Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

LANTI SAROLTA tot Furr, hu utkmí A „joravalo restség” — — így tanulta ezt rég — bűn. Bár ő kéül. És kissé gyáva. Talán, mert néki a „rosszravaló restség“ — ha nem Is bűne — de — hibája. Nála semmisem lehetetlen: tehetségesen tehetetlen magasból mulat törpeségen kevélyen hordja ami szégyen kiválni sem kíván soha eltökélten lett — tétova Szerelmesek heíe Hétfőn kétlőn, kedden szebben, szerdán? Less rém csütörtökön, kisördögöm! Pénteken érkezem, szombaton szomjazom vasárnap várlak! FORGÁCS KAROLT: £zezesicjiel&acui Fut előre s föl mint szél szárnyán pehely, Mire felnézett eddig: mind alatta, Ködbe takarva, láthatatlanul; És kezében mindig áidomás-kehely. Mindenütt otthon van, ahová csöppen Mindenütt villák várják, melyre áll, S így magasabb mindenkinél egy testtel. Non érkezik és nem távozik csöndben. Más ha bukik: törik s foly* orra-vére, ö bukva is — törvényszerűen — röppen A magasba, és mint kitüntetett Ül be mások megérdemelt helyére. Nem hintázik le s fel, fi csak fent úszik, Mindig az árral, hullám tetó'ről Hullámtetőre ugrik, míg lehet, Míg bele nem néz valaki a húsig. S egyszer egyik percről a másik percre Reccsen a tartókötél mint fonál, Minden kicsúszik lábai alól, S szárny nélkül hull helyére összetörve. KATONA JOMft Téli ének Halk léptű fák ligete széled t ki erre fekszik, ki meg arra. Görnyed a kis bátyus öreg nyír s felnyög. Ki van takarva. Nekem is be kell takaróznom hóba, dérbe vagy takaróba ölelésbe vagy meleg ölbe vagy megdermedni görcsös karóba. Pattogni mint fából a szikra, hogy ez a tűz jaj ki ne foggyon a szemeimből s a karomból s fiam érte ne nyafogjon. A kedvesem csak nézzen hosszan vigyázza minden változásom hevülésem és didergésem s tavaszból őszbe vándorlásom. A liget széled s napjaimban a holnap súrolt tiszta asztal azon osztom szét magamat ’ morzsa nélkül, kevés panasszal. ZOLTÁN: Sorstalan utók Göthös szekerekben kántáló parasztok miályánkja. Elköltözik egy falu innét sohasem bukkanni nyomára. Elúsznak szélhűdött házai a dísztelen időbe. Helyükön reves gyom virít ki s ködpenészű válykos gödre. Rongyos népség. Felettük törvényt csörrenő jégeső üt. A nyomor légyfogójaként leng az ég alján szűk temetőjük. Fakó arcú virágaikat a felhők széttapossák. Kihűltek sivár éjszakákon az alacsony, nyirkos konyhák. őrzi a pusztulás címerét kertlábban odvas nyárfa. Megfagyott madaraival a táj múltja egét megdobálja. Csendjében kehes ló vánszorog semmibe húzza terhét utána korcs kutya verődik s olcsó, prostituált emlék. LANGSTON HUGHES versei: Fantázia Hadd üssem meg a tragédia dobját, hadd üssem dobját a halálnak, a vihar dalát dalolja a kórus, mellemben tompa hörgések zihálnák. Hadd üssem meg a tragédia dobját, hadd szóljon az oboa fájdalommal, és fújjak egy kürt-dallamot a Napról, hogy azt vigyem a sötétbe magammal. Ábrándok, versek Karokat tárni Nap felé! — de a nap lángol, éget! — Táncolni és keringeni nyáron át; ez az élet! Pihenni hűvös esteken, tágas családi körben, megjönni, ha éjszaka lesz, sötéten, mint én jöttem, íme, az álom ez. Hát kinyúlni a Nap felé, hadd lángoljon, hadd égjen, táncolj, táncolj, keringj, keringj, nyári nappalon-éjen, pihenj homályos esteken, békés családi körben, és lábujjhegyen jöjj, ha jössz, feketén, mint én jöttem. Fordította: Antalfy István ANTALFY ISTVÁN: Nem tudom már, mikor és hol esett ki a kezemből, amit kaptam: a vásárija. Rá is léptek talán, jókedvűn... mérgesen? De én azt sem tudom, hogy hol kereshetem... Bertalan János már máso­dik hete volt a városban, nagynénje vendégszerető há­zában, amikor egyik reggel — megvárván, amíg a háziak el­mennek hazulról — megkereste a villanyvasalót, s munkához látott. Akkor még maga sem értette pontosan, miért is kel! a nadrágot kivasalnia. Egész délelőtt dolgozott, ko­nok buzgalommal. Életében először hajolt forró vassal nedves ruháról felcsapó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja csinálta az effajta mun­kát. Irma nénjét azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ha azzal for­dul hozzá, hogy most július­ban vasalja ki a barna szö­vetnadrágját. Viszont ezt a nadrágot — élete első hosszú nadrágját — ki kellett vasalni, mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, s ugyan­csak kilóghatta már az utazás törődöttségét — de hát ez nem elég: az élének vágnia kell! Erzsivel négykor volt talál­kozója. Mindketten most végezték az első gimnáziumot, s mind­kettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. No­ha már az ötödik napja is­merték egymást, találkozót csak most beszéltek meg elő­ször. János tegnapig észre sem vette Erzsit; két vékony szőke hajfonatát kislányosnak tartotta, s tizenöt éves korá­ban már az ember valahogy túl van már a kislányokon. De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal, s ő hazafelé menet Erzsi mellé került. Már nem is emlékezett rá, miről beszéltek a hosszú úton, hazáig. Felködlött benne, hogy talán Shakespeare-ről — a Szentivánéji álmot tavaly lát­ta a Szigeten —, vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nem­régen olvasott. De az ördög értette ezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulaj­Aztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk sze­rint kissé oldalt álltak meg, de nem sokáig tudták a rájuk me­redő szemrehányó pillantáso­kat elviselni, s egymás után szépen ók is beálltak a sorba. Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt. A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán ösaehajtóttá az újságot. Zseb- retette, s azzal a szilárd elha­tározással, hogy ő pedig bevár­ja a buszt, rendíthetetlenül állt tovább. Az autóbusz azonban, amely­nek a kékruhás ember órája szerint már nyilván meg kel­lett volna érkeznie, még min­dig nem került élő. A kékru­hás erre a sor felé fordult. Hal­kan odavetette: — Kulturáltabb városban ilyesmi nem fordul elő. Szavai azonban csak a köz­vetlen mögötte álló füléig ju­tottak el, aki értetlenül mögöt­te álló társához fordult és ku­tató pillantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy va­lamit meg kellett volna érteni. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantot­ta a kékruhást, s úgy érezte, hogy ez nem engedi. Most egy kurta bajuszé fia­talember jött. A kékruhás ész­revette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sor­ra vetett. Legvégül a busz is előkerült. Az emberek hátrafordultak, hogy lássák, mire a sor meg­ingott. Elegendő volt azonban a kékruhás egyetlen szemrehá­nyó pillantása, mire a sor ki­egyenesedett. Az autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg Az ajtó ki­nyílt, mikor azonban a kék­ruhás már éppen fel akart szállni, elébe toppant a gúnyos tekintetű fiatalember, hogy megelőzze. Már-már fel is szánt volna, de a kékruhás akkor elébe tartotta a karját, a mö­götte álló első parasztember­hez fordult és határozottan rá­szólt: — Tessék felszállni, kérem! ö egészen elhűlve a csodál­kozástól egy pillanatig tétová­zott, de az újabb felszólításra megindult. Mögötte a többiek. A kékruhás pedig még mindig a pökhendi fiatalember előtt tartotta a karját. Az meghök­kent, egy pillanatig tétovázott, mitévő legyen, de aztán türel­mesen várt. Tekintete közben a kórház felé kalandozott, ahon­nan nagy sietve két fehérköpe- nyes ember közeledett. Az utasok lassanként fel­szálltak. Utolsónak egy öreg­ember maradt, akit a kékru­hás még felsegített. Most már maga is fel akart szállni, mi­közben szemrehányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalember­re, ebben a pillanatban azon­ban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás vissza­fordult, s midőn észrevette a két fehérköpenyest, nyugodt hangon megkérdezte: — Valami baj van? Az egyik fehérköpenyes, 5 aki a nagy sietségtől szinte li­hegett, csali bólintott ts> egé­szen halkan így szóit: — Igen. — Jó, hogy még Kéjében.jöt­tek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lép­csőjéről. A fiatalember még egy­szer gúnyos és elégiedett pil­lantást vetett rá, aztán fel­szállt. — Ó, micsoda egy ember! — szólalt meg va­laki azok kö­zül, akik az imént még sor- tyl. ban álltak. •’Y — Nagyon okos J — mondotta egy másik. Többen, akik az imént még sorban álltak, tátott szájjal bámultak a kór­ház bejáratára. A két fehérkö­penyes már ka­ronfogva vezet­te befelé a kék- ruhást: A kéf paraszt- ember egymást .nézegette. Egyi­kük alig észre­vehetően vállat vont. Egymás­hoz húzódtak. Az autóbusz­ban kellemet­len csend tá­madt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak sikkor tért ma­gához amikor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit Csengetett a sofőrnek. (Csuka Zoltán fordítása) dón szavaira. Mindegyre Er­zsi két varkocsa himbálódzott előtte, azokat bámulta s szin­te önkéntelen folyamatosság­gal dőlt belőle a szó. Kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valósággal megbé­nult a nyelve, ha lányokkal beszélt. Igaz: két—három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztende­je meg a könyvek varázsa ke­rítette hatalmába — s csak most legutóbb, tél végén, ta­vasz fakadtán változott meg körülötte minden. A csitri lá­nyok, akikkel birkózva hem- pergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta azelőtt, most fölényes és soktudó pillantá­sokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillantások­tól. S azon kapta magát, hegy egyre gyakrabban fordul meg a lányok után, ha könnyű blúzukban, lebbenő szoknyá­jukban ellibbennek mellette. Nemcsak arcukra — bokájuk­ra, s derekukra is rányilt » szeme. Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borot­válkoznia kell. Aztán jöttek a vizsgák, majd ez a nyaralás. Irma né­ni háromhetes meghivása a szép bizonyítvány jutalma­képp. ★ * Erzsi még nem volt ott a főpostánál, amikor ő odaért Néhányszor elsétált hát a jó­kora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillantotta a kislányt. A tér felől jött, kék szoknyában, fehér blúzban. János nézte s csepp szédü­lést érzett. „Érdekes — villant meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját...” Nem is gondolhatta tovább; a lány már ott állt előtte. — Hová menjünk? — kér­dezte férfiasán. — Sétáljunk? őszintén szólva ezt szerette volna; nem akarta, hogy az ülés tönkretegye nadrágja va­salását. De a lány hallgatott. — Vagy inkább cukrászdá­ba szeretnél? — kérdezte az­tán, mert ebből a hallgatásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép, szép a sétálás is, de a cukrászsütemény sem utolsó. „Persze — gondolta — ilye­nek a nők!” Kedvetlenül lib- bentett egyet a nadrágján, hogy Erzsi végre vegye már észre azt a hibátlan élt, az­tán azt mondta: — Akkor gyerünk talán cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak? Erzsi ezt nem engedte meg, noha magát az indítványt örömmel fogadta. Ezen kissé e!vitatkoztak, aztán a cukrászda felé. Ütközően János Balzacrűl beszélt. Nemrég olvasta az El­veszett illúziókat; sokat s he­vesen magyarázott. Erzs* szemlátomást érdeklődéssel hallgatta, néha szólt csak kör­be, olyasmit kérdezvén, hogy a pesti lányok mostanában kétrészes fürdőruhát horda­nak-e inkább vagy egybesza­bottat. Az előadást ilyenkor hoszú másodpercekre meg kellett szakítania, s bizony eléggé nehéz volt aztán vissza­találni az elvesztett fonalhoz. Pedig Balzacról még mindig sokkal könnyebb volt beszél­ni, mint arról, hogy mennyire tetszik neki Erzsi szőkesége. Egész délután a cukrászdá­ban ültek. Balzac után újra Shakespeare került sorra, az­tán Gorkij, aztán Móricz Zsig- mond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jánosnak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymáséba tévedt a pil­lantásuk; olyankor gyorsan el­kapta a szemét. Sötétedett, s már azon tana­kodtak, hogy indulni illenék, amikor Jánosnak eszébe ju­tott, hogy egy hete nem irt már a szüleinek. Igaz, min­dennap az eszében járt, hogy otthon bizonyára várják a le­velét. Irma nénje is megkér­dezte néhányszor, mikor ír már —, de a strandolás, az új társaság valahogy mindig előbbre volt. Ma reggel vi­szont megfogadta nénjénekj hogy ír. — Bocsáss meg egy pilla­natra — mondta Erzsinek —£ csak átszaladok ide a trafik­ba levelezőlapért. írnom kelt a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán, — Erzsi biccentett, s ő már indult is. Vissza jővet gyorsan megírta a lapot. Töltőtolla ugyan da- coskodott egy ideig, de né­hány erélyes rázás után meg­tört s tisztességesen rótta a sorokat A kislánynak feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást — így küldőd eT? _ kér der­te meglepetten. János ránézett; éppen moat kanyarította a sorok alá ne­vét s őszintén szólva már vár­ta ezt a kérdést — így! — mondta mindjárt határozottan. — Mit Írjak? Drága Anyukáin és Apukám? Férfiak vagyunk, mit érzeleg­jünk, nem igaz? Az érzelgés asszonyok dolga. Azzal állt is fel, fizetett — Erzsiké most már engedte — s mentek, A főpostánál tétován meg­állóit, — No — kérdezte a leány — hát nem dobod be a lapot? Ott a láda! — De igen — felelte gyor­san. — Csakhogy express—cé­dulával szeretném feladni: Bocsáss meg egy pillanatra! S már lódult be a forgóaj­tón. Odabent megállt, kipil­lantott, nem figyeli-e a leány, aztán odahúzódott egy írópult­hoz, előkapta töltőtollát s ijesztő gyorsasággal odaírta a lap tetejére: „Drága Anyu­kám és Apukám!” Azzal zse­bébe süllyesztette a lapot s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun. — No, feladtad? — kérdezte Erzsi. — Hosszú sor áll az ablak előtt, nem érdemes várni. Vég­eredményben holnap így is megkapják... Igaz? — Igaz — biccentett a le­ány. János ekkor kimért léptek­kel odament a postaládához, a zsebébe nyúlt, majd határo­zott, férfias mozdulattal útjá­ra bocsátotta a lapot. HARGITAI ISTVÁN: Távoliét Követlek innen gondolatban drágám. Sík őszi tájban kattog a vonat. Mutatós vagy, s vidám, fejed a párnán, Mégis valahogy elhagyod magad — Visszanéznél felém az est opálján, Hogy egyre messzebb kattog a vonat? Nevetsz — de mély szemed távoli táján Már piros szemaforok rajznak... Hat óra épp. Téged idegen város Lélegzete csap meg és húz magához. S tán elfelejted: — itt egy szék üres... Felállók. Felveszem kabátom. S kattan A zár, a villany, — s mint fekete vadkan Nyomomba szegődik az őszi est...

Next

/
Thumbnails
Contents