Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-06 / 31. szám

Versei a forradalom kalapácsai If omját Aladár hetvenöt éve született, s jövő ilyen- ‘ ' korra eltelik már a halálától számított harmincadik esztendő ... Legjelentősebb modem költőink egyike meg­érdemelné már mindenképp, hogyha úgy kerülne végre he­lyére a magyar versolvasók tudatában, mint nemcsak a korai halálban rokona a már rég közkinccsé lett kortárs klasszikusoknak. Költői útja — életében s halálában egyként: különös. Műve — mint minden igazán jelentős költőegyéniségé — összekeverhetetlenül saját. A magyar Ura nagy kezdeménye­zéseinek folyamatába behelyettesíthetetlenül illeszkedő. Mű­vei sorsa hasonlóan egyedi. Az időrendben legelső magyar kom­munista költő. Komját Aladár költészete a felszabadulás után, több nagy példányszámú kötetkiadás jóvoltából meg­kezdhette végre terjedése gyűrűző útját az olvasó tömegben. Néhány verse régóta az iskolai tankönyvekben szerepel. Nem a verseken múlott, hogy Komját Aladár költészete ha­lála után huszonkilenc, s a felszabadulás után huszonegy év­vel sem foglal el megérdemelt jelentős helyet a magyar köz­tudatban, verseiből nem lett tömegolvasmány, müvét legin­kább csak a „szakmabeli” olvasók isménk. Az volna ünneprontás, hogyha erről hallgatnánk. Kom­iét Aladár életének szabálytalansága” hozta úgy, hogy ami­korra versei igazán eljutottak olvasóikhoz, a költészet annak idején eredeti, clső-felfedezésszerü vívmányai „máshonnan már ismerősnek” tetszhetnek az olvasók előtt, Komját ver­seit a közönség tudatában megelőzték mindazok, akik tulaj­donképp követték. Emberi-költői egyéniségére valami látszólag sorszerS sze­rénység jellemző, amely azonban vállalt, tudatos költői-em­beri program. Komját 1891. február 11-én született Kassán, tisztviselő- családban, s adóhivatalnok édesapja szolgálati költözködései mér gyermekkorában megutaztatták, néhány esztendőre le­letelepítették az akkori monarchia különféle vidékein. Egyik legelső emléke egy kettős gyilkossággal bevérezett aratósztrájk. Fiumében a kivándorlók látványa, Pesten, ahol a megkezdett jogi egyetem után gyári tisztviselő — a mun­kássors közelről szeműéit élménye ivódik véglegesen emléke­zetébe. Az 1913-ban megjelent A Dózsa-vér című forradalmi verse miatt elkobozzák a Népszavát... Korai költészete: adys formai hatások, túlzásig menő pesszimisztikus életérzés, feloldódást nem találó, dühös ui- lágfájdalom, amely az első világháború minden keserűségét betetőző élménye nyomán széttöri a költemény hagyomá­nyos „héját”, — a szabadversek áradását fakasztja elő... Az élmények — ezzel egy időben — elvezetik Komjátot a kommunista világnézetig. A csüggedést céllal felváltó, a dü­höt társadalmivá töltő felismerésig. A háborúellene# tiltako­záson keresztül a Kommunisták Magyarországi Pártjáig, amelybe az elsők között lép be. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja. A Vörös Könyvtár kiadásaként je­lenik meg Új Internationale című kötete. Ez a cím minden következő tartalmat meghatároz. 1920- ban Komját Aladár elhagyta Magyarországot, hogy valójá­ban csupán jóval halála után térhessen haza újra. Olaszor­szág, Ausztria, Németország, pártmunka az emigrációban, az Internationale folyóiratnál... 1930-ban részt vess és fel­szólal a harkovi írókongresszuson. Moszkvában lát világot Mindent akarunk című új kötete. Svájc, végül Párizs. Ott él álnéven s hal meg 1937. január 3-án. Sírja a Pére-Lachaise temetőben: jeltelen. Utolsó verseskötete, a Párizsban kiadott „Megindul a föld” — haldia után és évében jelenik meg. Nem sokkal több verset irt száznál. A mozgalmi harcos személytelen alázatához ülő „véletlen”, hogy két legnépsze­rűbb müve tulajdonképpen anonym. Az Emst Thälmann ve­zette 1923-as hamburgi, őszi munkásfelkelésről írt proletár- balladája még egy nem olyan rég megjelent német mozgal­mi antológiában is . „névtelen költő” verseként szerepelt. A spanyol polgárháború idején keletkezett „Madrid határán”, a „Nemzetközi brigád indulója” pedig, amely Magyarorszá­gon máig is egyike a legkedveltebb, legnépszerűbb mozgal­mi kőrusműveknek — valljuk meg — nem sokban idézi fel éneklői közül Komját Aladár nevét... Méltatóinak legtöbbje egyoldalúan „választja ki” a poli­tikust Komját Aladárból, mintha ez a „külön-minőség” elvá­lasztható volna. egyáltalában. Pedig nem szabad elhagyni Komjátnak olyan verseit, amelyek (formai-stiláris hatása ép­pen a „legköltöibb”, legnagyobb, s amelyek épp ezért, (mert folytatásaik eleven költészetünkig elérnek) — a szó nemes értelmében egyszerűek immár. Komját verseit a szinte „köl- töietlen” keménység, a prózaion hétköznapi beszédszerűség jellemzi. Ezek a versek: eszközök. A forradalom kalapácsai. S a kalapácstól sem volna okos azt kérni számon, mért nin- csennek színes szirmai?... Komját Aladár versei meggyőzhetnek arról, hogy erede­ti, a „költőid’ illetően is nagytehetségű, alkotó mondott le az aktuálisabb kötelesség miatt arról, hoe/y kiteljesítse költői lehetőségeit, hogy „hálásabb” mondandó kevesebb kockáza­tával kényelmes „költészetet” míveljen. Másképpen szépek a versei. Az élet és a mű haláláig — s azon is túl — való egységessége olyan r í m, amely ,csak a legnagyobbak verssorai végén csendül így össze. HARS GYÖRGY Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha csak a jóra emlé­keznénk, a rosszat pedig elfe- lejtenénk, mintha nem is lett volna. De tudsz-e felejteni, ha ránézel Anna Topoljevára'? A faluban ismeri őt minden­ki. Valamikor nagyon szép volt. Azt beszélik, hogy szem- pillái még ma is olyanok, mint a cobolyé, a szemei tele van­nak vágyakozással. Fiatalabb korában a haja majdnem a föl­det érte, s két ágúra volt be­fonva. A falubeli legények el­száradtak a sóvárgástól. Most már nem Annának, hanem Annuskának hívják. Bár túl van a harmincon, min­den vásott kölyök „Annuskát” kiabál utána. Nem múlik el nap, hogy ne volt, senki sem bírt az erejé­vel. De nagyon jellemes, olyan szelíd és kedves, akár egy ga­lamb. Megjött az első levél Misától, Na, gondoltam, ez az esemény majd csak kimozdítja az ál­landó, szótlan töprengésbő’. Jól sejtettem, Annuska egy­szerre vidám lett, örvendezve borult a nyakamba. De amilyen gyorsan támadt az öröme, olyan gyorsan el is múlt. „Mi lelt már megint?” — kérdez­tem. Csak nézett maga elé, a szemei tágra nyíltak. „Mikor adhatta fel Misa a levelet? Az is lehet, hogy azóta már érte valami”. Dühös lettem, hogy képzelődik. „Ugyan, hogy történt volna már, no — mondtam — milyen bolondságokat találsz ki. Min­dig a jobbat kell hinni!” „Ha volt neki. Tél, vagy tavasz van kint az udvaron — nem érde­kelte. Emlékszem, egyszer nagyon kikelt magából. Benézett hoz­zánk az anyósa, Tatjána Szem- jonova és azt mondta, hogy el kellene menni a templomba Mihail életéért könyörögni. An­nusba mérgesen rátámadt: „Ha az én szerelmem sem üd­vözíti, akkor semmiféle isten nem segít!” Az anyós rossz néven vette Annuska kitörését, de én, be­vallom, örültem neki. Azt hi­szem, akkor hagyta abba az egyik levéltől a másikig tartó gyötrődést. Az volt számára a legrettenetesebb, a két levél közötti idő. Misa biztató levele­ket írt. A háborúról egy szót sem ejtett. De egyre többet a szerelmükről és arról, hogy hogyan élnek majd, ha haza­jön. Sohasem gondolt a halál­ra. Minden levelében megkö­szönte Annuskának az aján­dékot, amit a frontra küldött neki és bajtársainak; a gyap­júsálakat, kesztyűket és haris­nyákat. Itthon juhokat tartot­tunk. Annuska nyírta őket, ő is kártolta, fésülte a gyapjú­kat. Azokba a kesztyűkbe, ha­látnák a falu főutcáján, amint igyekszik valahova. Egyszerű öltözetben, a hajába — mint a kislányoknak — kék szalag van belefonva. Mindig siet és izgatottan tekintget a falu vé­ge felé. — Hova* hova* Annuska, ilyen csinosan? — kérdezi gyöngéden valaki az asszonyok közül. — Misa elébe! — felet! ör­vendezve Annuska — levelet kaptam tőle. Azt írja: „Hama­rosan otthon leszek?*. Talán már meg is jött. A levelet nem titkolja. Ha valaki kéri, szíve­sen megmutatja. A keblénél tartja, onnan húzza elő. Sok levél van nála, hiszen nincs olyan hét, hogy a postás, a himlőhelyes arcú Natalja nén! ne kopogna be hozzájuk a ked­ves borítékkal. Minden levelet egy ember ír, Mihail, Annus­kának a férje. Három házzal lakik odább, de Annuska nem ismeri meg őt. Megismerné, ha elméje nem háborodott volna meg, mielőtt Misa visszatért a frontról. Annuska anyja, Praszkovna Avgyejevna így mesélte el ne­kem ezt a szomorú történe­tet: Csak egy napot, egyetlen rö­vid napocskát élt Annuska nem azt hinném, már régen nem élnék” — felelte keserűen. „Telik az idő, meglátod, egyszer a bánat is elmúlik” — vigasz­taltam. Más családoknál ott volt a sok gyerek, nehezebb volt az életük, mint a miénk. A munka leköti az embert, nem hagyja gondolkodni. Munka pedig nálunk mindig akadt bőven. Annuska sokat dolgozott, nem kímélte magát. Nyáron látástól vakulásig ka­risnyákba, amelyeket Misának kötött, feltétlenül belekötötte a „szeretlek”, vagy „várlak” szavakat. Es mindig ő maga csinálta. Senkinek nem enged­te meg, hogy hozzányúljon. Azt mondta: „Misát azért nem éri a golyó, mert én kötöm neki a kesztyűt, harisnyát”. Hiszen igaz, három teljes éven keresztül egyetlen karcolás sem esett Mihailon. Pedig hány férfi kidőlt a harcokban, hányán nyomoréban tértek ha­za... Hogy mennyire szaladt az Mihaillal az esküvőjük után. Másnap Misa elment a falube­liekkel a háborúba. Annuska érzéketlen lett, mint a kő. Má­sok sírnak, jajveszékelnek, üvöltöznek fájdalmukban, An- nuska még egy csepp könnyet sem ejtett Éjjel nem aludt, ült pált és gyomlált, télen meg az erdőben vágta a fát. Mindig ő aprította a tűzifát a főzéshez. „Ugyan már, Annuska — kor­holtam — inkább kíméld ma­gadat. Nem ismer rád Miska, ha hazajön. Nézd, a hajad is hogy fehéredül!” Mindig több szál hullott ki belőle a fésüí- ködésnél. idő, nem is tudnám szavakban elmondani! Ha Annuskára gon­doltam, gyötrődtem. De egy­szer mindennek — akár bánat, akár öröm legyen az — lejár az ideje. A rádióban, az újsá­gokban a győzelemről, a há­ború végéről kezdtek beszélni. az ablaknál és nézte az utat, amelyen a férje elment. „In­kább sírnál — mondogattam néha — nem lehet kibírni örö­kös hallgatásodat”. Mintha nem is hallana engem. Betegesen szerette Mihailt. Esküvőjük előtt azt suttogták a faluban, hogy Misa gyerek még a há­zasságra. Magas és erős legény Hallgatott, meg sóhajtozott — élhesegette a szavaimat, akadt olyan ember, aki kevés időre elkergette a bánatát. Nem is csoda, hiszen nem múlt el hónap, sőt hét, hogy a faluban ne hoztak volna gyász- jelentést. így élt hát Annuska — öröm nélkül, bánat nélkül — mint az alvajáró beteg. Nappal van-e, vagy éjjel — mindegy Annuska nagyon kimerültnek látszott ezekben a napokban. Kedélye egyik percről a má­sikra változott. Hol boldog iz­galomban élt, hol visszaesett a búskomorságba. Ilyen közel és mégis távol lenni a boldog­sághoz, bizony megviseli az embert. Pedig aggódásra nem volt KÁTAY ANTAL: Elestek Michelinnél Az elnök golfozott a texasi randién, amikor behajóztak, valahol délen. A neved Joe. Bronswile Joe — s halott vagy. Anyád még csak retteg, de a löncsből azért félretett ma is, mert még hazavárnak. Joe a neved. Bronswile Joe, s halott vagy. Nyersgumi ízű a föld, mi a nyelved alá hull. Smith. Csak egyszerűen Smith vagy, te szőke, mert márka a név, a kereskedő Smitheké, hisz ezrek kilincselnek óvadék nélküli hitelért, az otthoni háznál, hol greep fruit lombja szűri le hűssé a tengeri párát. Smith vagy a nyolcas légi desiszaatból, s már biztos, hogy más veszi át a cégvezetési. Clark tizedes! Nyisd ki a szádat! Köpd ki fogaidból a bozótot, mert rajtad a sor! Tőled kéri ma számon az otthon a dalt, a préri dalát, amelyen felnevelődíél. Hát nem védett meg kedvesed amulettje? Sem a helikopter páncélfala, sem a parti naszád kísérő ágyúsora? Clark tizedes — halott vagy. Állj ki a sorból. A hősök már nem menetelnek! Gregory Szabadi, már nem mar a tengeri sós szél, már hűs a mocsár, mint az itthoni víz, mit bölcsészként odahagytál. Anyád már nem jár negyedévenként az IKKA-ba, S mit fia küldött; a szomszédoknak nem olvas fel több levelet. Eszelősen motoz sok régi kacat közt, s motyogja folyton az új nevedet: Gregory Szabadi — hontalan hulla Michelinnél, bölcsész, ki oktalanul hullt a mocsárba. Az elnök golfozott texasi ranchán, amikor behajóztak, valahol délen. Egy vagy a nyolcas légi desszantból, hát állj Id a sorból. A hősök már nem menetelnek. Köpd ki a földet a szádból, a nyersgumi ízűt, s csapd össze bokádat Clark, Smith, Joe, Gregory és kiáltsd: én is ott VOLTAM Michelinnél! ok. Misától jöttek a levelek: „Meglásd, hamarosan vége lesz a háborúnak”. „Bejelentették a háború végét”. Nehéz lenne el­mondani mindazt, ami erre ki­tört a faluban. Az emberek ölelték, csókolták egymást. Sír­tak az örömtől. Az öröm átra­gadt Annuskára is. Szemei ra­gyogtak, arca kipirult, mosoly­gott, mintha a napba nézne. Azután hirtelen megint sírva fakadt. Sírt, hullottak a köny- nyei, mint a záporeső, sehogy sem tudtam lecsillapítani. Ek­kor értettem meg igazán, hogy bizony nem tréfadolog négy évig ökölbe szorítani a szívet Kezdtek szállingózni hazafe­lé az emberek. A faluban nagy volt a mozgás. A gyerekek ott forgolódtak az öregek körül. Az öregek jöttek, mentek, nem találták a helyüket. Az asszo­nyok hol sírtak, hol nevettek, Annuska sem tudott nyugton maradni egy percig sem. Beáztatta az alsóruhákat, ki­fényesítette az ablakokat, az utolsó rongyot is elsúrolta. Az­után futott az erdőbe virágért. Topolyaágat tördelt és berakta a sütőkemencébe. Mindig at­tól félt, hogy nem veszi észre Misát, amikor éppen feltűnik az úton. Az út kétfelé ágazik. Az egyik ága a szomszédos kolhozba, a másik az állomás­hoz vezet. Az elágazásnál órá­kig álldogált és mind türelmet­lenebbül jött vissza. — Hogy lehet az, hogy Misa nem jön? — kérdezte. — Há­nyán visszajöttek már a falu­ba... — Jön az. Most már biztot san jön. Nem jöhet mindenki egyszerre. De őt ezzel nem le­hetett megnyugtatni. Elszaladt az anyósához. Ott sem lelte a helyét. Még nagyobb lett a zavara. Megint hazajött. Elő­vette Misa utolsó levelét és et-i tői némiképp megvigasztaló-; dott. De lassacskán valamennyi katona hazatért. — Az én Misámat nem lát­ták? — kérdezte olykor tőlük. — Jön az is! — felelték. Bár érezte, hogy a katonák csak örömet akarnak neki sze­rezni, azért beszélnek így, még­is hitt a szavakban... — Mama, én kimegyek. Ta­lán tényleg jön Misa. Az is le­het, hogy már megérkezett — szólt nekem egyszer úgy este-' felé. — Eredj csak, eredj! — fe­leltem. Kicsinosította magát. Még dúdolt is valamit, már nem emlékszem, hogy melyik dal volt. A hajába szalagot font Misa nagyon szerette így lát­ni. Már éppen indulni akart* mikor Vologyka, Mihail öccse rohant be a szobába. A kü­szöbről elkezdett kiabálni: — Annuska, Annuska, gyere gyorsan, a mama rosszul van* Misát megölték! Ahogy a gyerek kimondta ezeket a szavakat, Annuska valósággal élettelenné vált Először valahogy nem akart hinni a fülének, kezével erőt­lenül intett egyet. Talán el sem hiszi igazán, ha Vologya nem reszket előtte, mint a nyárfalevél. Ekkor borúit el aa elméje... Amikor Praszkovja Avgye­jevna befejezte elbeszélését kendője sarkával megtörölte a szemét és elfordult. De Annuska szomorú története ezzel még nem ért véget. Elho­mályosult elméjébe erősen be­vésődött mindaz, ami Vology­ka megjelenésének percéig történt. Az idő itt megállt aa ő számára. Éppen akkor, ami­kor a találkozásra készült. Az­óta is siet mindig az útelága­záshoz. ... A sors úgy hozta, hogy egyszer találkozott Misával. Odament hozzá egy ember ka­tonaköpenyben, a hátán nagy bátyúval — az arcát szörnyű égési sebek torzították el. De Annuska rá sem akart nénzi. — Ilyen lenne az én Mis- kám? — tűnődött kérdőleg. — Nem! Misa szép, nagyon szép, te pedig borzalmas vagy. Menj innen! — Annuskám! — könyörgött Mihail, a torkát sírás fojtogat­ta — én vagyok, a te Misád. Megégtem bent a tankban, azért nézek így ki... De Annuska nem hitte el. Ő még mindig várja az „iga­zi” Misát, aki egyszer biztosan megérkezik. Siet az elágazás­hoz és ha valaki megkérdezi tőle a főutcán, hogy hova megy, mindig azt feleli: — Megyek Misa elébe. Leve­let kaptam tőle. Azt írja: „Ha­marosan otthon leszek.” Talán már meg is jött. Múlnak az évek. A faluban új házal: épülnek. Felnőnek a gyerekek, minden évben tar­tanak négy—öt lakodalmat. A háborúról még a legtapasztal­tabb katonák is keveset beszél­nek. Üj gondok születnek. Csak Annuska számára állt meg az idő. Már régen elfelejtette Mi­hail első levelét, amelyben ar­ról írt, hogy várja, mert nem­sokára hazamegy. De nincs baj, Natalja néni minden hé­ten hozza Mihailtől az újabb leveleket. Azt is tudják a fa­luban, hogy Annuskának ci­pót és ruhát vett... S Annuska álmodik, mindig egy álmot. Meg sem próbálja senki felébreszteni. Már a doktor is lemondott róla. Nem tesz semmit, ő boldogan újsá­golja: „Misa jön, Misa haza­jön!” (Fordította: Kovács Sán<S@s$

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents