Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

Elő irodalom A Glcmbajokról ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: SERFÖZŐ SIMON: elsők legyetek! Ez a dolgom Hogyha vagytok, Bármilyen is legyen a nevetek. Dalok közül könyvek közül Elsők legyetek! Mint a tenger, elsők legyetek! legszebb dalokkal, legigazabbal. Csak azok. dalosok... Másodrangú művésznél többet ér egy legjobb szobafestő! Félénken kérditek tán: „No és mi jön ki ebből? Ha mind első lesz, ki marad hátul?... ” Ti a gyávákra ne hallgassatok, fújjátok el őket, akárcsak a habot! Hogyha vagytok, Hogyha vagytok, legjobbak Jegyetek? elsők legyetek? Fölkelek már hajnalban, még zúzmarás csillag les ablakomba, hajam rendetlen szénaboglya, szemem lepi réz-csipa, vén falovon megyek; villamoson, én raboltam zabláját otthonról, kiköpöm számból emlékeim, rá se hederítek a faluk illatára a szép lovak szőrére, selymére, ha ágyúm lenne agyonlőném rézfokosom is az ereszben, jő lányokkal táncolok szombaton, piros medvét énekeltetek a kohóban, derekam egyenesen tartom, szólni, s nem is akármit, ez az én dolgom. Próbáljátok meg a zöld sárják keserű ízét Testhez szabva hordjátok az elsők igazi terhét! Mint elkerülhetetlent vegyétek vállatokra... Hogyha vagytok csak elsők legyetek? Elsőknek nehezebb. És könnyebb. Szokolsy Károly fordítása. POÉNEK ZOLTÁN: r issza? KOVÁCS SÁNDOR: Ki vár — Egy kép alá — Havas táj. Csend. Földek magánya. Fák mozdulatlan fehér szárnya, se út, se nyom, minden hó alatt, s a bánat, mint omlás rádszakad. Súlya lenyom, görnyedsz miatta, zokogsz — kihez mehetsz panaszra? ki segít rajtad, ki vigasztal, ha nem tudsz törődni magaddal? Csend. Hő száll. Jeges ág közt zizeg. A könnyed végül ki érti meg? Ki vár vissza, mert úgy hiányzol neki, mint itt napfény a tájból? Csend, csend. A hő snhogva szakad. Elfedi a messzi házakat, míg állsz, már a szívedig befed, ki vár vissza? — csak ezt kérdezed?? TRÉFÁS Kút, kút fekete Csillagos ég teteje. Vödör őrzi, béka őrzi meg egy sánta bodza árnya. Édes dajkám, kedves dajkám mi lesz vacsorára? Kút, kút fekete Hat csöppség Mg levese. Mind a hat lány az asztalnál egy fiú csak az is lusta. Édes dajkám, kedves dajkám pislog a galuska, ANTALÉT ISTVÁN: Képek a Holdról A Holdról, éne, itt vannak a képek! A tudósok tudják a titkokat, hogyan kell indítani és leszállói, s majd: visszatérni is! Az út szabad a csillagokhoz, Holdhoz. Űrrakéták, száguldoznak fölöttünk, egyre több műbolygó, szputnyik (ki hogy hívja őket!) keringenek öreg Földünk fölötti Emitt tehát a fényképek a HoldróB Megszédülök a hír súlya alatt, — s annál kevésbé érthetem: miért, hogy Vietnamban még bombák hullanak! SIMONYI IMRE: 0 Úgy emlékszem Huszonegy éves voltál amikor megismertelek. Én pedig negyvenkettő. Ügy emlékszem, hogy akkor hatvanhárom éve szerettük már egymást. F. RÁCZ KALMAN; CSALÁDI BÁNAT tétlenül nekem szól, amiért egyelőre még életben vagyok. Bementünk a lakásba. A félig elsötétített ebédlőben ült a matróna korú anya és Boriska, az özvegy. Ültek és hallgat­tak. Mihelyt megláttak, az anya szeme elé tartotta vakí­tóan fehér zsebkendőjét, Boris­ka pedig sírva fakadt. Zavar­tan hümmögtem vigasztaló szavakat, és éreztem, hogy ezek a szavak viaszból vannak* nincs bennük különösebb élet* különösebb meggyőződés. Iste­nem, egy esztendő alatt bele­lehet törődni a legjobb barát elvesztésébe is. Anna átölelte sógornőjét. — Ne emészd magad, Borls- kám, ne emészd magad ... — lehelte most már ő is a köny- nyei között. — Ö, szegény Osz­kár, hát el kellett menned.. — Az isten rosszul válogat — szólalt meg a matróna sí­rástól elvastagodott hangon. — Mennyi hitvány ember marad életben, de mennyi... Poriskának egy nagy könnycsepp gurult az orrára, észre sem vette, Anna morzsolta el a zsebkendőjével. — Nyugodjon meg, drága mama — intette Anna a mat­rónát. — A mi Oszkárunk nem halt meg, itt van, közöttünk, és itt is marad mindörökre... Jaj, egész el is feledkezünk magáról a nagy bánatunkban — fordult felém Anna, s a ke­zét tördelte. — Ugye, velünk ebédel? De nem számítottunk magára, azt eszi majd, ami ép­pen készül. — Köszönöm — feleltem. —> Nem akarok alkalmatlankod­ni. A déli autóbuszjárattal líí v városrész. LI.) patrícius-csa­lád, amely vér és könny árán urasodott meg...” S éppen ezért szükségszerű távozásuk is, a történelem szele könyör­telenül söpörte ki őket a báni hivatalokból éppúgy, mint a század elején még virágzó bankházaikból. Nos, ennek a levonulásnak vagyunk tehát tanúi a három G lembay-drámában. Az első rész a Glembay Ltd. (eredeti­ben Glembay urak) még a bankár-Glem bajok látszólag biztos, kiengyensúlyozott vilá­gára nyit ablakot, ahol látszat­ra rend és harmónia uralko­dik, s ahol Leonénak, Ignjat báró különc fiának kegyetlen őszintesége idéz elő akkora robbanást, hogy meginog belé az egész Glembay-dinasztia. A világháború, s a szocialista forradalmak előestéjén törté­nik ez, mintegy jelezve már, hogy a következő periódusban, mint rangjukat és egziszten­ciájukat vesztett figurák je­lennek majd meg az utolsó ge­neráció tagjai. Az agonizálás periódusa’'ez (a második drá­ma címe is jelzi: Agónia), ami­kor az első revolverlövések is eldördülnek, s előbb báró Lembach, nyugalmazott „Cs. és kir. lovassági alezredes” bukik holtan felesége, Glembay- Warronlgg Laura asszony di­vatszalonjának padlójára, majd követi Laura is, miután rá­döbben szeretője, Rrizsovec doktor kegyetlen cinizmusára, s aljas önzésére. Itt még meg­van némi töredéke az emberi méltóságnak, Laura becsületes munkával próbál boldogulni a megváltozott körülmények kö­zött (1922-ben vagyunk a Mo­narchia összeomlása az egyko­ri tagállamokban, így Hor­vátországban is szükségkép­pen háttérbe szorította az egy­kori uralkodó rétegeket) de menekvés már az 5 számára sincs, rothadó környezete rántja az összeomlásba. Ezután már csak a család legalja marad a színté­ren (a Lédában láthattuk ezt) a teljes daklasszáltság összes tüneteivel. Olivér Urban figu­rájában ölt testet mindez; a volt cs. és királyi diplomata a züllésnek ama fokozatáig ju­tott; hol „likvidált magában minden emberi illúziót és ér­zést?, s „alapvető jellemvoná­sa. .. az arisztokrata blazírt- ság, a cinizmus és szüntelen.- alakoskodás” maradt. Krlezsa páratlan teremtő­kedve és ereje, zsenialitással párosuló tudatos művészi ma­gatartása eredményezi aGlem- bay-ciklus egyik fontos artisz- tikus vonását: a drámatriológia három főalakjának (Leone, Laura, Olivér) jellemzése va­lójában a glembayzmus, a GlemSf jok hanyatlásának, il­letve deklasszálódásának folya­matát jelzi, elsősorban azokat a fordulókat domborítva ki, ahol előbb még valóságban, később csak látszatra megvan a törekvés: küzdeni a pusztu­lással, a hanyatlással s iga­zában a glembayzmussal szemben; majd végül jelezve e törekvés totális csődjét lovag Olivér Urban cinizmusának tükrében. Leone, Laura és Olivér így voltaképpen a cik­lus kulcsfiguráivá nőnek, a2 egész trilógia szerkezetisége rájuk épül. Sor sou kát a társa­dalmi fejlődés törvényei de­terminálják, s ez magyarázza meg — a szerkezet remek lo- giakai felépítésében — buká­suk szükségszerűségét... A Glembajokról szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a ciklus ama specifikumát sem, amelyre nálunk e grandiózus mű első és máig legméltóbb magyar méltatója, Németh László hívta fel először a fi­gyelmet Még a negyvenes évek legelején fogalmazta meg: „Nemrég olvastam el Krlezsának, a nagy horvát írónak Glembajevi című mun­káját... Ami engem fölka­vart: ... az ... a magyar és horvát helyzet kísérteties pár­huzama. A Glembayak: egy paraszt- és kereskedősorból fölnyomult muraközi család; egy azok közül, amelyekkel a Habsburg-monarchia kormá­nyozta az alája került népe­ket Eredetére horvát a belé- kevert vér révén osztrák— olasz—magyar—cseh; szerepe szerint a monarchia javára népellenes... A monarchia a magyarságból és a magyarság ellen is kitermelt egy csomó Glembayt és ezek itt vannak, a glembayzmus tovább él ben­nük, ha a császárság meg is bukott Magyar vezető réteg és nép viszonya azért más, mint a franciáké, vagy a né­meté, mert ez is Glembay- föld." A közép-európai népek kö­zös társadalmi fejlő­désének problematikájáról van tehát szó, amely Krlezsa kompozíciójának sajátos as­pektusára figyelmeztet: arra, hogy a glembayzmus, a Glem- bay-féle „úri bitangság” ga­rázdasága nemcsak a horvát élet színpadán jutott döntő szerephez. Az egykori monar­chia valamennyi nációjának történetében szerepet játszot­tak, a cseheknél, vagy nálunk éppúgy, mint a hajdani Hor­vátországban. Mi sem jellem­zőbb erre, mint a ciklusbeli Glembajok működésének szín­tere, a Zágráb—Bécs—Buda­pest bezárta háromszög, amely­nek minden zugában feltűnik egy-egy Glembay; gyakran magyar dszentri, meg grófi ivadékok társaságában... Lőkös István |ytiroszláv Krlezsa mom­1 1 mentális ciklusát, a demba jókat valójában ismeri a magyar közönség. A ciklus prózai része éppen tíz eszten­deje került olvasóink asztalá­ra, a második részt alkotó dráma-trilógiát pedig (Glem­bay Ltd, Agónia, Léda) veze­tő budapesti színházak vitték a közönség elé. A ciklus záró­darabját (Léda) alig másfél he­te közvetítette a televízió s va­lójában ez indokolja és ma­gyarázza a ciklus ez alkalom­mal való méltatását, analízi­sét. A Gtámbafokat (eredetiben Glembajevi) méltán szokták emlegetni Krlezsa főműve gyanánt. (Bár újabb, széles aradású regénye, a Zászlók — első része az elmúlt esztendő­ben jelent meg nálunk A fe­kete sas árnyékában címmel — mintha korrekciót paran­csolna az elsőséget illetően) Méltán, mert mind műfajában, mind a téma tekintetében a horvát, de bízvást mondhat­juk: általában az európai iro­dalmak történetében is fordu­lat:;] el zó szereppel bír. Valójá­ban az európai családregény rokona, amennyiben egy csa­lád különböző nemzedékeinek sorsát tárja élénk, de több is ennél a éppen műfajilag; amennyiben szakít a tradicio­nális formával: külön prózai és drámai részre bontva az egész kompozíciót. Ez a kettéosztás természetesen; nem töri meg a mű egységét, Máz a prózai szövegek egyfelől a drá­mák szereplőinek teljesebb bemutatását, jellemzését szol­gálják, másfelől pedig a csar- lád genetikai fejlődésének vá­zát nyújtják. A súlypont per­sze inkább a dráma-trilógiára esik; ez jelzi a Glembajok XX. századi generációinak fokoza­tos levonulását a horvát, tá- gabb értelemben a közép-eu­rópai élet színpadáról. r\e hát kik is tulajdoo­*■' képpen a Glembajok? Krlezsa így jellemzi őket: „Az első nemzetség emberöltőjében a Glembajok még névtelen céhes iparosok; a második nemzetségben már fel-felbuk- k. innak a családban a bűncse­lekmény és ragadozó erőszak első jelei; a harmadik nemzet­ség ivadékai megszerzik és hasznosítják első gőzgépeiket, megalapítják első bankjai­kat, s uzsorakamatan tolla- sodva, szemrebbenés nélkül váltják aranyra ez emberi vért és verejtéket. Ez a glem- baji arany a hetvenes éviben kezd lateinenesedni: hovato­vább ügyvédi és bankári, elő­kelő csengést nyer, főúri szár­mazású nejek révén nemesedik és úri ivadékokat nemz. A kö­vetkező emberöltőben e sarjak lelépnek a színről: a végső terheltség teátrális tartozéká­val — idegbajos, görcsös fin­torral, veronállal és browning­gal hagyják él a horvát élet már annyiszor megénekelt színterét „Tipikus esete a pol­gári fejlődésnek, amely ugyan­azon szimptómákkal jelentke­zett Párizstól Becsig, London­tól Budapestig, Zágrábig min­denütt. A horvát társadalmi fejlődésben sem egyedi jelen­ség, a Glembayak nem az egyetlen alsóvárosi (zágrábi Eltemettük szegény Osz- kárt. Gyermekkorától kenyeres pajtásom volt, s gyermekkorától betegeskedett a veséjével. Családja úgy vi­gyázott reá, olyan melegházi életet biztosított neki, hogy Anna nővére férjhez sem ment: aggszűz maradt, Oszkár első számú istápolója, betegsé­gének rabja. Oszkár házassága sem változtatott a család ra­gaszkodásán, anya és nővér ki­tartott mellette, annál is in­kább, hiszen Boriskának meg kellett osztania magát férje és hivatása között. Boriskát, a ta­nítónőt nem kevésbé becsülték a városban, mint Oszkárt a helyi gimnázium magyar nyelv- és irodalomszakos taná­rát. Oszkár megérdemelte övéi­nek bálványozását: finom lel­kületű és nagy tudású ember volt. A végtisztességen részt vett a fél város, és több bú­csúbeszéd hangzott e! a rava­talnál. Elsősorban mint nagy­szerű pedagógust méltatták, de voltak, akik irodalomtörténeti munkásságát is kiemelték, kü­lönös tekintettel a magyar vi­lági líra kialakulásáról szóló dolgozataira. S mindenki, aki közelebbről ismerte, őszintén meggyászolta. Én is megsirat­tam, a régi barátot és diák­éveim egyik tanúját, a hajdani .vézna legénykét. 1ÍÍ .fiM i Mennyi, mennyi délutánt ütöttünk el kettesben a város­ka erdejében vackor- és gala­gonyaszedéssel, vagy bigejá­tékkal! Mert Oszkárnak csak ezt az ártatlan játékot volt szabad gyakorolnia, tilos volt neki a futball, vagy a füles­labda, ezekkel való győzködés ártalmára lett volna. Bár ne­kem mindig az volt a vélemé­nyem: túlságosan is ügyelnek az egészségére, túlságosan is ápolják benne a beteg pszichó­zisát. Az utóbbi esztendőkben valahányszor egy-két napra felruccant Budapestre, mindig nálam szállt meg, s ilyenkor csak módjával volt szabad szellőztetnem, a dohányzástól pedig tartózkodnom kellett a lakásban. Mindezt jó szívvel elviseltem Oszkár kedvéért, ahogyan egy-egy látogatása után a leggondosabb csomago­lásban küldözgettem vissza ne­ki valamelyik érmelegítőjét vagy kötött mellénykéjét, amit elfelejtett becsomagolni. Nem volt se szeri, se száma az ilyen holmijainak, és nyáron is ma­gas szárú cipőben járt. Elhan- tolása után a családot olyan zárt gyűrűben vette körül az együttérzők sokasága, alig tud­tam elköszönni a mély gyász­ba borult anyától, nővértől és özvegytől. A legközelebbi vo­nattal visszatértem Budapest­re. Oszkár halálának első év- ^ fordulóján ismét felke­rekedtem, hogy meglátogassam a hozzátartozókat. Valószínűt- lenül napsugaras, szép nyári délelőtt volt. Amikor benyi­tottam az évtizedek óta szí­vemhez nőtt kis családi ház árvácskával, kardvirággal és százszorszéppel beültetett ud­varába, megpillantottam An­nát, a nővért; a nyitott veran­dán ruhákat kefélt. Szívélye­sen fogadott, de volt valami kelletlenség az arckifejezésé­ben, mintha azt gondolta vol­na: éppen rosszkor jöttél, ha­laszthatatlanul fontos dologban zavartál meg. Oszkár öltönyei­vel foglalatoskodott, megis­mertem az ő szolid szabású, két gombsoros zakóit. Annán nyomot hagyott az elmúlt esz­tendő, szeme körül élesebben kirajzolódott a szarkalábak pókhálója, nyaka már olyan ráncos volt, mint a tyúk bőre. A temetésen viselt fekete ru­hájában volt, úgy tűnt fel, mintha azóta le sem vetette volna. — Kedves magától, hogy el­jött az évfordulóra — mond­ta, egy nagy nyeles kefét szo­rongatva. — Hiszen maguk gyermekkori barátok voltak. Szegény Oszkár, még ő is él hetett volna, de hát nem min­denki egyformán szerencsés. Az utóbbi fél mondat, vala­hogy úgy éreztem, félreérthe-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents