Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-17 / 271. szám

Tanulók boltja — Mit keres, nénike? — Cukrot, kislányom, kris­tálycukrot. Csak nem látom, hol van... — Akkor tessék erre jön­ni... — Milyen kolbász van? — Kettes, négyes, hatos. Me­lyikből adhatok? — A négyesből húszat?.. — Egy kiló kenyeret kérek.' — Fehéret, barnát? — Fehéret. — Tessék a blokk.:: A vásárlók talán nem is gondolják, hogy azok a íehér köpenyes lányok és fiúk, akik oly nagy udvariassággal és gyorsasággal kiszolgálják őket, még nem igazi kereskedők. Elárulja ezt a bolt neve is. A gyöngyösi 19-es számú önki- szolgáló üzlet az országban harmadikként kapta meg a „tanbolt" elnevezést... — Milyen elgondolást*, fel­adatok hívták létre a boltot? — kérdeztük Szabó Imre üz­letvezetőtől .:. —* Nem titok, hogy a fiata- hjfc alig-alig érdeklődnek a ke­reskedői pálya iránt, ezért legalább azokat készítsük fel alapos szakmai tudásra, akik mégis ezt a pályát választot­ták. Ezt szolgálja ez a tanbolt. Van egy másik jelentősége is. Az eddigi gyakorlat az volt, hogy a fiatal tanulókat más­más üzletekbe helyezték ki gyakorlatra, ahol sajnos, min­dent csináltak, csak azt nein, amiért odamentek. Ez a tan­bolt az övék, itt csak egy fel­adatuk van, hogy: tanuljanak, Harminckét tanulónk van. Külön-külön feladatot készí­tünk számukra, amelyek szo­rosan hozzátartoznak az elmé­let! tudásukhoz. A feladatokat közösen beszéljük meg. Lelki- ismeretes, odaadó munkájukat bizonyítja a boh forgalma* amely az elmúlt hónapban 925 ezer forint volt, decemberre pedig egymilliót terveznek._ — Hová kerülnek, ha befe­jezik az iskolát? — Ez a legkönnyebb. Akár mind a 32 Gyöngyösön marad­hat. Örömmel fogadják őket... Szabó Katalin másodéves ta­nulónak a mai feladata a cse­megerész feltöltése és tisztán tartása.. — Tessék, nézzék meg. Ahány árunk van a raktár­ban, azt itt mind megtalálhat­ják a vevők. Először kicsit fur­netirányító” feladatot kapott. Nem azért, mert még elsős, h'- szen az üzletvezető szerint egyik- a legtehetségesebbek közül, de hát ez is hozzátarto­zik a munkához... — Nagyon is, hiszen a vá­sárlók nem tudják, hogy egyik-másik áru hol van. Meg figyelni is kell, mert néhány Tessék választani. ­„konzervcsalád” közölt. Répa Irén és Bakocs Emilia a csa volt a pult mögé állni, de már megszoktam. Jól érezzük magunkat, itt mindent megta­nulhatunk. Persze ügyelni is kell, hiszen a felelősség is ve­le jár a munkával. Mind a vevőkkel, mind az üzlettel szemben . .. Kiss Mária amolyan „me­(Foto: Kiss Béla) gyerek a kosár helyett inkább a zsebébe rakja a csokit. Gyöngyöspatáról jár be na­ponta és otthon szeretne majd elhelyezkedni... Üjabb vásárlók érkeznek, így vége a beszélgetésnek s már halljuk is a pult mögül: — Mit tetszik kérni.,.? (koós) OÍCOR kát néfji/íiettnétei'en Történelemórát tartanak az egri II 1-as számú iekola hat négyzetméternyi területű szertárhelyiségében, ötödikesek szoronganak egymás mellett, van, aki az ajtóból pislog befelé. Ebben az osztályban a történelem korábban nem volt tantárgy, csupán az új tantere bevezetésével tanítják az ősközösségi társadalmat és az ókort. Csillogó gyermeliarcok hallgatják Fülesdi László tanárt, az iskola igazgatóját, aki a vitrin mögé mutat: „Ez itt egy igazi kőbalta. Ez egy pattintott kő, egy valódi halsütő tá­nyér, amelyet őseink agyagból égettek. Csend van. A gyermekfejekben évszáza­dok, évezredek kavarognak tarka összevisz- szaságban, a képzelet meseszárnyakon visz közelebb a valósághoz, amelyben rendet te­remt a tanár. Es most egy gyerek felel. Felel? Nem, be­szél, mesél, arról, amit lát, amit álmodik a kőbaltákról és pattintott kövekről. Ez a gye­rek nemcsak megértette, megtanulta, de meg is szerette az anyagot. A történelmet. Honnan a kis „múzeum”? Az Egri Dobó István Vármúzeum ajándékozta az iskolának az ókor maradványait, a vitrineket is, ők se­gítettek abban. hogy a gyerekek tényleg kö­zel kerüljenek ahhoz, amit tanulnak, öröm­mel újságolják, hogy a kis szertárt a múzeum segítségével tovább fejlesztik, bővítik a jö­vőben. Így nemcsak az ötödikesek, de az idő­sebb korosztály is az eleven pedagógia ré­szesévé válik, A kis szertárban nincsenek padok, jegy­zetfüzettel a késben állják körül a gyerekek a nevelőt. Az itt tartott történelemórák mégis eseményszámba mennek, mert lehet-e elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy igazi bronz edényt, egy sarkantyút, vagy egy agyarból készített tüt foghat kézbe egy ti­zenegy éves gyerek? Nem, ez már több mint oktatás. Ez él­ménynyújtás is. Modern pedagógia. Hajdani öreg tanárom jut eszembe, akit különben haló porában is csak áldani tudok, de aki menthető öregsége miatt bizony csak magol- tatta velünk a történelmet. Fújom most is a leckét — remélem még jól —; Ta, Amon Ra, Ozirisz, Beocia, Fázis, Dórisz ... csodálatos, hogy ezek a nevek annyi év távlatából mennyire nem jelentenek számomra semmit, legfeljebb az jut eszembe, hogy beteg, öreg tanárom szomorkás arccal nálam is jobban várta a csengetést. A kis szertár azért is figyelmet érdemel, mivel történelemről van szó. Iskoláink álta­lában jól ellátottak fizikai, kémiai, biológiai szertárakkal, szemléltető eszközökkel, de a történelemből a legtöbb helyen csak néhány ütött-kopott térkép jelent segédeszközt. Az egri iskola — amelyről most szó van — a történelmi szemléltető eszközök egész sorát készítette el, amelyeknek segítségével a gyermek könnyen tájékozódhat, könnyebben tanul. Jó lenne, ha megyénk sok történelmet tanító nevelője megnézné ezt a kis szobát: hogyan sikerült néhány lelkes nevelőnek hat négyzetméter területre bevarázsolnia as ókort. — szalay — Pestiek falun A kukoricatenger berekkel. Lehetnek kétszázan, akik törik, kupacba dobálják a sárga-piros csöveket. Akko­rára nőtt itt a hevesi—boconá- di határ találkozásánál a ku­korica, hogy nem látszik ki be­lőle az ember. Igazi őszi, sőt már téli han­gulat. Ragyog a dércsípte ha­tár. Egy lány a dűlőútam kerék­pározik, siet a kukoricás felé, kardigánja, piros leendője messziről integet. Vasárnap van. A határban hétköznap, ki tudja már hányadik az idén A közeli templom tornyából harangszót hoz a szél, de a fa­lu most a határba siet. Amikor a dűlőútra érek, egy Wartburgot pillantok meg, az­tán egy kék Moszkvicsot, ahogy félig betárolt a kukoricába. Motort legalább tizenötöt szá­molok, még egy háromkerekű morgánfélét is, amint éppen „parkírozni” készül. Csak a közlekedési rendőr hiányzik — gondolom. A kukoricacsövek recsegve szakadnak le a szárról, vonta­tók dübörögnek, fordulnak a növekvő kupacok mellé. Megállók a Wartburg mel­lett. Érdekel, ki a gazdája, honnon jött, Hevesről, vagy Boconádról. A csomagtartó aj­taját felnyitották, termoszok, demizsonok, kenyér látszik ki a sok cucc közül. Negyven körüli, lember- dzsekkes férfi, csinos, mackós asszony, meg két nagyobbacs­ka fiú dolgozik, mindegyikük visz egy-egy sort. A kisebbik fiú észrevesz: — Apu! Jön egy bácsi, biz­tosan a kosár miatt... A család felfigyel. Előrebocsá- ' tóm, hogy a kosárügyről mit sem tudok, és csak néhány ' percig zavarom őket. — Péter! Hozd elő a harap- nivalót. Használjuk ki a szü­netet — szól a papa. Az asszonyka afgf^ ; nézi. — Ez a szár olyan, mint a : reszelő, összehasogatja az em­ber kezén a bőrt. A kezére pillantok. Ápolt, ■ hosszú ujjak, tegnap lakkozott körmök, csuklóján karóra. . — Vasárnapi műszak — előz 1 meg a kérdéssel a férfi. i — Anyu! Kérek egy pohár 1 bort f — Nem, Péterkém, ti mus- 1 tot kaptok. Hozd el, ott van a 1 fonott üvegben. A nagymama rátok is gondolt. < A férfi kiveszi a csomagtar­tóból a kétliteres demizsont. ­— Ez már kiforrt, parancsol- ] jón. Az asszony lecsavarja a tér- i mosz tetejét és nyújtja. i —Ugyan, Bandikám! Csak ] nem üvegből isztok. j A két gyerek már a harma- 1 dik körözöttes kenyérnél tart, amikor a kisebbik megszólal. — Anyu! Nagymamától ma 1 visszük haza a hízott kacsát? — A mama zavarba jön, és mindjárt magyarázattal is szol- i gál. I — A mama ugyanis itt lakik. < Mi Pesten. A férjem elektro­műszerész, én egy fodrászüz­letben dolgozom. Tudja, a 1 nagymama beteges, és mi segí- < tünk neki. Nemcsak a háztáji­ban, de a közösben is, hogy j legalább a kötelező mukaegy- sége meglegyen. — Aztán itt vannak Rapcsá- ' kék is, azzal a kék Moszkvics­ul. Ök miskolciak, az asszony 1 tanárnő, a férje a vasgyárban í technikus. Ök is gyakori ven­M ilyen cipőben járunk ? Uj modelleke az egri c Az Egri Cipész Ktsz elké- e ízítette jövő évi modelljeit: s űzött bocskorcipőkből, autós- ápőkből, több újdonságból h isszesen félszáz különféle kre- t iciót küldött a kereskedelmi p zakemberek zsűrije elé. A cipők gyártásánál arra örekedtek, hogy sportosak, önnyűek, praktikusak legye­tek — s a mesterek szerint sze, annak tiszteletére, akit a legjobban szerettek, aki szá­mukra a legdrágább volt, még sem akaródzott a halálról be­szélniük, gondosan kikerülték saját‘gondolataikat, és mintha szégyellnék ezt, nem néztek egymás szemébe. Zavarukban ha kellett, ha nem, a gyerme­keket szidták. A bőséges ebéd után a tv mellé ültek, oda vitték a bort, a szódát, a hamutartókat, a gyermekeket kiküldték az ud­varra játszani. — A Fradi kikapott l:0-ra! Ilyet se láttam még! Az idei bajnok a Vasas! Szép dolog! — mondta a sógor, és ivott egy pohár bort. — Szép bizony — mondta a férfi csendben, de azért egész más hangsúllyal, mint a sógo­ra. Készített magának egy spricceltet és megitta. Közben a gyermekeket az asszonyok megmosdatták, tiszta ruhába bújtatták és elindultak a te­mető felé. Ahogy beléptek a kapun, -a férfi első gondolata az volt, hogy idejárt először szerelmes­kedni tizenöt éves korában. A gondolatért nagyon meghara­gudott magára, de nem tehe­tett róla, betolakodott a másik gondolat. Mintha az emberek egymást bámulnák: jé, ez is kijött? Akik imákoztak, azok­nak könnyebb volt, ő mit csi­náljon? A kezével sem tudott mit kezdeni, ha elől összekul­csolja, mit gondolnak, tán hogy imádkozik? Zsebre tenni fri­vol dolog. Azon kapta magát, mindenre gondol, csak arra nem, amire MSPÜJSMG 3 1965. november 17„ szerda dégek itthon. Rapesák pártoló tag, meg földet is vitt be. A háztájit maguk dolgozzák. Jól vannak velük az öregek — szól közbe a férfi. — És Rapcsákék az öregek­kel? — ök is jól vannak, és az igazat megvallva, mi sem já­runk rosszul. — Itthon a maina hizlal ne­künk minden Évben egy ki» malackát. Karácsonykor aztán leszaladunk, feldolgozzuk. Pes­ten modern lakásunk van, ott a „speizban” legfeljebb néhány konzerv fér el, de mi szettjük a házi kolbászt, a sonkás tész­tát is... A férfi újra tölt. — Tessék! Nem tokaji aszú, de_ azért szőlőből való. — Látja, ezért jó, ha az asszony is ve­zet. Már otthon kikötöttem: jö­vök kukoricát törni, de bort iszom. Az asszony egy csirkecomb­bal bíbelődik, amikor közben valami eszébe jut. — Meg aztán másért is jóé* a kis rno^ás. Nekem az üzlet­ben hiába fecsegnek arról, hogy mindent elvitt az árvíz, meg hogy a kövidinkát a kerti nád- székből csinálják. Nekem nem lehet csak úgy blöffölni. Én is­merem a mezőgazdaságot... Mosolyognom kelL Észreve­szi.. — Nincs ezen semmi nevetni­való. Nyáron Bandival ketten kapáltuk be ezt a kukoricát. Amikor készen lettünk, a ma­ma nem akart hinni a szemé­nek. Amikor Bandi beültette a kocsiba és kihozta, úgy nézett ránk, mintha sziklából fakasz­tottunk volna vizet. — És a férje? Ö is szereti a paraszti munkát? Most az asszony nevet — Halljuk csak, Bandi, mit szoktál mondani? — A paraszti munkában legjobb a pihenés — ez a szava járása. Egy óra múlva beszélgetünk az akácosnál. Egy CE-jelzésű kocsi fékez. — Nem tudják melyik özvegy Kovácsmé kukoricája? Valaki a helybeliek közül a távolba mutat. — Ott az út végén, ahol áll a Wartburg, ahol a pestiek dol­goznak ... Szalay István t készítettek :ipészek ;zt sikerült is elérni az egri szövetkezetben. A ktsz új termékei néhány rónap múlva megjelennek a razai üzletekben és a külföldi liacokon. ÉLŐK kellene. Amire tegnap is gon­dolt, amire éveken keresztül rengeteget gondol. Akinek képe ott van az íróasztal felett: az anyjára. 'T1 izenöt éve került el a vá- A rosból. Másik érdekes felfedezése az volt, hogy itt lát­ható mindenki, akit ő már el­felejtett. A sír kicsi volt, csak tolakodva fértek el körülötte. Ahogy ránézett a fejfára, és el- olvasta, hogy itt nyugszik öz­vegy ... Lajosné, élt 65 évet, egy kissé meghatódott. Lerak­ták a virágokat, meggyújtották a gyertyákat. A gyerekek azon is összevesztek, ki gyújtja meg Az egyik kislányt a bátyja el­lökte, kapott az apjától egy po­font, ekkor mindkettő hango­san sírva fakadt A szomszéd sírnál állók égő szemmel fi­gyelték őket, szemük beszéde­sebb volt az átoiknál. A síró fiút elküldték a kúthoz, egy befőttesüveggel vízért örömé­ben elfelejtett sírni. Édesanyjuk kis sírja a teme­tő szélén állt, amelynek földje már szinte összefolyt a szom­szédos szőlőtőkékkel. A kisfiú is a szőlők közé ment. Még lát­ták. ahogy elvégzi a dolgát és hallatták, amint vizet kunyerál egy nénitől. Nemsokára visz- szajött tele üveggel. — Állami gazdasági — mond­ta halkan a sógor —, ott ma is szedik a szőlőt, szüretelnek. Úgy hallani, jó termésük lesz az idén Füstöléssel megóvták a fagytól a szőlőt A kisfiú énekelt „Hajlik a vessző, hajlik a nád ...” Me­gint kapott egy pofont. — Miért bántotok, miért ver­tek engem? Ezt éneklik a né­nik is, a szünetelők. — Ismét V bőgött egy sort, aztán odaments a szőlőtőkékhez, és tüntetőleg c hátat fordított a gyászolóknak.? A temető szélén, ott ahol aí sírok körül gyertyalángok pis-J lógásánál feketébe öltözött em-5 berek rótták le kegyeletüket,? megjelent tíz, tarka kendős asz-S aszony, szemük csillogott és aj-i kuk nótaszára nyílt „Szüret? után lesz az esküvőnk...” Velük szinte egy időben « megkondult a temető kápolna-J jánakkis csilingelő harangja, és? a kép olyan ellentmondó és 5 olyan csodálatos volt, hogy sen-« ki sem tudott azonnal örülni,? vagy haragudni, s mire elszán-? háttá volna bárki is magát? hogy mit erezzen, a tarka ken-í dős fejek már megfordultak, a\ temetőbeliek csak a hátukat? látták, azok újabb sort fogtak,« szedték a szőlőt rendületlenül.^ A puttonyos még egy érzékel-? hető másodpercig kitartott a te-S mető szélében, levetette a ka-e lapját és csapzott haja, bámuló \ tekintete, az egész tartása ájta-? tos tiszteletről árulkodott. De« gyorsan az asszonyok után sza-S ladt mert sokan kiabálták,í „puttonyos, puttonyos”. S LT azafelé menet elhatároz-s 11 ta, ő nem temetteti ma- > gát, minek az, egyszerűbb a? hamvasztás, az emléke talán? kevesebb gondot és fáradságot« okoz az ittmaradottaknak. Ez? akkor jutott eszébe, amikor út-1 közben a sógora kérte a fele-| ségét, hozasson másnap öt liter? fehér mustot, mert ő azt szere-?' ti. Ahogyan a házi feladatot a? feleségének kiadta, azzal el is köszönt, mert öt órakor mar. várta az igazgatója. És ő is el-c búcsúzott. Még hallotta, amikor? a kicsik megkérdezték az any-?, juktól: maradt-e a sütiből? 5; Suh» Andor ?; W/VVVVVVVVVVVVVWMVWV ITalottak napján hazauta- zott az édesanyja sír­jához. Nővére otthon lakott négy gyermekével és férjével. Öccse is hazajött feleségével, három kislányával. Ö nem vitte a családját Minek? — gondolta. A gyerekek, bár sze­rették nagyanyjukat, minden nyarat nála töltöttek, amíg élt, mégis: ne a halottra emlékez­zenek, de az élőre, aki finom süteményeket sütött és az apát is kijátszva pénzt adott nekik mozira. Aztán a szülőfaluja, ahová hazajön, se úgy marad­jon emlékezetükben, mint egy nagy temető, tele gyertyákkal, őszirózsákkal, fekete ruhás em­berekkel, hiszen nagyanyjuk halála óta máskor nem jön­nek ide, csak halottak nap­ján. Minden úgy történt, aho­gyan elképzelte. És bár elő­re látta az eseményeket, még­is átélve ugyanaz, idegen volt, taszította. A nővére nagyon kedves, örömükre lakodalmi ebédet, ezernyi jót sütött-főzött. Neki bort is hozatott. Tapin­tatosan kínálgatta, hogy ne sértse, de jólesik egy pohár ká­val a zsírosra. Mert neki úgy főzött, tudta, hogy ő úgy szereti; Érdekes — gondolta magá­ban, a nővérem milyen figyel­mes és aranyos. Sohasem tu­dunk hozzá felnőni emberi jó­ságban, teljesen édesanyánkra ütött Hogy meghalt, át is vet­te a szerepét, mindenről ő gondoskodik. A lakás kicsi volt, s mint egy pici lélekvesztő a viharos ten­geren, himbálózott a gyermek­lármától, rosszaságtól, Elv; fért a sok rokon. A szülők ide­gei lassan-lassan felmondták a szolgálatot. Kiabáltak, szent­ségeitek, pofon is csattant. Ij1 gyébként jókedvük volt. Mindanyian egy eltávo- *ott ember emlékére jöttek ősz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents