Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

ANTALFY ISTVÁN: Hóvihar, téli este Az állólámpa fénykörcben összébb húzódunk: kisebb a világ. Kinn zúg a szél, s amíg kikérdem fiam leckéjét — „mondd tovább.. S’ —< tudom, figyel a szélviharra, amely kinn tombol és üvölt, hallja a zúgást, és ha hallja, látja is, hogy remeg a föld, hó kavarog, fák hajladoznak, hosszú lesz így az éj, s a nap, az új, lehet, ennél is rosszabb^. és és föld összeomlanak... Nem omlanak, fiam, figyelj csak! Hisz az est máris csendesebb! Elalszol... és, ha jön a holnapi hóembert építek neked! TRONG UDc Treng la im-toen született Viet­namban. A forradalom előtt az „új k<Htészet”-nek nevezett romantikus iskola legjelesebb képviselője volt, a forradalom óta a realizmushoz közeledik, TE VAGY A LÁNY... Te vagy a lány, ki az ablakon könyökcSsz, Én meg a világ felett száguldó felhő. Őrjöngve kap a szél a hátára engen») Te meg bársonyos, selymes fészkedben maradsz. Csak olyan vagy nekem, mintha húgom lennél, Örök társam a bánatban, álom-szövésben.., A szerelmed tiszta, mint a hegy hava, Mely ezernyi ősztől tündököl a csúcson, K3 mondta, hogy annyi a varázsod, Hogy kínba lökheted az életemet? Ki mondta, hogy könyökölj ablakodba, S szerelmes szívem rabságba fonjad? IQ mondta, hogy oly bűbájjal vagy áldott) Hogy könnyed elmossa a tavasz árnyait, Hogy szerelmet gyújthatsz magányos kertemben,' És ezez álmodást szórhatsz álmaimra? . Fordította: Bán Ervin ííede Annái \’. . L . ÉRTELEM • 'tsz ujjalmra fonódott m ujja. Mosolyra reszketett a szemem. És azt kérdezte: eljöhet-e újra, a én így feleltem: nincs értelme. Nem. Elváltunk. £3 a tér forogni kezdett, házak, koporsók táncoltak körül, s szédülve láttam, hogy a Nap is roppant lyukként vigyorog értelmetlenül, utak szaladnak — hová? új utaknak, s azok vége is út, csak egyre út, nekivághatunk keletnek, nyugatnak a lábunk végül ugyanoda fut, Van-e értelme akkor az egésznek? Nincs! Nincs! S ha volna is — örök titok. És mégis menni, tenni kell — egy végzet, egy vágy, egy törvény útnak indított... Várlak. Akár van értelme, akár nincs. Szeretlek, ha bölcs ez, ha esztelen. Bőn, vagy erény, hozzád térek ha szólítsz, bár öröm vár, bár újabb gyötrelem. Annak tarán volt értelme, hogy égve érted, vergődtem fojtó éveken? Jöjj, hadd ragyogjon ránk boldogsí« végre, értelmetlenül és szépségesen. visszautazom Pestre, még vár­nak kötelességek. —- Ahogy gondolja — mond­ta Anna láthatóan megköny- nyebbülve. — Persze, a hajsza, a látás-futás. Mindenki töri magát valami után, mindenki akar valamit az élettől, csak a mi szegény Oszkárunk... Nem fejezte be, erőt vett magán, aztán kisietett a szobá­ból. A másik kettő felszárította könnyeit, de egyre hallgatott. Nem volt lelkierőm, hogy meg­törjem ezt a kenetteljes csen­det Boriskát nézegettem. Mi­lyen életerős, csinos asszony, lehet vagy negyvenkét-negy- venhárom esztendős, még férj­hez mehetne, ez volna az élet természetes rendje. De úgy látszik, nehezen vigasztalódik, egy év után már nem volna szabad, hogy ennyire átadja magát a gyásznak. Oszkár sem kívánná, amilyen emberséges ember volt Már-mór nékibáto­rodtam, hogy tapintatosan szót emeljek a reménytelenségbe vesző halottsiratás ellen, ami­kor az előszobából férfihan- gokra lettem figyelmes. A nna nyomában egy dere- sedő hajú, tagbaszakadt férfi lépett a szobába. Tarka­kockás sportinge a könyökénél felgyűrve, kék sortja a kelle­ténél kissé rövidebb volt, vas­tag combja és lábizmai csak úgy dagadoztak. A nyakán bőr­tokos fényképezőgép, a vállán degeszre tömött strandtáska csüngött. Már puszta megjele­nése is hadat üzent a penész­illatú, szomorú környezetnek. — Miért ez a félhomány? — kiáltott fel rosszallóan. , — Jaj neí Hagyja a zsalugá­tereket, Ballag! — kérlelte Bo- riska, és kezébe temette arcát. — Dehogyis hagyom! — mondta Ballag!, és