Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-12 / 293. szám

Salude, Cuba! 8. Indiánok, kalózok, krokodilok — Ma nehéz napunk lesz —, fey sóhajtott fel kubai utazá­sunk derekán Matild asszony, önkéntes tolmácsunk, amikor reggel beültünk a nap hevétől átforrósodott autóba. — Megváltozott talán a prog­ram? A kérdés mögött jókora ag­godalom bújkált, hiszen erre a napra különleges egzotikumot Ígérő programot állítottak össze kubai vendéglátóink. Az eredeti terv szerint a krokodil- farm, az indián-rezervátum, a kalózok földje várt, hajókirán­dulás a Zapata-félsziget nagy­kiterjedésű mocsarai közötti tavak, hidak szövevényén, a két méternél is magasabb nád és vízinövények közül nagy cuppogással, zajjal, másfél ember hosszúságú krokodil törtetett elő. Nosza elő a fényképezőgépet. Roberto, a gépkocsivezetőnk, hogy segítsen jó beállítású ké­pet összehozni, amelyen sar­kig tátja öles száját a krokodí- lus, felkapott egy maroknyi követ és a fejéhez vágta a dül- ledt szemű óriásnak. Hogy ilyen lomha test miként tud rugóként pattanni, felfelé és előre, arról itt sikerült meg­győződni. Hála a vékony drót­rés csatornán, hogy néhány perc múlva Kuba őslakosságá­nak dicső, szomorú történel­mébe pillanthassunk. A széles tó felől cölöpös, kúp alakú házacskák, kecsesen ívelt fa- hidak, a házak között őserdei hangulatot árasztó fák, bokrok, virágok összevisszasága fogad, közöttük fehéren világító szob­rok, amelyek az indián ősla­kosság életét, munkáját, szó­rakozását, sportját elevenítik meg. Indián falu... indiánok nél­kül. A spanyol gyarmatosítók olyan pusztítást végeztek itt, Kubában, hogy hírmondó sem maradt az őslakosságból. Csak e rekonstruált szobrok, házak, öszegyűjtött szerszámaik, kul­túrájuk emlékei maradtak az Most szaporítjuk... — s ör­vendezve vitt ketrecről ketrec­re, ahol vígan ugrándoztak a mókus formájú, de annál va­lamivel nagyobb állatkák. S nemcsak Gonzalesz ápolja ilyen lelkiismeretességgel az ősi indián emlékeket, de szin­te az egész ország büszkén vallja magáénak ősei hagyo­mányát, kultúráját. Ezért építették fel itt, a mo­csár szélén a stílszerű indián falucskát, s magyarázzák lel­kesen az idevetődő idegenek­nek, mit jelentett Kubának a gyarmatosítás, s az, hogy | egyetlen őslakos sem maradt életben. Megérthettük őket. Mintha nálunk magyaráznák a vendégeknek az ősi lószer­számok és kumisz mellett, Az utóbbi időben valahogy nem tudok jól eligazodni a dátumokon. Vagy az időérzékem romlik (azt mondják, van ilyen betegség), vagy rossz a naptáram, amiben ellenőrzőm, vagy a naptárakat nem ellenőrzik. De valami itt nincs rend­ben, tessék nekem elhinni. Példákat hozok fel: Hogy jártuk meg az Országos Filharmónia hangverse­nyével. Olvastuk a Népújságban vasárnap, hogy hangver seny lesz kedden, és Michail Voszkreszenszkij szerepel. No, ez jó lesz. Elmentünk kedden este a hangversenyre, de hát — sehol semmi hangverseny... Kiderült, hogy jól elkéstünk, mert a hangversenyt már előző napon, hétfőn megtartották. Igaz, hogy ha hétfőn mentünk volna el, akkor sem hallgat­hattuk volna Voszkreszenszkijt, mert ő sajnos, hétfőn sem szerepelt. Ugyanis Voszkreszenszkij az előző filharmóric műsorban volt, és az a műsor tényleg egy keddi napon volt, de hat héttel előbb, október 9-én. (Hogy még viccesebb le­gyen, meg kell jegyeznünk, hogy Voszkreszenszkij neve ma­gyarul azt jelenti: vasárnap ...) Hát ezek után jogosan kérdezzük, hogyan igazodjék el a szegény hangversenylátogató, ha ő egyben újságolvasó is...? híres csatornákon és tavakon, aztán a több mint 200 kilomé­ternyi utazás keresztül a szi­getországon. — Nem maradt ki semmi sem! Éppen ezért lesz nehéz. Mára 42 fokot jelzett a rádió, és 82 százalékos páratartalmat. Ez bizony nem lebecsülendő bőség, ezért könnyű, fehér gar- bóingben és a néhány napja vásárolt, árnyékot adó somb- rerőban (amelynek történetét később mesélem majd el) vág­tánk neki a hosszú, sok él­ményt ígérő útnak. A remekbe épített műúton suhanva több száz éves, vas­tagtörzsű királypálmák, rende­seit, hangulatos falvak, nyüzs­gő uteájú kisvárosok, sötét-pú­pos »ebukat tenyésztő farmok, banánügetek, narancsültetvé­nyek, méregzöldbe öltözött he­gyek, s a sűrű rajokban po­Gonzalesz, a krokodilok és hmiiKik gondozója. Koszkáló lovasok, majd a vége­láthatatlan zapatai mocsárvi­lág között vitt utunk. S úgy jártunk, mint a filmszatírák­ba1} ábrázolt „turisták”, nem győztünk jobbra-balra kapkod­ni a fejünket, hogy egyetlen élményét, látnivalóját, szín­összetételét se szalasszuk el a mindinkább egzotikussá váló tájnak. Igaza lett Matild asszony­nak, az út kimerítő volt, de a 120 kilométernyi száguldás fe­szültségét, fáradságát egy csa­pásra elsöpörte a látvány, amely Guamoban fogadott. Valóságos trópusi paradi­csomba pottyantunk, ahol ezer színben pompázó délszaki vi­rágok, rózsaligetek, füzek, pál­mák, és apró tavak váltották egymást. Malomkeréknyi leve­lű tavirózsák, indián stílű „só­hajok hídja”, pálmalevél fede­lű cölöpös kunyhók, egyik ámulatból a másikba ejtettek. És amint beljebb kerültünk a 4 rMpm&G MüS. december 12., vasárnap kerítésnek, és a gyors hátraar- cot követő futásnak... simán megúsztuk, a „jól beállított” kép mégis odalett, mert futás közben amatőr fotósnak nem­igen lehet jó képet exponálnia A farkából egy jó darab azért rajta maradt a képen. Rengeteg krokodilt nevelnek itt ezen a vízifarmon, tucat­jával mészárolják le etetésük­re a kiszuperált lovakat, s ahogy a farm egyik munkása, Gonzalesz elmondta, azért nem tudják pontosan számát, mert igen sok a növendék krokodil. Az aprócska „vadak” alig két arasznyiak, s ott futkos­nak az úton, harciasán tátog- va a közeledőkre; — Ezekre a legnehezebb vi­gyázni, mindúntalan elszök­nek. Sokat a 20 kilométerre lé­vő tóból halászunk ki... ha már megnőttek. Addig szabad kosztosok — szolgál további szakszerű magyarázattal Gon­zalesz, majd azt bizonyítgatja, mennyire kifizetődő exportcikk a krokodilbőr. S ahogy beszél ezekről a lomha, cseppet sem vonzó lát- ványú állatokról, a szemével szinte simogatja őket. A kro­kodilok meg amint szájtátva, lihegve szenvednek a 40 fokos hőségtől, úgy lógatják a fejü­ket, mintha helyeselnének Gonzalesz szavaihoz. Mi viszont Matlid aszony- nak helyeselünk, aki a forró­ság enyhítésére már kalauzol is az apró halászfalu kikötője felé, hogy megkezdjük kirán­dulásunkat a Laguna de Sorro víziútján. — Ezen a vidéken — tartják a mondák — sok kincset ás­tak el a kalózok, s nagyon so­kan kísérelték már felkutatni a rejtekhelyei. Itt volt a mulató­juk, ebben a kis öbölben, ahol most az a nagy cölöpös étterem látható — magyarázza a ki­rándulóhajó kapitánya, amíg indulásra várakozunk. — Persze hogy nem találják meg a kincset. De lenne itt más helyette, az idegenforgalom, ha ki tudnánk használni ezt a vi­déket. De kevés az utas, kicsi az idegenforgalom — mutat szét a hajón, ahol valóban imitt—amott nézelődik csak egy-két utas, mint később ki­derült, az indián falu pincérei, akik váltásra indultak. Aztán felmordulnak a hajó­motorok és egyenletes tempó­ban kanyargunk a 20 kilométe­utókorra, amelyeket nagy gonddal ápoltak, rendeztek az utóbbi öt évben. — S arra vagyunk a leg­büszkébbek — magyarázták a kikötésnél segédkező hajós fiúk — hogy ezeket most már mi használjuk. Nagyon olcsó a cölöpházak bére... és remek hét végi nyaralás esik benne. Olyan büszkén beszélnek erről az indián településről, mintha tiszta indián vér csör­gedezne ereikben. Pedig zö­mében spanyolok és négerek leszármazottai, mint Gonzalesz is, aki nagy büszkén mutatta még a krokodil-fáimon az ál­tala nevelt hutijákat. — Ezek az állatok — magya­rázta — olyasféle nemzeti ele­delek voltak az indiánok éle­tében, és szőrméjüket is reme­kül fel lehetett használni. De kipusztították ezt is a spanyo­lok, később az idegen vadá­szok. Alig maradt néhány. hogy „így éltek, portyáztak, vadásztak egykoron a magya­rok, de a „civilizálást” egyet­lenegy sem élte túl közülük,” A komor gondolatok miha­marabb tovaszálltak, amikor a cölöpfalu legmagasabb házá­ban indián módra készült ebédhez invitáltak bennünket, s az ősi motívumé magastám­lás székek ölében éLmondha- tatlan és megnevezhetetlen ét­kek sorát fogyasztottuk. Visszafelé menet a kapitány egy apró sziget fái között hú­zódó alacsony épületet muta­tott: — Ez Fidel háza. Amikor sok munkája, baja van az or­szággal, ide jön felüdülést ke­resni ... Az indiánok földjére. A múltból meríteni erőt — a jelenre. (Folytatjuk) Kovács Endre Csak az vigasztalt meg később bennünket, hogy a fran­cia parasztgazdák is könnyen elkéshettek az elnökválasztás­ról ... Mert azt olvastuk a „Franciaország választás elő*"’ cí­mű írás III. folytatásában, hogy a francia gazdák „igenis De Gaulle tábornokra adják voksukat december 15-én, bár­mennyire is szidják a kormányt ...” Ez jó trükk volt a gazdáktól... Előre megfogadták, hogy odaszavaznák De Gaulle-ra december 15-én, de a francia el­nökválasztás valódi napján, december 5-én másra szavaz­tak...? Vagy ők már tudták, ami csak azóta derült ki, hogy pótválasztás lesz, mert a tábornok-elnök nem kapja meg az abszolút többséget ...1 És ez a pótválasztás december 15-én lesz...? Ezt mind tudták előre? Lehet. Mi nem tudtuk... És még egy dátum nem stimmel. Egyik napon azt ol­vastuk a lap naptár részében, hogy december ötödiké van, Olivia napja... De hát kérem, a mi naptárunkban úgy állj hogy ötödikén vasárnap van és Vilma napja. Pénteken vi­szont harmadika van és Olivia... Ki érti ezt...? Így történt aztán, hogy egyik kislányt sem köszöntöttük fel. Ha ebből valami baj lesz, lelke le­gyen rajta a (naptár)-szerkesztőknek ... (Dr. Szemes) A tavalyi naptár Eszpresszó-teraszon forgatott a stáb: egy 16 milliméteres ka­mera, egy rendező, egy operatőr, 3—4 színész és nagyobb számú slepp-garni- túra — a napfény­ben. Jobban mond­va a leendő rendező, majdani opertőr és színészjelöltek — ha majd felvételt nyer­nek a főiskolára. Az amatőrök közül az egyik csalódott fia­talembert alakított. A gyönyörű napsü­tésben csak lehajtott fejjel lézengett a ka­mera előtt. Sírt is, ha szerepe ügy kívánta. S milyen kitünően, természetesen min­den megerőltetés nél­kül játszott. Közben néha arra is gondolt: ő hogyan rendezte volna. „Meg sem csináltam volna ezt a hülye forgató- könyvet.”. Ilyenkor két kézzel verte a fe­jét. A főiskoláról érte­sítés jött: a negyedik felvételi időponja au­gusztus 16. Kikereste a naptárban: péntek­re esett. Szabadságot kért az üzemben er­re a napra és hozzá­kezdett a forgató- könyv megírásához, amit majd megren­dez. Ez az utolsó meghallgatás, utána kezébe adnak egy 16 milliméterest és gye­rünk, rendezheti etűdjét. Stábot szervezett, rohangált „jó nő kért” és szervezte a baráti tábort. Több álmatlan éjszaka után az illető pénte­ken megjelent a főis­kolán. Kongó üressé­get talált, sehol egy lélek... Most nem rendez, csak játszik egy szo ­morú fiatalembert. Nem ő a rendező, mert véletlenül a ta­valyi naptárt nézte meg és csütörtök he­lyett pénteken jelent: meg a felvételin. (berkovits) \\\\\\>í\\\Vv\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\VNV\\\\\\\\\\\V\\\\^^^ „Hány gyerek van? — ez volt régen a háziúr első kérdé­se, amikor a családfő megje­lent előtte, hogy kibérelje a la­kást. És amikor megtudta, hogy hat gyerek van a családban, sürgősen nemet mondott: „A gyerekek rosszak, tönkreteszik a lakást!” Csak nagyon nehe­zen lehetett lakást szerezni. Így is csaknem havonta ment a háziúr, végigjárta valameny- nyi lakást, és vizsla szemekkel kutatja, nem okoztak-e valami kárt a lakók. És ha nem hasz­nált a háziúr figyelmeztetése, jött a felmondólevél, sőt a ki­lakoltatás. Mert a háziúr nem szerette, ha saját házát ron­gálják. .. Most az államé a lakás. De az állam sem szereti, ha a la­kók megrongálják a falakat, ablakokat, letörik a kilincse­ket — kárt okoznak a lakás­ban. Hány családnak szerepelt legszebb álmai között az új la­kás! A modern, összkomfortos. És amikor kézhez kapták a bol­dogító kiutalást, megvalósult az álom. De vajon hogyan óv­ják, hogyan vigyázzák ezt az összkomfortos álmot a beköltö­zés után? Ezt vizsgálja az Egri Városi Tanács végrehajtó bi­zottsága. Az állandó bizottsá­gok tagjai ezekben a napok­ban sorra járják az új háza­kat, mennek lakásról lakásra és megvizsgálják, hogyan használják a bérlők az állam­tól kapott lakásokat. A többség megbecsüli a lakást Mintegy 600 új lakás ellen­őrzését tervezte a tanács vég­rehajtó bizottsága és eddig a Hadnagy utcában 120 család­Lakók és lakások hoz kopogtattak be az „ellen­őrök”, az állandó bizottságok tagjai. Kezdjük a jóval: „Megálla­pítottuk, hogy bérlőink több­sége megbecsüli és sajátjaként kezeli a lakásokat” — mondja a jelentés és csak ezután kö­vetkezik az a bizonyos „de”. De azért vannak olyan bér­lők is, akik... Akik betörik az ablakot és elfelejtik megcsináltatni, akik farönknek nézik a parkettát, vagy az alagsor betonját és azon aprítják a gyújtóst. És még többen vannak olyanok, akik hetekig, sőt hónapokig elhallgatják a rossz vízcsapok csurgását, de mégsem csinál­tatják meg azokat.. Vékony falak és hangos lakók Sok panasz hangzott el a vékony falakra és a hangos lakókra is. Noha a csendren­delet a Hadnagy utcában is ér­vényes, mégis bömbölnek a rá­diók, a lemezjátszók és a te­levízió-készülékek még este tíz óra után is. A falak pedig vékonyak. A gépesített formákon túl megvannak a csendháborítás- nak a hagyományos eszközei is. Ilyenek a családi perpatva­rok és a részeg hazatérések. S milyen nehéz éjnek idején ha­sa találni, megkeresni a sok sgyforma ajtó közül az igazit, lány szomszédot kell addig felcsengetni, amíg válaszként a riasztásra felhangzik a saját feleség jól ismert hangja... És ezután már a feleség követi el a csendháborítást.. Az alagsor szerelmesei Az alagsor rendszerint sötét és így több titkot is rejt a hosszú folyosó. Igaz, az egyik titok rendszerint felfedi ma­gát: hangos gágogással, vagy csipegéssel jelzi, hogy a Had­nagy utca lakói között van­nak, akik nemcsak tüzelőt tá­rolnak a fáskamrában. A másik titok már valami­vel kényesebb. Igaz, a házi­rend nem tiltja kategorikusan, hogy a gyerekek, a kamaszodó lányok és fiúk az alagsorban tartózkodjanak... Mégis jog­gal kifogásolják, hogy a kör­nyék gyerekhadának egész kis főhadiszállása lett az alagsor és bizony az is előfordul oly­kor, hogy letörnek egy lakatot, kinyitnak egy kamraajtót, sőt eltűnik egy motor, vagy kerék­pár is. De ez már rendőrségi ügy is egyúttal! Rosszak, neveletlenek a gye­rekek — így mondják a lakók, csak az a baj, hogy a szülők mindig a mások gyerekeire ér­tik a fenti jelzőket. Ki szereti a házmestert? A új lakótelepek csaknem valamennyi épületében van házmester is. Csakhogv - mesterek egy része nem az ál­lás kedvéért vállalta ezt a nem mindig népszerű feladatot, ha­nem elsősorban lakásért. Mert­hogy lakás is jár a házmester­WVWXVV'.VVVXXV'.V .VVV ■ — ­séghez. így aztán van olyan házmester is, aki békességben akarván élni életét, „ne legyen harag” jelszóval mindent elnéz a lakóknak. Az ilyen házmes­ter nagyon jól tudja, ki törte be a lépcsőházi ablakokat, vagy melyik gyerek célozta meg a lámpabúrát, sőt bizonyára azt is tudja, ki dézsmálja rendsze­resen az égőket, de nem szól; „ne legyen harag!” Van olyan is, aki átesik a házmesterség másik oldalára: tőle ugyan rettegnek a kör­nyék gyerekei, de ettől függet­lenül azért csak törik az ab­lak és a búra is... A lakók nagy többsége jól megfér a házmesterrel, de jobban szeretnék, ha csakugyan rendet tartana a házban, és ezt megkövetelné. másoktól is. De nem ártana, ha értene kissé a villanyhoz, valamit a vízveze­tékhez, mert így kevesebb len­ne a panasz és a lakók gondja is... ★ Hírlik, hogy vannak lakók,: akik kacsaúsztatónak használ­ják a fürdőkádat és tüzelőnek a parkettet. De erről még nincs „hivatalos jelentés.” Az állan­dó bizottságok tagjai ezekben a napokban is járják a laká­sokat, .. Végső tanúlságként érdemes megemlíteni, hogy a szövetke­zeti, valamint az öröklakások­ba is ellátogatnak az ellen­őrök. Milyen különös, hogy ott nem törik az ablak. nem hiányzik a kilincs, ott nem vágnak gyújtóst a parketten és nem csepeg a vízcsap sem. És a lakásokban de még a lép­csőházakban is nagyobb a i’end... Igaz is, hiszen sajátjuk a lakás. .J (márkusz) Az indián rezervátum egyik részletei

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents