Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
Egy „anti-dráma" nagy vitával Gondolatok Beckett Godot-járól Amikor a Nagyvilág Kolozsvári Grandpierre Emil kitűnő fordításában magyar nyelven megjelentette Sámuel Beckett Godot-ra várva című drámáját (Nagyvilág 1965. 8. sz.), azonnal magasra csaptak a vita hullámai. Hozzáértő szakemberek, irodalomrajongók és betegesen dicsekvő sznobok védték vagy támadták a dráma értékelt, illetve gyengéit A Nagyvilág nemsokára meg is szólaltatott két ellentétes véleményt, amelyek őszintén tárták nyilvánosság elé elmarasztaló, illetve tárgyilagosan elemző ítéletüket (Nagyvilág, 1965. 11. szám.) Valóban: Samuel Beckett j^ntí-drámája” joggal váltott U Ilyen parázs vitát, hiszen a mű dráma-ellenes tendenciái már önmagukban is elegendőek lennének egy, a modem avantgárd törekvéseiről folytatott vita anyagához. A dráma cseüekménytelensége, igazi konfliktusának Fejlettsége, a klasszikus drámák arisztotelé- szi esztétikával mérhető jellemfejlődésének hiányai a megszokott drámakompozíció felbomlása — mind-mind olyan sajátosság, amelyek vitathatóvá teszik a Godot-ra várva írójának művészi szándékát Mindehhez járul még az első olvasásra is riasztónak mutatkozó, eszmeileg különösen lehangoló sivárság, reménytelenség, keserű megállapodott- ság. Nem járnánk el helyesen, ha első olvasásra félre tennénk a drámát vagy ha belefáradva as első jelenet után legyintve elfordulnánk tőle és a tárgyilagos szembenézés helyett a kényelmesebb, de felületesebb elutasítást választanánk. Mert a dráma elolvasása után továbbgyűrűző gondolatok kényszerítenek foglalkozni vele, önmagunkban is eldönteni hogy valóban csak egy „irodaiad blöff” volt kezünkben, vagy pedig egy „filozófiai tartalmú” dráma, amelynek legfeljebb újszerűsége megdöbbentő kezdetben. Ahhoz, hogy erre választ adjunk, több tényező együttes hatásában kell vizsgálni ezt az „anti-drámát”. Mert nem lehet megfeledkezni arról, hogy az ír származású francia író 1947—48-ban írta művét (1953- ban került színre Párizsban), tehát egy éppen lezajlott háború borzalmai tartották dermedt reménytelenségben a humánumban addig feltétlenül hívő embereket is. Ugyanakkor a magyar olvasó a drámát a háború után és a mű keletkezése után mintegy húsz évvel (sajnos, eléggé megkésve) szeretné megérteni, megmagyarázni. Az pedig csak úgy lehetséges, ha a mű tartalmi és formai elemeit együtt vizsgáljuk, hiszen a kettő dialektikus egysége adhatja a műalkotás értékét, illetve ezek egységének megbomlása értéktelenségét. Mi is történik ebben a drámában? Két bohócnak is beillő ember (Vladimir és Estragon) egy meghatározatlan helyen („országút, mellette fa”) várvalakit (a titokzatos Godo-t), aki meg sem jelenik. Közben nagyon is lényegtelennek látszó dolgokkal töltik idejüket: cipőjűkkel bajlódnak, kalapjukat leveszik, felteszik, sárgarépát é3 fehérrépát esznek stb. Megjelenik az úr és szolgája (Pozzo és Lucky), de Vladimir és Estragon csak Godot- ra várnak, hiszen a fiú által üzeni, hogy „ma este nem jöhet, de holnap föltétlenül eljön”. A második jelenetben ismét csak Pozzo és Lucky jelenik meg, de Godot-ra hiába várnak. Ennek a „cselekménytelen’, anti-drámának ilymódon ösz- szefoglaló „cselekménye” nyilvánvalóan szimbolikus, allegorikus. A dráma körül zajló vita már bemutásakor tisztázta az allegória értelmét: Godot minden, amire az ember vár, mert ha már a várás reménye sem lenne meg, a világ teljesen elviselhetetlen lenne. A darab igazi „tartalma" a szereplő párok ellentétes egységében tárul fel. A Pozzo—Lucky páros az úr és szolga viszonyában döbbent rá a létezés értelmetlenségére: Pozzo teljesen megvakul, kegyetlen brutalitással kínozza még akkor is szolgálóját; Luckyt, akit a szolgaság any- nyira megaláz, hogy az ostort is magával cipeli, amivel gazdája veri — erkölcsileg és fizikailag megy tönkre. De mindketten belemúlnak a semmibe, ilymódon példázva az alárea-, deltség, a kizsákmányolás sivárságát, ürességét. A másik páros — Vladimír és Estragon — az előbbivel szemben egyenrangú. Bár árnyaltan eltérnek egymástól (Estragon a vaskosabb, baná- lisabb), lényegében nincs különbség közöttük. Minden „cselekedetük” és minden szavuk egy sajátos filozófia jegyében fogant Ijesztően üres az ő világuk: elutasítják az emberi kultúra értékeit, a szeretet BERFÖZÖ SIMON: Fehér vagy Szereted tüzes fiúdat, ki időnként hazajön, falnak esik látványodtól, mert fehér vagy, régóta nem harapott senki fűbe rakott fészek melledbe, fölsíkáltad a küszöböt is, ne lássam rajta a port, mert alig tér be hozzám valaki, egyetlen rokonunk bújdos csak a városban de legszívesebben felakasztana valamelyik fára, s nem is tadom mért, csodának érzem, ahogy fagycsikarta arco válladra döntőd, s most ne kérdezd, merre jártam, hol ijesztett rám a sí . amit egyszer hajadból engedtem el? üressége, a halál réme, az evangélisták tanításának már- már ateista színezetű tagadása, rémült tájékozatlanságuk és kilátástalanságuk és kilátástalan várakozásuk dönti őket individuális börtönükbe, azzal a felismeréssel, hogy az „emberek hülyék”. Homály, kimerültség, gyöngeség. — Beckett szavai ezek — céltalan ténfergés, és nagyfokú rémület, hogy egymást is elveszítik, — ezek kapcsolják össze Vladimírt és Estragont. Innen már egy lépés lenne az öngyilkosság, ha nem pislákolna ebben a bohócosan ténfergő, le- züllött két alakban a várakozás reménye. Ezért dermednek mozdulatlanságba akkor is, amikor a függöny lehull. A végletekig vitt egzisztencializmus érzései, elhagyatottság, szorongás dominál itt, és ha Vladimír és Estragon nem is, de az olvasó éléri a drámai katharzis érzését, hiszen erős tagadásra kényszeríti a filozófia társadalmi eredői ellenében is. Hogyan hordozzák a dráma szerkezeti elemei mindezt, amit eddig megállapítottunk? A szereplők Godot-ra várva lényegtelennek látszó tettekkel töltik idejüket Apró mozzanatok törik szét mozaikra a drámát, és teszik értelmetlenné a szereplők tetteit De van-e itt értelme valaminek? A lét tragikuma tárult ki a tartalomban is, ne keressünk tehát logikus rendet a megszerkesztésben sem! A logikátlanságot éppen a tartalom tragikus üressége követelte meg. Ez pedig lehetetlenné teszi a megszokott drámai jellemfejlesztést a hagyományos összeütközést, az egyé- nítést, hiszen a tartalom abszurditása a forma abszurditását is maga után vonta. Az írói szándék végeredményben tehát tudatosan robbantja a dráma formáját is, és igazítja ahhoz a mondanivalóhoz, amit a tartalom hangsúlyoz. A tartalom és forma e sajátos együttese, a kettő szoros kapcsolata feltétlenül megadja a dráma esztétikai értékét, a formai elemek (jelentéktelen tettek, értelmetlennek látszó párbeszédek, újra ismétlődő mozzanatok, stb.) erőteljesen segítik a tartalom kifejeződését, az emberi kultúrából kiábrándult egzisztencialista homályt, szorongást, félelmet. Itt kanyarodjunk vissza elemzésünk elejéhez: aligha lehet megérteni ezt a drámát, ha nem vesszük számításba keletkezésének idejét. A háború utáni francia szellemi életben jelentkező egzisztencialista filozófia művészi vetülete közismert Jean-Paul Sartre műveitől Albert Camus művészetéig Ennek társadalmi gyökere —, ahogyan az irodalomtörténet ezt már tisztázta — a háború utáni kiábrándultság, amely a fasizmus felett aratott győzelemtől a francia viszonyok egészséges, progresszív rendezését is