Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
FARKAS ANDRÄS: Afrika Fekete földön önt araknak Fekete fából máglyát raknak, Fekete gallyat gyújtanak. Pattan a tűz, s a pillának Urak fekete lelke, vére Vörösen hull a föld füvére^ S mire a fűről földre ér, Jog lesz belőle, — hófehér... POLNER ZOLTÁN: Költészet Elnézlek költészet, amint itt sétálsz mellettem e zajos forgatagban. Immár nem nyugtatsz ugyan, de nem is lázítsz bár érted rég mindent odahagytam. KI tárnák mélyére száll, sejti az csak mit jelent addig eget feledni amíg az izzadt test önmagát a szénből, vasból reggelre újra teremti. Nélküled talán sokkal egyszerűbben s régen nyugodtabban is élhetnék, de ki foghat le, ha megcsap hajad fojtó Rlata, s rám támad az emlék. Emeltem volna részegen kezet rád ▼adui arcodba sújtottam volna, ▼agy talán az ifjúságom, kárhoztassam s ordítozzak: éretlen ringyója. Hozzád hasonlót hiába keresnék ▼eled ébredek és veled alszom. Egyetlen szerelmem! Lehajtom kezedre esténként csöndesen az arcom. Lázas vagyok, hacsak téged idézlek míg csatangolok esőben, szélben, s hogy szavaidat majd tisztán ejthessem ki tiéd akarok lenni egészen. Utak snhogó, forró pora vagy te. Mindig, mindenütt előttem látlak. Országszerző, dolgos forradalom estig. Toborzó öröm, hűség. Hazám vagy. Te csak Itt lehetsz teljesen boldog s ki méltó hozzád az mind dicsérjen! Bárcsak őriznéd egy-egy szavam sokáig hiszen gondolataidat is értem! Ne tévessz szem elöl, h’ggy bennem, hogy ne fintorogjanak mint bohócon! Elnézlek költészet, amint itt mellettem sétálsz, s mint a rühes vakaródzom! A derűit téli hajnalokat szerette Ambrus; nagy csend volt és szikrázó hideg; fülére húzta prémsapkáját, nagy biztosítótűvei összekapcsolta nyakán a kabátgallér, és bár kezét minduntalan összedörzsölte, nem fázott. Vállán ormótlan rongyszatyor lógott, benne összekoccantak a fél- és egészliteres tejesüvegek... A lába — a lába nem fázott Ambrusnak: falába volt. Az egyik térd alól, a másik combból felcsatolva. Óvatosan lépdelt, vigyáznia kellett, hogy el ne vágódjon a síkos úton. Ahogy ment most az ütem, autódudálást hallott. Hátranézett. A fekete hajú jött a teherkocsijával. Amint mellé ért, egészen lelassította a gépet, félig kihajolt a kabinaj- tón, kiintett: — Jó reggelt, papa! Széles mosollyal visszabólintott. Kedves fiú ez a Feketehajú. Nem tudta a nevét, azért csak így nevezte. Minden reggel erre jár a kocsijával, éppen ebben az órában. Valami vállalatnak hord ócskavasakat. — Érdekes — gondolta mindig —, van ilyen vállalat, ahol összegyűjtik a sok ócskaságot és eladják. Okos emberek. Elismeréssel gondolt aa ügyes emberekre. Ó sohasem volt okos. Már ami a leleményességet illeti. Mindig kibabrált vele a sexre, el is ment a kedve mindentől. Nem maradt más a háború után, mint a romos lakás; az asszonynak csak a sírját találta meg, a szomszédok vezették ki a temetőbe. Mással is megesett ez így, mégis sokan kilábaltak a bajokból. De hát Ambrusnak ott maradtak a lábai a front- kórházban. — Ambrus bácsi! Hej, hideg van ma, fene ezt a belet!... Felkapta fejét a hangra. Fercsi, a kifutófiú tririklizett el mellette. — Hopp! Várjon már — fékezte le járművét. Leugrott a nyeregből. Fekete, vastag síruhájában úgy pattogott, mint egy ördögfióka. Felemelte a ponyvát és két jó illatú, friss pogácsát nyomott az öreg markába. — Na, tegye el gyorsan. Hogy van? 6ZAK0NYI KÍROL'J: Meg sem várta a választ, visszapattant a nyeregbe és kicsit felágaskodva nyomkodni kezdte a pedált. — Isten áldja, sietek! Fejcsóválva nézett a fiú után. Micsoda imposztor! Tenyerét melegítette a pogácsa, szívét a kedvesség, ami a fiúból áradt ezen a fagyos téli reggelen. Miket ki nem talál? Tegnap zsemlét adott Az isten áldja meg... Betért az egyik házba. Bar juszán még ott ült néhány morzsaszemecske. Letette a tejet. Kövér asszonyság lakott itt, s mint a kövérek általában: kedélyes volt — No, Ambrus — mondta —, hogy aludt az éjjel! ' — Keservesen — panaszolta. — A kályhám kicsi, hamar kihűl, hajnalban már olyan hideg a szoba... Űjnyi rések vannak az ajtón, ablakon. A láA magyar líra évszázado** kon keresztül közéleti Ihletésű elkötelezett költészet volt. Irodalmunk — igy költészetünk fő vonulata is — szorosan kapcsolódik népünk évszázados küzdelmeihez, függetlenségéért és szabadságáért vívott harcaihoz. Balassi Bálinttól és Batsányi Jánostól a reformkor nagy költőin keresztül századunkig kijelölhető az a közösségi erkölcs parancsára hevülő poézis, amely mindig is a nép szolgálatát, küzdelemre serkentését tartotta morális kötelességének. Többszörösen érvényes ez századunk magyar költészetére, amely században társadalmakat formáló forradalmak, ellenforradalmak és háborúk tették próbára a költői hűséget. Hű maradni a néphez, vállalni sorsát, de egyéni költői világban elkerülni a provincializmus egy ország határai közé szorított korlátáit, — olyan feladat, amellyel csak a tehetség birkózhat sikerrel. Illyés Gyula olyan költő, kinek tehetsége kiállta a próbát: legújabban megjelent kötete, a Dőlt vitorla is igazolja ezt. Tudtuk mi Illyésről, hogy nagy költő: kétszer is Kossuth - díj jelezte tehetsége elismerését. Tudtuk, hogy 1956-ós kötetének, a Kézfogások címűnek nagy verseiben (Bartók, stb.) felszabadulás utáni költészetünk Illyés lírájával emelkedett világirodalmi szintre. De mindig is éreztük, hogy ennek a magyar közösségi árammal összefonódó lírának európai elismerése sem várathat sokáig magára. Az 1965-ös esztendő megérlelte várakozásunk gyümölcsét: a belgiumi, Knok- ke-le-Zoute-ban megtartott nemzetközi költői biennálén a költészet nagydíját Illyés Gyula kapta. Egy évszázados költői törekvés, magatartás nemzetközi elismerése ez a nagy- díj, de egy magyarságát mindig megőrző, szellemét európai É>5 iroda'mom Híves Gyuláról — kritika helyett szintre emelő költő elismerése is. — 1 Illyés 1956-ig terí aő * költői pályája már kiformálta költészetének alapszövetét. A Bartók-vers haza- fisága és egyetemes humánuma a célokért küzdő, eszmékkel birkózó emberiség ádámi konfliktusát is vetítette. Petőfi egyszerűsége, Berzsenyi és Vörösmarty pátosza és a huszadik századi avantgárd modernsége egyként benne volt már költészetében. Üj kötetét — a Dőlt vitorla címűt — azzal a meggyőződéssel forgatjuk, amit az előszóban ő maga ír: „A kötetet, amely nem lep meg, azaz nem ad újat abból, ami csak versben mondható el, kár kinyitni. Boldogan szokjuk meg a költőket. De viszolygunk, ha megszokottal traktálnak”. Az értéket mérő szint magas tehát. De Illyés biztosan győzi ezt a szintet a maga állította mércével: „... a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát úgy újszerűén, hogy mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki-szabadon lehet műbe tömöríteni.. Van ebben a kötetben egy téma-motívum, amelyet már a Bartók is vetített, és ami itt vezérszólammá mélyül, a népéhez hű költő szubjektuma által egyetemesen emberivé emelt küzdés, amely a jövőbe tekint. Az erkölcsi parancsot, a „nem menekülhetsz” kötelezettségét Illyés most sem felejti: „Ügy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: az lesz a mű, mit néped lelke diktál”. A nép lelke pedig a természet apró mozzanatába vetített filozofikus dialektikával parancsolja „ős hitét a nagy akaratnak — annak, mely jégkorszak fölött nyert diadalmat.” A diadalmas akarat, a né- ” pet harcaiban megőrző erő, a célokért, eszmékért a legmélyebb pontról is elinduló küzdés: „az a múlt táplálta erő, mely érted száll harcba, jövő: örökös élet” — írja Ily- lyés újabb nagyverseinek egyikében, a