Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
Kivágódott az ajtó. Dúlt arcú asszony rontott be lélekszakadva a Sizo-bába. Deresed 5 haja kiszabadult a fejkendő alól, repdesett a magakavarta szélben, szemében rettegés, két marka tehetetlen, vájt a levegőbe. — Fiam!... Hanns!... Gyorsan, Hanns!... A férfiak döbbenten néztek Hanns Stüblin anyjára. Hanns talpon volt már. Hátrarúgta a kecskelábú széket, s állt mozdulatlanul. Meredten nézte a fájdalomtól összegörnyedő asszonyt. Majd két hosszú lépéssel anyja mellett termett: — Anyám! SB történt? A válasz ennyi volt csata — Barbara. „ Mind összenézte*!. Míg a férfiak tanácskozásra gyűltek egybe itt, Hanns háza udvarár ra őrnek rendelte Barbarát Bátor leány volt és okos. Tudták, hogy biztonságban tanakodhatnak dolgaik felől, míg Hanns húga vigyáz, nehogy püspöki csatlós, pénzért fürkésző testvéráruló fülébe jusson a kimondott szó. Hanns megmarkolta a® öregasszony vállát*. — Felelj, anyám! Mi lík-tént Barbarával? Riadtan válaszolt, az asz- szony. És riasztó volt a válasz: — Elrabolták. — Barbarát? KI tette? — A püspök úr csatlósai. Jóst Fritz hinni sem akarta: — Asszony! Miket beszélsz? Hisz Barbara szabad paraszt árvája... Stüblinné kezdte visszanyerni hangját, s kárált, mint a csirkéjét féltő vén kotlós: — A nyírfasor felé hurcolja két kardos vitéz. — Elvitték? — Csatlósok? — Miért? — Hogyan? — Adót behajtani törtek be Kunz gazdához. Térden állt a várandós asszony, sírt az apró gyerek... Barbara szót mert emelni értük... Eiste küldte mindig Gotthar- dus püspök, a speyeri tartomány ura zsoldosait az engedetlen és adós parasztok házáNem is hederítettek a szavára. Már törték is fel az ólat, hajtották egyetlen malacát, két katona meg a házba ment, hogy felnyalábolja, amit érdemes. Barbara pedig ott állt a két ház udvarát elválasztó léckerítésnél. — Csatlós urak, ne bántsátok! Holnapra összeszedjük mi szomszédok, amennyi kell. Ránéztek. Az egyik csatlós a szürkülő estében egészen közel hajolt hozzá: — Nicsak! Ki vagy te, szép húgom? Riadtan hátrált a lány, de hiába. A vitéz csak nézte. S egy vénasszony a harmadik ERDODY JANOS » Résziét a szerző Bocskorosok című történelmi regényé. bői. (Kossuth Könyvkiadó, me.) hoz, egzekválni. így történt ház udvarából pergő szóval ma is. A püspöki vár számvi- felelt: vője külön árkus papírra je- — Barbara ő, a harmadéve gyezte minden község tartozá- meghalt Greger Stüblin teását, és azt is, hogy egyenként nya. minden adózó hogy fizet. a csatlósok tizedese Is kö- Kunz gazda rubrikája rosszul ^elebb lépett ySt kerítéshez ő állt; estére hat csatlós döróm- jg megnézte Barbarát: bőit kardmarkolattal háza ke- _ Úgy? Barbarának hívnak? rítésén. Rémült porontyok, síró asszony és elsápadó férfi — _ ^ ezt láttáik a csatlósok, és jót nevettek. Két szót mondtak csak Kunznak: — Fizetned kell! Kunz remegett: — Néhány napot... egy hétig várjatok csak .,. AVWWW'AAAAAAAAAA/VWWWWvVWWWWWWWW'/n/íAAAíVWWNAAA ANTALFY ISTVÁN: Minden pillanatban Felépültek a víz-döntötte házak, elmúlt a nyári aszály is, a tél menőben van, de mint, ki újra lázad; nyakunkra ült a legújabb veszély, a folyók vize újra, egyre árad, és már a földből is buggyan elő, új árból mentik, ami kell a mának, s tengerré válik udvar, temető... De: kezdjük újra, végeláthatatlan harcban, lázadva lázadások ellen, a földön, az égen és önmagunkban, védekezve, vagy olykor védhetetlen, férget írtunk és odaadjuk vérünk, víz zúdul ránk, vagy atombomba robban, minden fényrezdülésben benne élünk, és újra kezdünk minden pillanatban! Jő formájú és Izmos ünynaík ! látszol. Barbara Ijedten: — Mit akar tőlem a vitéz úr? A tizedes intett emberének; A várnagy űr épp reggel ' mondta, hogy nézzünk egy dolgos és jóképű nőszemély után, belső cselédnek kell a kastélyba! S a két csatlós már közre is fogta Barbarát. ★ — Belső cselédnek? Az én húgomat? — hördült fel Hanns. — Belső cselédnek? — A püspök úrnak ágyat vetni tán! — rikoltotta Jürg Weser, s a vénasszony, Stüblinné, összeroskadt, Hanns Stüblin felkapott egy fejszét, amit valaki a falhoz támasztott: — Nem püspök és nem várnagy kapcarongya az én húgom! A kóbor zsoldos, Jóst szólalt meg. Mély volt a hangja és nyugodt: — Fejszét fogsz, Stüblin? Hadd lám... akad talán még egy. — Mit müveitek? — sápadt el Kaspar Hölling gazda. Két karját ég felé emelte: — Ne menjetek!... Várjatok!... Talán csak tréfált a csatlós... — Tréfált? A húgommal?! — Hannsnak arca lángolt — Ki tart velünk? — szólt Jóst — Én! — Én is! — Mind! — A1 fejszét! — Fogd ezt! — Hé, add a fütyköst! Jóst Fritz, a zsoldos, máris küldte őket: — Jürg és ti ketten! Vágjatok nyomukba! — Intett a forradásos arcúnak. — Perger! Kerülj elébük! Majd a hídnál elállód útjukat! Te menj vele! Indultak: Jürg és még kettő. Indult Perger, s a másik la. Jóst, mintha hadseregnek adná parancsait, úgy rendelkezett: — Hanns Stüblin, rajta! És ti, többiek! Mi átcsapunk a dülőút felé. Indultak: Hanns és a többi. A vén Kaspar kétségbeeset- tes kiáltozott utánuk: — Ne menjetek!... Jóst Fritz, az istenért!... Hisz még imént bölcsen beszéltél... Tűrni kell! Nincs visszaút, ha Czembeálltok velük! Jóst Fritz, a zsoldos, féllá- feával már a küszöbre lépett, onnan nézett vissza. A fejsze élét ujjával megtapintva, így szólt: — Ha egyszer tűrni nem lehet tovább, ki bánja, hogy nincs többé visszaút! Hosszú útra indult az un- fergrumbachi tíz paraszt, s előttük Jóst Fritz, a kósza zsoldos. <POLNER ZOLTÁN: A kalászokban agonizál a nyár. Közömbös vidék ez. Elhagyott határ. Ki nem látta, fel nem lázad soha. Én sírok. Gyászom: dühös harag és mostoha kiáltás. A fájdalom dühe ez a gyász. Csupa rothadó, kiszenvedett kalász. Siratom a kék dombháti eget hol a csend sáros gyomokra magot tereget A pusztulás nagy, füstámyú évada. Hűtlen miért hagytátok magára a burjánzó zöld tüzet? Milyen okok keserű vak döntéseire hallgattatok? Itt most sárga növényi láz didereg a szélben és fáradt esők fekszenek végig a felzaklatott utakon. Vétkes táj. Néma váddá torlódik bánatom Mint fi, menekülnék én is, nem lehet. A megtébolyult arcú vetéseket kiáltozni hallom. Felelni keilt Az egész érett nyár mozdulatlanul hever. Árkokra csüng feje és mint szívbaját fek2tedik. Száján görcsöktől habos nyál szárad. Killobbant öröme leng. Ocsúként füstölög a céltalan felelet. Féltem, a közös aratást féltem én. Az új kenyerekből egy maréknyi fény hiányozni fog. Messze átragyog majd havak mord fehérén a képzelt asztagok tornyozó hasábja kint a földeken Néhány kalász aranyát fölemelem. Lengj zászlóm így bénán, hallgatagon. Lesz aki megért. Visszatér. Lengj, mert fáj nagyon. í MOLNÁR JENŐ: Zöld búza fölött Zöld búza fölött kék az ég, lesem a madár énekét. Figyelem, a tél engedett, ráncolt, tört a fagy eleget. Mennyi virág a réteken! Ittam, vagy mi van. most velem? JAAAAAAAAA bAOLNÜR fCRCNQ •* Kovács János rendőr-törzsőrmester ezen a délutánon fél óra alatt kétszer szegte meg a szolgálati szabályzatot. Az első eset egyszerű, emberileg érthető is. Legjobb komája, a büfé vezetője kínálta meg egy pohár konyakkal, mivel a születésnapját tartotta. Ez a szabálysértés a nyilvánosság kizárásával történt, a büfé tenyérnyi nagyságú, irodának csúfolt helyiségében. Kovács János rendőr-torzs- őrmester ugyan szabadkozott, feéiszer is belekezdett a mondatba, hogy szolgálatban a szabályzat szerint ... de a komája csak legyintett. — Fordulj el, hogy a szabályzat ne lásson meg — mondta a koma. — — No, egészségünkre! Persze, a konyak jólesett. A január végi hideg erősen tartotta magát, a hó csikorgóit a csizma alatt. Egy körzeti megbízott pedig talpal eleget, kevés időt tölthet fedél alatt. így aztán megalkudott magával, a lelkiismeretével Kovács János törzsőrmester. Pedig egyébként kemény embernek ismerte mindenki, aki szigorúan őrködik a törvények megtartásán. Sokszor felemlegetik, ha róla esik szó, azt a verekedést, amikor három késelőt szerelt le egymaga. Legjobb komája, a büfé vezetője is csak az ő vállá- nak fedezéke mögül mert segíteni neki a rendcsinálásban, a többiek a nyitott ajtóban álltak ugrásra készen, onnan pislogtak a villogó kések irányába. Kovács János törzsőrmesternek tekintélye volt Pedig soha nem fenyegetett meg senkit, kiabálni sem hallották még. De a legmegvadultabb ordítozó is visszafogta a hangját, ha megállt mellette a törzsőrmester. Ezen a délutánon fél óra alatt mégis kétszer szegte meg a szolgálati szabályzatot Kovács János. Az első eset egyszerű és érthető is. Az vesse rá az első követ, aki az ő helyében másként viselkedett volna. A másik eset már bonyolultabb. Éppen el akart köszönni a komájától, már behúzták maguk után a tenyérnyi iroda ajtaját, amikor a törzsőrmester szeme megakadt egy kisfiún. Nem volt ezen a gyereken semmi különös. Se nem szép, se nem csúnya, se nem sovány, se nem kövér, a ruhája is rendben, tisztának is látszott a gyerek. Ott állt a söröspult előtt, egy lépésnyire egy idős embertől. Azt az embert nézte a gyerek mosolyogva, szinte vidáman. Ennek az embernek a gigája volt az istene, jól tudta róla Kovács János. Most is egy húzásra kiitta a három decit, tisztán. Bizonyára ezt a nem mindennapi huzatot csodálta a gyerek, akinek semmi köze nem lehetett az elhanyagolt külsejű, borotva lattan arcú férfihez. így képzelte a törzsőrmester. De akkor miért van vele a gyerek? Es ki ez a gyerek? — Üljünk le egy szóra — ajánlotta a büfésnek Kovács János, és már széket is húzott maga alá. — Beszélj, hogy vagy? A koma nem tudta mire vélni a törzsőrmester szokatlan szívélyességét, de nem ellenkezett. Még örült is, hogy lám, a komája milyen rendesen viselkedik, mégis csak szót vált vele a születésnapján. Pedig Kovács János a gyerek miatt ült le. Őt figyelte a szeme sarkából. Látta, amikor az idős ember kikérte a második három decit is, tisztán, aztán mielőtt ivott volna, ránézett a gyerekre, aki egyre csak mosolygott, és ekkor odakínálta a poharat a gyereknek. Pedig az öreg még soha nem kínált meg senkit, amióta megissza a bort. Azt pedig talán már gyerekkora óta szereti. — No, egy kortyot! — mondta az öreg a gyereknek. A gyerek a fejét rázta. — Igya csak maga. — Nem szereted? — kérdezte az öreg. — Az nem lehet! — Pedig nem szeretem. — Nem is lesz belőled ember soha. Már előbb odaintett a fejével a büfésnek Kovács János. — Látod? A koma biztosan csak most vette észre, mit kellene látnia. De el is pirult azonnal. Koma ide, koma oda, tudta, hogy a törzsőrmester a törvényekben nem ismer kibúvót. Azt is tudta, hogy tizenhat éven aluli egyéneknek a büfében szeszes italt nem szabad fogyaszta- nioik. Legalább ötszáz forint bírság, számolt le magában a következményekkel a koma. Egyszerre dühös lett a feleségére, aki ott áll a pult mögött, kiadja a három decit tisztán a vén butykosnak, de egy szava sincs a gyerekre. Miért nem szól rá az asszony az öregre, hogy a gyereket ne itassa? Már ugrott volna, de Kovács János megfogta a karját. — Várj! Kíváncsi vagyok rá, mi lesz ebből. A koma körül megförült a helyiség, a falak fejtetőre állva tornásztak. Nem lehet igaz. Kovács János körzeti megbízott tétlenül néz végig egy nyilvánvaló szabálysértést7 Milyen szörnyű dolog történhetett a nagyvilágban? — Látod, nem iszik — mondta megnyugodva a törzs- őrmester a komájának. — Erre voltam kíváncsi. Rendes gyerek ez, komám, nem való az öreg mellé. — Annak semmi köze ehhez a gyerekhez — szólt a büfés, és örült, hogy ilyen irányba terelődött a komája érdeklődése, Bár, még minden megtörténhet. — Ismerem az öreget, a családját, a rokonságát is. Ez a gyerek nem is idevaló. A törzsőrmester nem is szólt, nem is kérdezett többet, ment a pult felé. — Jó napot, rendőr bácsi! — köszönt rá a gyerek. — Rokona magának? — kérdezte Kovács János az öreget. — Az nem, most látom először. Egyszercsak ott áll mellettem, nézte, hogy iszok. Azt se tudom, miféle. — Elvisz magával? — kérdezte a gyerek a törzsőrmestertől, és már nyújtotta is a kezét. — Mehetünk. — Ki vagy te, kisöreg? — nézett rá a körzeti megbízott. — Ügy is ez lett volna a vége — mondta meg'adóan a gyerek, de nem látszott elkeseredettnek. — Megszöktem az intézetből. Az apámat látogattam meg, itt a szomszéd faluban. Mindenki őket nézte. Figyelték, mit tesz Kovács János rendőr-törzsőrmester a kis szökevénnyel. — Mehetünk — szólt rá a gyerekre. — Viszontlátásra! — köszönt el a gyerek az öregtől meg a többiektől. Megemelte a sapkáját, a fejével bólintott. Esetlenül, sután. Senki sem köszönt vissza. A gyerek apró tenyerét bedugta a törzsőrmester vastag ujjal közé, a másik kezét zsebre vágta, és úgy iparkodott a. nagy csizmák nyomán, mintha cukrászdába készülődne. Amikor beértek az irodába, a törzsőrmester még mindig nem szólt a gyerekhez. Lecsatolta a szíját, levette a köpenyét és örült a szükséges mozdulótoknak, amikkel telt az idő. — Hát nem megyünk még? — kérdezte a gyerek a háta mögül. — Hová? — fordult vissza a gyerekhez. — Azt hittem, már utazunk is vissza, az intézetbe. — Még nem. Tedd le a ka' bátod, ülj le oda. A gyerek engedelmeskedett. Sietség nélkül bújt ki a kabátból, tette azt a fogasra, flftt