egyenesen az ablakhoz ment; kitárta a zsalugátereket. — Nem is ér­tem, miért nem ülnek ebben a gyönyörű időben a verandán vagy az udvaron. Vétek ilyen­kor behúzódni, hallottak ilyet! "Rallagi végre észrevett és bemutatkozott. A vilá­gosságban már rémlett, hogy láttam ezt az embert Oszkár temetésén. Egyike volt, aki a tantestület koszorúját elhe­lyezte a ravatal lábánál. Ak­kor kevésbé, de most úgy ahogy volt, szellősen, nyáriasan öl­tözve és sürögve-forogva, ha­misítatlanul utalt a hivatására. Csak a pedagógusok tudnak ilyen elfogulatlanul, ilyen lelkesen kamaszosak lenni, talán a diákjaikkal való szüntelen érintkezés folytán. Még Oszkár is valahogy, min­den törékenysége és koravénsé- ge ellenére, egy eminens nagy­diák maradt, teljes lelki és testi habitusában. — Egész éjszaka le sem hunytuk a szemünket — je­gyezte meg a matróna. — Osz­kárra emlékeztünk, a mi drá­ga Oszkárunkra. — Tudom, nehéz napjuk van ma, Sas néni — mondta csen­desen Ballagi — Éppen ezért kellett volna pihenniük, még hátra van a délután. Hogy akar kimenni Sas néni a te­metőbe ilyen állapotban? — Igaza van, kedves... Majd meglátjuk... bizonytalanko­dott a matróna. Annának felcsattant a hangja. — Mama, hogy képzeli ezt! GERENCSÉR W$: 33, ha fiáss hóban, vasárnap délelőtt sétára indul az ember 3d borotváik ózva, mintegy bele­lépve a téli képeskönyv kellős közepébe. Ilyenkor üde lehelet foszlik le a nők meleg szájá­ról, mentaillattal van tele a levegő, és soha nem annyira szép a kölyök piros pufóksága, mint amikor összekeverednek a hóival. Mi legyen hát kedve­sebb a fiatal elvált embernek, a magányos ünneplőnek, aki elegánsan előbújt a város egyik rozsdás küincsű kapuja alól, és hunyorogva pillantott a beha­vazott vasárnapra? Mivel csúszott a járda, öre­ges megfontoltsággal elsétált a sarokig, villamosra akart szállni. Bár választékos öltö­zete voít, semmiben sem kü­lönbözött a hasonló ezernyi fekete cipős, szürke nagykabá­tos, szürke kalapos férfitól. Állt a villamos peronján. Sze­rette nézni a nagyvárosi sür­gés-forgást, különösen ilyen­kor, amikor a hó kellemesen meglágyította a zajos utcák akusztikáját. Közben látta a fiatal nők üde leheletét és be­leszagolt a levegő téli menta- illatába. Már csak a kölykök voltak hátra. Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjában, aztán letért az útról. Északi idill fogadta, amilyeneket a skandináv, vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szánkó, sok gye­Nem mehetünk fei mama nél­kül, mit gondolnának az em­berek? ... — Majd meglátjuk, lányom..; mondta a matróna zavartala­nul. — Az emberek tudják, hogy a nyolcvanhatodik esz­tendőmet taposom, és a jövés­menés bizony már nehezemre esik. — Ügy is van, Sas néni — helyeselt élénken Ballagi. — Én mindenesetre pontosan itt leszek. Most kiszaladok az er­dőbe a fiainkhoz, megnézem: milyen tábort eszkábáltak ma­guknak. Én főzöm majd nekik az első gulyást, a maga recept­je szerint, Sas néni. Mindig a maga receptjei után igazodom, ha főzőkanalat veszek a ke­zembe. — Nyughatatlan ember — sóhajtott Boriska, de nem ke­rülte el a figyelmemet: meleg pillantásokkal méregeti ezt az élettel teli, 'szakácskoöó férfi­embert. — Holnap maga is kijön ve­lem a táborba — szólt Boris- kának. Letelt a gyászév, nem Iruksolhat szabadsága alatt a négy fal között. Hamar itt lesz a szeptember, magának is erőt kell gyűjteni a srácaihoz... B cillagi családiasán „csó- kolom”-ot köszönt az asszo­nyoknak, velem kezet fogott, aztán elrobogott. Még hallat­szottak dongó léptei az elő­szobából; Anna sziszegve mél­tatlankodott: — Ügy jön ide ez az alak, mintha italboltba jönne. Ilye­neké a világ. Bezzeg a mi sze­gény Oszkárunk ... Már sírásra görbült a szája. Boriska megszólalt: — Annus, most én kérlek té­ged, ne emészd magad ... Anna ekkor esdeklően rá­emelte tekintetét. — Tudom jól, mit akar itt ez az alak. Téged akar, Boris- kám... De ugye, nem hagysz itt bennünket... Sírba vinnél mindkettőnket, ha elhagynád a bánatunkat... Ó, szegény Oszkár, hát el kellett menned.. Ugye, nem hagysz itt bennün két, Boriskám? Tudom, itt ma­radsz velünk, a család nagy bánatában... Boriska hallgatott. Húsos,, de egészségtelenül halvány ar­ca már egész maszatos volt az össze-visszamázoit könnyektől. — Tudom, hozzánk tarto­zol... Őhozzá... — folytatta Anna elhalóan és sóhajtozva. — Ez a Ballagi, ez a nagyszájú Ballagi, mintha mindig ital­boltból jönne ide. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Ősz ... Ősz... kárunk. C Anna újra zokogni kez- ^ dett, a matróna is szi­pogott. Boriska azonban száraz szemmel, elgondolkodva nézett maga elé. Már nem volt kétsé­gem: Anna, ez a kificamodott lelkű vénlány zsarolja érzel­mileg és iparkodik fogva tarta­ni Boriskát. Tehetetlenül és idétlenül feszengtem a helye­men; egyedül az vígasztalt, hogy nemsokára mennem kell. De megfogadtam, ha legköze­lebb is ezt a helyzetet találom itt, kezére játszom a rokon­szenves Ballaginak. Ketten, ki- ki a maga módján, de közös erővel csak kimenekítjük Bo­riskát ebből a csillapodni nem akaró családi bánatból. rek, vastag hő, vastag fatör­zsek. Bebarangolva a hatalmas parkot, mindent és mindenkit jól megnézett, miközben hideg csípte arcát némi jó szándékú megilletődöttség derengte be. Beethoven rossz mészkő- szobra körül hatalmas izga­lom közepette munkálkodtak a gyerekek: hóembert építet­tek. Sapkában, marokban hordták össze a havat. E Lá­zas vigalom többet ért a szán­kózásnál, mert azok is a soka- dalomba keveredtek, akiknek szánkót hozott a télapó. A sétáló férfi nevetve szólt a gyerekekhez: — Nem úgy kell azt, srá­cok! Na várjatok csak! Beethoven humorérzék nél­kül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzálátott hóembert csi­nálni. Jókora hógolyót gyúrt, egyszerűen eldobta, majd gör­getni kezdte. A golyó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezé­nyelt a gyerekeknek: — Görgessétek tovább! Félreállt, kíváncsi mosoly­lyal szemlélődött Kiválasztott magának egy fiúcskát a lilipu­ti állampolgárok: sokadalmá­ból. ötéves lehetett a gyerek. Mokány kis kölyök volt, pi­lótasapkában, prémgalléros ir­habundában, igazi pantalló­ban, fehér hócipőben. A gye­rek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hóem­ber kőidébe akart férkőzni, de a nagyobbak minden érzel­gősség nélkül félreszorították. — Néked van szánkód! — torkollták le féltékenyen. A férfi jól tudta, hogy a gyéreiknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemrég kapta. Odament a kisöreghez, leguggolt eléje. — Na, gyere csak, majd csi­nálunk együtt hóembert. A gyerek nekiszegte rózsás áBacskáját a bundagallómak. — A bácsi kicsoda? — Hát... 3d lennék — vont vállat tétova zavarral a férfi. — A pajtásod. A gyerek bizalmatlanul fúr­ta állát még mélyebbre a bun- dagallórba. — Nekem csak egy pajtásom van. Kugler öcsi. De 6 most fekszik. Beteg, mert ki­ment az erkélyre mezítláb. — De te ugye nem vagy olyan rossz, mint a Kugler Öcsi? — Nem igaz, hogy rossz! — porolt haragosan a gyerek. — Csak a Hedvig szétrágta a pa­pucsát. A férfi hökkent kíváncsiság­gal rántotta össze a szemöldö­két. — Ki az a Hedvig? — Hát a kutyájuk! Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: miképpen létezhet­nek olyan buta emberek, akik még azt sem tudják, hogy Hedvig egy undok, alattomos, nagyfülű kutya? A férfi szeretett volna a gyerekhez érni, alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizal­maskodást. — Szóval a kutyájuk. Ha­szontalan dög lehet, nem mondom. Ne is törődjünk az­zal a Hedviggel. Inkább lás­sunk munkához. Akkora hó­embered lesz, hogy még a Kugler Öcsinek is megmutat­hatod az ablakból. — Lesz akkora feje, mint ennek a bácsinak? — kérdezte a fiú és Beethoven szobrára mutatott. — Na hallod! Másképp el se kezdeném. Akarsz cukrot? Látszott a gyerek sóvárgó szemén, hogy nagyon akar, de bizonytalanul szabadkozott: — Nagymami haragudna ér­te. Azt mondta, senkitől se szabad semmit elfogadni. — Nem bánom én, de én szeretem a cukrot — ravasz- kodott a férfi. Elő is vette a nylonzacskót, föltépte és a szájába dobott egy szem sava- nyúcukrot. — Finom!... Kérsz? A gyerek bizalmatlanul bó­lintott: — Igen . 1 .' Megkapta az egész zacskót. — Ugye templomban van a nagyanyád? — Honnan tudja a bácsi?!... — Hát... a nagymamák sze­retnek templomba járni. És te máért nem mentél vele? — Mert sírtam! — jelentette ki a fiú büszke nyomatékkal. -- A templomban hideg van. Mindig rám szól a nagymami, hogy ne mozogjak annyit. Most azt mondta, hogy el ne menjek innen a szobortól, mert akkor a Jézuslka nem hoz semmit. — Az pedig öreg hiba lenne — mondta a férfi nagykomo- lyan. — Anyukád is templom­ba ment? — Anyukám?... Nincs is itthon. Régen elutazott. Nagy­mami azt mondta, hogy az ün­nepekre már nem is jön haza. — Hát apukád? A gyerek tágra meresztette nagy barna szemét, a cukor a fogaihoz zördült, ahogy mond­ta: — Az rossz ember! Meg nincs is apukám. A férfi túlharsányan felka­cagott. Tetőtől talpig rázta a nevetés, majd fokozatosan visszahalkult egészen a szo­morúságig. — Az rendben van, hogy nincs apukád, de az orrodat azért megtörüljük. Na, tartsd szépen a galambházadat. Megint leguggolt a gyerek elé. Zsebkendőt vett elő, s ügyetlenül buzgólkodott. Miu­tán a kelleténél tovább szösz- mötölt a gyerekkel, a karjá­ra ültette és a magasba emel­te. — Na látod. így csinos le­gény ke vagy. Tudod mit.1 Hagyjuk a hóembert. Inkább szánkózzunk egyet. — Jó! — rándult meg á gyerek a karján. — De csak úgy, ha a bácsi húz! — Az csak természetes. Nem sokkal később már messze voltak. Zajtalanul sik­lott a szánkó, a gyerek boldo­gan kapaszkodott, csikorgott a hó a férfi talpa alatt. Itt is sokan levegőitek és a férfi megremegett, amikor rákiál­tottak: — Hé, Gyuszf!..: Hát te hogy kerülsz ide?! Az egyik kollégája voft ái tervezőintézetből: jóindulatú ember, keret nélküli szemüvege gél, kesztyűben, fülvédővel! Nagyobbacska lányait hozta ő is szánkáznl. — Csak ágy.:: dolgom volt erre — ötölt-hatolt a férfi. — És hol vetted ezt a le­génykét? — Loptam. Kacagott a fülvédős. — Micsoda vicc! Csak nem a tiéd? — De igen — bólintott zaé vartan a férfi. • Enyhe kínosság támadt kö-í zöttük. Távolabb össze-vissza bukfencezett a havas mezőn a gyerekek zsivajgása. A fülvén dós nyájasan igyekezett segin teni a helyzeten: — Büszke lehetsz. És persze boldog is. Látom, ragaszkodsz a gyerekhez. Természetesen» ugye minden vasárnap meglá­togatod? — Nincs egészen így — mo­solygott a férfi, visszanyerve csendes magabiztosságát. — A gyereket négy évig dugdostáls előlem. Csak messziről láthat­tam. A volt feleségem még az ősszel diszidált, a gyereket pe­dig az anyja nyakán hagyta. Hát mit tehetnék?... Igazi a törvény a néhai nejnek ítél­te, hiába pörösködtem vele éveken át, csak neki lett iga­za. Most meg: á, hagyjuk. Ki­szökött Nyugatra valami pa­sassal. A fülvédős megint felszaba­dultan viselkedett. Együttérzőn csillogott keret nélküli szem­üvege. — De milyen jól tetted. Hu­szárosán csináltad, annyit mondhatok. Szívemből gratulá­lok! — Bácsi, menjünk már, ki­kapok a nagymamitól — pa­naszkodott a gyerek a szán­kón. A férfi a gyerekre nézett. Oly aprót bólintott, hogy alig rezdült a feje. Ügy szólt, hogy alig hallatszott a hangja: — Megyünk életem. Me­gyünk ... Eindultak. Senki semmi rosszat nem gyanított róluk. A férfit nézhették orvosnak, tanárnak, fontosabb tisztvise­lőnek — és persze apának, aki ebéd előtt szánkázni vitte a lurkóját, amikor olyan szép és meseszerű a város, mint a téli képeskönyv. s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents