Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

DOROTHy PARKER : Dorothy Parker 1893-ban született New Jersey-ben. Tanulmányait New Yorkban végezte. l!H6-tóI a Vanity Fair című folyóirat, később a New Yorker színikritikusa lett. 1927-ben visszavonult az új­ságírástól, hogy kizárólag iro­dalmi tevékenységének szen­telje életét. Novellákat, ver­seket, rövid karcolatokat írt, elsősorban az amerikai társa­dalom fonákságairól. CARAI GÁBOR: Boldog, kit téli estén gyermeke vár haza, boldog, kit nem aláz meg a részeg éjszaka; boldog, ki fény-virágok vad ábrái között szilárd ösvényt talál a gyanús kátyúk fölött; és boldog, kit az álmok lidérce elhagyott, s ki ábrándok hínárján füst-könnyen andalog; s boldog, kiből az érzés, akár a könny pereg, — boldog, kit jégbe-fagyva látnak az emberek; boldog, ki önfeledten egy mámorért lobog, s boldog, kit önfegyelme szilárdan összefog; de boldogabb, ki hűvös bölcsessége hajóján mély közönybe evez be az irgalmatlan órán; ám a legboldogabb az, ki önmagát feledve, és milliókba oldva, befut a végtelenbe, hol a testvériség nagy láng-mályvái lobognak,# s fejéről az örök fagy zúzmarája leolvad. ♦ Zetem. Akarják-e kendtek hal­lani? — Csak elő vele bátran, de­ák uram — bíztatta az öreg Varró. — Fiatal koromban vő­fély vótam én is sok lagziban. Ezután a deák töménytelen Sok verset felolvasott nekik. A csárda vendégei egy-kettőre odafigyelték, s az ázott gubás, műveletlen emberek, mint szá­raz föld a jó esőt, úgy szívták magukba a szépen metszett szavakat... S amikor egy percre elhallgatott a deák, hát menten kitört az óriási nagy vivát... Már szinte a piros hajnal lo­pakodott a Nagy-Eged szom­szédságában lapuló híres vá­rosra, amikor a sovány, tűz- szemű deák abbahagyta a fel- vasást. — Mondanék én kelmédnek valamit — fordult a vándorhoz Márton bátya, az én hajdani szépapám, a vén Varró veje. — Falumban, Nekéssemben beteg az öreg rektor űr, na­gyon elkelne már melléje a se­gítség. Gyöjjék el kelmed. Ga­rantálom, hogy ilyen deák em­bert, ilyen jó eszűt egykettőre megválaszt a nép. A deák meglepetten, s meg­♦ ♦---4 — Itt felejtett egy árkus pa-{ pírt! — kiáltott a fiatal And-# rás, az én dédapám. J — Ez valami strófa! — né-* zett a papírra tisztelettel Var-* ró János. # — Ejnye a nemjóját, hát aj nevét nem is kérdeztük meg! ♦ — bosszankodott Márton Bá-* tya. J — Itt van a papíron! — bő-* kött rá András. — Tudok én} egy-két betűt. Nézzék kendtek: # P. S. J — Valami Sándor nevű le-* hét — jegyezte meg megille-* tődve az agg szilvási ember. # ... És a vén Varró János,? édesapám nagyanyjának apja,’ valószínűleg ráhibázott a do-* logra... Mert a vándordeákJ valóban csak Sándor lehetett, j méghozzá Petőfi Sándor, aki j ezen idő tájban Egerben csak- # ugyan megfordult. J A kézirat sorsáról nem sokat < tudok. Állítólag nagyapám ide-| jében még a padlásunkon há- { nyódott, hiszen eszük ágában« sem volt, hogy az micsoda' nagy kincs! ♦ S ó, bárcsak lenne oly ke- # gyes hozzám a sors, hogy egy- J szer mégiscsak ráakadnék... ♦ Micsoda szép lenne az! olvasása hősben MOSTANÁBAN, évfordulókra emlékezve, Alekszandr Sztolper izgalmas filmjeit idézve és új könyvét — Katonának nem, születünk — olvasva, újra és újra visszafordulunk a Nap* palok és éjszakákhoz, és Élők és holtakhoz. (Az ö és Solohov művein tanultuk és tanítottuk egy időben a szocialista reális* must). Szimonov ismét a sztálingrádi napokat idézi. Hat hete, hogy a Vörös Hadsereg bekerítette a várost, és a kétszáz kilo­méteres gyűrűben vártak a németek. A történet középpontján ban itt is Szerpilin és Szincov áll, a hadseregtábomok és zász- zászlóaljparancsnolc. Mindkettőjükben felizzanak a korábbi gondok és sérelmek: Szerpilinben a négyéves kényszermunka, Szincovban a gyanú lidérces lápvilága, de mindketten egyelt most a haza védelmében. Szimonov a győzelemért gyárakban dolgozó emberek világát is ábrázolja, szélesebb látószögből nézi az eseményeket, mint korábban. így válik teljessé a tri­lógia — az Élők és holtak után, — ezzel a hátország apró és mindennapi gondjaira is rátekintő harmadik kötettel. A történelmi pillanatot Szerpilin egy mondata fejezi fci a legtömörebben: „a háború olyan mint a pénz, akármeddig gurul, végül mégiscsak eldől, fej vagy írás .. Az idő 1943 eleje, amikor a Szovjetunió egyedül viselte a háború terhét. ★ A REGÉNY megszületésének körülményeiről, kínzó gon­dolatairól, a háborús évek objektív ábrázolásának nehézségei­ről, 1941 okait kutatva mondja Szimonov: „Nem vitás, a prob­léma rendkívül bonyolult. Az egyértelmű igazság megfogal­mazását az előítéletek és hiányos ismereteink egyaránt késlel­tetik. Elsősorban Sztálin szerepének megmutatására gondolok. Kétségtelen: 1937 és 1938 nem független 1941-től, s konstruk­ciós perek szörnyű tragédiája szigorú oksági kapcsolatban van a háború első éveinek kudarcaival, rettenetes vérveszteségévek De ebben a háborúban végül mi győztünk. És ez nem képzel­hető el úgy, hogy Sztálin személyét kikapcsoljuk. A háború alatt nagy államférfire valló diplomáciai, hadvezéri és politi­kai munkát végzett. Nem jelenti ez, hogy elfeledkezhetnénk 1937-ről, elfeledkezhetnénk az egyes emberekről és az elvek­ről...” ★ A NAPPALOK ÉS ÉJSZAKÁK (1944), a háború epikus hömpölygéssei ábrázolt fejezete, az Időé, amikor az embereit lélegzet-visszafogva figyelték, mi történik a Volga-parti város­ban. Felvonuló, csörömpölő gépesített hadosztályok, a beha* vazott sztyeppe, rommá lőtt városok, kiégett falvak voltait a kísérő képei Száburov és Maszlenyikov helytállásának, egy háznak, nem messze a Volgától, ami akkor jelképe volt Orosz-, országnak és a szabad világnak. A jelképeket keressük most Szimonov regényeiben. A Nappalok és éjszakákban az ábrázolás minden realizmusa mellett van valami hallatlanul romantikus és dinamikus■' A puskini mottó a kalapácsról, az üvegről, az acélról} üNagy a kalapács súlya} Az üveget porrá zúzza-. Az acélt összekovácsolja. ,J* új értelmet kap a könyvben. ★ AZ TÖRTÉNT, hogy Sztálingrádnál, majd Moszkva Sí Leningrád előtt először egy nép kovácsolódott egységessé, az4 tán a haladó Európa. Az Idő és Türelem példázata a könyv, 1942-é, amihas a sztyeppe benépesült és az égő falvak, ütegek torkolattüzé- nek felcsapódó lángjai összemosódtak. Olyan hideg volt ezen a télen Európában, hogy az ember arcát kezével takarta e| a jeges szél és a szégyen elöl. ■„Az emberek otthon, szerte az országban, mielőtt nyugovóra tértek; meghallgatták a rádió utolsó híreit és még mindig aggódtak**. Ez a Nappalok és éjszakák világa, a felvonuló hadseregeké, a nagyterek csatáié, a védelemé és az aggodalomé. Ma mát elmondhatjuk, hogy nemzedékek tanultak belőle történelméül ★ AZ ÉLŐK ÉS HOLTAKAT 1959-ben irta. Tizenöt éú szemléletben, magatartásban is nagy változást hoz egy *rd életében. Ez történt Szimcmovnál is. Ábrázolásmódja elmé­lyült, árnyalttá vált. Túl a háború befejezésének két évtizedes fordulóján mát nem is a hazaszeretet és a „próba” vonásait keresi az olvasó, hanem az embert, a Balassi Bálint-i intést és szentenciát, ami­kor a végvárakban harcoló katonákról ír, az „emberségről példát, vitézségről formát adni” morális igazolását. De keres­hetjük-e az embert nem emberi létezési feltételek között? A Nappalok és éjszakákban egy ház állt a háború vibes* rában, az Élők és holtakban a bizalmatlanság légkörében élő politikai tiszt válik egy félreértett nemzedék jelképévé. _ Ez Szincov. Egy azok közül, akik a háború kitörése napján távol voltak csapattesteiktől és most szabadságukról visszatérve mindennapjaik értelmét keresték. Bűntudattal ültek a cam­mogó vonatokon és arra gondoltak, hogy már április óta fe­nyegetett a háború, (Pierre Bezuhov bolyongott így Borogyi- nónál) meg arra, ami a hadseregben történt 1937—38-ban. Szincov hosszú, hórihorgas, legtöbbször komor férfi, az egység politikai tisztje. Mindkét zubbonyujján a komisszárt vörös csillag. Megsebesül. Az egyik katona halottnak hiszi. Lehúzza róla tiszti zubbonyát, nehogy meggyalázzák a fasisz­ták. Tagsági könyvét magához veszi. Hogyan emlékezhetne rá, hová tűnt? Nem tudja igazolni magát; csak azt mondhatja, ami történt. De mi lehet igaz a bizalmatlanság légkörében? így kerül szembe egy másik, kitapínthatalan ellenféllel. Min­denki azt hitte róla, hogy korábbi elveit megtagadta; nem áll­ta meg helyét és megalkudott a fasisztákkal. Hiszen másként nem lenne szabad élnie! + SZIMONOV gonddal és mérnöki pontossággal szerkeszt Ezért jók a drámái. Legutóbb nyáron járt Magyarországon, ötven éves. Nem­rég kapott Lenin-rendet. 1930—34 között vasesztergályosként dolgozott Szaratovban és Moszkvában. Első műveit 1934-ben írta. Később a Gorkij Intézet hallgatója volt. A háború kitö­résétől hadi tudósítója a Krasznaja Zvezdának. Rendkívül mozgékony riporternek ismerték. Egyik nap még Jelnej mel­lett látták, a következőben már Murmanszk alatt, nem sokkal később a déli fronton. Amikor Krímben dolgozott, megkérdez­ték tőle, mit hozott a lapnak. „Van itt valami” felelte halkan, és táskájából előhúzott egy verset. „Na, megtaláltad a témát” — mondták csalódva az örök kétségbevonók — „szerelem”? Kinek kell az most?” De azért kiadták. Néhány nap múlva az egész déli front kívülről tudta. „Az újságból kivágott vers bekerült a katonák táskájába. Ezer és ezer kézzel írt példány érkezett haza a családnak, feleségnek, menyasszonynak. Ol­vasták frontklubőkban, tábortűz mellett, fedezékekben”. Min­dennap elmondták a moszkvai rádióban. Ez volt a Várj reám, a háború legnépszerűbb katonai románca. Drámáiban a szovjet emberek humanizmusának állít em­léket. Műveit a világ minden részén olvassák. írói mintaképé Osztrovszkij. Wnsmí időn á* szerkesztette a Novij Mirt. EBERGÉNY1 TIBOR hatotton hallgatta a kecsegtető ajánlatot, de hamarosan elhá­rította magától. — Nagyon köszönöm a kel­Aztán egymásnak! nyugodal­mas jóéjszakát kívánva, ledül- tek a kemény falócára egy ki­csit szundítani. med jóakaratát, irányomban. Én nem megyek rektornak, én poéta vagyok. Nekem Pestre kell mennem verseim ügyében. A két idős jobbágy méltat­lankodva csóválta a fejét-.. Már jó reggel volt, amikor felébredtek az én elődeim, de a nyurga, tűzszemű deákot már nem látták sehol. — Elment — jegyezte meg csendesen Varró János. A szőke hajú nő, akinek ró­zsaszín bársony pipacsok dí­szelegtek a műkontya körül, furcsa, kissé oldalozó, és szö- kellő járással vágott át- a zsú­folt termen és megragadta a háziasszony karját. — Megvagy! — szólt. — Most aztán nem szabadulsz. — No, nézzék csak! — lepő­dött meg a háziasszony. — Szeretnélek megkérni egy »agy szívességre. Megtennéd? — S mi lenne az? — kér­dezte a háziasszony. — Ismertess meg Walter Williams-szel. Hidd el, egysze­rűen bolondulok azért az em­berért S amikor énekel! Ami­kor azokat a spirituálékat é- nekli! Mondtam is a férjem­nek; „Burton, szerencséd, hogy Walter Williams színes bőrű, különben méltán féltékeny le­hetnél.” Nagyon boldog len­nék, mutass be neki! — Természetesen — szólt a háziasszony. —> Azt hittem, már ismered. Az estélyt egyébként az ő tiszteletére rendeztük. — De hiszen ez nagyszerű «— mondta a vendég. — Iga­zén nem látom be, mi rossz van abban, hogy az ^ember összejár a színes bőrűekkei. Nekem semmiféle mellékgon­dolatom nincs róluk. Egy szik- rányi sem. Burton — ő persze más. De hát tudod, ő Virgini­ából jött, s ezek a déliek egé­szen mások. —- Eljött veled? — Ö, nem. Ma szalmaözvegy vagyok. Ah, Burton;..! Bele fog halni, ha elmesélem neki, hogy találkoztam Walter Wil- liams-szeL Állandóan veszek­szünk a néger kérdésen. Olya­nokat mondok neki, hogy „ne légy már ostoba!” De meg kell hagyni, hogy Burton még min­dig sokkal szélesebb látókörű, mint a déliek általában. Tu­lajdonképpen szereti is a szí­nes bőrűeket. Mindig azt mondja: neki nem isi kellene fehér szolga a házban. Tudod, volt mellette egy néger dajka, azt egyszerűen imádja. Kép­zeld, ahányszor hazajön, ki­megy hozzá a konyhába. Nincs különösebb kifogása a színes bőrűek ellen, csak éppen azt mondja; nem lenne hajlandó egy asztalhoz ülni velük, egy­millió dollárért sem. Én meg ilyenkor azt válaszolom, hogy beteggé teszed az embert a fecsegéseddel, Burton. Bor­zasztó vagyok hozzá, ugye? ; — Nem. — nyugtatta meg a ; háziasszony, — Egyáltalán : nem, , — De hát én másmilyen va­gyok. Bennem a legkisebb elő- , ítélet sincsen a színesek iránt. ; Olyanok, mint a gyerekek: , ugyanolyan könnyelműek, és folyton énekelnek, nevetnek, ; meg minden. Hát nem a leg­vidámabb teremtmények a földön? Komolyan mondom, nekem is nevetnem kell, ha csak rájuk nézek, — Igen — szólt a háziasz- szony. — Valóban, — Ez a Walter Williams pe­dig, ez aztán igazi művész, Nem érdekel, hogy milyen a művész bőrszíne. Az a magán- véleményem, hogy ha valaki művész, akkor senkinek sem kellene előítélettel viseltetnie iránta. Nem is értem, némely emberek hogy lehetnek olyan szűk látókörűek. Walter Wil­liams-szel találkozni megtisz­teltetés. Az Űr őt is épp olyan­nak teremtette, mint minket, nem igaz? — Természetesen, — felelte a háziasszony. — Pontosan. ; — A magam részéről nagyon örülnék, ha egy ilyen ember, mint például Walter Williams eljönne hozzánk, hogy énekel­jen nekünk. Persze, nem hív­hatom meg Burton miatt. Menjünk oda hozzá! De várj csak, mit csináljak, amikor bemutattál? Kezet rázzak ve- , le? s — Tégy, ahogy gondolod. *— Azt hiszem jobb lesz ke- ’ zet fogni. A világért sem sze­retném, ha azt hinné, hogy . előítéleteim vannak. Persze. ; kezet keli fogni, mint bárki í mással. Igen, igen... ezt fo- . gom csinálni! Odaléptek a magas, fiatal [ négerhez, aki a könyvespolc . mellett állt egy sarokban. A t háziasszony bemutatta őket j egymásnak, a néger meghajolt, ^ — Hogy van? — kérdezte, , A rózsáséin bársonypipacs­- csal ékesített nő teljes hosszá­- ban kinyújtotta a karját, hogy s az egész világ lássa, amíg csak s a néger meg nem ragadta. t _____________________________ De nézze csak, ki az a fiatal nő ott fehér ruhában? Már láttam valahol, — Katherine Burke —* felelt a háziasszony, — Szentséges isten! Ez len­TÉLI ESTÉN ne Katherine Burke? A szín­padon egészen másként hat. Azt hittem sokkal csinosabb. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sötétbőrű. Majdnem úgy néz ki, mint egy... Ó, szerin­tem csodálatos színésznő. Nem gondolja Mr. Williams? — De igen, — felelte a férfi. — Én is azt hiszem. De nem zavarom tovább, biztosan má­sok is szeretnének beszélni az estély díszvendégeivel. Ne fe­lejtse el, Mr. Williams, ott le­szek a koncertjén, tapsolni fo­gok és minden. De ha végképp nem tudnék eljutni valamilyen ok miatt, akkor is megmon­dom minden ismerősömnek, hogy ők menjenek el. — Köszönöm szépen, — fe­lelte a néger. A háziasszony ekkor karon fogta a hölgyet és átvezette a másik szobába. — Drágám — szólt a vendég — becsületszavamra, majdnem összeestem ott a helyszínen. Észrevetted, mennyire mellé­fogtam? Kis híján kimondtam, hogy Katherine Burke tisztára úgy fest, mint egy néger. De még időben megálltam. Gondo­lod, hogy észrevette? — Azt hiszem, nem — csilla­pította a háziasszony. — Hála istennek! — sóhajtott fel — hiszen semmiképp sem akartam volna zavarba ejteni. Hiszen olyan kedves. Jómo­dorú és min­den. Tudod, hogy van ez a színesekkel? Az ember a kisujját nyújt­ja nekik és mindjárt a kar­ját akarják. De ez nem is pró­bálkozott ilyes­mivel. Gondo­lom sokkal jó­zanabb. Nem úgy véled? — De igen - szólt a háziasz- szony. — Tetszett ne­kem, Nincse­nek előítéle­teim, azért, mert ő színes bőrű. Épp ölj természetesen beszélgettem vele, ahogy bár­ki mással tet­tem volna. Csal éppen alig tud­tam elfojtan egy mosolyt,; mert közben Burton-ra gondol- [ tam. Kiváncsi vagyok, milyeni képet fog vágni, ha megtudja, hogy azt mondtam a négernek:! Mister! i Fordította: Zilahi Judit j —- Ö, hogy van ön, Mr. Wil­liams? — kérdezte az asszony. — Épp mondom a barátnőm­nek, milyen borzasztóan élvez­tem az éneklését. Múltkor is ott voltam a hangversenyén és megvan a hangja a fonográ­fon és minden. Nagyon tagoltan beszélt, óvatos igyekezettel mozgatta az ajkát, mintha süketnémá­hoz szólna. — Örülök neki — felelte a néger. — Megőrülök, ahogy a „Matrózfiú”-dalt énekli. Nem megy ki a fejemből. Egész nap azt dúdolom. A férjem meg majd szétrobban, elfeketül a dühtől, olyan fekete lesz, mint... És mondja, honnan szedi azokat a remek dalokat? Honnan a csodából szerzi őket? — Van annak annyi mód­ja.}, — Biztos vagyok benne, hogy ön is nagyon szereti őket. Mulatságos lehet. Azok az aranyos öreg spirituálék.., Ö, hogy imádom őket! És mosta­nában mit csinál? Még mindig énekel? A közeljövőben miért nem rendez hangversenyt? — Épp e hónap tizenhatodi- kán lépek fel, — Igen? Akkor én is ott le­szek. Ott leszek, ha csak egy mód van rá, Számíthat rám.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents