Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-14 / 269. szám
Csehov azt látja meg ami mellett mi naponta, értetlenül és érdektelenül elmegyünk. Az ember érdekli, azt vizsgálja mikroszkópikus precízséggel, orvosujjai lassan, óvatosan kikopogtatják a kórt abban a korban, amikor Bemad Shaw harsány és szinte dühödt cinizmussal rántja le a leplet Warrené mesterségéről. A kortárs társadalomkritikus Shaw pergő és csattanó történetei, maró gúnyja, színpadra koncentrált cselekményszövése — a harsogó, törtető, a világbirodalom bölcsőjében ringó és a drága, de nagyon is talmi köntösbe öltöztetett kis- és nagy- polgárság leleplezése. S amit Shaw végzett Angliában és Angliából, azt „végzi” el Csehov a forradalmak előestéjén B cári Oroszországban az egész világ számára. Égy társadalom belső összefüggéseit apró, szinte lényegtelennek látszó tüneteiben mutatja kl Es anamnézise könyörtelen! Ahogy Csehov elképzelhetetlen Osztrovszki és Ibsen 9 nélkül, ügy képzelhetetlen el Csehov nélkül a modern társadalmi dráma, az a sajátos dramatúrgia, amely a történés felszínéről a történet mögé húzódik, s az emberi lelkekben, kapcsolatokban, a lélek- rajz árnyaltságában keresi és találja meg a mondandó drámai konfliktusát. És ez a dramaturgia, Csehov sajátos világa, atmoszférája mély, belső líraisága emóciókban gazdag Játék lehetőségeit rejti magában. Nem véletlen, hogy számos és emlékeztes alakítás fűződik csak magyar színpadon is Csehov nevéhez, mint ahogy az sem véletlen, hogy érett színészi alkat hiánya, a csehovl lélekrajz atmoszféra meg nem értése, fellazítja a közönség és a színpad kapcsolatát. Ennek az utóbbinak lehettünk tanúi — a helyen kint szépen megkomponált és részeiben néhol meg- kapóan hiteles jelenetek ellenére is — Csehov Sirályának egri bemutatóján. Az író számára első sikert hozó Sirály már izig-vérig csehovi életmű, ahol boldogtalan emberek, álmodoznak arról, hogy tenni kellene valamit, de a tetthez való akarat már régen kipusztult sejtjeikből is. ^Gyászolom az életemet. Boldogtalan vagyok” — ez Mása. „Kapok havonta összevissza huszonhárom rubelt Abból még levonnak nyugdíjalapra” — ez Medvegyenko, az esett falusi tanító. 0®&S 2. MIHAiy'- /y SIRÁLY Csehov bemutató Egerben „Színészek, írók és közöttük egyetlen ember, aki senki és semmi: én” — ez Trepljov, aki valaki akar lenni és csak halott lesz. Szorin, aki író és házasember akart lenni, s öreg roncs, agglegény maradt, az orvps, akinek viharos ifjúsága után nem maradt semmije, csak öreg szeretője, a híres író, aki színészi pózban jegyzi gondolatait, de igazi boldogságot még sohasem érzett és egy, csak egy ember — Ember! — Nyina, a Sirály, akit ugyan meghurcol az élet, de van ereje, s „amikor az elhivatottságomra gondolok, nem is félek az élettől.” Ezek a figurák, akik között hős voltaképpen csak egy akad, ezek a figurák, élükön a „befutott”, de mindig fiatalságát, pénzét és hírnevét féltő Irina Nyikolajevnával, ott élnek, dehogyis élnek, léteznek a csehovi színpadon, hogy nagy szavak, megdöbbentő tettek, izgalmas cselekményszálak nélkül nagy drámát játszanak, mondjanak el. Mert itt voltaképpen minden „tett”, a színpadon kívül történik, Nyina életre döbbenése éppen úgy, mint Irina Nyikolajevna sikerei, Mása házassága éppen úgy, mint Konsztantyin ön- gyilkossága. .. Azaz hogy: minden mégis a színpadon történik. Mert a Konsztantyin életét kioltó golyó csak egy olyan mondat végén jelenti a pontot, amely előttünk, a szín pádon hangzik el. S ennek, ezeknek a mondatoknak „megformálásán” múlik, hogy hiteles előadást kapunk-e, vagy sem. Laczina László, a dráma rendezője, megérezte és jól érezte e „mondatok” jelentőségét, igazolja ezt több olyan jelenet felforrósodott pillanata, mint a színésznő és fiának tragikomikus összecsapása, vagy a második felvonás nyitó jelenete is. Mégis egészében véve, tem- pótlanná vált a játék, az atmoszféra belső megkomponá- lása helyett, a reménytelenül unalmas világot merev, szót- lan beállításokkal helyettesítette. A szünetekkel, a szövegközi kitartásokkal megtűzdelt előadás már ezért sem tudott lejutni a gondolatok és érzések mélységéig, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy éppen a darab főhőseinek megrajzolásában sem sikerült helyesen értelmezett alakokat a színpadra állítania, már érthető, hogy sokkal inkább Csehov-illuszt- rációt, mint valódi drámát kaptunk. Az volt az érzésünk, hogy a dráma főszereplői maguk sem találták meg a kellő hangot, az írói jellemrajz hitelességét. Demeter Hedvig színésznője önmagában véve kitűnő alakítás, helyenkint remekbe szabott figura. Ám nem Csehov színésznője, az elkényeztetett, durcás, érzéseiben pillanaton- kint váltó, és hogy amikor szí- nészkedik, azt bizony maga sem tudó alakja. Túlságosan is magabiztos, helyenkint harsogó ahhoz, hogy mintegy vezérszólamot adhasson ahhoz a környezethez, amelyben az akarat szétfolyó, a boldogság nem más, mint az unalom szünete. Trigorin alakját, az íróét, Simon György formálta meg. „Írok szakadatlan, mintha zsákot hordanék, és nem tudom abbahagyni...” Nem véletlenül idézzük első felvonásbeli monológját, amelyben Nymának vall magáról és egy kicsit egész koráról. Ez a monológ az egész előadás egyik legjobb pillanatának bizonyult, itt sikerült Simon Györgynek fölényes magabiztonsággal felvázolnia Trigorin jellemét. A baj ott kezdődik, hogy a mesteri módon megrajzolt figura színekkel való kitöltése a későbbiek folyamán nem sikerült mindenkor hitelesen; emiatt nem éreztük, hogy voltaképpen jellemtelen csirkefogó — vagy csak egyszerűen akaratgyenge báb-e Trigorin? „Nem emlékszem. .. Nem emlékszem” — mondja Trigorin a kitömött sirályra. És mi nem éreztük kicsendülni, hogy itt voltaképpen nem a sirályról, hanem Sirályról, egy ember sorsáról, egy nagy-nagy szerelemnek vallott érzésről van szó. Parragi Mária a minden bizonnyal tehetséges fiatal színésznő, de erejét még meghaladta Nyina alakja. Az első felvonás fiatal és álmodozóan lelkes lánya még közelebb állt alkatához, de az élettől sokat tanult, a küzdelemben emberré magasztosult és céljait, élete értelmét megtaláló színésznő idegen maradt a számára. Náday Pál Szorinja felvonásról felvonásra vált mind hitélesbbé. :: X harmadik fehwP násbeli jelenete az orvossal remekbe sikerült pillanata az előadásnak. Horváth Magda és Somogyi Miklós keltette életre legsikerültebben Csehov elesett alakjait A reménytelenül szerelmes, boldogtalan Mása és a házasságban is reménytelenül szerelmesnek és nyomo- rúltnak maradt Medvegyenko teremtette meg leginkább a dráma alaphangját. Samrajov- ban Csapó Jánost láthattuk, félművelt, önző intézője jól jelemezte a korabeli Oroszország falusi „intelligenciáját.” Trepljov alakjában Csíkos Sándort láttuk. A fiatal színész tehetségét igazolja, hogy „érezte” Csehov világát, s helyenkint már sikeresen is rajzolta meg a Sirály tragikus hősét Polina Andrejevna alakját szerény eszközökkel rajzolta meg Szabó Ibi; Györvri János Dom orvosa vázlatosra sikerült Szólni kell még a stílusos, egyszerű, de kifejező díszletekről, amelyek Kocsis Árpád és az ugyancsak kifejező, de mértéktartó jelmezekről, amelyek Németh Ilona munkáját dicsérik. Gyurkó Géza Szeged városát ismertette a Magyarország. Olvastuk) hogy Szeged területe 1949 óta „a réginek egynyolcadára, mintegy 110 ezer négyzetkilométerre zsugorodott”. Tehát akkor azelőtt 880 ezer négyzetkilométer területű volt. így magába kellett foglalnia Magyarország, Ausztria, Jugoszláviai Románia, Bulgária területét és még Görögország egyhatodát... így nem csoda, hogy már 1849 óta zsugorítani kellett egy kicsit a város területét, mert még így is nagynak találjuk. Szeged „lakosainak száma a legújabb adatok szerint 115 ezer fő, s a főváros után a legsűrűbben beépíteit város”. Persze, így nem világlik ki, hogy miért kellett olyan sűrűn építkezni, mert ezen adatok szerint számítva Szeged népsűrűsége igen csekély volna. Egy lakos jutna egy négyzetkilométerre. Ez a „népritkaság” aggasztó volna, mert Magyar- országon már 1961-ben átlagban 107,7 lakos jutott egy négyzetkilométerre ... „A mai Szeged a hazai textilipar egyik centruma.” Ss még tovább fejlesztik. Lesz „évi ötezer tonna fonal, plusz és 33 milliárd négyzetméter szövet’. Ez szép terv, de félő, hogy nehezen fogják teljesíteni, mert ennyi kenderszövetet egész Közép-Európa sem lesz képes termelni... Ugyanis a 33 milliárd négyzetméter szövet, ha egy méter széles, 33 millió kilométer hosszú szalagot ad. A Föld kerülete is csak 40 ezer kilométer körül van, tehát ezzel a szövettel 824 földgolyóbisra lehetne szalagot kötni. Es még maradna a csokrok megkötésére 40 kilométer szalag... Egész Magyarország len- és kenderszövet termelése 1960-ban, beleszámítva Szeged mellett Budapest, Győr Komárom, Pécs-környék üzemeinek termelését is, csak 31,5 millió négyzetkilométer volt. No, a millió meg ezerszer kisebb, mint a milliárd... így értelmezzük a cikk egyik sorát, amely azt írja, hogy Szeged a „magyar Manchester? Némi túlzással, igen”. (Dr. Szemes) A szobrász — a szoborról Egerben a tanácstagi fogadóórákon hangzott el az a kívánság, hogy ismertessem a Heves megyei Népújságban a Gárdonyi szoborral kapcsolatos gondolataimat A szobrászi feladat igen differenciált voltát hamarosan láttam, amikor próbálgattam szoborban elképzelni Gárdonyi alakját. A múlt század vége és e század eleje szellemi világában eligazodni, s a szobrászat formanyelvén igazat mondani Gárdonyiról, ez volt az önmagámnak adott feladat. Különböző képek vannak róla a közvéleményben. Az Egri csillagok kivételes alkotójától Göre Gáborig sok társadalmi, politikai, emberi ellentmondás. A remetétől a törököországi utazóig, a Lámpás írójától a népies mesélőig, a tragikus sorsú ember képe, mind-mind elém- be tolult. A fényképek egy csúnyácska fiatal néptanítót mutattak, öregkorban egy-egy derűs pipázó képet. Közepes termetet, amelyet vékonysága miatt önmagában hosszúnak mutatja, ha a kép elvonatkoztatja az élő ember léptékétől. Én transzcendentális figurának láttam, aki már szinte pataló- gikusan a lélek, sőt a túlvilág gondjaival van elfoglalva. Álló figura könyvvel és a mesére figyelő fiú és a paraszt néni Budapesten, a Bartók Béla utcán mindig ellenszenves volt kicsinyes, népieskedő hangja miatt Pedig Az én falumból való elbeszélések tankönyveim állandó vendégei voltak. „A festő a falun” hatására pontosan emlékszem. Valami zavart engem. Ma már tudom, altruista népiség, amely Göre Gáborig vitte. Nem, ez nem a7 igazi Gárdonyi. És mégis megmaradt Gárdonyi varázsa, mert később jött az Egri csillagok csodálatos világa. . Nekem tragikus, magányos alaknak tűnik, akihez nem méltók a banális pózok. Csöndes visszahúzódását szerettem volna megformálni, lágyságát, küzdőképességét, az emberi tisztaságra való törekvést, amely az ércnél is maradandóbb. Az átalakított tér csöndes fái alá egy ülő magányos alakot gondoltam. Diagonálisan elhelyezett, nyújtott alakjával külön világában élő elvonatkoztatott mivoltára szerettem volna utalni. Portré szerint a középkorú férfit, kinek vonásaiba még nem vegyül a megadás derűje, inkább a szenvedő, a gondolkodó ember. A fényképeken korabeli ruhák, haj- és bajuszvíselet látható. Nem volt különc ezekben a dolgokban, saját benső dolgaival volt elfoglalva. Nem. is ragaszkodtam a korabeli ruházathoz. Csak annyiban használtam ruhát, amennyi a szobor értelmes megjelenéséhez kell és amennyit a kompozízió feltétlenül megkövetel. A XX. század eleji ruha általános voltát szerettem volna megjeleníteni, vagy hogy ne tolakodjon a ruha az ember, a figura rovására elénk. Sajnos, a nagy emberek is öltönyben járnak. A szobrászatnak nincs oly társadalmi hatása és szerepe, mint például az irodalomnál'., de jelentős a feladata a nagy- jainkról kialakítandó közképben. S gondolom, ebben van a legnagyobb felelőssége is. SOMOGYI ÁRPÁD 31. Estére legördült a nagy színjáték függönye, és a szereplők kimerültén, megtörve ültek egy tágas iroda sorba rakott széliéin. Arcukra kiült a félelem, sietve, teketória nélkül válaszoltak a feltett kérdésekre. Az alezredes az irataiban lapozgatott, majd sorra szólította az ügynököket — N-100! A pénzügyőr felugrott a székről, vigyázz-állásba merevedett, kinyújtott tenyerét a nadrágvarrásra szorította. — Legközelebb, ha szólítják, „parancs” szóval jelentkezzék! Érti, N-100? — Igenis, alezredes úr! — jelentette az ügynök. — NA—02! — szólították a következőt — Megszökött! — jelentette ismét vigyázzba merevedve a 100-as. Az alezredes köhintett, majd ismét szólított egy számot — RR—13! A nő állt fel, rebegett valamit és visszarogyott a székre. — Ne színészkedjék. Egyelőre ülve maradhat — vetette oda a kihallgatás vezetője. — RF-10! 4 rMfffllÍ67 1865. november 14., vasárnap A tüdőbajos ügyetlenül húznia ki magát, és nyomban elfogta a köhögési roham. — RN—1! — kiabálta túl az alezredes a köhögést Senki sem jelentkezett csak a 100-as alatt reccsent meg a szék. Ajkai remegtek. — Nos, hol az RN— 1? — érdeklődött mesterkélt nyugalommal az idős tiszt — Önnek, N—100, ezt tudnia kell — szegezte a kérdést a fináncnak. Az egy darabig a parkettet bámulta, majd felvetette a fejét és artikulátlanul kiáltotta: — Nem én öltem meg Joóst! A fényképész lőtte tarkón, amikor előrehajolt az első ülés felé! — Ki vezette a kocsit? A kérdés száraz volt és hideg. — Én vezettem... igen, én vezettem... — dadogta a 100-as. Az alezredes gondolkodott. — Nos, tegyük fel, hogy ön vezette. Van jogosítványa? — kérdezte. — Nincs... csak úgy... — sápadt el a pénzügyőr. — Akkor lenne szíves megmondani, hányadikban volt a kuplung, mikor kilencvennel mentek? A 100-as hallgatott. — Miért nem felel? — lépett hozzá a tiszt. — Nem értem a kérdést — hebegett a pénzügyőr. Az alezredes elmosolyodott. — Ne higgye, hegy sajnálom azt a Joóst. Legfeljebb megkímélték a hóhért. A 100-as motyogott valamit. — Hangosabban beszéljem! — csattant az utasítás. — Alázatosan jelentem, én lőttem bele... — suttogta. — Miért? — ...Ki akart szállni. ma? — fordult az alezredes a pályám unkáshoz. — Kérem, nekem nincs semmiféle számom. Én nem is értem ezt az egészet — tekintge- tett körül ijedten a sovány ember. — Én csak azokat az átkozott cigarettákat vittem a szemétládába ... — Üljön le. Ezt majd a bíróság méltányolni fogja önnek. — Nos, — fordult a tiszt újra az ügynökökhöz — nem hiányzik senki? Nézzenek csak jól körül... A nő kapta fel a tekintetét, de nem szólt — Az RN—2-re gondolt? Igen? A manöken bólintott Az alezredes sóhajtott. — Hát ez sikerült is neki. De azt tudja, hogy a hullákkal el kell számolni? A finánc hallgatott. — Tehát felesleges volt a fényképészre hárítani. Egyébként, ha tudni akarja, ő nem szökött meg. Nem bizony. Csak éppen nem áll módjában itt megjelenni. Magának mi a szá— Az nem lehet itt Sajnos, azt maguk megölték. Vagy nem? A , .számok” egyszerre rázták a fejüket — Vagy csak meg kellett volna ölni? Valtert is maga ölte volna meg? — kérdezte a 100- astól. — Nem, őt nem! — tagadta a finánc kétségbeesetten. — Hát ki még ilyen harcias? Csali nem az RF— 10-es? A tüdőbajos riadtan tiltakozott — Tehát maradt a kis színésznő? Nemde? A lány felugrott — ö adta az utasítást! — mutatott villogó szemekkel a pénzügyőrre. — És ő adta az ampullákat is! Miért nem vallja be?! Hallja?! Most legyen okos! Kérem — fordult könyörögve az alezredeshez — én úgysem hajtottam volna végre... — A hangja zokogásba fulladt. — Majd később részletezi — nyugtatta az alezredes, majd a telefon után nyúlt — Kapcsolják N-et. Az ügynökök elképedve hallgatták: — Ön az, hadnagy elvtárs? Nos, eresszék már ki a fogdából azt az RN—2-t... Igen, igen ... A kis színésznőnek kellett volna jóvátennie az elkövetett hibát... dehogy... dehogy pisztollyal! Idegméreggel! Nem, most már nincs semmi probléma. Igen, azért ad;uk le az utasítást a likvidálásra, hogy kiderüljön, nincs-e még egy szereplő. Mondjuk egy hóhér ... Persze, együtt az egész... Aztán küldjék haza néhány napra, úgyis idő előtt megszakította a szabadságát És tudja mit? Pikó elvtárs szólna még egy pár szót... Pikó mosolyogva vette át a hallgatót. — Igen, én. Csak azt akarom mondani, hogy szervezzék ám át azt a fotószakkört... ! Lábas? Holnap megyek vele... Nem, semmi adat nem jutott ki! ★ Nagy Andrisnak csomagot hozott a postás. Bánatosan, remegő kézzel tapogatta a barna csomagolópapírt, és nem volt ereje kibontani a tóidatt-fol- dott spárgát Társai szótlanul álltak mellette. Valaki elmetszette a zsineget, és eiőbugy- gyant egy gyűrött, sötétkék civilruha. Andris mélyet sóhajtott, és e pillanatban mindenki az otthoniakra, munkára, láncokra gondolt Nagy Andris kétszer köszönt el mindenkitől. Még a lovakat is meglátogatta, azoktól is elbúcsúzott Kiskabátban állt a laktanya^ udvaron, és nem bírta rászánni magát az indulásra. Pikó és Lábas érkeztek. Andris odasietett hozzájuk. — Kinyírtuk a Faragót, mi? — üdvözölte széles vi gyárral napok óta nem látott katona- társát — Bolond vagy te, Andris — szökött ki Lábas száján, és sokéig, szomorkásán nézett a szemébe. — Á, nem volt az jó ember! — mondta a fiú és eloidalgott mellőlük. A katonák és a tisztek körülvették az érkezőket. A kérdések áradata zúdult rájuk. Pikó csak szabadkozott. — A teljes összefüggés csak a kihallgatások után derül ki — mondotta. — Van még néhány tisztázatlan probléma, de hát az már a bíróságra tartozik Igyekeztünk megtenni a magunkét. Persze, hogy nem volt könnyű. Andris kiosont a kapun, és lassan elindult az országúton. A lenyugvó napot nézte a felhőtlen nyugati égen, és az égbolt szomorú, roppant tisztaságát... Ezerkilencszázhatvanhárom, február tizennyolcadika volt. délután négyet mutatott az ária... (Végei