Bevezetés egy Ko- dály-hangversenyhez címűben. A múlt a jelen harcaiban termi a jövőt — az élet dialektikájának ilyen egyszerűséggel, egyetemességgel való megfogalmazása, ez az a jó, szép és igaz, amiért érdemes Illyés új kötetét kinyitni. A kötet címadó verse szinte a küzdés szimbólumává emeli a két versszaknyi igazságot: az élet a legmélyebbről is előrelendül, miként az árboc és vitorla, amely akkor repül előre leg- győztesebben, amikor legmélyebbre dől! Szerencsés kezű költő Ily- lyés Gyula: amihez nyúl, az versbe formálódik. Egy villanás a természetben, amely azonnal elnyeri szélesebb emberi értelmét (Szigorú tél, Varjak, Meggyfák, stb.) vagy a szépen változó világ (Mozgó világ), vagy a magát szemlélő költő kesernyés higgadtsága (Büntetés) — mind vers; be kerül Illyésnél, egyszerű közvetlenséggel, cifraság nélkül, mégis magában hordozva a világ törvényszerű bonyolúlt- ságát I llyés verseinek varázsát ez az egyszerűségében is felemelő hevület adja, amely a drámaíró Illyés izzó dialógusainak poétikus szépségére emlékeztet. Valószínűleg nem véletlenül: hiszen — már említettük — e kötet vezérszólama a célokért, eszmékért küzdő és mindig talpraálló ember ádámi konfliktusa, amely valóban mély drámaiságot hordoz, de mélységes optimizmust is, az emberiség, a nén. a költő sorsát, jövőjét illetően. A Dőlt vitorla újat ad a próza-versekkel is. Itt is bebizonyosodik, hogy Illyés elve az egyszerűség. Benne van ezekben a próza-versekben a modern formabontás újszerűsége, de átszövi mindezt Illyés kristálytiszta, és a nép tökéletes ismeretéből fakadó gondolatvezetése. Előszavában elkülöníti ezeket a prózában írt költeményeket a „költőire pön- dörített prózától”, de ezek a •költemények adnak a kötetnek epikus higgadtságot, mindig megőrizve a próza-vers gondolatritmusának, lüktető, csendülő szavainak költői szépségét is. Említsük még meg — észre kell vennünk! — Illyés költői nyelvének szépségét, amely ebben a kötetben is ragyogó nyelvi ékszereket termett. Gazdagon áramlik ez a népnyelven felnövő nyelv, képeiben, hasonlataiban, szavaiban felmutatva modernségét. Illyés modern, népi és intellektuálisan európai költő, kinek költészetét egyetlen vezérlő gondolat tölti meg: a múltból a jövendőbe haladó magvar nép szolgálata. rte éppen ezt a népsorsot emeli egyéni világén keresztül általánosan érvényessé, úgy tud nemzeti lenni, hogy egyben egyetemes emberi is. Ez pedig már klasszikus szintre emeli költészetét. E, Nagy Sándor bam Is fáj. Mindig szaggat a sebhely. Meg mintha a lábam- feje is fájna. Ki hallott már ilyet? Mióta nincs nekem lá- bamfeje és mégis fáj. — Csakugyan? — Néha annyira fáj, hogy felszisszenek. — Képzelődik. — Nem. Pontosan érzem... Rossz ám ez a sok mászkál ás. A derekam majd leszakad. Tudja, mi kéne? — Autó. — Autó a csodát! Olyan tricikli. Olyan, mint a nyomorékoknak van. Arra gyűjtök. — Gyűjt? — Az asszony meggyújtotta a rezsót, feltette forralni a tejet. — Aztán mennyi van már? — Hát nem sok. Azt mondják, kéz alatt megkapnám ezerötért. — Mi az magának..! — Mi az nekem... ugye? Na, kezét csókolom, mert mindjárt dél lesz... „Olyan nyomorék-tricikli kéne csakugyan” — mondta magában amint tovább ment a kerítések mellett. Itt is nagyon kellett vigyáznia, mert féloldalasán fagyott meg az út, a bal lába minduntalan a jobb alá csúszott. Néha — érdekes — egészen elveszíti az ember az egyensúlyát, s akkor vége. bizonytalanná válik, alig mer megtenni egy lépést is. — Idővel motort is szerelnék rá, az nagyon praktikus, akkor másféle munkát vállalhatnék, hallottam egy lábnélküliről, aki gázpalackokat szállít házakhoz... A másik háznál erről beszélt, pedig itt egy szűkszavú agglegény vette át a tejesüvegeket — Mit tetszik gondolni — kérdezte alázatosan Ambrus —, mennyibe kerülhet egy olyan háromkerekű jármű, ami a nyomorékoknak van? Valaki azt mondta nekem, hogy ezerötért kéz alatt... Kinn, az úton, a szemeteskocsissal találkozott. Éppen a ház előtt ment éL Nagy, bőr- kötényes ember volt és olyan szürke, furcsa szagú, mint a kályhahamu. Állt a bakon, egyik kezével a gyeplőt fogta, a másikkal meg egy éles hangú csengőt rázott. — Jó reggelt, Ambrus — szállt le a kocsiról. Asszonyok hozták szemetesvödrüket. Ambrus megállt, megkapaszkodott egy vékony fa derekában, mert kezdett elfáradni a csúszkálásban. — Mi újság? — kérdezte a bőrkötényestől. — Gyúrjuk az ipart. Na, mi van, akad még tüzelője? Ha elfogyott, majd kimegyünk a szeméttelepre. Körülnézhet. — Nagyon köszönöm. A szemetes erős ember volt, mint a pelyhet, úgy emlegette a sok szemetes edényt, egykettőre felpakolta valameny- nyit — Mondja csak — kérdezi» Ambrus. — Magának nincs valami mechanikus ismerőse? — Mechanikus? Minek? — Tudja, fáj a lábam. A derekam majd leszakad mindig. Egy olyan háromkerekű izét szeretnék ... Érti, nem? Beleülnék, hajtanám a kezemmel, mint a többiek... a nyomorékok. — Hm... — verte le magúról nagyjából a port a szemetes. — Az elég drága lehet — Elég drága, de anéfldR már nehéz nekem boldogulni. Megvárta, míg a szemetes felugrott a bakra és újra rázni kezdte a csengőt — Na, isten áldja! — Isten áldja — kiáltotta túl a szemetes. — Ha tudok valamit, majd szólok. Egy halkneszű autó Jött «dókor, és ő el akart ugrani. Nem volt útban, de megijedt a sur- ranástól. Az út elég gödrös volt a jég hepehupás. EH vesztette a lába alól a talajt még a fa után akart kapni, de nem sikerült... Végigzuhant a földön, az üvegek nagy csörömpöléssel összetörtek, a JégeH tej és lassan szivárgó vér folyt össze rózsaszín patakocskává... — A kórháziban van — sélte a szemetes este a déglóben. Nagyfröccsöt ivott három-négy kortyin tásra, fel- haj to U egy pohárral, — Éss láttam, hiszen akkor váltunk el — magyarázta a többieknek. Néhány házmester volt ottí meg a fekete hajú sofőr. — A fejét verte be, meg összevágta magát.. Kiáltani sem tudtam, olyan hirtelen történt — Veszélyes? — kérdezte a aoför. — Nem sokat mondott « men tóorvos. A feje... lett valami baj. Nem veit gánáL — Mennyit beszéltek róla!-* szólt egy matróztrfkós rakodó- munkás. — Mintha a rokonotok lenne. Melyikötök rokonar? — Egyikönknek sem — felelte röviden a fekete hajú. — Csak szerencsétlen. ÉpQ elég baja van. És nincs senkije — mondotta a szemetes. — Na és? Ki törődik velői tek? Vagy velem? Nem értem, hogy lehet egy vadidegennel ennyit foglalkozni? — Nem vadidegen — ft**> tyant fel az egyik házmester. — Jól Ismerjük. A háború tönkretette és tejet hord kt. Abból él meg más, apró munkából. Neked megvan mindkét lábad, mindkét kezed... Egészséges vagy. Hála isten, én is.. . Mit kell itt magyarázni? — Szép szavak! — mondta a matróztrikós és elment Kicsit szégyellte magát — Triciklit szeretett volna —• mondta maga elé a szemetei — Éppen arról beszéltünk. Hogy akkor könnyebb lenne a sorsa. — Az biztos, bólintott a sofőr, — Kérdezte, hogy nincs-© valami mechanikus ismerősöm. — Mechanikus? — Aki szerezne olcsón, — Hm... — Mit gondolsz? — Segíteni kéne rajta. Hallgattak. — Nekem az apám elesett a fronton — mondta a sofőr és a poharába nézett. — Nagyon derék ember volt. — összeadhatnánk pár forintot — mondta az egyik házmester. Közelebb ültek az asztalhoz. Valami egybevonzotta őket. Mintha csak itt, az asztalnál lenne meleg, s arrébb fáznának. Várjunk csak — ráncolta a homlokát a sofőr. — Én mindenféle ócskavasat hordok. Szerelni is tudok. Talán majd akad valami. — Én is körülnézek — szólt a bőrkötényes. — A szeméttelep eyész kincsesbánya... — Telefonálni kéne a kórházba. Mégis: hogy van?... A fekete sofőr odament •, kasszához és tárcsázott—
