Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

pa re iAsziá *

Petőfi napján...

Január elseje: Petőfi napja. E napon* 1823. január elsején született a világirodalom egyik költő-nagysága, aki huszonöt esztendő múltán, katonai kinevezését kérő levelében ezt írja Kossuth Lajosnak: „Ha pedig kinevez Ön őrnagynak... arra kérem, hogy ez januariusl- jén történjék. Én csak februári us 1-jén mehetek rendeltetésem helyére, de igen óhajtom, hogy kineveztetésem az év első napjára essék, minthogy az születésem napja. Én nagyot tartok az ily kicsinységek felől”. Addigi költészete is igazolja Petőfinek ezt a vallomását: az egymást követő évkezdő napok egy-egy Petőfi-vers dátumaként szerepelnek; Szilveszter a neve a költő forradalmárhősének fi talán a születési nap ihlette Petőfit arra is, hogy január elsején vesse papírra hires jelszavát; Szabadság, szerelem ...

Az emlékezés szokványos szavad helyett egy aktuális problémát említenék meg itten, Kezdjük a dolgok közepén. Magáénak érzi-e mai versolvasó közönségünk Petőfit? Szereti és érti-e az olvasók népes tábora Petőfit? Nehéz erre a

kérdésre sommás választ adni, de az a benyomásom, hogy: nem eléggé. Tapasztalataimat elsősorban az ifjúság köréből gyűjtöttem —, s bár itt is akadnak lelkes Petőfit olvasók, az összkép nem mondható kedvezőnek. Természetes a következő kérdés: miért nem szeretik, miért nem értik eléggé nálunk ma Petőfit? A sok, és egymással összefüggő lehetséges válasz közül egyetlen egyet emelek most 3d. Nem ismerik nálunk eléggé Petőfit. Tudom, kemény ez a megállapítás, de langyosszürke szavakkal nem lehet érzékeltetni egy jelenség, egy probléma tényleges súlyát. Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy talán Petőfitől ismerik nálunk a legtöbb költeményt, hiszen az általános iskolától kezdve a különböző közép- és felsőfokú tanintézetekig tanítják, magyarázzák, szaváltatják a költő verseit. S néhány Pető- fi-koltemény valamiképpen a „levegőben van” minálunk: annak ismeretéhez, hogy „Talpra magyar”, hogy „Befordultam a konyhára”, hogy „Rózsabokor a domboldalon” bárki eljuthat, iskolán kívül is. De mi az, ami az iskolát végzettek

verskincstárában Petőfiből megmarad? Tizenöt—húsz költemény, néhány strófa, vagy sor foszladozó emléke, s a nagy

FORGÁCS KAROLT:

Kései válasz korai szóra

Kit kétség, keserűség nyom a földre, úgy érzi, hogy a szíve meg van ölve, s a hite mint díszes herendi bögre szétrúgva hull ezer darabra törve: az öröm szárnyán nem repülhet dallal, csak vergődhet, mint partra kidobott hal.

A dal csak velem egy húron pendülve az én szárnyaimra kapva repül be a magasságba és szavakba szűrve harmatként hull hajnalban le a fűre; szebbek lesznek tőle a szép virágok, de nem épít, csak díszít új világot.

Az életem célja: fel a magasba!

Soha még senki vesztét nem okozta* de nem tud igent mondani a rosszra, s ha szólni kell: nem hallgathat orozva; a sző így nem mindig tetszik okosnak, de ez vagyok: nem jobb, de nem is rosszabb.

Az én hangom derűs, Ratal ének, s ha érzem simogatását egy kéznek: nem fáj a seb, mert csak örömet érzek.

De mig a kéz a szívemig ér el, ha Untával írok, akkor is vérrel.

POLGAR ISTVÁN:

Gémeskút

All a házsor végén, rozzant és gömyeteg. Ünja magát gazos, moccanatlan vize.

Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se.

Ideje lejárt már, szánon feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos.

Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Álma rossz.

Poshad, moha lepi, sikamlós békanyál, bedűl, betemetik vas és beton napok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog.

KONYA LAJOS:

a XIX. század költőihez, de teljesebbé válik a kép, ha ismerjük a Szomorú éj kettős gondot görgető strófáit. Ismernünk kell a Szeptember végén elégikus szépségét. De ismernünk kell a Válasz, kedvesem levelére izgalmas gondolati ívelését is. Nem folytatom a felhívások sorolását, aki érteni akar, ennyiből is ért.

De, hogy semmiképpen se essék félreértés, egy megjegyzés még ide kívánkozik. Egy időben sokat emlegették, ® nem is alaptalanul, hogy a tankönyvek,, ismertetések, előadások egyoldalúan mutatták be Petőfit, amikor csakis politikai költeményeire vetettek fényt. Az egyoldalúság megmutatkozott abban is, hogy tájlíráját, szerelmi költészetét, népdalait mindig ugyanazzal a háromr-négy verssel mutatták be a különböző könyvek és ismertetések, s így alakult ki a közismert Petőfi-versek sokat ismételt listája. Ez a lista azonban a politikai lírájának teljességét sem képviselte, s költészete más tájairól sem adott friss és izgalmas képet.

S az is előfoidult, nem is

ritkán, hogy egy-egy vita Petőfi szülőhelyéről, vagy halála helyéről nagyobb érdeklődést keltett, mint maga a Mű ... Pedig minden, ami Petőfi életében és utóéletében érdekes, az csakis a Műtől, a Mű fényében kapja meg igazi értelmét. Mi hát a teendő? Ápolni Petőfi kultuszát, csak nagyobb lélegzetet véve költészete levegőjéből; terjeszteni iskolában és iskolán kívül a verseit, de nemcsak a rég ismert lista alapián; érteni és megértetni költészete izgalmát, Illyés Gyula szavai szerint: „a szépség mellett a szellem átérzésével”.

PáncU Pál

Petőfi Sándor

Utolsó órád, perceidet éled,

Eltűnsz Szilveszter ködös éjjelén.

Nos, hát búcsúzzunk, kedves Ó-esztendő, Derék, megvénült obsitos legény...

Most érkezik száguldva jó utódod Délcegen, büszkén kezet fog veled Lehajol hozzád, mosolyogni próbálsz,

S úgy restelled, hogy remeg a kezed.

... Éjfél. Harangszó. Fölszámyal az ének. Országnyi kórust vélünk haliam.

Mi vár reánk? Jó volna most az évet Nyitott könyvként kezünkben tartani!

... Az ember mindig többre, szebbre vágyik, Be nem teljesült álmokat remél;

Ugye siheder, ifjú Üjesztendő Te bőkezűbb leszel a többinél?

CCsout István SLusztrádőía}

Azt szeretnénk, ha sorsunkhoz szegődnél*

S karjára venne minket az Idő És elérkezne hozzánk nagy sietve A megtervezett gyönyörű jövő.

Ne légy szeszélyes, kiszámíthatatlan,

Némítsd el mind a fegyverek csövét,

Árassz meleget, fényt azon a tájon Hol még az élet rideg és sötét. Pohárcsengéssel, pezsgődurrogással Dallal köszönt a nép, a nagy család.

Csupa forgatag, karnevál az utca Szólnak a színes papírtrombiták.

Kacsintó parancs ma jókedv és mámor Egy kis pityőkás, nótás hangulat.

Igyunk a bűvös, gyöngyöző pohárbői Temessük el a régi gondokat. —

Tizenkét néma, titokzatos hónap!

Te most kezdődő, ébredő világ!

Csapra verjük ünneplésedre sorba Tokaj, Mór, Gyöngyös, Badacsony borát.

BALOG," B£A/f

Aszú

Ó, gondolatok, szívem riadalmát csitítók, rendező elvek a sistergő káoszon!

A hídon, melyet rontó áradat szétszakított, zúgó seregetek töretlen átoson.

Gátak a rohanó ösztönök sodra eUen, szárnyak a suhanó, feszült egek iránt, aranymetszés, arány, kövekben, levelekben, törvénybe tört valóság, szabály, életre szánt Gondolatok, ti fáradt erekben szétsugárzók, ne hagyjatok bolyongni lapos mélyföldeken! Emeljetek magasba, ahonnan messze látok, s ahol az eszmék ízes aszúbora terem!

ean

Kint vadul fütyült a szél. s kegyetlenül kavarta a havat. 1844-et írt a kalendárium.

Eger városának Makiári úti csárdájában vidáman poharaz- tak—falatoztak az Alföldről a hegyek közé tartó vásárosok. Az egyik kecskelábú asztalnál két idős jobbágy és egy fiatal legény iszogatott. A legöregebb Varró János volt, a szilvás: uradalom kiöregedett lovásza. Mellette pipált a ve je, Balogh Márton, amellett pedig unokája, az András. (A fiatal legén} alig múlt tizenhat esztendős, s benne én hajdani dédapámat tiszteltem.)

Amint ott beszélgettek, s ed- degélnek, hát egyszer csak knyílik a csárda ajtaja, s egészen fiatal ember lép be.

— Adj isten jó estét — köszönt illedelmesen a jövevény, de szavát alig lehet hallani a füstös zajtól... Hamarosan körülnézett, hogy hová is ülhetne, de bizony üres heiy nem volt sehol.

— Héj, deákuram! — kiáltott feléje az öreg Varró János észrevevén az idegen tanácstalanságát. — Gyöjjék kelmed ide. itt még szorítunk egy hebet!

— Nagyon köszönöm, bátyáim — válaszolta a deák, majd malaclopó köpenyét leemelvén p válláról, az asztalhoz telepedett.

—Talán bizony Patakról jött a deák uram? — kíváncsiskodott András, a fiatal legény.

— Nem tagadom, jártam már arrafelé is. Sokfelé megfordultam én. De most Debrecenből indultam, s Pestre igyekszem.

— Hm, hm — csóválta a fezt az agg Varró János. — A ‘úrnak mennie kell hóban— fagyban, ha az ura parancsolja. No de a deáknak telente az iskolában van a helye.

— Nékem már régen kitelt az oskola. Én már obsitos katona is vagyok.

A három jobbágy összenézett, hitték is, nem is a dolgot, mivel fiatalnak találták ahhoz 3 jövevényt.

A vándordeák pedig, kinek kékre—zöldre fagyott tagjai lassan felmelegedtek, elővette kicsiny tarisznyáját, amiben cipó s egv-két harapásnyi avas szalonna lapult. Az öreg Varró, az agg nagyapa, meglenetten és szánalommal nézte a kevés ételt falatozó farkaséhes deákot. Nem állhatta meg, hogv meg ne kockáztassa a kérdést:

— Kend ugye, deák uram, nem lakott jól?

— Nem biz én, de hát hun

kerék, hun talp — elméskedett a deák, s flegmatikus ábrázat- tal becsattintotta bicskáját.

— Ejnye, ejnye — csóválta a fejét az öreg Varró. Kelmed csakugyan egykedvűen viseli fránya állapotját... No de nem addig van a! Ennyi ele- ség nem elég egy ilyen fiatalnak ... Ha nem veszi kelmed tolakodásnak, s nem veti meg a miénket, hát fogadja meg a tarisznyát, oszt falatozzék belőle. Kerülközik még benne szalonna is, kolbász is.

S az agyonfagyott vándornak, ki keserű szívvel bár, de lobogó reménnyel rótta a havas országutakat, hogy csodás terveit valóra váltsa a Duna városában, most akarata ellenére is könnybe lábadt a szeme. Ennyi őszinte, s rábeszélő jóságnak nem tudott ellenállni.. S amikor pedig az ismeretlen befejezi“ az evést, hát az öreg Varró hozatott neki egy mcsszely jó piros egri bort.

A deák uram sáoadt arca hamarosan kipirosódott. s úti poggyászából egv kézzel teleírt papírköteget vett elő.

— Hát kedves bátyám, hangbéli tehetséggel nem dicseked- hetem, de van egy pár verso

nemzeti költőt megillető természetes tisztelet Ám ez a tisztelet viszonylag kevesekben fonódik össze a mű sokoldalú ismeretével. Tizenöt vagy húsz vers halványuló emléke nem elegendő ahhoz, hogy igaz képet adjon Petőfiről. Ismerni kell a Nemzeti dalt —, de érdemes megismerni, meg kell ismerni az Egy goromba tábornokhoz merész-önérzetes sorait, s a sorok mögött húzódó keserves tényeket. Ismerni kell a Szeretlek, kedvesem megkapó, elragadó vallomását, de érdemes megismerni, meg kell ismerni a Pacsirtaszót hallok megint fájóan igaz, bús-férfia- san zengő sorait is. Ismerni kell a klasszikus költői felhívást