Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
FARKAS ANDRÁS: Anakreón, ha téged ... Ánakreón, ha téged Az istenek kegyeltek. Még akkor is, ha néha Nem egy, de sok kapának Néztél a fenekére, Mert csendes éjszakából Cj virradatra kelve Jókedvvel énekelted A mámor csillogását, Az éle* szőkeségét, Mi fényen észtéieoség ■ Mondd, mit tegyek, hogy én is Az istenek kegyeltje* A szőkeség barátja Maradjak holtomiglan? Én is tadok dalolni — Parasztin, egyszerűen «•»» Érzéseimmel én h Szelíd egekre szólnék* Mikor tok Ms pohárból Merészelem körmi f De ügy mindre* félejtek! Agyamra szán az ólom» Fülemre szórja tollát Az esztelen süketség. Szivemben kerge ri torna Ugrál, a félelem fáj, S nőre szerény szavakkal Eléírnám a madárkát. Ahogy repülni láttam, Ahogy kezemre libbent» A hang, mám szertefoszlik — Azért hagy • farsang. Mégis megkérdenélek» Mitől maradt a hangod Derűs, ffJtö-édes Mitől csillog dalodban Kbnmdva-énekelve Anakreóm lelked? Ha kérném, elfogadnál Testvéredül, barátul. Azért, mert én Is egyszer \ A bőles derűre vártam? , ... , , MíRzi ann . Jobb a bor... Sdbb s bor az üveg néfflrta» adod bor nélkül az üveg, Jobb a mag Is tőnek nélkül, Bűnt mag nélkül a terek, MM 8 pft» zseb nőiken, mint a zseb, miben nincs semmi sem* a jobb* ha nincs is vízápipa, trrintupm szívni —f üresen Wmó (\tik: «Mm Srató F. Aindrást 1915 elején behívták katonának’, megáldották fegyverét és jómagát is, s így aztán igazán érthető, hogy 1915 elején, egy héttel azután, hogy kikerült az orosz frontra, szerencsésen fogságba is esett Sirató F. András soha nem volt templomos ember, szocialista aztán még kevésbé, s miután a szocializmusról soha nem hal* lett de az istenről annál többet, érthető, hogy templomkerülése feltétlenül megemlítésre méltó. Az egész pedig így együtt azért mert Sirató F. András szerencsés fogságba esése után elhatározta, hogyha valaha épen és egészségesen hazaér, mégis mondat egy misét főtisztelendő Kállai plébá-- nos úrral, mert ennyivel legalább tartozik azért az áldásért, mely őt olyan gyorsan kimentette a golyók poklából. Legalábbis azt hitte, hogy az áldás azért kell! A vonat, amelyen a hadifog. lyokat szállították, heteken keresztül döcögött a végtelen orosz síkságon, aztán hegyeken^ mind nagyobb hegyeiken, aztán végtelenbe nyúló erdőkön keresztül Végül leszállították őket egy állomáson, amelynek összetákolt épületén ugyan kiírták, hogy micsodás állomás is, de miután Sirató F. András még a magyar alfabétumot sem ismerte volt, igazán nem lehet csodálkozni, hogy a cd- rülbetüket még annál is kevésbé, ha egyáltalán lehet a semmi ttudást tovább fokozni Aztán elindultak valami csodás erdei úton, 6 megállt egy pillanatra, s mire körülnézett, maga sem tudja, hogyan és miérti már egyedül is maradt. Megszöktek tőle. Mert S ugyan meg nem szökött, ö csak megállt, mert látott egy nagyon szép, pontosan vasvi lLanyélnek való husángot, s erről ott rögtön az jutott az eszébe, hogy éppen nyelet akart faragni otthon, amikor hozták a behívót Emiatt aztán abba is hagyta. — Na, ez éppen jó lesz! — jegyezte meg megelégedetten, s hogy már a vonuló foglyok lépéseit s a cári katonák hajdéit is elnyomta az erdő, megmaradt bicsakjával gondosan le- nyiszálta a husángot, le is galy- lyazta, s rögtön azt is megállapította, hogy az a nyél még arra is jó, hogy támaszkodjék rá az ember fia. Nekiindult tehát a panszemnyi emberke, kézében a megtalált kitűnő vasvil- lanyélnek valóival, nekiindult annak az erdőnek, amelyről fogalma sem volt több, hogy hol is lehet, minthogy istentelenül messze... — Na, induljunk haza! — adta ki a kommandót, mintha csak a szomszéd falu kocsmája akkor induljunk az ellenkező irányba, ahol nincs front de szépen körülbaktatva a gömbölyű földet, csak hazajut az ember a falujába. S miután nemegyszer begyalogolt a városba munkát keresve úgy, hogy estére meg is érkezett, na persze munka nélkül, s miután előtt állna, pedig Szibériának nem is a közepén, de igencsak északi csücskén igazította a lábát hazafelé. A tanító úr egyszer azt mondta, hogy a föld gömbölyű, márpedig ha így van — okoskodott Sirató F. András egy nyári napon 1915-ben —, a város vagy huszonöt kilométerre van a falutól, igazán nem okozott különösebb fejfájást Sirató F. Andrásnak, hogy nem egy futamodá&nyi az előtte álló út Amikor megérkezett a városba — már fülig húzott kucsmábelőHifc. Valami okának csak kell lennie — gondoltam. Mégiscsak drágakő lesz az. Az öreg meg azért ijesztget, azért nem szól semmit, mert nem akarja, hogy lássam. Bár az is lehet — tűnődtem tovább —, hogy ezt a helyet valami szörnyű ».kísértet’5 vagy ».rontás lakásának5 hiszik. Mindenesetre jó volna megnézni — mondtam magamban, s amint az út kicsit szélesebb lett, beértem az öreget, és megkérdeztem: —Mondja már, mi az a két fehérség? Az öreg arcán megsokasodtak a ráncok, s halkan csak ennyit mondott: — Várj, fiam, várj! Arról itt nem szabad beszélni. Majd ha az nem lát minket, elmesélem. — Aztán csak mormolt tovább, imádkozott. Ez az öreg nem akar velem Odamenni, szomtyolodtam el. Egyedül meg nem mehetek! Mi lenne abból? S ahogy ezen töprenkedve kullogtam az öreg nyomában, nemsokára eltűnt mögöttünk az a két fehérség. Az út annyira kiszélesedett, hogy már ketten is elfértünk egymás mellett. Akkor az öreg jól körülnézett. Mikor megbizonyosodott afelől, hogy a két fehérlő folt valóban nem látszik, lassan befejezte az imádságot, melyet addig folyvást suttogott, majd elmesélte a következő történetet. — Élt ezen a tájon egy fiatal legény, Gombo. Apjától jócskán örökölt, volt jószága bőven. A marhát meg a birkát anyja gondozta, a lovakra meg Gombo maga viselt gondot. Hogy gondot viselt? Kínozta •két. Egyetlen lova sem volt, melyet épnek» szépnek lehetett volna mondani. Keze alatt csupa bőr, csupa csont gebe lett mind. El is fogytak hamar. Akkor aztán tehénért meg birkáért vásárolt magának hátast. Kegyetlen és hirtelen haragú fickó volt. Mindig ostorral verte a lova fejét. Azt mondták róla az emberek, hogy magára haragította a lovak védószellemét, olyan gonoszul bánt a szegény állatokkal. Nem sokáig maradt meg nála a hátas. Alighogy szerzett egyet, megette azt a farkas, elvitte valami kór, vagy éppen elveszett, de Gombo végül mindenképpen ló nélkül maradt. A földink, Dzsambal, eladott neki egyszer egy fehér lovat, de amikor látta» hogy Gombo csak kínozza, veri a ló fejét, megbánta a dolgot. Visz- sza is vásárolta volna, de Gombo nem engedett. Igaz, hogy nem is volt más hátasa. Ennek a fehér lónak is hamar vége lett. Gombot még az ostor sem bírta sokáig. A jó kínai nádostort más ember évekig használja, Gombo szétverte fél esztendő alatt. Ilyen javíthatatlan ördög volt. Végül nem akadt senki, aki a lovát hajlandó lett volna eladni neki, de még olyan sem, aki néhány napra kölcsönadta volna. Ki is hagyta volna lovát kínoztatni? Paripa nélkül maradván, Gombo néhány évig bizonv gyalogszerrel járt. A többi fiatal lóháton ügetett a mulatságokra, Gombo gyalogosan bandukolt. Űgv látszott, hogy saját kárán sokat tanult. Egy-két év múlva Gombo egyszer csak egy deres lovat szerzett. Hogy kitől vette, nem tudja senki. Maga azt állítot- . n A ta» hogy valami hosszú utat járó karavántól vásárolta. Talán igazat is mondott. Az a deres még a legkopárabb helyen is talált füvet magának, s a legszárazabb mederben is meglelte a vizet. Igen-igen szívós, kezes jószág volt. Szép deres hátán Gombo megint büszkén járhatott. Mondták is neki a vidék vénei: — Most van újra jó lovad. Ezt aztán becsüld meg! Jó bánj vele! Én magam is intettem őt: — Férfiembernek ritkán akad hűségesebb híve a lónál. Tapasztalhattad eleget, mikor gyalog kellett járnod! Most itt az ideje, hogy észre térj. Légy józanabb, oktalanul ne üsd-verd a lovad fejét, rnyot azelőtt! Inkább tartsd mindig tisztán! — Jó, jó — helyeselt Gombo. — Megjavulok. Erre a deresre úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére — fogadkozott. És valóban, mintha Gombo megjavult volna. Deres lova tisztán, szépen járt, háta, lába ép maradt. Végre megtanult vigyázni a lóra — mondták az emberek. Mondják, hogy Gombo anyja eleinte mindig eldugta előle az ostort. Később, látván, hogy a fia megemberelte magát, visszaadta neki. Lehet, hogy ahol senki sem látta, olykor megcsapta a lova fejét, de ha mások is voltak a közelben, ostort „ soha sem használt, szerető gonddal óvta a lovát. Már kezdtük felejteni a régi, rossz szokását, mikor váratlanul szerencsétlen dolog esett. Egy reggel a lovát szerszámozta volna, de az, hogy s hogyan nem, sehogy sem akart engedelmeskedni. Gömböt elöntötte a hirtelen harag, s a vastag ostorral a ló fejére sújtott, de oly szerencsétlenül, hogy az ostorvég kiverte az állat fél szemét. — Ez a nyomorult Jobb kezem volt megint! — szitkozódott Gombo, s bal karjával verni kezdte a jobbját. De mi haszna volt annak! Fél szemére vak marad a lova. Attól kezdve valahányszor ostor mozdult, rémülten fölágaskodott. Gombo aztán egy vagy két évig járt a félvak lovon. Hat-hét esztendeje már, nyári mulatság, vidám versengések idején történt Néhány legény azon a keskeny ösvényen igyekezett a mulatságok helyére. Gombo deres lován második volt a sorban, utána egy Bujin nevű fiú haladt botospányvával. És mert a hosszú nyelű botospányvát a szűk úton nem húzhatta maga mögött, lova hosszában, kézben tartotta. A pányva árnyéka valahogy a Gombo deresének fejére esett, s a ló ostorütést sejtve megugrott. Fél szemére vak volt, nem láthatta az út peremét, megcsúszott, és Gombóval együtt hengeredéit, repült a mélységbe. Recs- csenés, roppanás hallatszott, a kengyel csilingelt, a legördülő szikláknak hol alá, hol fölé kerülve zuhant, ó, istenem! Négy év múlva ott fehérlett Gombo koponyája, meg a deres lóé, ahogy az imént láttad. Az volt a két fehérség. Érdekes, hogy Gombo ott lelte halálát» ahol most a koponya látszik. Ami a nyeregből meg a ruhából maradt, csakugyan jóval lejjebb van. Azt beszélik errefelé, hogy a két koponya egyre följebb kúszik a meredek ol-‘ dalon. A ló koponyája Gombóé elől menekül, fölfelé, mert hűséges, jámbor jószág volt. Gombo koponyája meg üldözi, megy utána. Ki tudja, talán igazat beszélnek. A rossz ember a halála után is gonosz marad. Azon a forrásvizes, zöldellő helyen lakott valaha, néhány család. Ám azóta, hogy Gombo odaveszett, teremtett élő mesz- sze elkerüli. Én ugyancsak tartok tőle. Hát ezért nem meséltem el a történetet, mig az az elátkozott koponya látszott — végezte az öreg a szót, aztán gyorsabb ügetésbe kezdett. Magam utána. Így értünk, szófián, a következő postaállomásig. Az öreg lovász elbeszéléséből megtudtam hát ama két fehér koponya szomorú és tanulságos történetét Attól fogva nemhogy lovam fejét, de még farát sem ütöttem meg soha. S ha olykor meglátom, hogy valaki a jószággal rosszul bánik, rögtön eszembe jut az Altaj sok barna szirtje, a szűk ösvény, a sötét szakadék és mélyén az a két fehérség. Az öreg talán hozzátett itt-ott a történethez, de a magva biztosan igaz, mint az is, hogy a pásztomép mennyire szereti a lovát. Kara György fordítása Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent „A mongol irodalom kistükre” című antológiából. ban, mennykő nagy bundában és térdig érő bocskorban, mert jó népek laktak arrafelé — maga sem tudta, hogyan jutott el ide. A vállig érő hajtól, mellig érő szakádtól pont úgy festett» mint egy öreg muzsik, s miután olyan ügyesen megjátszotta a süketnémát, kis munkáért» kis könyörgésért jutott néha meleg kuckó, néhány falat» hogy induljon tovább, — hazafelé. Közben természetesen a nagyon formás vasvillanyélnrtB valóval. Sirató F. András aztán egy enyhültebb téli napon felkászálódott egy hajóra, s mire észrevették, jócskán eltűntek a partok ... A hajó egy volt azok! közül, amelyeket nyugodtan tanulmányozhatnak a mindenhez értő szakértők, úgysem tudják meg soha, mi az isten csodája tartja össze a hajótestet, miért nem robban szét a kazán, s egyáltalán miért nem süllyed el az egész az első hullámverésnél. így aztán érthető, hogy az olajtól, a gondosan mellÓ- zött mosdástól, s bagótól bütykös kapitány egy félórás. Sirató F. András számára érthetetlen előadás, egyébként hős»- szabbra formált káromkodás után úgy rúgta le a potyautas* a kazánházba, hogy csak a vastag rongyok mentették meg attól, hogy kezét, lábát ki ne t&v je... Japánból, ahol néhány héftg táblából t a kikötőben, egy angol hajón utazott Londonba) amelyről eddig azt hitte, ha hallotta, hogy ország, mórt megtudta, hogy csak egy város, de hogy hol van ez a vá ros» azt bizony nem sikerült kifun- dálnia. De, áld siet hazafelé, az ilyen apróságokkal nem törődhet, mert igaz, hogy London nem ország, de az 6 faluja (viszont egy egész világ a számára... S ki az a bolond, áld egy világot odaadna bármilyen nagy városért... így aztán rövid hányódás» néhány heti fogda, szökés □tán ismét hajón volt hazafelé, jó sokáig volt hajón hazafelé» hogy kirúgják a hajófenékről a vasvillanyélnek valóval együtt — Kanadába. Kanadából néhány hónap alatt levándorolt a farmerek kenyerén Amerikába, ott elfogták, de miután tökéletesen hülyének nézték} megszánta az első sheriff és kitoloncolta a városból, ne kérdezzük, hogy hívják azt a várost Sherifftől sheriffig járva» rúgva, eljutott New York-ba» végigcsoszogott a felhőkarcolók! alatt, nem különösebben figyelve, hogyan figyelik 6t, m egyáltalán milyen is ez a vá>» ros. Sietett haza. — Még a végén art Mari 9cfi lis lelkem, hogy megholtam tán — morfondírozott magában» csupán csak annyi tűnvén fleS a számára, hogy egyre nehezebbre esik még gondolkodnia isi, aztán meg ha hangosan szeretne mondani valamit na per» sze csak úgy magának, sehogy sem áll rá a szája a beszédre.:; New York-ban egy szénszállító gőzösre jutott fel, ahonnan az óceán közepén akarták bedobni a cápáknak, de a matrózok megszánták a cápákat, lévén Sirató F. András olyan mocskos, rongyos és tetves, hogy hát inkább slaggal lemosták, ráadtak valami ancúgot és befogták sikálni. Dél-Amerikából Észak-Afirikába, onnan Olaszországba hajózott, aztán végiggyalogolta a tengerpartot átvágott a hegyeken Svájcba» onnan maga sem tudja hogyan» bekerült Ausztriába, s itt már otthon érezte magát... Ausztriától már csak egy futamodás a faluja... Ügy is volt. 1918 novemberére betoppant a roskadozó ház ajtaján és így szólt a megrémült, jajveszékelő asszonyának: — Ne jajgass, már na... Itthon vagyok. Csak egy kicsit elmaradtam .,: Aztán lehuppant a festett székre és megelégedetten nézte, milyen jó, formás is ez a vasvillanyélnek való, amelyet hét országon át hozott haza... Évek múltán is, ha kérdezték a Világjáró Andrást — így keresztelte el a faluja —, hogy hát mondja él, mit is látott, mit tapasztalt hosszú útján, mindig csak ennyit mondott: — Én-e? Hogy mindenütt jók a népek. S mindenütt jó, de legjobb itthon... És ebben aztán Meg I» egyeztek.
