Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
-/ Ott, ahol az út az erdőben folytatódott, úgy álltak a fák, Riint a kerítés. A kerékpárlámpa keskeny rést vágott a feketeségben, s Valériának úgy tetszett, mintha még szorosabban zárkóztak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikkcakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára megmegbillent a gép. A tanítónő a* út közepén haladt a gyakorlott kerékpáros egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz az erdőn át Kettő a tizenhatból, mely hazáig tartott A kövek zizegtek, pattantak a gumi alatt, különben csönd vette körüL Valéria most Is, mint máskor, magában dúdolt De csak este. Reggel az iskolábamenet bámulhatta az erdőt innen a nyeregből. A hajlatokban bú- vó bokrocskákat, az öles farakásokat, amiket nemrég raktak le a favágók. Tanúja volt az őszi változásnak, hogyan gyarapodik az avar a tölgyek tövében. Este fárasztóbb az út a korai esteledés is megfosztja öt útla látványosságaitól. Ilyenkor elvétve egy nyúl, vagy őz szalad át keresztbe az úton, riad szemű, szökkenő állatok. Nagy ritkán jön vele szembe egy-egy jármű, fát hordó szekerek, munkások kerékpáron, néha a szövetkezet teherautója, mely árut vin abba a községbe, ahol 6 tanít ■ melynek sem vasútállomása, sem autóbusz- vonala nincsen. A dúdolásra néhány hónapja szokott rá Talán amióta egy néprádiót tett be szobájába a kútásó. El alvás előtt szerette hallgatni az új zeneszámokat Elég jó veit a hallása, a képzőben énekre Is oktatták, s amikor idejött, már az első héten rábízták az iskolai kórus vezénylését És ml mindent bíztak még rá Rendet csináltak a szertárban, a falusi könyvtárban, az Iskolaudvarban. Igazgatója egy hajlott hátú. Öregedő férfi, mindig jóindulatúan mosolygott rá „Egy űyen fiatal kolléganőnek ez még szórakozás Is". Talán szórakozás ez a napi harminckét kilométer Is? A tanácstitkár sajnálkozva mérte végig. „Lakást momentán nem tudunk biztosítani. Van egyetlen üres házunk, de ott gabonát tárolunk. A postásnak négy családja van, nekem is három. Istenverte környék ez. Szóval azt ajánlom, 'akjon a szomszéd faluban a kűtmester- nél, az elődje is ott lakott”. A kútásónak valóban szép szobája volt a tanítónő szamára. Néhány napja javítani kezdték az országutat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméterenKént kőrakásokat lapátoltak az út szé’ére. A kőtörőket látásból ismerte, innen toborozták őket a környező falvakból. Köszöntek is hangosan, vidáman, amikor megpillantották felbukkanni kerékpárján. Ma reggel az egyik munkás éppen a piros kannából ivott A fedőt nyújtotta felé, s biztatta: — Nem iszik egy kis erdei harmatot, kisasszony? Valéria lassított. Rámosoly- gott az emberekre, akik villájukra támaszkodva kísérték útját tekintetükkel. — Óh, én már megittam a magamét a kútból. Nevetés volt a válasz. Egyikük odakiáltotta: — Könnyű annak, aki a kút- ásónál lakik. Még elérte őt egy másik mondat is: „De megmosnám a hátát ott a kútnál”. Valéria úgy vitte magával a munkások nevetését, mint egy könnyűszövésű hálót. Most a sötétben ezek a kőrakások árnyékként guggoltak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fényét, csakúgy megnyugtatásul önmagának, valóban kövek ezek. Messziről kivehette az úthengerlő körvonalait is. Mint egy lesben álló mozdulatlan ősállat állt ott a gép. Éppen tegnap irta az anyja: •^Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy mindenféle emberek vannak, Valikám. Vigyázz magadra”. Valéria megmosolyogta azt az aggodalmat. Mitől féljen? DJálk- korában sokszor kirándult elhagyatott vidéken ezen a 5ie- rékpáron. Elfogulatlan hangon kezdett beszélgetést idegen alakokkal, aludt ismeretlen házaknál, szemtelenül viszonozta a kihívó pillantásokat, g ha ajánlatot tetteik, felszegte a fejét és kölyökös vidámsággal nevetett a dolgon. Úgy tekintette a férfiakat, mint a diáktársait, nagyon is nyílt célzásaikat hagyta kipufíanni, az volt a véleménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy ne- kivaló fiúval, az egészet nem veszi túlságosan komolyan. édesebb lesz és több is a falat, az úri törvény a múltba hull részvétlenül és társtalanul. Világuk már csak az emlékezet. Szabadság érik a romok fel ett, teremtünk nagyszerűt, hősit szépet, kik rabok voltunk, miénk lesz az éle t! A költő most már nem csak költőnek, hanem forradalmárnak is vélte magát, s hogy egy napon váratlanul a szerelem is megrohanta, műfaját is eldöntöttnek hitte. Erezte; ha valaki lírikus, akkor ő az. Elhatározta hát, hogy lerakja a modern líra alapját. A rímek már adva voltak csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig felfakadó lírája imigyen: Legszebb vagy te a legszebbek között, te, ki álmom fátylába öltözött. Vágy vagy, sóhaj, láz, muzsika, ének, végcél vagy te, sőt te vagy az élet! Harsány kiáltás az égbolt alatt, csókod ize gyógyír, cukor falat, bolygó, mely a napból a földre hull, s mig el nem érsz, bolyongsz tár stalanul, Te vagy bennem a szép emlékezet, mely átragyog forró szívem felett, '~rad gondolok, ha vágyom a szépet, mert végcél vagy, sőt te vagy az élet! E vers, e megragadó Urai vallomás nyilván nem maradt hatástalan, mert a költőnek egyre inkább és egyre több pénzre lett szüksége. Hallgatva a kor legnépszerűbb irodalmi irányzatára, elhatározta, hogy saját anyagi felsegitésére táncdalt ír, úgynevezett slágert. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Hangzott pedig az értékes dalmű imigyen: Tegnap este nyolc és kilenc között a szivem új ruhába öltözött, mert hozzám szállt dalod, az édes ének, ilyen nem volt soha, valóságos csoda, ettől kapott bennem lelket az élet. Némán álltam nyitott ablakod alatt, és neveddel írtam teli a falat, s mig az égről egy csi-csi-csillag lehull, csak állok itt és várok társtalanul. Ho-ho-hozzád fűz az emlékezet, csa-csa-csak te vagy a szívem f elett, neked adnék minden jót és szépet, ebből is tudhatod, ebből is láthatod, drágám, hogy neked rendelt az élet. Népszerű költőnk ilyen sokoldalú tapasztalat birtokában elhatározta, hogy a hazai dráma fellendítésére verses drámát ír. A rímek már adva vannak, csak a rímekhez vezető sorokat kell kicserélnie. A csere folyamatban van. A szerzővel folytatott tárgyalásokról valamennyi színházunk reménykeltőén nyilatkozott és a mű bemutatását valamennyi színházunk tervbe vette. Ez érthető. Ráérnek eldobni az egészet, ha elkészül. Szinetár György Volt egyszer egy öreg ember, aki irt egy verset, és mert senki sem verte meg emiatt, hát költő lett. Hosszú hajat növesztett, szerzett némi megbízható piszkot a körme alá, duzzadó, ócska aktatáskát cipelt a hóna alatt, amelyben mindenféle idegennyelvű könyv mocskőlódott, amitől feltétlenül te-- hetséges és feltétlenül müveit ember látszatát keltette. Szólott pedig korszerűen pesszimista költészete imigyen: Hamvasztó szél szalad a fák között, a táj komor színekbe öltözött, kihűl a szív és megfagy az ének, halált kínált most felénk az élet. Fagyott könny csillog a pillák alatt, nem döngetünk többé kaput és f al at, fogytán erőnk! Sötét semmibe hull, fáradt nemzedékünk társtalanul. Tetteink nem őrzi emlékezet, bús közöny táncol álmaink f elett, haj, pedig egykor akartunk szépet, de hajh, szemen köpött minket az élet! Ezt a müvet szűk családi körben, szűk baráti körben, szűk körű matinékon és még szűkebb körű irodalmi estéken személyesen adta elő. Valaki egyszer megjegyezte, hogy e vers elég primitív. Ettől kezdve úgy konferálta be magát, mint a modern primitivizmus úttörőjét. A felszabadulás után megrtosdott és elhatározta, hogy ismét ír egy verset. A rímek adva voltak, csak a rímekhez vezető sorokat kellett kicserélnie. Kicserélte. Szólott pedig megújult költészete imigyen: Tavaszi szél szalad áfák között. A táj vidám színekbe öltözött. Űj hangon szól a szálló ének, hurrá! Most már szép lesz az él e t! Mit nélkülöztünk századok alatt, Egyetlen fiúval levelezett, akit a kollégiumban „Lángoló Csipkebokor”-nak hívtak. A fiú levelei — mulatságosak voltak, — hetente kétszer pontosan érkeztek a postán. A kedélyes sorokon is átsugárzott a „Csipkebokor” magányossága. Ecsey —, mert az volt a neve évfolyamtársának — a megye déli részébe került, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík, homokvidék húzódik akar- erdőkkel. Neki most már fárasztóvá vált hetenként kétszer válaszolni. Nem az írás miatt. Egyszerűen nem tudott új dolgokat felfedezni barátja számára. És hónapok után a napi harminckét kilométer úgy leverte a lábáról, hogy amint végighevert az ágyon, már aludt is. A rádiót nyitva hagy ta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsolni, hogy ne zúgjon műsorzárás után a készülék. A „Lángoló Csipkebokor” meg is jegyezte: „Valcsi-< kám, ha jól emlékszem, még másodéves korunkban vitat koztunk Miller „Gyujtóoont”- ján, amikor is az megjelent. Hogyhogy, te most úgy írsz róla, mintha nem verted volna a padot kicsi ökleiddel, amikor szópárbajt folytattunk? Kihagy a memóriád, Valcsi!" Igen. Ha a memóriával nincs is baj, csak ez a pedáltaposás ... Egyszer elhatározta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott kerettagok mennyit ülnek nyeregben naponta? Azt is megkérdezné, hogy a hivatásos kerekezők álmukban nem érez- nek-e monoton himbálódzást, mintha útjukat tovább folytatnák akkor 5a Elődje, aki itt a mesternél lakott, felkerült a fővárosba, s beállt kisegítő óvónőnek egy gyári bölcsődébe. Ezt a kútásó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről fr valaki. „Látja, azt mondja, ha fenn járok, látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tu-’ dom hol van, mert ott voltam -sapatszemlén, amikor Rudolf trónörökös tartott inspiciálást”. Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ö pedig kis idő múlva visszaadta a levelét anélkül, hogy beletekintett volna. A kútásó váratlanul félbehagyta a történetet az osztrák —magyar időkről, s megkérdezte: „Maga, Valéria kisasz- szony, meddig fogja bírni itten?” Vállat vont. Mi lehet ennek a vége? Néhány év és választhat a megye északi és déli csücske között. Tanítólakást csak a házaspároknak adnak, s eljő az idő, amikor egy iskolában tanít a „Lángoló Csipkebokor”- ral. ö biológiát és számtant, a férje pedig magyart és történelmet. Így lesz, minden bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerékpárbajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszolta levelében: „Az is ; őröm, ha az ember a magyar országutákból, melynek hosz- ; sza tízezer kilométer is lehet, í alaposan megismer tizenhatot j Végeredményben az egészet : úgy is csak a Közúti Felügye,-VWWWWW^AAAA/WWVWN^WWWWVWWWWWVVWWWVVWW , lőség ismeri, s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fordulat, következett be: már építik az utat! Azt mondják, a buszforgalom végre megindul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kötöm ezt a tragacsot és Demoklesz kardjaként az ágvam. fejem felett lógatom. Én reménykedem, Mami”. Az új útszakaszon nem rázza annyira a kerékpár. Erre gondolt most is. amikor megpillantotta az úthengerlő körvonalait. Innen már csak húsz perc hazáig. Végigszaladt a kerékpárlámpa vékony csíkja a vastag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az országúton. A piros lámpa jelezte az útépítést a szélre kellett húzódni Valéria hirtelen egy árnyékot pillantott meg, s ösztönösen ráfordította a kormányt hogy a fény odavetődjék. Valóban, egy ismeretlen ott állt az út közepén és felemelte a kezét Valéria fékezett A dinamóval táplált lámpa fénye kihunyt s már csak a piros ablakú olajlámpás pislogott. Az alak még jobban a homályba veszett A tanítónő valahogy rosszat sejtett, a kedve támadt volna beletaposni a pedálba. Letette a lábát az Mat 4a • szólalt meg először: — Valami bajvan? Az ember nem válásáéit, la- nem közelebb lépett, a megfogta a kormányt A tanítónő, olyan kogaaj mintha a dobogón volna, • lármázó osztály előtt, így szólt: — Kicsoda maga, és mát akar? Hümmőgés volt a válásét. A kéz erősen tartotta a kormányt« már nem lehetett nekilódulni. — Volna szíves felelni a kéri désemre. Nincs kedvein rogni az úton. Felszólítására az alak lebb hajtotta a fejét. — Jó estét, tanítófkisanasonyű A hanggal együtt páHntaH szag csapta meg az orrát — Jó estét Maga ezt a* hengerlőt vigyázza? — Nem éppen — MdI»« férfi. — Hát? Csönd volt A tanftflnö ék a* útonálló némán álltak egymással szemben. „Olcsón nem adom — gondolta Valéria, s keze a biciklipumpához közeledett — Ha megmozdul, als* kor ezzel ütöm fejbe”. A férfi most nevetett rekedtes fej hangokkal. — Csak nem fél tőlem, tant- tókisasszony?... Ebben a pillanatban aotö< lámpa erős fénysugara vetődött rájuk. Az áruszállító kocsi érkezett vissza. A sofőr kinyitotta a fülke ajtaját — Kézi tcsókolom, Valéria kisasszony. Csak ninca valami baj? A lánynak most, ebben a pillanatban fogyott el az ereje.' Megrázta a sírás, eleresztette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi, hepehupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidől, mielőtt elérné a pályatest könnyebb szakaszát MOLNÁR LAJOS: Közietek Közelről — de mások vagytok emberek! — Pedig csak a pillanat villantja meg arcotok, és mégis érezni ahogy agyatokban a gondolat fut tova — egy győzelmes mosoly — töprengő arc — hogy lehetne ez másképp — jaj, az óvoda — a gyerek mit csinál — a születésnap — mit kéne venni még — elzártam a gázt? — Ö, a tej — persze, apunak a kalap, meg az ing — mikor csináljak nagymosást? — Ahogy bennetek átsuhan — úgy rajtam is -— ez délután arc — telihold kerek, külsejéről lerí, hogy elégedett, de benn — vajon mivel foglalkozik? — családi problémák — értekzeletek? A telefondíjért, most mennyit fizet? — És az a nő? — Beszélget, de másra figyel, hogy az utolsó karajt, ki vitte el? — Ha lesz időd — mindezt, figyeld meg egyszer — mert rohannak velünk a hétköznapok, s észre sem vesszük, egy új nap mit adott!
