Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
Élő irodalom IGAZSÁG ÉS KORSZERŰSÉG Solohov és a Nobel-díj A világ irodalmi közvéle- " menye nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy az 1965. évi irodalmi Nobel-díj odaítélésével Mihail Solohov neve méltán került be a már szép számú Nobel-díjas írók névsorába. Ez a megelégedés teszi időszerűvé, hogy a díj átadása után néhány héttel és az ünneplések után éppen Solohov életművével kapcsolatban szóljunk korunk igazságának művészi ábrázolásáról, ezúttal kizárólag az irodalomra korlátozva mondanivalónkat Sókan felismerték korunk Igazságát de aligha fogalmazta meg tömöröbben más, mint József Attila 1927-ben, nővérének, Párizsból írott levelében: megindult az eszmék polarizálódása, és e küzdelemben ide vagy oda csatlakozni kell, a harmadik] űt járhatatlan. Solohov ezt az igazságot tette magáévá, és ennek ábrázoláséra is vállalkozott mindig is a szocialista társadalmat építő orosz nép ügyének kötelezve el magát Ez az elkötelezettség azonban nem jelent művészetében valamiféle egysíkúságot: korunk emberének sokoldalú, konfliktusokkal edmélyftett ábrázolására vállalkozott. Hősei az egyén és a közösség egyetemesen összefüggő sorsát mutatják fieL Nagy regényének, a Csendes Don címűnek tartalmi — azaz tematikai és eszmei — problematikája is elegendő lenne a fentiek igazolására. Grigorij Meljehov — a regény főhőse — egyéni sorsában példázza a történelem általánosan érvényes igazságát Tragikus sors az övé: tragédiája az, hogy nem tud dönteni. Harcol a fehérek oldalán a vörösök ellen, majd a forradalmárok között az ellenforradalom katonái ellen. Remekül egyénített és környezetének ábrázolásával remekül tipizált alakja az* a Fagyejev által megfogalmazott tényt rögzíti. hogy a polgárháborúban szüntelenül folytatódik az emberanyag kettéválasztódása. Meljehov egy személyben hordozza ezt a kettéválasztódást. Visszatérő álmában csapatai élén vágtatva üldözi az ellenforradalmárokat de meg kell állnia ki bomlott hevederszíját megkötnie, s addig a csapatok győztes csatára zúdulnak el mellette. Nyilvánvaló az álom értelme: Grigorij nem tud dönteni, és tétovázásával magára marad. Mégis — a rosszhiszemű bírálókkal ellentétben — van felemelő élmény a fegyvereit a Donba szóró Meljehov sorsában: vannak egyéni tragédiák, értékes emberi tulajdonságok pusztulhatnak el, de a történelem a tömegek igényének logikájával fejlődik, halad előre. Bizonyára sok igazság van ** abban, hogy Franz Kafka művedben a modem elidegenedés problémáit találjuk meg, hogy a szürrealizmus az elem- bertelenedett világ káosza ellen az álom világban teremt egy vélt valóságot, hogy az olasz neorealizmust a háborúellenesség hevíti művészi fokra —, de mindezek csak részigazságot mondanak ki műveikben. A teljes igazságot — azt Solohov mondja ki a Csendes Donban. Korának teljes igazsága testi korszerűvé ezt a hatalmas regénykompozíciót. Az egyén és közösség sorsának egyetemes összefüggését azonban Solohov más müvében is látja. Andrej Szokolov — az Emberi sors című művének egyszerű hőse — végigjárja a második világháború borzalmait, erkölcsi kérdések eldöntésére kényszerül. Megpróbáltatásait betetőzi fiának pusztulása, és az otthon teljes megsemmisülése. Biztos, hogy nem egyedül Andrej Szokolov sorsa volt ilyen ebben a pusztító háborúban. Biztos, hogy mások is szenvedtek ennyit, de éppen ez tágítja közösségi méretekre Szokolov sorsát: az egyedi esetben feltáruló általános bontakozik ki az orosz közkatona esetében. Az Emberi tors cselekménye nem csupán szokványos háborús történet Solohov — elsőként a megújuló szovjet irodalomban — elmélyült lélekábrá- zolássál veti fel korának problémáit: a hűség, a barátság, bizalom és remény a közösségben, — a XX. kongresszus megújuló szovjet élet központi kérdései. Az író válasza nem is vitatható: Szokolov rátalál a segítő közösségre, rátalál a jövőt jelentő kisfiú meleg szeméből sugárzó szeretetre. Colohov ízig-vérig epikus ** tehetség. Széles sodrású cselekménnyel bontja ki hőseinek életútját, ugyanakkor mélységes líra is átszövi sorait Korai elbeszélései között (Azúrkék sztyeppe, Doni elbeszélések) még naturalista szélsőségeik fedezhetők fel, de a Csendes Don, a Feltört ugar, az Emberi sora kimagasló állomásai annak a fejlődésnek, amelyet Solohov megtett a nyugodt ritmusú, szenvedéllyel izzó, lírával átszőtt prózastílus kialakításáig. Ügy hisszük, a Nobel- díjat ezért is kapta, hiszen korunk egyik legmagasabb művészi igényű prózát teremtő írója. (Mi, magyarok, szerencsések vagyunk: Solohov magyar fordítója, Makkal Imre, mesterien adja vissza ennek a sajátos varázsú prózának minden szépségét). Korszerűnek neveztük Solohov életművét, ám ez a művészi korszerűség, hogy az író korának emberén keresztül mutatja meg korának történelmi igazságát, közel sem valamiféle modemeskedés. Aligha van még az utolsó néhány évtizedben olyan írója a világirodalomnak, mint Solohov, aki teljes mértékben magáévá teszi a klasszikus elődök hagyományait Leo Tolsztoj Háború és béke című nagy regényének elbeszélő hagyománya és Gorkij űj eszmei indítású öröksége ötvöződik össze Solohov műveiben. Alkotásainak művészi perspektívája viszont a legmesszebbre előre mutat A Nobel-díjat odaítélő zsü- n ri még egy lezáratlan életművet jutalmazott, amely már eddig is monumentális. Solohov epikus vénája még bizonyára jelentős műveket ad az egyetemes irodalomnak, bár az eddigiek is a világirodalom klasszikusai között jelölik ki a helyét S hogy ez az életmű már klasszikussá emelkedett, mi sem mutatja jobban, mint az 1965. évi irodalmi Nobel- díj ... E. Nagy Sándor MOLNÄR LAJOS] Mérjük a vágyai Ma, a es&tagok között mérjük a vágyat, ■ a vágy idejét, Míg a befutott, — s felmérhetetlen éjarcú ismeretien Távoli tagjainak roppant aránya, mint kozmosz! árnya, A lángKSvellő napkitörések soha nem lohadó Üjra tüzének, melynek fénylő fókuszai Az emberi érzés agyat vezérlő Központjára irányul, a mint iránytű remegve megáll, Hogy mutassa, — mennyit mérünk, 8 merre kövessük a helyes Irányt! KÄTAY ANTAL: „Spanyolországban elveszett egy atombomba!” — Újsághír. Mikor is volt? — az ember úgy kutatja emlékeiben, akár a szépet: az első borzalmat, az első gyűlölt tavaszt: ezer kilen cszáz-negyvennégyet. Halál-finisbe kezdtek a gépek, háztetőkön szökellt a rettegés, ökölbe szorultak eget-pásztázó fények, hogy ki ne eresszék árny-ujjaikból az arcnélküli vigyort, mit sánta szelek sodortak bicegve erdeink fölé. Tavaszt kiáltott a pinty, s mi néki hittünk. Halál-finisbe kezdtek a gépek, s mint mágnesből öntött meteor-torzó: felszippantották városok, tanyák, falvak és dűlőutak rebbent madarát, s a csontvázakat: légbuborékos mészszivacsok tárt repüléssel, fecskendőnkként úsztunk az égen — a gépek után: félárnyékból a fényre, tűzből a füstbe, füstből szelekbe, döbbenetből riadt üvöltésbe, halálfélelmünktől a biztos balálba. Tavaszt kiáltott a pinty, s mi rajba repültünk odafenn. Mentünk, mint északi szélből menekült csonttollú madarak, odahagyva a fészket, mentünk a gyilkos gépek után. Nem számlálva, hogy hányán? A pinty dalát túlüvöltötték fentről a testtelenül repülők. S ki számlálta meg azokat, akiket földre szorított otthonaik tonnányi tűzfal maradéka, a betonteknők szétmorzsolt szövete, s akiket bunkerek primitiv faácsolata nyársalt mindörökre a földhöz? Ki számolta meg mindazokat, akik szénszemcsékként kapaszkodtak a szélbe, úgy menekültek a főidtől? Egy pinty ma újra trillaláznl készül, s a rádióhír torkának esik: naponta startolni gyilkos-finisre benzint zabáló gépóriások, értelmünk öleléséből szabadulva cipelik szeretkezésünk átkos terhét. Csontjaink megritkulnak a hírre, fecskerajokként szökni szeretnénk a lidérctől, mely spanyol erdők vagy vizek cinkos ölén szülhet ma újra kint, s nem tudjuk, hogy holnap HOLNAP megint? ANTALFY ISTVÁN: A fák is tudták... Szigorú rendbe zárkóztak a fákj Tudták már ők is a törvényeket. Görcsökben rángatózva szólt a vád, és az Ítélet: szökni sem lehet! Szívekbe vájt parancsszó, regula? „Vért és sarat kapnak az éhesek!” és: JDögOljön meg a rongyos kutya, ta volt bátorsága, s megszületett!« Es hirtelen hullni kezdett a hó, de mindent mégis be nem temetett; Csend volt, halál csendje. Irtóztató, aztán.«, fényt ontottak az egek! C.DAMDINSmEN*. Forró a nyár, de a Góbi-Altaj messze látszó taraján fehér hó ezüstje villog. Szinte semmi fű, fa, semmi zöld, csak az az egy-két girbegurba cserjeféle. A komor, nagy szikla- ormok eget horzsoló láncolata résén sötét hegyszoros tátong. Ahogy elnézem az egymás he- gyén-hátán tornyosuló magas stirteket, olyanok, mint barázdált arcú öregek, kik éppen nagy haraggal, ütni készen fedik—intik neveletlen köly- keiket. össaeszorul láttukra a szív, elkomorul az arc, borzad a lélek. Am nemcsak a tájék ijesztő, szerfölött nehéz az út is. A vidék népe kocsit, kordélyt errefelé bizony nem használhat, itt minden holmit, minden terhet málhás állat visz, mikor költöznek. A hegy gerincét könnyebb volna Itt elérni egyenes úton, nekivágva a meredeknek, mintsem a lejtő mentén, hol a tömérdek kőár, görgeteg ugyancsak megnehezíti a járást. Annas idején én Is jártam arra, hivatalos küldetésben, postalovon. Onnan tudom, milyen is az: keresztülvergődni a Góbi-Al- taj déli lejtőjének számtalan sziklagörgetegén. Éles gerinc és mély vízmosás úgy változnak ott, mint kézen az ujjak, mint ruhán a ráncok. Ha egy hegyhátra fölkapaszkodsz, és nagy nehezen átkelsz rajta, biztos, hogy a túlsó oldalon mély szakadék fogad, ha meg kövét-kavicsát megfutamítva, üggyel-bajjal azon is túl vagy, jobb, ha tudod előre, ott meredek, újabb tarajos gerinc állja majd utad. Bizony kaptatni is, ereszkedni is nehéz volt a sziklák közt tekergő keskeny csapáson. A nyár legforrób szaka volt az. Fönn, az égi kékségben aranyszínben izzott a nap, de a gyűrött hátú, égbe nyúló Altaj mogorván meredő sziklaszirtje alatt szívembe szorongás költözött. A nehéz út lekötötte minden erőmet, derekasan elfáradtam. Meredek kaptatón, hirtelen ereszkedőn vagy szűk átjárón maridig leszálltam a nyeregből, s gyalog vezettem lovamat. Ettől aztán végképp kimerültem. Tátongó mélység peremén haladtunk, szívem vadul kalapált, fejem szédelgett már. Vezetőm, a tapasztalt öreg lovász csak megy elől, üget. föl se veszi. Igyekeznem kell, hogy el ne maradjak tőle. Azt csak nem mondhatom neki, hogy félek ezektől az irdatlan szikláktól, de az sem, hogy már nehezen birom a ló hátán. Nem volt mit tenni, mentem utána sziklák közt, szakadék szélén, fö-le, le-föl. Erőm fogytán már nem szálltam le a nyeregből, még a legnehezebb helyeken sem: kapaszkodtam görcsösen a nyeregkápába. Bármerre néztem, mindenütt csak napégett, barna követ, élesen kirajzolódó hegyvonulatot láttam. Szemem égett a fáradtságtól, és nem akadt semmi világos szín. Csak egy szál zöld füvet vagy egy marék fehér kavicsot láthatnék már! — gondoltam kétségbeesetten. S ekkor, mintha csak az én kívánságomra, ösvényünk alatt, a meredek falú szurdok mélyéről egy forrás bukkant elő. Vékony, kék ere mint égszín selyemfonal csillogott, csordogált. Szegélyén zsenge pázsit nőtt üde zölden, mintha vadonatúj bársonnyal hímezték volna. A zöldben két hófehér kő villogott, mint a gyöngyház. Csak nem a hegyekbe rejtett, lófejnyi drágakő? — jutott eszembe az öregek regéje. Kopár, vörösbarna sziklák közén kék víz, mellette zöld fű, rajta fehér kő: olyan volt ez együtt, mint egy festett kép, mint valami díszes ékszer. Föllélegeztem. Szívemben a szorongást a derű váltotta fel, és mintha onnan már a járás is könnyebb lett volna. Egyenest aligha juthatni oda: alattunk sziklák meredeznék, s elég egy botlás, csuszamlás, máris megnyílik a mélység De ha megkerüljük a szakadékot, talán mégis le lehet jutni — gondoltam, és odakiáltottam az öregnek: — Menjünk le a vízhez! Az öreg mit sem válaszolt, ám elsötétült arcából s keze intéséből értettem, hogy „oda nem lehet!” Aztán hallom, hogy magában, a fogai közt mormol valami érthetelent. Tudtam, hogy a félénk öreget hiába kérném másodszor is, egyedül meg nem mehetek, nem tudom a járást. Mit volt mit tennem, kocogtam tovább az öreg mögött. A veszélyes úton csak nehezen jutottunk előre, de a szemem sarkából mindig azt a hármat néztem. Mikor j >bban megfigyeltem, láttam, hogy a két fehér közül az egyik gömbö- 'yű, a másik hosszúkás. A gömbölyű a vízhez közei, a hosszúkás annál kicsit feljebb, a meredek felé áll. Ha jól megnézem, mintha fényesség áradd# MEMENTÓ
