Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
Elévülés és lelMismeret 4z emberek e"y megtize‘ CUIbtkCM delt nemze. dék fiai »■? újjáépítés első napjaiban arra gondoltak, hogy eltelik húsz év és kifelejtik a háborút, mely ezútrj nern- csak frontvonalakon dúlt -ennem a levegőben és s tengereken is. Pusztított szívekben, élt elvadult szenvedélyekben, megmérgezt? ^ századot, emberek otthon-öt és a családokat. Valóban totális háború volt, mert b--árnyékolta az egész világot.; gyermekeket, asszonyokat és öregeket. Emberek millióit követelte áldozatul, és az életben maradtaik nem felejtik, hogy a háborút akkor a fasiszták borították a világra. ★ Napjainkban e^gPK* az emlékezésről, felelősségről és elévülésről, emberek és népei?, vezetők és vezetettek lelkiismeretéről. Ennek az élő lelküsmeretnek bizonyítéka az antifasiszta irodalom egy-egy új hajtása. Mi fordítja művészek, írók, szobrászok, festők figyelmét Guernicához, Oradour- hoz, Lidicéhez, Buchenwald- hoz, Auschwitzhoz, Dachau- hoz? Mikor és kik indították el a folyamatot, melynek végső pontja az emberek ad absurdum vitt megsemmisítése volt? Elévülhetnek-e a háborús bűnök? Erre keresnek feleletet Egy pör folyik húsz éve hatmillió értelmetlenül elvesztett ember emléke fölött az emberségről és erőszakról, békéről* Európáról, földrészekről és a népek boldogságáról. Ennek a pörnek állomásai és dokumentumai a háborús emlékművek, a békenyilatkozatok, Makrisz Agamemnon auschwitzi emlékműve, Cremer buchenwaldi szobrai, Jorge Semprun könyve, A nagy utazás, de állomása Rolf Hochhuth Helytartó című drámája, a frankfurti pör és Peter Weiss Nyomozás című oratóriuma. t * k A llVílüllfiífás! az 1963 65 A IiyWIHU/db között lefolytatott frankfurti pör jegyzőkönyvanyaga. A Helytartó bemutatói után az elmúlt két évben nem volt dráma, ami ennyi vitát váltott volna ki. Hochhuth műve középpontjába XII. Pius. történelmi felelősségét állította, s a dráma konfliktusa — Riccardo Fontana és a pápa vitája — a néző szemei előtt játszódik le: a hűvös diplomácia és humanizmus összeütközése. Peter Weiss drámájában láthatóan nem történik semmi. A szerző, csal? elmond és elmondat tényeket, az erkölcsi és esztétikai élményt a néző legszubjektívebb sajátjává teszi, s ezzel válik műve a modern európai drámairodalom egyik legizgalmasabb alkotásává. (Nagyvilág 1966. í. sz.) A Svédországban élő német emigráns író, nemiég járt Auschwitzban. Egyetlen napot töltött a kihűlt tájon. Ütinap- lójában írta: „Megfordult itt Európa minden népe és a szavak alig magyaráznak meg már valamit. Csak a feladatok maradtak meg. Réseit benőtte a fű. Földre szórt hamu maradt azokból, akiket lakásaikból, üzleteikből, műhelyeikből, gyermekeiktől, asszonyaiktól megfosztva idehurcoltak és belevetettek az ismeretlenbe. Nem maradt belőlük semmi, csak halálul? értelmetlensége. Abban a pillanatban, amikor lenyugszik a nap, ködök töltik meg a tájat, mélyen go- molygó felhők a barakkokat. Az ajtók kitárva. Az egyiken belépek. Csend, és ezer gyerek lélekzetvételét hallom. Az ember azt várja, hogy felemelkedik egy fej, egy kéz. Én az élők világából jöttem, semmit nem tudok a tetoválásokról, a jelentésekről, a tanu- yaliomásokról. Csal?, akit otthonából ide hajtottak az tudja. mi törtedt akkor. I*elünt holt ridék ez. A fe(Farkasok közt védtelen) Sofia Nalkowska (Vallomás), most Peter Weiss sorakoztat fel tényeket, és állít szembe az olvasóval. Drámája szép példája a Brecht-hagyományokat követő, színpadi megoldásban Piscator felfogását tükröző politizáló epikus színháznak, ahol a konfliktusok lényegében nem a néző szeme előtt, hanem a néző tudatában játszódnak le. lületeken csend. De az ember érzi, hogy mindennek nincs évge:” k kv Ii4«7‘íc és a 'frankfur- ti pör után egy bírósági eljárás anyagát kellett drámává, költészetié formálnia. A 11 énekes oratórium vádirat a közöny ellen. Korábban Jorge Semprun (A nagy utazás), Bruno Apitz A tanúk ezt vallják: 6. tanú: Az első reggel sorakozó volt Esett Órák hosszat álltunk és láttuk amint a szögesdrót mögött a rámpa másik oldalán ‘asszonyokat hajtanak, marhavagonokb<. Meztelenek voltak átkiabáltaik hozzánk férfiakhoz Segítséget vártak tőlünk de mi csak álltunk és reszkettünk nem segíthettünk rajtuk. 4. tanú: Bejöttem egy barakk bt. telve holttestekkel Láttam hogy valami megmozdul a halottak között Egy lány volt Kihoztam a barakk elé megkérdeztem Ki vagy Mióta vagy itt Nem tudom felelte Miért fekszel a holtai? közt faggattam Ezt válaszolta Már nem tudtam elviselni az élőket... írásjelek, jelzők nélkül, sort sor alá araszolva vádolnak a feltett kérdések és válaszok. A dráma nyelve és fordulatai egy félrevezetett társadalom ellen fordítják a vádat. ★ A liprlíííi bemutató szeli íiri «SíJí repiői között, a Népi Kamara üléstermében lépett színpadra a tanúk sorában Helene Weigel, Brecth özvegye, Fritz Cremer szobrász, a t>u- chenwaldi emlékmű alkotója, Stefan Hermlin, József Attila német fordítója. Kevés író vizsgálta ennyire kürültekintően és sokoldalúan egy megsemmisítő tábor szociológiáját, lélektanát és morálját, ha ilyenről egyáltalán szó lehet. A dráma tanulsága így summázható: Auschwitz a kapitalista társadalom szinte elképzelhetetlenül lehetséges létezési formája; ahol az emberek szervezett elpusztítása morbid futószalaggá válik, és a lét azonosul a nemléttel. Az író nem a tettesek ellen — noha azok névvel szerepelnek a drámában —, hanem a kapitalizmus ellen emel vádat, a kor ellen, ahol volt Auschwitz. A tárgyaláson, melynek eljárás jellegét elég sokat hangoztatja a szei’ző, nem hangzanak el véd- és vádbezédek, a bíró sem hirdet ítéletet az emberiség nevében. Az ítéletet a néző mondja ki. A mű csak provokál és gondolkodásra késztet. Mire tanít ez a műfajtörténeti szempontból különös oratórium? Hátha emberséget tanul egy késői nemzedék az embertelenség és közöny rettenetes képeiből! Me.jtörléB! a szocializmus alapjairól ábrázolhat az író. Peter Weiss hosz- szú időn át az elnemkötelezet- tek közé sorolta magát. Múlt év végén mondta: „Számomra az érvényes igazságot a szocializmus irányelvei tartalmazzák. A szocializmusnak alkotó része az önkritika, a dialektikus szemlélet, az állandó készség a változásra és továbbfejlődésre. A két választási lehetőség közül, amely számomra megmaradt, csakis a szocialista társadalomban látom a lehetőséget arra, hogy a világban lévő igazságtalanságok megszűnjenek .. Tény, hogy a második világháború befejezése után negyedszázaddal fel-felizzik az emberek lelkiismerete és ma már nem a szemtanúk, hanem egy második nemzedék vizsgálja századunk bűntényeit. A pör legkeservesebb kérdése az Auschwitz-komplexum, morális tartaliva pedig az, hogy a negyvenes évek elején Európa szeme láttára kiirtottak egy népet. ★ Egvre több gáton is — a közönyt, és a fal- mellékiséggel szemben az emberek egymásért való felelősségét hirdetik. Akármilyen szépen beszél az óvatos ember, sohasem adhat választ kora nagy kérdéseire. Közösségért vállalni az emberséget nem valami extrém emberség. Kötelező. Ezek az írók alkotásaikkal néptömegek szeretetét, megbecsülését, tiszteletét szerzik meg. Ebergényi Tibor (Csont István illusztrációja.) Az élet — harc. Kutyámat uszítom én a verebekre. Állat ellen az állat. A tavasz is megérkezett, s ím, bőven megkínálták javakkal a természetet. • Asszonyomnak nem mondom; — el ne riassza! — hogy a mellén hernyó mászik: egy élő brosstű, így gyönyörködöm benne: titkon. Oroszból fordította: Antalfy István VIGH TIBOR: Szorongás.. • Az élhagyottság félőjévé formál az éj* ha nekivágok a fogyó hazak közül kifutó emelkedőnek* s oldalt, alacsony növésű fákkal viaskodik, a vad téli szél. Halk nyögéseket hallok, s kihegyezett esőcseppek vágódnak arcomba. |M A doktor ragaszkodott hozzá, hogy a halottat hozzák be a hullaházba, majd ott megnézi, de egyébként is fel kell boncolni. Az elnök a fületövét vakarta. — Gondoltam, kimotorozil? oda a doktor úr... aztán a boncolás is elmaradhat. Megint csak költség... — Van oda út? — Oda? De még milyen! — legyintett az elnök úgy, mintha autóstráda vezetett volna a szőlőhegy hatodik dűlőjébe. Sípos Mariék pincéje mellé (épült 1852-ben és igen szép kőkerítése van), ahol is Bence Márton hegycsőszt halva találták. — Be kell hozni így is, úgy is. Gyanús körülmények vannak. .. Az elnök felhörkent. — Mi van abban gyanús, ha egy öregember meghal? Pálinkát ivott az öreg — mondják, fél litert — amit nem szokott; bort, nem mondom — mert rendes ember volt — de pálinkát nem... — Jobb, ha maguk hozzák be — tanácsolta a doktor, inert akkor oda kell a bizottságnak kiszállnia, helyszíni szemle, fuvarosok... — Bizottság? — rettent meg az elnök — fuvarosok?! Akkor inkább behozzuk. Es behozták Bence Marci bácsit, aki hagyta magát. Szépen hordágyra tették, mint a katonákat a harctéren és Sülé Péter egy kis száraz szénát is tett a feje alá, elgondolkozva, hogy lám-lám, ilyen az élet... családtag és pár öregasszony is — a fiatal Bence Marci a városban járt és még nem ért haza — de Banai, a sírásó röviden elparancsolta ezeket is. — Reggel gyertek, most már úgysem látni semmit, hozzányúlni meg nem szabad! — Nem lehet hazavinni? Mégiscsak szégyen ez... — Nem! A doktort valami vajúdó asszonyhoz vitték, az előbbrevaló. Addig nem lehet. Marcinak meg mondjátok meg, hogy koporsóról, miegymásról intézkedjék. Ide tegyétek, emberek, a sarokba, óvatosan! Az emberek letették a hordagyat, vigyázva, hogy bele ne — Még meleg egy kicsit a nyaka — mondta — nemrégen történhetett. Na, emeljük meg, emberek... Késő délután volt ekkor már. Valahol magasan varjak károgtak, s a halottvivő emberek lépteiben ott csoszogott a közelítő tél. Már várta a halottat néhány gázoljanak a dió, meg a káposzta közé, meg az aszalt szilva közé, mert ebben a házban Marci bácsi volt az első halott és Banai ott tartotta kamráját, jól tudva, hogy oda nyitott ajtó mellett sem megy be senki. És eljött az éj. A temetőben, a sötétségben — átlagos körülmények között — ilyenkor kelnek szárnyra a denevérek... Itt mindez nincs. Az éjszaka enyhe, a kis bódéban kellemes szénaszag terjeng (Banai szénáját is itt tartja), az aszalódó szilva aromája párolog és egy szem dióval egy egérke gurigázik, mert a dió nagy, az egérke kicsiny. A diók megkoccannak néha, de ezt a halott nem hallja, mert álmodik. És miért ne álmodhatna? Marci bácsi például igenis álmodott! Lassan indult el az álom, nem is tudja, .mikor kezdődött. Elsősorban azt álmodta, hogy meghalt, a szíve nem ver és rettenetesen kínlódik, mint á bűnben meghaltak általában, de szólni men tud. Aztán azt álmodta, hogy felemelik és ringva élűidül valamerre. — Visznek már, Marci! — markolta meg a hideg rémület — fene azt a büdös pálinkát... de nem is iszom többet... — Nem bizony, vén betyár — mondta egy hang — mert itt nincs pálinka; és ezek után eszébe jutottak öszes bűnei. Marci bácsi csak most látta, mennyi volt. És jöttek, még egyre jöttek... nyúlósan, kínosan, rémségesen szorongatva az öreg szívet. Jaj! És Marci bácsi, teljes halotti mivoltában felült a hordágyon. Felült és tapogatózott és vallotta be később — még mindig igen gyalázatosán érezte magát, da ez már az élet gyalázatossága volt. Amikor négy nehezen tájékozódott, éktelen dühre gerjedt, hogy ez csak tréfa volt a legényektől, akikkel a pálinkát itta, de minden tréfának van határa. Megtömte zsebeit aszaltszilvával (hát itt tartja Banal a kamráját, jó ezt tudni!...)* ami helyrehozza a gyomrot és útnak igazítva az öreg csizmákat, elindult a hegy felé. — Na, néznek majd reggel a zsiványok, de rajtam ugyan nem mulatnak!... ★ Nem is mulatott senki. Elsősorban nem mulatott a doktor, aki szerencsésen világra segítette a gyermeket, de hajnalban ért haza és már hétkor kihúzták az ágyból a könnyes hozzátartozók. Addig nem is ment a helyszínre senki és az elnök megállapítása szerint „ilyennek még nem is láttuk azt az aludttejforma embert.” A doktor benézett az aszalt szilvával övezett hordágyra és üvölteni kezdett és majdnem pofon vágta az egyik gyászoló unokát, hogy hová tették az öregapjukat. Másodsorban nem mulatott ifjú Bence Márton, aki még az éjjel megrendelte a koporsót, felesége a gyászruhát, és most várják a városból a koszorúval. Végül nem mulatott maga idősb Bence Márton sem, akit szalonnázva leltek rendes posztján, a Sípos Mari-féle kőkerítésnél és akit, a megható- dás múló öreme után az egész népség előtt a doktor leszidott a sárga földig, hogy máskor tegye bolonddá az öregapját! Mondom, nem mulatott senki, pedig szép, napfényes reggel volt. Az öreg Bence Marci ztán később megnyugodott. A maradék szalonnát szépen megette, bicskáját becsettiníel e és megcsóválta a fejét. — Milyen mérgesek — csóválta a fejét elnézően — hat mondtam én nekik, hogy ha-, lőtt vagyok?