várta. Ennek elmaradása és az alig lezajlott háború borzalmai váltották ki a riadt magány, az elhagyatottság a szorongás érzéseit, amely együtt járt az emberiességből való kiábrándulással, a társadalom morális viszonyainak felrúgásával. Samuéi Beckett „anti-drámá- já”-nak minden sorából árad ez a filozófia Üres sivárság reménytelen tengődés, amelyben csak a várakozás öncélú reménye tartja vissza a szereplőket, hogy felkössék magukat egy országút mellett vegetáló fára A Godot-ra várva esztétikai értékeinek elismerése persze nem jelenti azt, hogy egyetértünk a benne feltáruló filozófiával is. Éppen a tartalom filozófiai-társadalmi gyökered figyelmeztetnek rá, hogy a dráma Írója nem ismerte fel a háború utáni körülmények között azokat a társadalmi erőket (a teremtő népek alkotóerejét), amelyek visszaadhatták és visz- sza is adták az emberiesség fényét, a humánum tisztaságát Samuéi Beckett műve valóban olyan alkotás, amely magára vonhatja azok haragját akiknék nincs türelme a tartalom és forma egységének elmélyült átgondolására. Végső ítéletet kár is lenne mondani, hiszen az ilyenfajta formabontó törekvés további sorsát, alakulását megjövendölni nem lehet Annyi azonban bizonyos, hogy az „abszurd dráma” ezen hajtása egy kor és egy társadalom emberének életérzését tükrözi, amely tükrözés már biztosítja azt a jogot, hogy a legutóbb húsz év jelentős alkotásai között foglaljon hélyet E. Nagy Sándor fittét ' Egy középkorú, igen művelt és teljesen magányos asszony mesélte, ilyesformán: Pontosan emlékszem 1937- nek arra a napjára. Gézát nem régóta ismertem, csak futólag találkoztunk az unokabátyám révén; évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Előző nap tudtam meg, hogy együtt utazunk Keszthelyre, az unokabátyám esküvőjére; sejtettem már akkor, hogy nem egészen véletlenül utazunk együtt. Nem tagadom, Izgatott a dolog. Kész jogászdoktor volt Géza, és nem lehetett sok hátra _ a katonaidejéből. Amellett művelt fiú, és a művészetekhez is van érzéke: állítólag remekül zongorázik. Semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött még hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó — gondoltam —, hogy nincs közünk egymáshoz. Szerelemről, ábrándozásról szó sincs: vagyis tiszta fejjél ítélhet az ember. A kanizsai gyorssal utaztunk, arra is emlékszem: péntek délután. Decemberben korán sötétedik. amellett aa eső i* szemerkélt; a gyatra villanyfénynél elkerültük egymást Gézával. Mint később kiderült, foglalt nekünk helyet, de a másod- osztályon — három kocsiosztály volt akkor — mi is találtunk még üres fülkét Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigarettát venni. — Csinos fiú — mondta anyu. Egy férfi bámészkodott a folyosóról, áhítatosan és olyan borjúszemekkel, ahogyan csak mulya férfiak tudnak. Azt hihette, csak anyuval utazom, és ránk nyitott. Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely; nagyon kellemetlen volt Apu különben nem zavartatta magát az „ötödik kerék” miatt. Valamilyen parlamenti hercehurca tört ki a kultuszminiszter személye körül, ez volt a téma, amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezdte a férj-jelölt vizsgáztatását Lapozgatta az „Üj Idők” legfrissebb számát, egy cikknél megállapodott s elhúzódott tólünk, ne lássunk bele a lapba. — No. anyu, ezt egy magyar FARKAS ANDRÁS: Ha a kislány szirmokból szőtt keze... Ha a kislány szirmokból szőtt keze A tó vizét magasba emeli, Nem kérdezi, munkája becses-e, Szándéka jó-e, keli-e érteni, Csak felnevet két csillogó szeme, A friss vizet napban tükrözteti, Időtlenül eljátszogat vele, Okos szivével dalt dúdol neki, Én meg mögötte ülve-álmodozva Pár suttogást magasba emelek, Figyelve, hol a dallam vége-hossza, Az óra üt egészet és felet, S mire megértem már, a tenyeremben Zajló világ nem enged hullni engem. Balaton, 1965. KATONA JUDIT: Harag Eldobott kavicsszavaid közül már egyik sem süvít fejem felett és nem is talál el. Mosolyogj már egy kicsit. Most tetszik a haragod is, mely öklel és zöld mint a fű. Tisztult mélyéről diószemembe csillanjon ezüst derű. HARGITAI ISTVÄN: KÉPSOROK L Kitűnő táborhely Domb, nyír, nyár, bükk, fenyő Tanya, mögötte horhosban a földút Sárga homok-út dombok közt valamerre S, megint, tiszta félelem nélküli erdők Szabad és szárnyas fantázia 2. Egy ösztövér és csúnya nő, piros Tisztátalan körömmel, s körömcipőben Akár egy tépett vércse Éppen Kazinczy mellszobrához Ott A múzeumkerti padra. Jó középkorú S ifjúnak szeretne látszani Se lelke, se pénze, semmije se hozzá Műbőr tasakból paradicsomot szed S egy piszkosnyelű konyhakést Felvágja paradicsomát, s enni kezdi finomkodón Kenyeret csipked hozzá vércseújjal Ujjai nem munkától koszosak Elhanyagolt munkakerülő, kikopott Félelmetes, riasztó, szánalmat se keltő Hossz kés, tisztátalan kéz, ostoba körmök S csurgó, romlásnak indult paradicsom —történelem szakos tanárnak tudnia kell... Országos hírű leánygimnáziumban tanított anyu történelmet és magyar irodalmat. Elég gyakran játszottunk mi ilyen „ki mit tud”-ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak; jobb szerettük, ha ő csak kérdez. — Tehát. Címe: ... mekkora művészt veszít bennem a világ... Géza felkapta a fejét: — Szabad a gazda? — Apu tagadó válaszát hallva névjegyet vett elő zubbonya zsebéből, arra firkán tóttá föl. — Egy fiatalembernek voltak ezek utolsó szavai... — folytatta apu. Nem jutott semmi eszembe. Anyu bosszankodott. — Pedig ezt olvastam. Feltétlenül. Apu kegyetlenül folytatta a leckét. — Az öngyilkos életkora harminckét év... Anyunak a kezében volt már a papír—ceruza, mintha csak otthon játszottunk volna. Egyedül maradtam játékban. Borzalmas zavarban voltam, égett az arcom. Engem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozása... — hosszú szünetet tartott apu — ... római császár. Megkönnyebültem. — Persze, hogy Néró. Apu is szemlátomást meg- könnyebült. Szótlanul hallgattam a Néró értékelése körül kialakult vitát; az idegen férfi valami ócska könyvet olvasott. Láttam a címlapot, de nem ismertem a könyvet; én a házi könyvtárunkból éltem, mióta megtanultam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt. Apu válogatta; néhány tucat magyar klasszikus kivételével csupa eredeti német, angol, francia. Kellemes arca volt az idegen férfinak. Mire megint odafigyeltem, eljutottak Nérótól Ortegáig. Tulajdonképp két malomban őrölteik, Géza a politikai diktatúrára gondolt, apu a szellem arisztokratizmusára, de elég elvontan fogalmaztak ahhoz* hogy egyetértsenek. Közeledtünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett valamilyen kényesebb politikus megjegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a társalgás így folyt tovább. Az idegen fölállt az ajtónál, fogta a táskáját, s anélkül, hogy ránk nézett volna, kiment. A tisztikarról az értelmiségre terelődött a szó: reménytelenül elmaradt a magyar értelmiség a huszadik század színvonalától. Géza szerint: nem tölthet be vezető funkciót; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — itt is más-más szempontból ítéltek, s ugyanarra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűséget, az ember nem ilyen vagy olyan céllal művelődik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes emberré; a ma Robinsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szigeten, nyilván nemcsak a lámatenyésztésrS*
