Népújság, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-24 / 96. szám

1/ ÜLÖNÖ8 JÁTÉKA a *é~

letleimek, hogy háromszázötven éve, egy napon kait meg Cervantes és Shakespeare, a modern regény megteren>- tője a a drámai rás utólérhetet- len mestere Halhatatlanságuk azonban már nem a véletlen műve: a maguk módján, de ugyanazt a titkát fejtették meg a művészi alkotásnak Cervantes így vall erről: „A költött történetek csak akkor jók és érdekesek, ha valóság vagy valószínűség van bennük; az igazi történetek pedig annál jobbak, minél igazab bak".

Shakespeare pedig a színjátékról mondja, hogy „föladata moot és eleitől fogva az volt és az marad, hegy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erények önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát". Szóval és tetted a realizmust vallották a magukénak, a életművük azért vált maradandóvá, mert a színest érdekes jelenségek mögött mindig kitapintható a lényeg, a valóság bsocnzata és csontozata Cervantes 1574-ben született Általában, s élete valóságos kalandregény, amelynek főbb fejeseiéi a hányatott gyermekkor, as olaszországi út, a katonaélet, amelynek során bal kezére megrokkan, majd kalózok foglyaként öt évig nyögi a rabszolgasort, a rosszul sikerült házasság, a végrehajtói ál* lás, a kétszeri bőrtön — s a szakadatlan küzdelem as Irodalmi ^ismertetésért Etek a szálak mind Haas futnak életművének csúcsában, a Don Quijotéban. A búsképű lovag lesd és szenem! alkata karikatúraszerű mása az íróénak, Sancho Panza alakja s a vaskos humor a vígjátékok hangját csendíti meg.

Don Quijote hóbortját, hogy a népszerű lovagregények mesés hőseit akarja utánozni egy nagyon te reális korban, s kalandjait, a szélmalomharcot vagy az oroszlán kihívását, világszerte ismeri minden gyermek. A mű első, fergeteges népszerűségét alkalmasint ezeknek a mulatságos kalandoknak köszönheti. Jellemző a régi anekdota Fülőp spanyol királyról, aki palotája ablakából egy olvasgató, nagyokat kacagó diákot lát, s megjegyzi: „Az a diák vagy bolond, vagy Don Quijote történetét olvassa”. Thomas Mann szerint eleinte maga az író is csak kacagtató kalandok sorát akarhatta megírni, s mintegy a mű diktálta a nagyobb igényeket, súlyosabb mondanivalóit Egyfelől tragikomikussá válik a hős, aki hóbortja körein kívül elmés, bölcs és nemeslelkű férfiú, s hóbortjaival együtt is lenyűgöző, még józan, vaskos fegyver- nöke, Sancho Panza szemében is. Az egyiknek örök lobogását a másiknak higgadt paraszti józansága igazítja helyre >—, s az olvasó szíve mindig a lovagért dobog, ha esze a fegy- vemöknek ad is igazat.

it E MÁSFELÖL a karika- ■L' túra nyilván arra szolgál, hogy a nevetséges hős kalandjainak orvén az író megbírálhassa korát, hangot adhasson az elnyomottaknak, elítélhesse a ferdeségeket A kormányhű nyilatkozatok mögött például nyilvánvaló, hogy az író helyteleníti a több százezernyi moriszko kiűzését az országból, sőt helyteleníti az egész társadalom idejétmúlt, feudális berendezkedését. Don Quijote ugyanis a hűbéri életideált vallja, azokat az eszméket, amelyek megvalósításához azonban csak az ököljog kora adott módot, s épp ezért válik komikussá a szervezkedő, polgári világban. Csakhogy a társadalmi valóságnak ez a semmibe vevése, a múlt felé fordulás nemcsak Don Quijote egyéni hóbortja, hanem az egész spanyol nemesség legfőbb gondja, s legfőbb oka a

spanyol világirodalom sorvadásának, közeledő széthulláséShakespeare életművében egy ezzel ellentétes törekvés érezhető, az Induló angol világbirodalom feszítő ereje, az abszolút monarchia fontosságának eszméje, ■ a feltörő polgárság optimizmusa. Különösen áll ez a költő első teremtő korszakára. A fiatalon írt királydrámák nyolc oszlopén egyetlen ív nyugszik, s ez alatt látjuk Anglia történetének egy egész évszázadát A kezdet: a gyönge, de törvényes uralkodót letaszítja egy erős kezű trón- bitorló, ■ ezzel véres bűnök egész korszaka indul eL, a „rózsák” háborúja; a vég: a két királyi család összeházasodik, a pártharcok elülnek, s az egység megszilárdul. Más szóval: a múlt tragédiái a jobb jövő — a Shakespeare-kori jelen — ígéretét vetik előre, s ennek mindig hangot ad egy-egy patrióta. Hasonló gondolat szövi át ennek a korszaknak kimagasló tragédiáját a Rómeó éa Júliát te: a jobb életre hivatott szerelmesek pusztulnak el a zűrzavaros kor áldozataként, • ez figyelmeztető a nézőnek: ne kívánd vissza a múltat

Ebbe az alkotói periódusba tartoznak a legharsogóbb vígjátékok: a Makrancos hölgy, az asszonyszelídítő komédiája; a Szentivánéji álom az izgága Puckkal, bohókás «sérelmeseivel, • az athéni mezbe öltöztetett londoni kézművesekkel; a Sok hűhó semmiért az egymásra kigyót-békát kiáltó szerelmespárral, a a zagyva beszédű Galagonya csendbiztossal; az Ahogy tetszik a fiúruhás Rosalíndával és Próbakővel; a Vízkereszt a szintén fiúruhás Violával és a pókhasú Böffen Tóbiással. A hősök jókedvű, életerős figurák, akikre ap- róbb-nagyobb kellemetlenségek zúdulnak, de játékos könnyedséggel vágják ki magukat a balból. Elvétve azért itt is akad néhány súlyosabb veretű figura, aki Jellemében, vagy sorsában a tragikumot súrolja, mint a Velencei kalmár Shy- lockja, az Ahogy tetszik méla Jacques-ja, vagy a Vízkeresztben szereplő Malvollo, a nagyképű, kártékony puritán, akinek leszármazottai nem sokkal Shakespeare halála után végét vetik a szellemi élet föllendülésének;

A NAGY TRAGÉDIÁK írása idején Shakespeare már jóval sötétebben látja és ábrázolja a világot. A Hamlet Lear király vagy a Macbeth társadalma másként rétegeződig mint a királydrámáké. Most mintha szép, hősies korszaknak látszanék a barbár, feudális múlt amelyet az idősebb Hamlet, Lear vagy Duncan képvisel. Az előtérben az akkori jelenben eszmeileg értékesebb ugyan Hamlet de Claudius az erősebb; a nemeslelkű Cordéliát elpusztítja két kígyófaj zat nővére s a fattyú Edmund; a naivan bizakodó Othello védtelen Jago ördögi gonoszságával szemben; s a véres kezű Macbeth-házaspár rémuralmat teremt maga körül. Kétes értékű vigasz az az ígéret, amit a Hamlet holtteste fölött Fortinbras mond el, retorikus szónoklat a Macbeth halála után trónra lépő Malcolm beszéde, érdektelen gyász- jelentés az Othello befejező akkordja. Bukásra vannak ítélve a végletes szenvedélyek, mintha az író bizalma megrendült volna korában, s csak formális malasztként biggyeszti a történet végére a vigaszt. Az Athéni Timonból már ez is hiányzik, itt a végleges keserűség kap hangot. Más hangon szólnak ennek a korszaknak a vígjátékai is. Legharmonikusabb a Vihar, amely döbbenetes képet rajzol a félig állat Calibánról, s a „varázsló”. — más szóval: az író mélabús búcsújával végződik: kettétöri varázspálcáját, és búcsút mond — a színpadnak. Kilobbant a lángész? Vagy az író megérzett valamit abból, hogy az örömujjongással meghirdetett új rend s a megtol lasodó polgárság sem fog örök időkre szóló nyugalmat teremteni?

Shakespeare műveiről szólván nem ok nélkül említettük alakjai nevét: ezek — a még egész sereg más — személyes ismerőseinkké váltak. Ha az írói nagyság kritériumának azt választanok, vajon hány alakja vált fogalommá, valószínűleg Shakespeare vinné el a pálmát. Minden alakja hús-vén ember, s túl a drámában játszott szerepén megsejthető az ő életének külön drámája, mert egyéniségének minden fontos, jellemző vonása elöltünk áll. Egy-egy epizódfigura akárhányszor fölébe nő a főszereplőnek, mint Falstaff és cimborái a királynak és környezetének, vagy legalább egyenértékű velük, mint Hamlet sírásója, Macbeth kapusa, Lev bolondja és annyi más.

A sok remekbe formált figura közt bizonytalankodva találgatja a kései utód, hogy vajon melyik állhatott a legközelebb az író egyéniségéhez. Shakespeare életéről ugyanis vajmi keveset tudunk: Strafford ban született, 1564. április 23-án, fiatalon nősült, majd Londonba került, s ott afféle színházi mindenes lett belőle. A szürke adatok miatt egy Időben megpróbálták a sokszínű életmű szerzőségét elvitatni tőle. Okosabb megfordítani a dolgot, s ahogy Don Quijote mögött Cervantes önarcképét sejtjük, Brutus, a méla Jacques és főként Hamlet vonásaiból próbáljuk magunk elé idézni Shakespeare egyéniségének legfőbb vonásait.

p ERSZE MINDEZ csak találgatás, s jóformán az ellenkezője is igaz. Cervantes Sancho Panzát is önmagából varázsolta elő, s ugyanígy Shakespeare is Macbethet, Ja- gót, m. Richárdot. Hiszen épp ez a lángész titka: átéli és ábrázolja mindenfajta ember minden rezdülését.

Benedek András

VÉSZI ENDRE:

Hirtelen tavasz

Hirtelen tavasz «*, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap, mint egy nagy söntésben a rézcsapok, nem is a napfény, a kedvünk ragyog, nem is a napfény, s nem künn — odabent, vérpiros félhomály, kiált a csend, szűk lett az utca s mint gallér — szorít, szertegurulnak a gyerekkocsik, összefogóinak a fiatal fák, fényes a folyó mint ezüst csapágy: hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap.

★

Februári május februári fényes itt vagy tenyeremben kalimpál szived, én vagyok kezedben én szivem kalimpál februári májas februári fényes aranykard a ködben!

(Csont István fflusztráciűjaj

SERFÖZÖ SIMON*

Búi ócska

Játszadozunk felnőtten te, ha hét-eszünk van is, merre bújjunk, mondd meg nekünk furfang-botunk,

a bú jócskát komolyan

játszok, sok gyerektől komolyan bújunk, inkább nőt se lássunk, a falukból komolyan tűnünk el, letagadjuk, olyat nem is láttunk,

az olajat, szerszámot szagáról megérezzük, bújunk onnan, az igaznak faképet mutatunk, még bajba jutunk, ha fúj a szél hol lesz jobb, merre bújjunk, mondd meg nekünk furfang-botunk.

POUTER TOLT Alf:

Útközben

Gyönyörű álmaimat keserűn emlegetem reggel mivel, hogy csak egyszer élünk s a város kemény mellű nőit felkínálja hajnalig lázas éjszakákra.

Vannak akik még emlékeznek a megtartó szerelem varázsára. Ma már azonban ők te csak legyintenek csöndesen.

Mint konok szerzetes ógyelgefc a jaza

ütemű utcákon naponta.

Fekete kötésű bibliát szorongatok: példázatokat a megváltó hűségről s a a tisztaság józan szágorárűL

A Jövő nevű világváros felé igyekszem hol az üvegcsamokú, kozmikus ég alatt

aranybetűs kőtábláink olvashatók. Viszem magammal a fegyelem és a munka intő szavalt s nem játszom el útközben sem a gyerekem, sem a feleségem.

IV AN MAL JUS IN:

Távirat a gyermekkorból

SZILVESZTERESTE elindultunk a feleségemmel, hogy táviratban köszöntsük édesanyját, pontosabban közös édesanyánkat

Valahányszor a posta épületébe lépek, emlékezetemben felvillan egy naív, gyermekkori emlék.

Korán elvesztettem szüléimét, és idősebb bátyámmal éltem egy kicsi házban, nagy, új épület árnyékában. Így, bár szinte vadon növekedtem, de bátyám pedagógiai igyekezetében olykor a könnyekig megbántott

Egyszer azonban vadonatúj ruhába öltöztetett, és együtt utaztunk el a távoli Lenin- grádba. Képzelhető, micsoda öröm volt ez nekem, kilencéves gyermeknek. Talán a legnagyobb élménye egész gyermekkoromnak.

Leningrádban élt anyám egy távoli rokona. Mi ott is maradtunk nála. Bátyám egész nap valamerre a saját dolgai után járkált, én pedig az utcákon ődöngtem. Később megismerkedtem egy kislánnyal, Nyikával, aki a szomszédunkban lakott. És az addig céltalan kóborlások egyszerre értelmet kaptak. Nyika vezetett engem a széles sugárutakon és a Nyári kert sétányain, az első hóban. Máskor sokáig álldogáltunk a jéggel borított folyó korlátjánál, a Néva vizének sötétjébe bámulva, amíg csak

fázni nem kezdtünk.

Talán mondanom sem kell, milyen mély és titkolt szomorúsággal hagytam ott ismét a kedves várost A kerekek álmosítóan csattogtak, a kocsi ritmikusan himbált és elringatta az utasokat. Én azonban egyre csak arrafelé néztem az éjszakai sötétségbe, amerre számításom szerint Leningrádnak kellett lennie, ahol Nyika élt És a visszatérés után néhány nap múlva a postahivatalban találkoztam ismét ezzel a szomorúsággal ...

A világon talán minden postahivatalnak ugyanolyan sajátos szaga van: az olvasztott pecsétviasz gyantás, és a ragasztó fanyar szaga. Ehhez keveredik még valami: a posta hűvössége. Ha netán becsukott szemmel vezetnének erre, akkor is csalhatatlanul tudnám, merre járunk. És... valahogy minden postahivatal engem a váróteremre emlékeztet. Itt is, mint a váróteremben, mindig jelen van a várakozók hallgatag izgalma. Itt az emberek többet gondolnak azokra, akik távol vannak, és kevesebbet azokra, akik közelebb vannak. A postahivatalokban is. mint a váróteremben. elválások és találkozások játszódnak le. És a közvetítők, akik itt ülnek a matt üvegből és tölgyfából készült választófal mögött; nagyon hasonló munkát végeznék — lehetővé

teszik az emberek elválását és

találkozását

HÁT IGEN, valamikor ide

jöttem be a postahivatalba, hogy írjak Nyikának. Emlékszem, úgy jöttem először a termen végig, asztaltól asztalig, majd megálltam az egyik mellett, ahol egy finomarcú néni a borítékra ezt a címet írta: „Le- ningrád”. És abban a pillanatban magam előtt láttam a Palota teret és egy kislányt, a rövid, nyúlszőrprémes subácská- jában, meleg szőrmecsizmájában, hátracsapott sapkája alól fénylő hajtincseit, amint elő- bújnaik és amint piroskesztyűs kezével visszaigazítja őket...

... Visszaemlékeztem a hosz- szú hidra a Néván, amelyen sokáig álldogáltunk, a havas korlátra támaszkodva. Nyika piros kesztyűje átázott; lehúzta és a zsebébe dugta. Láttam, amint a hidegtől pirosra csípett ujjait a szájához emeli és fújni kezdi, miközben bened- vesedett szempillái alól vidáman néz rám ... Nagyon szerettem volna én megmelengetni fázó ujjait, de természetesen, ezt még mondani sem mertem neki.

Attól a naptól, hogy először ide jöttem, a postára, két hónap telhetett el. Ez idő alatt én mindennap bejöttem, a harmadik ablaknál egy-egy távirati lapot vettem el, és a műbőrrel borított íróasztalra ágaskodva, megírtam, gondosan kirajzolva minden betűt Belefoglaltam ezekbe az írásokba minden kedvességet és melegséget amire csak képes voltam ebben az időben, majd bedobtam a postaláda szűk nyílái- sán, és türelmesen vártam a csodát. Mert valóban azt hittem, hogy végül valaki mégiscsak megszólít majd egyszer, és megkérdi: „Te vagy, Petrov? Távirat érkezett részedre...”

Egy idő után azonban már nem tudtam tovább elviselni az eredménytelen várakozást, bátorságot vettem, és beszóltam a harmadik ablakon —, ahol a kékesszínű táviratlapok feküdtek. Az üveg mögött kicsi, ősz asszony ült.

— Néni kérem, nem jött nekem távirat? — kérdeztem.

Az asszony ajkai kissé megrándultak, szemeinél vékony, jóságos ráncok futottak össze. Mosolyogva és megértőén nézett rám.

— Nem, még nem jött .11 — mondta vidáman és ismét a papírok fölé hajolt.

ÉN ŰJABB űrlapért nyúltam, de a legfelsőt lesodortam és a lap könnyedén libegve, a padlóra hullott. Felvettem, és elmentem vele egy távolabbi sarokba. Utam eközben a nagy postaláda mellett vezetett el, amelyik egyáltalán nem olyan volt, mint az utcai postaládák. Majdnem olyan nagy volt, mint én. Vajon milyen mély lehet, van-e alja egyáltalán? Egy hónap, vagy még több is elmúlik, mire ez megtelik és csak akkor szedik ki... ? De akkor Nyika nem egy. hanem legalább harminc táviratot kap egyszerre!

CERVANTES ÉS SHAKESPEARE