Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
VIGH TIBOR: LÍRAI JEGYZET trVEMTt A csúszós, havas műúton pótkocsis teherautó küszködött Neki-nekilendült az emelkedőnek, de a kritikus ponton megcsúsztak a kerekek, tehetetlenül pörögtek. A vattakabátba bújt sofőr kivágta az ajtót nagyot káromkodott lapátot keresgélt aztán az árok széléről havas rögöket dobált a kerekek élé. Alkonyodat! A táj olyan volt mintha finom tollal raj- eoílták volna. Távoli havas csúcsok vették körül a fúrótornyokat a hevenyészett bar rakkokat a műút mentén sápadtan pislákoltak a villany- körték. Testetlenül ereszkedett alá a tejfehér köd, egyre kevesebbet lehetett látni. Az autók, gépek törte göröngyös úton tartott a barakkok felé. Ormótlan csizmájával belerúgott egy kődarabba, s magában szidta azt is, aki kitalálta ezt az egész telepet Időnként megdörzsölte a kezét, aztán fázósan a zsebébe dugta. Egy ismerőséhez ment be a városba, még déltájban felkapaszkodott egy befelé tartó teherautóra. Visszafelé már nem volt szerencséje, gyalogosan rótta a kilométereket Kihalt volt minden a barakkok körűi. Havas gépek, magasba nyúló tornyok »öté tlettek, néhány hópihe kezdett szálldogálni. A legtöbben már elmentek, néhányan maradtak csupán az apróbb munkákat elvégezni, vigyázni a felszerelésre. Alig volt mit csinálni, kedvetlenül, únottan lézengtek naphosszat az emberek. A fene vinné él, csak én tadok ilyen marha lenni — mérgelődött magában. Belökte az ajtót, arcát megcsapta a meleg pára. A sarokban vörösen izzott a parányi vaskályha, a petróleumlámpák kísérteties, imbolygó fényeket vetettek a borostás, elnyűtt arcokra. Néhányan kártyáztak, az egyik idősebb ember Jó étvággyal Bzalonnázott, valaki vicceket mesélt. Az asztalon demizsom állt, körülötte bádog, meg műanyag poharakkal. Az alkohol szaga keveredett az olajos ruhák, kabátok bűzével. — Gyere, haver — szólt oda neki az idősebbik Kovács — ma tartja a vén Blaskó a névnapját. Az emberek felnevettek, s kínálgatták a bort. — Igyál, mosakodni úgyse Jó benne — röhögött Szabó, az egyik segédmunkás —, arra savanyú! Levetette a kabátját, felakasztotta a fogasra, aztán levette a polcról a poharát. — Na, töltsön bele, öregúr, ne sajnálja! Ne reszkessen a keze, mert többet önt mellé, mint amennyi a pohárba fér! Az öreg Blaskó megtöltötte a poharakat, koccintottak. Lehajtotta a bort, aztán megszólalt: — De kár is mondani, mert ilyen bortól nem hal meg az ember. Legfeljebb kimúlik... Lassanként egyre jobb kedvre derültek. Az idősebbek magyar nótákat kezdtek dúdol- gatni. — Hát azt ismered, hogy... Kecskebéka felmászott a fűzfára? — kérdezte mindenkitől az idősebbik Kovács. — Csudajó nóta az, még fiatal karomban... — Hagyja csak, bátyám, M ismeri ezeket a múzeumi ócskaságokat — nevetett fel Szabó, a fiatal segédmunkás. — Ma már a tviszt a divat. Abban van a pláne! — Ócskaság, az a bolond te- Jed — hördült fél az öreg — még hegy neki ez ócskaság! Nektek csak a hülyeségeken jár az eszetek. De azon aztán szaporán. Sziszt — ...vagy mi az istennyila, ez kell nekik. — Na JÓ! van, öreg, ne háborodjon, — nevetett, a segédmunkás, — aki izgul, az hamar bedilizik. Benne volt az újságban. Egyre rosszabbul érezte megát. Idegesítette a többiek nevetése, hangoskodása, legszívesebben káromkodott volna mindenkire. A délután is unalmasan telt, aztán a sok gyaloglás, most meg ez a kollektív piálás. Éppen ez hiányzott neki! Undorodott mindenkitől, átkozta magát, hogy pont ide kellett jönnie dolgozni. Savanyú, undorító ízt érzett a szájában. Hányingerem van az egész brancstól — gondolta. Én, hülye. Keresni, azt lehet, az igaz, de itt az isten háta mögött még el sem lehet költeni A többiek énekelni kezdtek. Mindeniki azt, ami neki a legkedvesebb volt, részeg hangon fújták a szövegeket. Pokoli volt a káosz. Valakinek eszébe jutott, hogy Mészárosnak, a cigánynak itt a hegedűje. — Játssz már valamit! — szóltak neki. A cigány élőhalászta a rozzant hangszert, cincogni kezdett — Ne azt hanem a másikat! Erősebben, a szentségit neki! Máma ingyen muzsikálsz, add bele, ami belevaló — nevettek, énekeltek. Felvette a kabátját kiment az ajtón. Csípős, tiszta levegő csapta meg az arcát Cigarettára gyújtott nagyokat szívott a füstből. Az országút felől halk, alig hallható motorzúgás hallatszott Szabó, a segédmunkás kitá- molygott. Mellé állt beszélni kezdett — Van egy nő a városban. Be kéne hozzá menni. Jó nő, biztosan van piája is. — Hagyj bőrén — vágott közbe és elfordult — Mit játszod meg magad, apuskám? ... Na, menjünk be hozzá! Mind a ketten hallgattak. Nézték a havas hegyeket a völgyet, ahol sápadtan pislogtak a fények. A segédmunkás bement, kis idő múlva a cigánnyal tért vissza, — Most nekem játszol, de nem ingyen. — Százast lobogtatott a cigány előtt — Tudod azt hogy: Wartburg, vagy Pobeda? Nem? Hát azt, hogy Fenn a hold is elhajolt? Azt sem? Kisapám, te el vagy maradva a fejlődéstől — röhögött. — Micsoda cigány vagy te? No, de ne mondd, hogy nem vagyok úriember. Látod ezt a százast? Megkapod, ha át- ugrod a saját árnyékod. Áll a fogadás? Na, rajta, ugorj, füstös! Egy... kettő... hopp! Ugrás közben elgáncsolta a cigány lábát. Az nagyot huppant rá a hegedűre, reccsent a hangszer. Elnyúlva feküdt hangtalanul. A segédmunkás nagyot röhögött — Látod, apafej, még ezt is gyakorolni kell. Ha megy, majd megkapod a százast... Odalépett a segédmunkáshoz. — Te, állat — sziszegte a fogai között. Keze ökölbe szorult ránézett a földön fekvő cigányra. — Te hülye állat — mondta, s a keze ütésre lendült A segédmunkás elhajolt kikerülte az ütést Aztán ő ütött Szeme résnyire húzódott, s ökle pörölyként sújtott a másik fejére. 1.. Estében úgy látta, hogy megbillent az ég, a távoli, rideg csillagokkal együtt KURT KLINGER (Ausztria) POLNER ZOLTÁN: Római szilveszter VIETNAM L Csillagok között Száguldó Föld Felséges-szomorúan Hajt engem bolygó-útján Vakon, keresztül-kasul a Macskaként dorom-dorom-doromboló városon. A boldog újévre! Ócsíka újságokból Előbámuló mumus. Kis váza-szilánk. Kis csók-szilánk, Pattogj magasra^ Fel, az izzó Szoba oromzatáig. Augurok! Üvegen táncolunk. Fényképeken táncolunk: (A mama menyasszony-díszben, Az apa uniformisban, Egy barát, a New Haven-4 Velük; „futó ismerősök” nincsenek rajta.) Kopár lim-lom Hullja körül a hamvadó Csillagok diadalmenetét Szórjatok csak ránk, ragazzo-k, Tömjént, míg csak élünk. Isten-képek vagyunk mi, Kiknek reszkető lába Iszapba ragad« IL Sokasodnak a gonosz időit lm, az USA-követség Fordján Kipukkant egy gumi. A harangok, mint Megtébolyult verébfajok Vihart zúgnak le a torony ökléből. Az acélos fény« Az acélos fény, Villan a dombtetőkön« S aztán pucér-arcod« Medúza. A Campagna bor-áztatta halotti leple Vár immár reánk. Fordította: Bán Ervin Elpusztulnak a fák, tébolyult rizsföldeik kiáltoznak a hajnali napban. Az anyák sötét árnyéka lángol a szélben de a dzsungel kipusztíthatatlan, A tűz dögvészét feltámasztja az éjjel zokogás támad lázas szavakban és beszakad az ég, a völgyek felrobbannak de a dzsungel kipusztíthatatlan. Fekete föld vérzik a halottak ajkán az élők könnyig gyászban, haragban a a szülőföld súlyos fehér zászlói égnek de a dzsungel kipusztíthatatlan« A dzsungel ez az ősi, vad kiáltás ez a szabadsághoz szokott tenger ez á forró szívdobogás a végső harcig Vietnam, dzsungaled minden ember! FORGÁCS KAROLY: A VÁROS FELRAGYOG Kürt bődül fel a síneken, a Kandó-mozdony így üzen a sorompónak. A dinamó nagy tekercsein bársonyköpenyben az éj hasal elrejtetten, hogy a tarló tüskéit hagyva tova: a várost elfoglalja. És leugrik a sorompónál. Az árnyék rá rejteket pólyái. A keskeny utcákat megszállja« ráterül kertre, udvarra, házra, s mikor seregét összeterelte: némán támad a fényjelekre. A lámpa-sorok mint csillag-hősök fényzáporral lövik a győzőt, hiába. A harc szélmalomharc. — Tüzet szüntess. Ne félj, meg nem halsz. — Súgják a lámpák egymás fülébe, s a háborúnak egyszerre vége szakad. Ragyogásuk csillagot öl, a győztes éjben úgy tündököl, karjukat megadóan felnyújtják: így világít ezer kigyúlt ág. A megállt időben csendesen, csendhópihék lassacskán szállanak, s pici pelyhekben váltamra billeg az ég. Magammal ballagok egy téren át megállt időben csendesen, s megostromolnak gyermekkorom ........................... el nem hajított hólabdái. Cinke Ferenc: Anyám ikonja I*