Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-19 / 299. szám
GYDRKÖ GÉZA: Olyan volt, mint a szivacs. Csak víz helyett híreket szívott magába. De mint ahogy a szivacs számára is teljesen felesleges a válogatás, hogy friss petaikvíz, vagy szennyvíz áramlik-e likacsaiba, ő sem válogatott Igazán nem tehetett róla, hogy csak a hírek alját tudta felszívni, valószínűleg idegsejtjeinek mikronjai érzéketlenás voltak az átlátszóan tiszta igazságok iránt Évek óta, sőt lassan már évtizedek óta ismerem, s nem kevés töprengést okozott, hogyan volt képes, szűk köréből jóformán alig kimozdulva, a híreknek ilyen hallatlan mennyiségét magába szívni, s jóformán minden veszteség nélkül ugyanakkor visz- sza is fröccsentem a gyanútlan áldozatokra. Azt mondtam, hogy gyanútlan áldozatok ... De ez nem egészen igaz. Mert voltak, valóban voltak és vannak gyanútlan áldozatai, akik térül vénfordulván összeakadtak vele és fuldokló meghökkenéssel tántorogtak tovább fülig borítva a hírek szennyével. De igen Bókán állandó paciensed voltak, akik úgy jártak hozzá, sőt érte, mint könyvbolond az antikváriumba, vagy még inkább, mint nők a kozmetikushoz: felfrissülni! Sokan vannak, akik a szennyben érzik jól magukat és ő igazán kitűnő szennypakolást tudott biztosítani paciensei számára. Olyan volt, mint egy hatalmas szatócsbolt, ahol mindent, de mindent meg lehetett kapni, ami bóvli, selejtes áru, de amely e bolt félhomályában az ehhez szokottak számára kívánatos csemegének tűnt. És ebből a boltbél soha nem fogyott ki az áru... — Honnan szecH mindazt, ■mit most nekem elmondott? — kérdeztem tőle, amikor mint valami barlangkutató, szinte kimondottan tudományos kutatástól és érdeklődéstől vezérelve leereszkedtem egyszer a leikéhez. Megrántotta a vállát, a karjai, mintha csak a váll vezényelt volna, gépiesen széttárultak, nem annyira mentege- tődzést, mint sokkal inkább a természetes öntudatot hencegve... — Hall az ember egyet s mást... S a mai világban valakinek meg kell mondania az igazságot. Nem igaz? — Meg: — Na, látja — örvendezett — Aast mondják, de csak kevesen — emelte fel figyelmeztetően az ujját —, hogy pletyka, meg hazugság. De mi az, hogy hazugság? Meg kellene már egyszer fogalmazni a hazugság kritériumát. Nem, nem arra gondolok,, hogy talán magam is hiszem, s őszintén vallom... De hát annyi igazságról derült már ki, hogy hazugság, s any- nyi hazugságról lepleződött le, hogy voltaképpen igazság... Szóval, mi is a hazugság? — A hazugság nem érdemli meg a filozófiát! Rám nézett, gúnyosan félrehúzta a száját: — Ügy gondolja? Az orvos miért nem mondja meg például a betegének, hogy meg fog halni ... Hogy a pillanatnyi derű a testében voltaképpen az utolsó nagy sóhajtása? Miért hazudik? Mert hátha téved, s a tévedés még a kibernetikában is bekalkulált tényező... De nem csak ezért. Hanem mert életről van szó, s remélem azt nem tagadja, hogy az élet és a filozófia elválaszthatatlan. Az egyik magyarázza a másikat, s a másik igazolja az egyiket... $ különben is, nézzen körül, hány embert éltet a hazugság? — figyelte közben a hatást fölényesen, magabiztosan. Valamit tudott Valami egyszerű és elképesztő igazságot, amely olyan közeget jelentett a számára, mint madárnak a levegő, halnak a víz, ahol más csak sután, vagy éppen sehogy- sem tudna megmaradni. Tudta, hogy szatócsboltjának volt, van elégedetten távozott. Mondtam is neki: — Ember és életismeret?! — Na igen... Az üzlet néha megtorpanhat — tiltakozott fölényesen, de hiába kerestem arcán a magabiztosságot. Eltűnt, már sehol sem volt. A szennyen múlt, vagy a szi vacson. vagy az embereken? Mindenesetre leültem az író Élő irodalom Robert Musi! és a Törless és még, ki tudja meddig lesz vevője. Tudta, hogy vannak és lesznek még jó ideig emberek, akiket zavar, hogy az igazság tiszta, mint a víz, akik a kétszer kettő igazságát mindig gyanakodva fogadják majd. Miért? — Ember, életismeret Ennyi a titka az egésznek. Az igazság mindig új, a hazugság mindig régi. Az igazság mindig idegesít éppen, mert új, a hazugság langyos víz... Hát így van,... Így? Az utóbbi időben mintha szűkült volna vevőköre. Nem, nem arról van szó, hogy lelki ócskaságokért, talmi hírekért már nem csoszognának hozzá ros- kadt ruhás emberek. Hiszen készletei kifogástalanul kifogá- solhatóak ma is, sőt gondos üzletember, vagy inkább kimeríthetetlenül mohó szivacs gyanánt nem mulaszt el pótolni semmit készletéből. De ahogy az igazság és a hazugság történelmi, sőt történeti harcát figyelve csendes és bizakodó derűvel életem sarkán, oda-oda pislogok, valami változást, valami még ugyan nehezen megfogalmazható, de már érezhető változást látok a csoszogó sür- gés-forgásbc'n. S látom, érzem,: észrevette ő is. Már kétkedést látok felvillanni a szatócsbolt vásárlóinak arcán... Már mintha köpenyük alá rejtenék az egykor megelégedetten felpakolt kincset ... Sőt, volt olyan, aki nevető kézlegyintéssel fordult ki ebből a boltból, pedig törzsvendég létére eleddig mindig meggép elé, s megírtam requiem- jét... Nem hiszem, hogy nagyon elsietném a dolgom! A magyar könyvkiadás régi adósságát törlesztette a közelmúltban az Európa Könyvkiadó. Több mint félszázaddal az első megjelenés után a magyar olvasó asztalára tette századunk osztrák irodalmának egyik remekművét, a Tőrless iskolaévei címen ismert Musil-regénvt. Igaz, az induló Nyugat felfigyelt rá 1908-ban, Fenyő Miska méltatta a „Törless-növendék”-et, de ezzel hosszú időre megszakad nálunk a Musil és Törléssé iránti érdeklődés. Pedig — mint a kiadvány remek utószavából is kiderül (Pók bajos írta) — szerzőnknek a magyar irodalommal is voltak kapcsolatai... Századunk eme érdekes és torzójában is hallatlanul izgalmas életművet létrehozó egyénisége az Osztrák—Magyar Monarchia világának egyik legszakavatottabb krónikása. Ugyanaz az ellentmondásos, sajátos világ ragadja magával tehát, mint a cseh Haseket, a prágai német Kafkát vagy a horvát Krlezsát. Csak éppen annyiban különbözik ezektől, hogy ő maga osztrák, tehát a birodalom uralkodó nemzetének fia, aki épp ennél fogva kissé más aspektusból nézi a „ferencjózsefi aranykor” annyiszor megénekelt utolsó periódusát. Életútja jellegzetes: az értelmiségi apa katonai iskolába küldi fiát, ama jól ismert intézetek egyikébe, ahol az osztrák—magyar hadvezetés későbbi „kiválóságait” készítették elő a tiszti pályára. (Ilyen volt nálunk a pécsi kadétiskola, amelyben az ifjú Krlezsa is nevelkedett!) A tehetséges fiatalembert azonban vajmi kevéssé érdekli a fényes tiszti karrier s — ha nem is oly radikálisan, mint annak idején Krlezsa — csakhamar „eltépi magában” ő is azokat a „szálakat .... amelyek az osztrák tiszti kardbojthoz fűzték.” Gépészmérnök lesz. majd lélektannal foglalkozik, egy sereg természettudományi cikket ir, s végül — miután hiába ajánlgatta íróbarátainak a témát — papírra veti első regényét. a Törless iskolaéveit. Ez egy csapásra híressé tette nevét. hisz magába foglalja már Musil számos írói erényét. A regény élményanyagát minden bizonnyal kadét-évei óta hordozta magában. A történet ui. egy katonai nevelőintézet életéről szól, ahol előkelő urak csemetéi készülnek pályájukra, s ahol „a szellem ... a monarchia arisztokráciájának szelleme”, amelvtől korántsem „idegen az emberek felosztása idomítható gyengékre és zsarnok erősekre.” Reiting és Beine- berg — a regény két jellegzetes figurája — lesz a terrorizmus megtestesítője, míg Basing a szerencsétlen, lányos külsejű fiú a megalázott, emberi méltóságában megcsúfolt és megbántott diák az idomíVIGH TIBOR: 7fúaina(i ttégiihűt. Még ébren alszom, s felkölt, fellök a köd. Hajnal, tejszinű éj. Zúzmarahernyók gubbasztanak a fákon fehéren, s a villanydrótokon kifeszült csend szónokol* Hajnali négykor vonat zakatol a föld alatt, fölöttem sűrű köd zörög, és szinte látni, amint a horizont mögöttem összébb rándul s ólomszürkék, zöldesfehérek skálája tárul. tott, a „terrorizmus” áldozata. Törless — a maga túl bonyolult gondolatvilágával, érzékenységével — egy kicsit mintha az ingadozás szimbólumává nőne emezekhez viszonyítva. Egy ideig maga is részt vesz Basini kínzásain (persze inkább csak mint szemlélő), hogy aztán megundorodjon a kegyetlenségek láttán, s keresni próbálja a megoldás lehetőségeit. Amikor Basini ügyére napfény derül, Törless mégsem tud szembe nézni a tényekkel, elszökik az intézetből, majd mikor az igazgatóság lezárja a problémát (Basinit eltávolítják az intézetből) végleg megválik az iskolától — „kiábrándultán, összetörtén.” Az átéltek viszont benne maradnak mindvégig, elsősorban ezek következménye, a viszolygás minden hasonló megalázó akcióval szemben, melyet a felelősségtudat formációjaként is felfoghatunk, És ebben különbözik 6 alapvetően társaitól, s majd ex adja meg a regénynek pozitív társadalmi vonatkozásait is. Ami a Törless iskolaéveinek specifikus monarchia-élményét alkotja, érzésünk szerint Beineberg és Reiting alakjában keresendő. Krlezsa háborús novelláinak (A horvát hadisten) jelegzetes tiszt-figuráit* vagy Hasek markánsan szati- rizált katona-hóhérait érezzük a legközelebb hozzájuk. Csakhogy Musű a leendő „tiszt- urak” és „államtanácsomé* rajzait adja (jelképesen), akik majd a háború idején a n- netszázadok mögött töltik be a hajcsár, a hóhér szerepét • van eretek az ébnéaj>* nek egy másik pillére is, amely leginkább a Törlésiben fel-felvillanó szorongás-problémában rajzolódik ki, s znd? mindenképpen Kafkával roko- nítja ót Ebben az értelemben szokás Musilban azt a szerzőt látni, aki Reiting és Beineberg figuráinak megrajzolásával a fasiszta diktátor-szellem, ha úgy tetszik az ember és fel- sőbbrendü ember későbbi szörnyű valóságát sejti meg már 1906-ban. A történelem bizonyította: jogos és humánus volt az Intézetből távozó Törtess kiábrándulása, összetörése és szégyenkezése is, hogy — bár csak rövid időre — zok bűvkörébe került... Lökön METO OOVANOVS K 1* Világoskék ruhája mindjárt magára vonta a járókelők figyelmét. Kihúzott derékkal, nyugodt léptekkel ment, s messze és egyenesen maga elé nézett. A járda hasadékai szinte feléje kacsintottak, s észrevétlenül haladtak tova a lábai alatt, mintha az útját egyengették volna. Az utcasarkon újságot vásárolt, aztán odaállt az autóbusz- megálló táblája alá. Testtartása a gondolataiban elmerült emberről tanúskodott. Egy kissé előbbre tette egyik lábát, kezébe vette az újságot, kinyitotta és olvasni kezdte. Az utca pedig élte a maga mindennapi életét. Az emberek ide-oda járkáltak, és sokan vetettek futó pillantást a kékruhás emberre, aki roppant fegyelmezetten, szinte elrévülMeto Jovanovski 1928-ban született. A macedón próza egyik legtöbbet Ígérő fiatal tehetsége; főleg novellákat ir. Első novelláskötete 1956-ban jelent meg, 1958-ban pedig egy humoros regénye. A jugoszláv irodalom egészében is jelentős helyet foglal elten állt a tábla alatt, amely az autóbusz megállóhelyét jelezte. A kórház kapujából, amely olyan volt, mint valami tá- tott száj, két tarisznyás parasztember jött ki; némán szedték a lábukat, s a kékruhás ember felé közeledtek. Csodálkozó tekintettel álltak meg mellette, mintha nem is tudnák, hogy egyáltalában várakozniuk kell-e. A kékruhás ember csupán diszkréten fürkésző pillantást vetett rájuk. Aztán anélkül, hogy türelmetlenségét leplezte volna, tovább folytatta az újságolvasást. Később újabb fürkésző pillantást vetett a két emberre, s most már harag volt a tekintetében. Jobbjában az újságot tartva, balját a hozzá közelebb álló felé nyújtotta Megérintette a vállát, s mikor az, értetlenül feléje fordult, így szólt hozzá: — A buszra várnak? — Ühüm — szaladt ki egyikük száján, mialatt a másik csak most kapott észbe, hogy egyáltalán történik valami. — Akkor — mondotta a kék - ruhás ember — álljanak sorba! A két ember csodálkozva nézett egymásra, tekintetükkel végígmérték a kékruhást, s szemmel láthatóan nem akarták felfogni, amit hallottak, de azért mégis szót fogadtak. Szépen egymás mellé álltak a kékruhás mögött. — Ha az emberek autóbuszra várnak, egymás mögé szoktak állni, nem pedig egymás mellé — folytatta a kékruhás. A két ember egymásra nézett, de azért szót fogadott. Most mind a hárman egymás mögött, sorban álltak. A kékrufcás ember lapozott egyet az újságban, s tovább olvasott. Amazok pedig továbbra is mögötte álltak, meg se moccantak helyükön, de türelmetlenek és nyugtalanok voltak. Csak annyira futotta bátorságukból, hogy időnként hátulról lopva végigmérték a kékruhás embert. Az pedig egy pillanatra levette tekintetét az újsághasábokról és az órájára pillantott. Aztán tovább olvasott. Annyit azonban mégis észrevett, hogy egy középkorú ember érkezett a megállóhoz. Látta, amint előbb elhalad mellettük, aztán visszafordul, majd megáll előtte, Arra felé nézett, amerről a busznak kellett volna jönnie, majd a három embert kezdte méregetni. Egyikről a másikra tévedt a tekintete, amely végül is a kékruhás ember hideg pillantásával találkozott. Aztán kissé előrehajolva az úttest felé fordult, s össze-össze érintette cipője orrát. — Kérem! — csendült tel hirtelen a kékruhás ember hangja. A jövevény kíváncsian fordult a kékruhás felé, vajon őt illeti-e a megszólítás. _ — Ügy gondolom — folytatta a kékruhás — sorba kell állnia! Az újjonnan érkezettnek leesett az álla csodálkozásában. Maga elé pillantott, csak épp annyi ideig, amennyi szükséges lett volna, hogy ellenszegüljön, mikor azonban a kékruhás ellentmondást nem tűrő pillantásával találkozott, nagyot nyelt és kellemetlenül a két parasztember mögé állt. Aztán egy fiatalember és egy lány érkezett a megállóhoz. Annyira el voltak foglalva egymásai, hogy észre sem vették a sort. A kékruhás ügyet sem vetett rájuk. Egy kis habozás után most már a legutóbb érkezett fordult feléjük: — Remélem, észrevették a sort? Az ifjú meg a lány a sorban állókra pillantott, s midőn a négy pár szemmel és négy szemrehányással találkozott, kissé elégedetlenkedve ugyan, de egymás kedvéért szépen beállt a sorba. Előbb egymás mellé. S így is maradtak volna, ha egész idő alatt szemrehányó tekintetet nem vet rájuk az előttük álló, ■ „
