. Kényes kérdés .. . 0 — Ezen még nem gondol­koztam. Ráérek rnég. Az idén leszek húszéves. Ezt Giziké mondja kedvesen, magabiztosan. Matematikát ta­nít egy kis iskolában. Érettsé­givel, képesítés nélkül. — Mivel tölti a szabad ide­jét? — Olvasok és készülök a fő­iskolai felvételire. Néha össze­jövünk a kartácrsskkal, szom­batonként pedig hazamegyek a szüléimhez. — Szereti a falut? *— Nagyon szeretem. — Biztos, hogy itt nincs férj­nek való? — Hát... itt a községben nemigen... — És odahaza, a saját falu­jában? — Otthon vannak ismerőse­im, akikkel eljárok a bálba, de azok csak olyan jó barátok. Férjhez menni odahaza sem tudnék. Azt hiszem, nem... A tantestületben sincs senki, aki szabad, vagy aki nekem tetszene... — Milyen emberhez menne feleségül? w Aki müveit, intelligens... 1 s Bgy másik község. , Mária magyar—történelem szakos. 25 éves. Két óra között, a szünetben beszélgetünk. — Itt, a faluban senkihez. Hároméves tapasztalat erő- j siti a gyors választ. — Pedig ez elég nagy község, i — Az igaz, de vegyük csak ■ sorba: Két nőtlen van a kar- i társak között, de azok fiata- 1 iabbak nálam. A tanács veze- • tői családosok, és nős az or­vos is. A gyógyszerész, aki ; most jött az egyetemről, ho- ] zott magával feleséget. j — A tsz-elnök fiatal. < — Nyolc általánosa van. i — Vannak a faluban fiatal j szakmunkások, akik Buda- j pestre járnak dolgozni. Ha j sgyikük megtetszene, elmenne | hozzá feleségül? — Azt hiszem, nem. Lega­lábbis most még nem. — Rangon alulinak tartaná? — Nem, hiszen az én szüle- 1 Lm is egyszerű parasztembe- < I fiútfliez. szeretnének menni... — Nem nyilatkozom. — Miért? i — Csak. Nem nyilatkozom. 3 ' Ilona tíz éve tanít ugyanab­ban az iskolában. Egy kicsit ! túl van a harmincon. Művelt, , jó pedagógus. Magyart és tör- ■ ténelmet tanít. A gyerekek ra­jonganak érte, kartársai sze­retik, a szülők tisztelik. Még most is csinos, jól öltözködik. Nem mertem feltenni a kér­dést... 3 Pedagógusház majdnem a falu közepén. Még tapossuk a frissen öntött járdát, a gyere­kek nagy kezicsókolommal kö­szöntik a tanító nénit, a szü­lők pedig éberen figyelik az idegent — Na, holnaptól maga lesz a vőlegényem. Mindig ezt be­szélik, ha látnak valakivel. A szoba szép, egyéni ízlés­sel és új, modem bútorokkal berendezve. A tanító néni ká­véval és konyakkal kínál. — Ezt a presszóban is meg- ihattuk volna. — Egyszer egy társasággal voltam és megittam két há­rom centes konyakot. Másnap már azt kérdezték az iskolá­ban, hogy: „Nem lesz ez egy kicsit sok”? — Férjhez tudna itt menni? — Ezen már én is sokat gondolkoztam. A kartársak kö­zött nincs hozzám való. Orvos, vagy mérnök, vagy azok a fa­lusi fiatalok, akik az egyete­men tanulnak, nem vesznek el egy kis tanítónőt — Vannak itt a faluban má­sok is. Iparosok, szakemberek, s van köztük olyan is, aki már érettségizett, vagy levelezőre jár. — Az igaz. Csakhát a szülők nem nézik jószemmel, ha a gyerek egy pedagógusnak udvarol. Ez egy jómódú falu. A szülők azt mondják, hogy nekik öt, vagy Hz hold föld­jük volt. S most is van házuk. Nekem pedig csak a diplomám van. — Hogyan képzeli el a jö­vőjét? — Még fiatal vagyok. Itt akarok maradni. — Mi a legnehezebb? PAR VA S , Apró örömök és nagy szo­morúságok árnyékában szület­tem. Életünk egyhangú volt, akár a táj, amelyet szülőföl­dünknek mondtunk. Síkság, ahol az aprócska vakondtúrás vagy szélhordta halom is égre- szökő hegynek látszik és el­nyelő szakadéknak a sekély kis gödör. Halmok és gödrök. Apró örömök és nagy bánatok: tite­ket idézlek most, hogy meg­mutassam az egyszerű embe­rek egyszerű életét. Ritka ün­nepek és sanyarú hétköznapok jöjjetek elém hosszú-hosszú sorban és tegyetek tanúságot a dolgozók igazáról. Nyáron szombat volt az ün­nepünk. Bátyáim már nap­szállta előtt hazajöttek a ta­nyák közül, aratásból, cséplés- ből. Ilyenkor együtt az egész család Ö, mennyivel más volt ez az együttlét, mint a farkas­kergető téli napok munkátlan, kényszerű összezártsága, ^ mi­kor anyámat és testvéreimet szinte óránként csúnya vesze­kedésekkel ugrasztottá egy­1966. május 8„ vasárnap másnak a kenyérfélén szűkös­ség. Most munkából jöttek és naptól barna bőrükbe ivódva hozták a kenyeret ígérő kalá­szok fülledt szagát Reggel már korán fölkeltünk. Anyám kivitt néhány tojást a piacra, hogy vásárolni tud­jon a vacsorához. Ha kevés volt az összegyűjtött tojás, egész délelőtt az ól ajtaját les­tem, hogy mikor bújik elő hangos kotkodácsolással vala­melyik tyúk. A kipottyantott tojással azon melegen szalad­tam a boltba, hogy néhány deka sót vagy cukrot hozzak, mert mindig hiányzott valami. Anyám már kora délután neki­látott a vacsorakészítésnek. Lepényt vagy rétest sütött, hogy ünnepi étek várja a mun­kából hazatérőket. Napszállta felé megállt há­zunk előtt a munkásokat ho­zó kocsi. Énekelve jöttek, vidá­man és kalapjukat lengették, akár a berúgott lakodalmas vendégek. Talán az egynapos szabadság örömétől reszeged- tek meg. Az egész házsor ki­tódult az ajtók elé, mert min­den házban vártak valakit. Szegény munkásemberek lak­tak arrafelé mind. — Enni szeretnénk — mond­ták a bátyáim, hogy lerakták a szerszámokat, meg a kenye­res zsákot. Az étel már asz­talra téve, párologva várta őket, de ezt mindig elmondot­ták: enni szeretnénk. Ez volt a köszönésük. Kezükről, arcukról lemosták a rátapadt rengeteg port és az asztalhoz ültek. Én már előbb jóllaktam, hát csak a földre kuporodva néztem őket, hogy inas, barna kezükben hogy súlyosodik a zsírosán csillogó tészta. Az udvaron, a sárból rakott katlanon már hatalmas üstben melegedett a víz mosakodás­hoz. Azt mindig vacsora után szokták. Közben megjött Ve­réb Jancsi is, a szomszédból, és falábával végigkopogott a tég­lás pitvaron. így szombaton este mindig át szokott jönni kicsit elbeszélgetni a bátyáim­mal. Anyám megkínálta a sü­töttél, úgyis ritkán, mások jó­voltából jut csak ilyesmihez szegény. — Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek — men­tegetőzött mindig. — Vesse, szomszédasszony, inkább a ku­tyának. Az is többet használ, mint én, a fél lábammal... Mindig így szabódott, de azért mindig elfogadta és sa­ját nyomorúságán elérzéke- nyülve, kikönnyesedett sze­mekkel majszolta a ritka cse­megét. Anyám is mindig egyféle­képpen vigasztalta: — Maga legalább visszajött, ha fél lábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom... Persze, nem mindig társalog­tak egymással ilyen szépen, jóságosán. Néha, mikor Jancsi bácsiék csirkéje átbújt a két udvart elválasztó, rozzant ke­rítésen és kikaparta a ve tömé­nyünket, csúnyán összeszólal­koztak. Anyám ilyenkor azzal fenyegette, hogy elüti a másik lábát is, ha nem vigyáz job­ban a jószágukra. De most ünnep volt, kenyeret ígérő, dol­gos hét vége és a szavak is ün­nepi gúnyába bújtak. Veréb Jani bácsit a becsüle­tes nevén tulajdonképpen Ha- tala Jánosnak hívták. Fél lá­bát a háborúban hagvta. Bús- komoran, falábbal jött haza a frontról. Ügy mesélték, hogy hónapokon át a feleségével se váltott egy szót se. Semmit nem dolgozott, még a ház kő­iül sem, csak ült, ült és né­zett maga elé mereven. Egy reggel azután kiszállt az ágy­ból: faláb nélkül, insrben-ga- tyában. fél lábon ugrálva, ki- sántikált az utcára és nagy nevetések körött bekiabált min­den udvarra: — Veréb lettem... nézzék csak... veréb lettem... Akkor elvitték a bolondok­házába. Pár év múlva hazajött, gyó­gyultan, de a Veréb név örök­re rajta maradt. Mi, gyerekek, már csak így ismertük: Veréb Jani bácsi. Most, hogy megette a le­pényt, cigarettát kért Feri bá­tyámtól. Rágyújtott és kéjesre torzult képpel fújta a keserű füstöt. Vacsora után kimentünk mindnyájan az udvarra és kö­rülültük a katlant Csöndesek voltak a nyári esték és fejünk fölött halkan suttogott a bólo­gató akác. Anyám ide-oda sza­ladgált: rakott a tűzre, tiszta ruhákat hozott ki, teknőt ké­szített elő. Ahogy néha rá­vetődtek a vörösen fellobbanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdá­csoló, kopott szárnyú kis pil­langó. Jani bácsi kötelességének tartotta, hogy meghálálja anyám vendégszeretetét, hát dicsérő szónoklatba kezdett az apámról, bátyáimhoz intézve a rengetegszer elmondott szava­kat: — Milyen derék ember is volt szegény megboldogult! Hogy tudott az dolgozni! Nem­hiába szerették is a gazdái Tudom, egyszer együtt arat­tunk, Béreséknél, a Tavi-dűlő­ben. Próbáltuk, hogy melyi­künk bírja jobban. Három renden keresztül hajtottuk egy­mást. Egyikünk sem tudta el­hagyni a másikat. A többiek messze elmaradtak... Bátyáim szótlanul hallgat­ták. Nem voltak beszédesek, meg kívülről tudták már az egész le­gendát. Anyám köz­ben kiürítette a zsákjukat. A darab száraz kenyerek mel­lett néhány cső tejes kukoricát is talált, amit a tanyák közül hoztak maguk­kal. Mindjárt nyársat farag­tam, ráhúztam és sütögettem a parázsnál. Jól­eső örömmel hallgattam, hogy hatalmas durrogással re­pedeznek az éiettebb szemek és a közeli él­vezetre gondol­va, összefutott szám!>an a nyál. — Hallottátok? — hajolt a bányáimhoz óvatos suttogással Veréb Jani bácsi. Közben még lopva körül is nézett, nehogy valaki illetéktelen kihallgassa a titkot. — Azt mondják, újra kezdődik a háború. Visznek benneteket is ... Majd még odamaradtok, mint szegény apátok... (Folytatjuk) rek. De úgy érzem, ezek a fia­talok nem hozzám valók Szombat esténként figyelerr őket a cukrászdában. Öli „nagyfiúk”, az „Astoriába” járnak, — így hencegnek ide­haza. És nem is biztos, hogy egy Budapesten dolgozó, jól kereső szakmunkás elvenne egy falusi pedagógust. Tudja, hogy van ez, kettőn áll a vá­sár ... — Volt-e már szerelmes? — A főiskolán volt egy fiú, két évvel előbb végzett, mint én. Nem várt meg. Lehet, hogy nem is volt olyan nagy ez a szerelem ... — Hogyan képzeli el az éle­tét? — Nagyon szeretek tanítani. Aztán meg majdcsak lesz va­lahogy ... — Levelet mutat, a napi postával érkezett MiskolcróL — Komoly az ügy? — Nem tudom ... Középisko­lai tanár. Túl nagy a távol­ság... De talán... 3 — Senkihez. Nagyon kicsi ez i falu. Még orvosunk sincs. Van egy agronómus — egyete­met végzett, — de az már vőle­gény. A városból nősül. — Mikor járt Egerben? — Két éve, amikor felesküd­ünk. — Moziban mikor volt? — Nem is emlékszem. — Színházban? — Szilveszterkor, Budapes- en, az Erkelben, — Televízió? — Az van a kultúrházban, >da gyakran eljárunk. — Szórakozás? — A kartársakkal. — Más senki? — Egy évvel ezelőtt átjárt de hozzám egy fiatal orvos. Beszélgettünk, beültünk a rukrászdába. De hát nagyon lágy a „falu szájai’. Kígyót­okét beszéltek rólunk. Pedig, ilggye el, nem volt se kígyó, ■e béka... Jolika képzőt végzett. Most 13 éves. A falu szélén lakik al- Jérletben. A szoba földes, a álon az Üj Ember naptára és :gy Mária-kép. Az asztalon a Tépszabadság legfrissebb szá- na. Mindez havi 130-ért. Egy zobában a nénivel. És jobb is gy együtt, „esténként lehet teszélgetni.. ”1 0 Magas, szőke, még nincs úszéves. Saját falujában tanít, i szüleivel lakik. — Az egyedüllét. Amiken este bezárkózom a szobámba és magam vagyok... És újra tölti a poharakat.. Q — Már hirdettem is. Azzal nyugtattam magamat, hog> csak szórakozásból csinálom Pedig komolyan gondoltam Kaptam, vagy 30 levelet, de egyre se válaszoltam. Mégsem így képzelem el a szerelmet A csütörtöki Magyar Nem­zetben egy 55 éves pedagogue hirdetett 1 500 forintos nyugdíj­jal, berendezett lakással, ház­zal, „Record” gépkocsival. „Árvalányhaj” jeligére. Én ezt nem akarom! Igaz, még korai elkeserednem, csak 26 éves vagyok. „Csak?...” 3 — A szomszéd községben van egy pedagógus, ahhoz mennék. Szeretjük egymást — És? — Nős. Két gyereke van. Rosszul élnek, el akar válni De én nem engedem. Ezt nem szabad megcsinálni... — Más nincs? — Nincs hozzám illő. — Ezt, hogy érti? — Egy barátnőm — itt tanít a szomszéd községben — férj­hez ment egy műszerészhez, aki érettségizett. Szép, kényel­mes otthonuk, és kocsijuk is van. Egyszer náluk jártam és Radnótiról beszélgettünk. A férje egyszer csak felugrott és azt mondta, hogy hagyjuk már abba ezt az unalmas du­mát ... Hát így értem. Én ilyenből nem kérek! 3 — Az egyik kartársamhoz. — Régóta ismerik egymást? — Még a főiskoláról. — És feleségül veszi? — Remélem. Elvégre már a menyasszonya vagyok. ★ Ezek a fiatalok pedagógus­nők, még bíznak, még nem ka­paszkodnak tíz körömmel a városok felé. De láttam áthe­lyezési kérvényeket, amelyek­re ráírták az indokot is: „Itt nem tudok férjhez menni” — „Nekem is jogom van az élet- hezr Régen sok volt a férfi a ka­edráknál, ma már „elnőiesedik” ez a pálya. Csak a mi me­gyénkben közel félezer peda­gógusnő tanít a Községekben. Lányok. Férjhez szeretnének menni... Márkusz László Panaszolja egy tanuló az Esti Hírlapban, hogy számén érthetetlen dolog történt vele az iskolában. Mi már régen jár­tunk harmadikba, mégis, számunkra is érthetetlen az ügy. Azt írja a barátunk, hogy egy évben 52 hét van, de a bizton­ság okáért megnézte a naptárt dolgozatírás előtt, és a naptár­ban azt találta, hogy 53 hét van egy évben. Szegény gyerek* a naptárnak hitt, és kapott: 1. a tanító bácsitól egy nagy egyest, 2. az anyukától egy nagy pofont. Eddig csak megértjük a történetet. Alatta „Megérdemelt egyes” címen láthatjuk az illuszt­rációt. A rajzon a diák bl hetet írt a dolgozatban, mégis nagy egyest ír be neki a tanító bácsi, aki láthatóan igen mérges __ Ez ek után, ha szabad osztályoznunk, mi is adunk néhány egyest: Egyes jár a diáknak, mert egy évben 52 hét van. Az első és utolsó hetet a szomszéd években is számozzák a nap­tárak. Egyes jár a tanító bácsinak a rajzon, mert az 52 hétre egyest adott. Egyes jár az Esti Hírlapnak, mert mindkettőt kö­zölte egymás mellett... (Egyes jár az anyukának is tt ncorütstt módszerért...) (DR. SZEMES) Vendégként egy sízámtanórán látogattam, amikor a tanhó né- : ni egyik kérdésében elhangzott a fenti mondat Hogy éppen 100 és 7 volt-e benne a két szám, arra nem mernék mérget ven­ni, nem is fontos: az elosszuk igealak miatt ragadt meg em- : lékezetemben ez a jelenet. Na- - gyón gyakori hiba ugyanis. . hogy a t végű igéket — amilyen az oszt, eloszt — helytelenül ra- I gozzák. „Osszuk el a 100-at 7-tel!" ­ez helyes így, mert felszólítást fejezünk ki vele. Kijelentés esetén azonban helytelen az osszuk, ilyenkor osztjuk a he­lyes alak: „Ha a 100-at eloszt­juk 7-tel...” Nyelvünk réges-régi sajátsá­ga, hogy a t végű igék kijelen­tő és felszólító alakjait a tár­gyas ragozásban határozottan elkülönít jük (nem: elkülönítsük) egymástól: Kijelentő mód Felszólító mód (én) osztom osszam (te) osztod osszad ▼. oszd (ő) osztja ossza (mi) osztiufc osszuk (ti) osztjátok osszátok (dk) osztjdfc osszák Azokat az igealakokat szok­tak hibásan mondani, melyek­ben a t végű igetőhöz (pl. oszt-) j-vel kezdődő rag járul: osztja, osztjuk stb. Ha helyesen használjuk a fen­ti igealakokat, azok világosan jelzik, hogy kijelentés vagy fel­szólítás-e a szándékunk. De ha a felszólítást is, a kijelentést is az osszuk igealakkal próbáljuk kifejezni, akkor a különbség el­mosásával a homályt terjeszt­jük (pedig azt ne terjesszük!) beszédünkben, és nyelvünket egy értékes kifejezőeszköztől fosztjuk meg. Szegényitjük nyelvünket e kettősség meg­Ha a 100-at „elosszuk 7-íel... szüntetésével, pedig inkább azon legyünk, hogy ne szegé- nyítsük, hanem gazdagítsuk, és így mondanivalónkat minél hí­vebben, minél szemléleteseb­ben tudjuk kifejezni általa! „Az állam ossza szét az árut” — hallattam egy előadásban. A beszélő szándéka kijelentés volt, ezért itt a felszólító for­ma ellentétben állt a kijelentő tartalommal, s ez nehezítette a világos és azonnali megértést. Csak felszólításként mondhat­juk: „Az állam ossza szét az árut!” Ez a mondat tudniillik nem pontosan azt jelenti, mint kijelentő párja, melyet így mondunk helyesen: „Az állam osztja szét az árut”. Sajnos, lépten-nyomon hal­lunk ilyeneket: „Ha megváltoz­tassa az álláspontját..(helye­sen: megváltoztatja); „Ha ezt kiszámítsa. •.” (helyesen.: ki­számítja); „Nem tehessük meg...” (helyesen: tehetjük); „Ha nem teljesítsük a ter­vet ..(helyesen: teljesítjük); „Nem mondhassátok azt __” (h elyesen: mondhatjátok); „Ha meglátogassák a fiai ...” (helye­sen; meglátogatják). Efféle mondatokkal is sokszor talál­kozunk: „Mért nem szüntessük meg a hibát?” (helyesen: szün­tetjük); „Ezt maga is tudhassa f (helyesen: tudhatja); „Ha fel­bontsák a csomagot, majd meg­lássák, mi van benne”, (helye­sen: felbontják, meglátják). A jót persze ne üldözzük! Felszólító módban nyugodtan mondhatjuk: „Arra vártaik, hegy felbontsák a csomagot, és meglássák, mi van benne”. (Ilyenkor éppen a felbontják és a meglátják alak volna helyte­len). Dr. Pásztor Emil főiskolai adjunktus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents