Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
A szálak újra összefonódnak fcfey nyugdíjas egri özvegy- asszony, Sz. J.-né különös szavakkal lepett meg: — Talán már említettem, hogy öt gyerekem van, de ha megfigyelte, észrevehette, én mégis mindig csak négyről beszéltem. .. Mert az a négy itt van körülöttem, naponta látom őket, róluk mindent tudok. De az ötödikről 20—25 éVe jóformán semmit. Csupán annyit, hogy él. Pesten. Ez is csak most jutott tudomásomra. A levélből, amit Éva írt. Amiben megüzente, hogy rövidesen felkeres... a férjével, kislányával együtt... Aztán elmondta a nem mindennapi történetet. Q Hatéves volt a legidősebb gyermekem, amikor Éva született. Rosszkor jött szegényke, nagyon nehéz időket éltem akkoriban: a férjem szüntelenül ivott, szórta azt a kevéske pénzt, eladta körülünk még a bútorokat is. Nem használt neki a szép szó, nem volt tekintettel semmire, senkire, úgyhogy végtére is megsokalltám és kiadtam az útját. Magamra maradtam a sok apró gyerekkel, nekem kellett gondoskodnom róluk. Én nem voltam válogatós a munkában, mindennel megpróbálkoztam, de bármennyire is iparkodtam, nem tudtam egyről kettőre jutni. Pedig a testvéreim is segítettek a maguk módján: a legöregebb fiút az öcsém vette magához Abasárra, a két kisebb gyereket meg a húgom Bodonyba. Kettő maradt nálam, azok is inkább csak éjszakára, mikorra hazavetődtem Bélapátfalváról. Mert oda jártam dolgozni, a cementgyári főmérnökékhez. Minden reggel, este vonatra ültem: jöttem, mentem. Mi időm maradt a gyerekekre...?! A kis Évi hamar megérezte, háromhónapos korában el kellett szakítanom az anyatejtől... Szóval, ilyen szegénységbe jött a kis „árva”. A főmérnökéktől egy árvaszéki ülnökhöz kerültem. Jó ember volt, elintézte, hogy a gyerekeket összeszedhessem, hazahozzam magamhoz, segélyt kapjak utánuk... Aztán több helyen is cselédeskedtem. Iparkodtam én, de hiába, nem bírtam a sok gyerekkel. Azt mondták, hogy próbáljam meg valamelyiket kiadni tartásra. Meg is hirdettem az egri újságban, jelentkezett is nemsokára egy deméndi erdész. Azt mondta, hogy szívesen elvállalja a legkisebbet, de aztán később ne szóljak bele a gyerek sorsába. Nehéz volt megígérnem, de nem tehettem mást Elvitte magával a kis Évit.. Egy ideig szemmel kísértem, meg-meglátogattam. A testvérei is tudtak róla: nemegyszer találkoztak vele a városi iskolában, az utcán, csak éppen nem szóltak neki. Nem volt szabad szólniuk. Az erdész kikötötte. Amikor néha felkerestem, én. is csak annyit mondhattam, hogy én vagyok a Mariska néni... Talán öt- vagy hatéves korában láttam utoljára Évit. Akkor már nem ismert meg... Később hallottam, hogy az erdészt elhelyezték valahová, messzire. Egyszeriben nyoma veszett. Jó pár esztendő múlva az egyik munkatársnőmnek beszéltem róla. Az erdész neve valahogy ismerősnek tűnt előtte, aztán hirtelen az is eszébe jutott, hogy mát- rafüredi üdülése idején hallotta emlegetni, s akkor egy örökbe fogadott kislányról is beszéltek neki valamit... Abban az időben járt Egerben a Pálosvörösmarton lakó öcsém is. Mondtam, hogy sürgősen nézzen utána a gyereknek. Az öcsém előbb meglepődött, mert azt hitte, hogy régen nem él már Évi. Aztán meg azt újságolta nagy izgatottan, hogy hiszen az az idegen nevű lány, akiről szóltam, a tulajdon lányával járt egy iskolába...?! Meg is ígérte, hogy felkeresi, de ehelyett, miért, miért nem, azt üzente vissza: a kislány nem akar látni... Azt hittem, hogy igazat üzent és nagyon elkeseredtem. Egy ideig nem is tettem semmit a keresésére, de később csak nem állhattam tovább: levelet írtam az erdésznek, kértem vissza a gyereket. Az erdész azonban megfenyegetett, ha felfedem magam — mondta —, ha visszakérem a kislányt, kártérítést követel tőlem, visszakéri a gyerekre költött összes pénzt. Megijedtem: ugyan honnan lenne nekem hirtelenjében annyi pénzem?! így tovább maradt a gyerek... ötvenkilencben meghalt az erdész, s idő közben férjhez ment Évi. Újból eltűnt... Csak annyit tudtunk róla, hogy Pestre került. Kerestük, de nem akadtunk a nyomára... Mostanában többször is mondtam a rokonságban, hogy addig nem vagyok nyugodt, amíg meg nem találom. Amíg meg nem győződöm arról, hogy jól van a gyerek, végre egyenesbe került a sorsa. Mondtam: nem tudnék úgy meghalni, hogy ne lássam előbb, akár csak egy pillanatra is, az elveszett kis Évit.. Az öcsém, úgy látszik, kárpótolni akarta korábbi mulasztását, mert újra megígérte, hogy segít. A múltkoriban adott is egy címet, de arra hiába írtunk, visszajött a levél. Aztán a legidősebb fiam személyesen is nekiindult Pestnek, felkereste azt az utcát, bekopogott jó néhány házba... míg végül is ráakadt Évikére. Akkor üzent, hogy rövidesen felkeresnek. Aztán írta, hogy mikorra várjam őket. Az unokám, Éva lánya, meg azt, hogy „.. .Aranyos, drága, igazi nagymami- kám...!” A következőket meg Éva, ma már Balogh Istvánná mesélte. 0 Megcsókolták egymást, negyedszázad óta először. Az anya 28 éves lányát ölelte — az utcán nem ismerte volna meg. A lány hároméves korában látta utoljára édesanyját — nem is gondolta, hogy valaha is találkozik vele. „Nincs nekem semmiféle rokonom” — mondta akkor Éva, amikor rokoni látogatást jelző levelet kapott. S amikor meglátta a népes családot, az édesanyja mellett álló két lány- és két fiútestvérét, férjekkel, feleségekkel és az összes unokákkal együtt, egy hang sem jött ki a torkán. Száraz szemmel sírtak. Üdvözölték, méregették egymást: hol a hasonlóság, hol a családi vonás. S akkor a kis unoka, a nagymama számára a legújabb, a legfrissebb és a legidegenebb, megszólalt: „Nagymama, én ugye nyáron jöhetek hozzád nyaralni?” Megszűnt a feszültség, megszűnt a csend. Éva kislánya „összehozta” a családot. Mit lehet mondani pár óra alatt egymásnak? Ez annyi a 25 évhez képest, mint egy pohár víz a Csendes-óceánban. Torkuk kiszáradt, de ők beszéltek. Ismeretlen részletek, regénybe illő fordulatok, de tulajdonképpen sablonos történet kerekedett, sok Horthy-kor- szakbeli szegény „egyetemes” története, egy szegények számára „sablonos” kor egy részlete, ahol az volt az egyöntetűség, hogy nem tudtak megélni, mert nem volt pénzük. „A szemed a mi fajtánk” — mondta az édesanya, és Balogh Istvánná nézte édesanyját. Sírni nem tudott. Kilencéves koráig mást gondolt édesanyjának — első mostohaanyját, aki olyan volt hozzá, mint egy édes. „Meghalt a második anyukád”. A második, és kiáltani szeretett volna csodálkozásában. Hát első is volt? Volt egy első szegény anyuka, akinek a Pély mellett feltört a víz. —Évente legalább kétszer ér bennünket a talajvíz. Minden esztendőben többször is küzdünk a belvíz ellen. Pély alacsonyan fekszik, a talajvíz meg magasan. Hol térdig érő sár, hol ugyanaddig érő por lepi a falut. A sáros gumicsizmát félóráig is tisztítjuk, mert kötött itt a talaj — beszéli a VB-ELNÖK, amíg vezet ki a határba, oda, ahol a szivattyú dolgozik. Favrik Sádor vb-elnök szinte vízügyi szakértő. A 12-es belvízlevezető csatorna töltésén haladunk és közben szüntelenül magyaráz. A kifejezéseknek a felét sem hallottam még soha. Mellettünk balról őszi búza. őszi árpa, amely már kidugta zöld fejét a vízből és a sáros földből. Ahogy haladunk tovább a lucerna-, vöröshere-, szarvaskerep-vetések mellett — ott bizony csak a víz hullámzik. Azt hiszem, ha az elnök valami folytán például a Közép- Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság kötelékébe lépne, nem val- lana szégyent szaktudásával. —Tíz éve vagyok itt a faluba. Évente többször is harcban vagyunk a belvízzel, kiképzett ez engem szakembernek. Térképeket rajzolunk, (Bizőeeság A Múltfalvi Kávétöltők Zaccoló- giai Bizottságának Központi Bizottsági Énekkara ülésezett, ahol is az említett dalárda Ellenőrző Bizottságának Külön Bizottsága értékelte az eddig végzett hangmunkát, és a további kottafeladatokat. Az elnök, mint szokás, a következőket mondotta többek között: — Még mindig nem vagyunk megelégedve a szoprán szólam intenzitásával. A hangképzés, mint a jövő építésének elengedhetetlen feltétele, nem hatja át tagjaink tudatát. Ugyanezt tudnánk elmondani a basszusról is, de nem mondjuk, mert az előbb már elhangzott ilyesmi. A tenorszólamban azonban némi fejlődés tapasztalható. A tagok magánélete kifogástalan, viszonyuk a kottapapírral az erkölcs mai követelményeinek megfriel, szeretik a mezofortét, és kerekre nyitják a szájukat az „i”- hangnál. Ezek után a beszámoló rátért a negyvenéves távla- lati kórusfejlesztési tervre. — Az énekkar valamennyi öntudatos tagja tisztában van azzal, hogy korunkban, a békés egymás mellett élés korszakának kellős közepén mennyire szükséges egy ilyen ér>*kkar kultúrtörténetben is páratlan ülése, az elavult, főképpen a kapitalista csöke- vényekre emlékeztető próbák és szereplések mellett. Mert ez ülés, az egész énekkar pedig egy nagy bizottság, tehát az ülés bizottsági ülés, méghcxzzá javaslom, hogy bővítsük ki Mozart szaktárssal, akiről azt hallottam, hogy a könyvesboltban megjelent, ielenjen meg hát nálunk is. A bizottság terve szerint megvendégeljük, városnézésre visszük, és megitatjuk egri borral, hadd tudja meg az osztrák cég is, mennyire tiszteletben tartjuk bizottsági szinten... Az ülésen megválasztották az énekkar új elnökségét, ezen belül a hangügyi, a kottaügyi, a dobogóügyi és a crescen- dóügyi bizottságokat az ál-, és ellenőrző bizottságokkal együtt, nem beszélve a nyolcvannégy pótbizottságról! A második napirendben egyhangúlag elfogadták azt a javaslatot, hogy a kórus tanulja be a Nyuszi ül a fűben című mexikói népballadát húros hangszerekre és jegyzőkönyvre. Sajgó szívvel ébredtem fel. s végtelenül sajnáltam, hogy nálunk ilyen nincs. Mert. — kérem- srérten —. mit én ’Pnpfjin'ron 7^ rdvyí A grt nor> . hizotffárr nnj. kül?! hátai = •5* ... hogy véleményt mondani nemcsak illik, de lehet is, és nemcsak lehet, de illik is. Mert a vélemény tette az embert gondolkodó emberré, a szerszám, az még csak emberré. S hogy ne ereszkedjünk vissza négy lábra, ahhoz nem szabad elengednünk a szerszámot, s hogy szellemünk ne matasson a porban, ahhoz nem szabad elengednünk a véleményt. Mert minden gondolkodó embernek van véleménye, annak is, akinek nincs, mert vagy az a véleménye, hogy neki nincs véleménye, vagy az, hogy... nos, szóval azt nem meri kimondani. Igen érdekes, hogy őseink bátran megbirkóztak a mamuttal, és véleményüket kőbaltával sem voltak restek a mammut fejébe verni, s igen érdekes, hogy mai „őseink” még egy sovány, kopasz kis főnöknek sem merik megmon- dani a véleményüket, pedig az még a kenyérvágó kést i$ nyögve emeli fel. Igaz, ma már nem kell kőbalta ahhoz, hogy valaki megkapja a magáét, mert véleményt mondott, de az is igaz, hogy a véleménymondók felett tornyosuló felhőkért azok is felelősek, akik nem mernek véleményt mondani. Azt mondhatná erre valaki, hogy szép, szép ez a dolog azzal a véleménymondással, de ott van az a Kovács (vagy éppen Nagy, vagy Kiss, tessék választani), az véleményt mondott valamiről, vagy valakikről és tessék, a rendőrségnek is rögtön véleménye támadt erről a Kovácsról (Nagyról, Kissről), sőt az ügyészségnek, még sőttebb — a biróságndk is. Hogyan mondhasson ezek után bátran véleményt az ember, amikor ugye az a véleményük a véleménymondóknak, hogy kissé mintha negmerevedett volna az a politika, amely pedig véleménymondásra biztatott — nem is olyan régen? Es különben is — ez is vélemény —, jobb beszélni, mint hallgatni, s addig nincs baj. míg a magyar ember mondjuk viccben mondja el a véleményét, de sajnos, úgy látszik, egyeseknek nem ez a véleményük, és ebből nem az egyesek húzzák a rövidebbet. Egyébként erről nekem az a véleményem, hogy a magyar ember mondja el viccben a viccet, véleményben a véleményt, különösen akkor, ha véleményével közvéleményt akar jó és helyes irányban befolyásolni, vagy arra illetékeseket igazán jó szándékkal a normális vélemények meghallgatására biztatni. Ezzel ellentétben az a véleményem, hogy nem túlságosan fontos az arra nem, de egyéb ügyekre igen alkalmas helyiségekben véleményt mondani olyan dolgokról, amelyekről csak nagyon erre alkalmas tanács-, vagy egyéb termekben, hivatali helyiségekben illik beszélni — nem a helyiségek, hanem a vélemények komolysága és fontossága miatt. Ha nekem Kovácsról az a véleményem, hogy nem egészen normális, s ezt az orvosi közegek helyett az utcán híresztelem harsány derűvel és boldog kajánsággal, akkor olyan pofont kapok Kovácstól, hogy mehetek én orvosi közegekhez, és meg is érdemiem. Tudniillik, megsértettem Kovács becsületét és ezt tettem Szándékos nyíltsággal, boldog kajánsággal, ami még csak tetőzi felelősségemet. Ezek után jómagam egyáltalán nem csodálkozom, ha egy kormány, mondjuk — de csak példának, minden szándék nélkül —, a magyar kormány kissé zokon veszi, hogy tevékenységének bírálatát nem megfelelő formában, szemtől szemben az illetékesekkel, hanem háttal, de tele torokkal a kocsmában teszik. És ezt a kormány úgy veszi zokon, hogy pofon helyett börtönt utal ki — ezt tőle zokon venni nem lehet, lévén azért a magyar államnak is annyi becsületérzése, mint mondjuk — megint csak például — Kovácsnak... Azt is hozzá kell még tennem, hogyha memóriám nem csal, a magyar állam több ízben is kihangsúlyozta, hogy a tréfában ismer politikát, de a politikában nem ismer tréfát, sőt azt is, hogy a jó szándékú véleményt mindenkor jó szándékkal, a rossz szándékot mindenkor kellő eréllyel fogadja, S miután néhány tréfában messzire elment véleménymondót kellő határozottsággal figyelmeztetett arra, hogy amit mondott, az a legjobb esetben is ellenséges, de semmi esetre sem vélemény, még kevésbé segíteni akaró, és ráadásul olyan messzire elment, hogy az kocsmának, vagy éppen kisebb termelési értekezletnek is beillett — a magyar állam megmerevedett. Ezen belül a rendőrség, az ügyészség, a bíróság is, és az utóbbi előtt különösen is megmerevedett a hónapok vagy évek hallatára a „tréfálkozó” kedvű apolitikus. Lapzártáig egyéb megmerevedésről a politikát illetően nem szereztem tudomást, s annyit teljes őszinteséggel elárulhatok, hogy arra illetékes kormányzó tényezők nem is óhajtanak semmiféle más politikát csinálni. Nem érnek rá ugyanis a „más politika” csinálására, annyi dolguk van ezzel a megszokott politikával. ... Egyébként ez a véleményem a véleményről és a vés leménymondás szabadságáról. Feltört a víz Pélv mellett férje, a borbély, ivott, és ott- f hagyta a feleségét, öt gyerekkel. „Örökbe fogadtunk, mert nem bírtuk már hallani a szom- j szádok panaszkodását, ahogy j elmesélték, hogy a kerítésen át kidugtad a kezed, és egy darab kenyeret kértél”. Reisz József dem jeni erdész örökbe fogadta a kis Szabó Évát. Azt hitte, soha nem lehet gyereke, és gyereket akart, és feltételeket szabott: az édesanya soha többé nem láthatja lányát. A szegénység kényszerített. Huszonöt év után anya és lánya hasonlóságaikat kutatták, fényképeket cseréltek, hogy pótolják a kieső éveket. De sírni nem tudtak még mindig. Annál többet sírt Éva, akkor már Reisz Éva, amikor új feleséget választott mostohaapja. Addig jó dolga volt a kis Évának, de hát az édesgyerekek csak édesebbek. Az új asszonynak két gyereke született. „Most is itt van kezemen a forradás, ami onnan származott, hogy a spejzban szalonnát próbáltam lopni, és attól félve, hogy rajtakapnak, izgalmamban bevágtam késsel a kezemet”. Éva szerette mostohaapját, és nem tud neheztelni második mostohaanyjára sem. A sors is megszelídült iránta, ő is a sors iránt. A huszonöt év óta első találkozásnak lassan vége, a búcsú- zás órái közelednek: irány haza, Budapest. Férjével és kisgyerekével. Könny nélkül vettek búcsút édesanyjával, testvéreivel. ígéretek hangzottak, hogy levelezünk, látogatóba megyünk. Éva most fog először rokonokkal levelezni, annak idején vőlegényével sem váltottak sok levelet — fél év után összeházasodtak. „Srácok, mutassátok már be azt a jóképű fiatal tisztet”. A’ tisztek Mátrafüredfe jártak szórakozni. Éva az érettségi után nem bírta már otthon, szomszédokhoz költözött és eltartotta magát. Ugyanúgy, mint középiskolás évei alatt a nyári szünidőkben, amikor mosogatni járt b mátrai üdülőkbe —, akkor már Mátrafüreden lakott Reisz József, az erdész. A búcsúzás után pár órára elkezdett sírni. A 25 év rokon- talanság, anyanélküliség véget ért — zokogással. Új lakásra gyűjtenek — k’csi az egyszobás. Egerbe küldik az unokát nyaralni, hadd legyen a nagymama közelében, pótolja ki a 25 évet ★ — Most már nyugodtabb vagyok. Négy gyerekemet magam neveltem emberré, megbecsült jó anyagi körülmények között élő, megelégedett emberré, az ötödiket meg más. Talán egyik sem fog szidni... Gyónl Gyula és Berkovits György Hare a belvízzel utasításokat adunk, az embereket riadóztatjuk. Dédapám valódi „vizes” volt, mint gátőr. De ezen a környéken mindenki ért valamit a vízhez. Muszáj. Hárman jönnek velünk szemben, a váltás elé mennek. Egész nap a „gátakon” voltak — mert gátak ezek, ha alacsonyak is, szerencsére itt a félméteres víz már magasnak számít. De akik ezzel küzdenek, azoknak éppen elég mély ez — elég nagy szerencsétlenség ez: belefullad a határ a vízbe. A három közül az egyik SEGÉDGATÖR a Közép-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóságtól. Egész nap a víz mellett volt. Felvigyáz, járkál a gátakon, megnézi, hol lehet kivágást alkalmazni, hol kell le- vagy felhúzni a csapóajtót, vagy ki- és bezárni a zsilipet. Furcsa egy szántóföldön a zsilip, a csapóajtó, a gát — de az ember évszázados tapasztalata, a belvíz elleni küzdelem a pélyi határ nélkülözhetetlen tartozékává tette ezeket a „vizes” fogalmakat Mert hiába nincs Pély víz mellett — a víz feltör Pély mellett. A 12-ES ÉS A 60-AS belvízlevezető csatorna Pély- nél találkozik és viszi a vizet a Tiszába. A 12-est jó pár évtizede építették, a 60-ast még a múlt század végén. A gátak több helyen át vannak vágva, és zubog a víz félméteres köte- gekben a földekről a csatornába. A vas csapóajtókat felhúzták és folyik a belvíz a mélybe, a gát alatti csövön, a csatornába. Dolgozik a szivattyú és átemeli a 12-es kisebb csatornából a vizet a 60-as nagyobbá. Aztán gyors helyszíni szemle és ahol rendellenesség van, például megfordul a víz iránya, akkor átcsoportosítás: bezárják a kivágásokat, a csapó- ajtókat, meg a zsilipeket és ellenkező irányba vezetik a vizet. Mindig éberen kell figyelni a vizet — éjjel is. éjjeliörök apró fűzeknél melegedve beszélgetnek. Aludni nem lehet, mert „megfordulhat” a víz és elöntheti a falut. Járkálni kell* hogy meg ne fázzanak. A hatalmas szivattyú — 3500 köbméter a teljesítménye másodpercenként —, a motor és a vastag cső között ki van képezve egy kis kuckónak, gyékénytetővel. Ide húzódik az eső elől Grózer András gépkezelő. De akkora itt a zaj, hogy bizony pár percnél tovább nehéz kibirni. — Egy hét óta minden második éjjel szolgálatban vagyok. Elég unalmas, négyóránként kell üzemanyagot adni a szivattyúnak, meg ellenőrizni a motort. De megszokta, bejárta az egész ország belvizes területeit a szolnoki vízügy dolgozója. 35 EMBER dolgozott pénteken a gátakon! a pélyi három tsz-től. Ezenkívül a vízügyi igazgatóság 23 embere, meg két szivattyú. Péntek éjjel 100 ember küzdött a 2500 holdat elöntő belvízzel. Szombatra elkészült az operatív terv, a vb-elnök, a falu és a vízügyesek közös terve a víz ellen. _____ fB. Gy.) . Npwísíw 5 1966. február 20., vasárnapi
