Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
✓ földeák jAnos: Mint elsői a lenini kornak Föl, barátaim, gyári munkások, munkás parasztok, nem kérkedés- ha nemzetünk sorsát mutatjuk meg az egész világnak; lássák, mint élünk: végre hazánk már Magyarország! Nem vagyunk urak, se diktátorok potom prédája, s erőnk sújtja, ki ellenünk lázad! Mint Európa legmarcangoltabb népét, úgy tisztel már bennünket a huszadik század. (SUMMA) Megmérettek mind tragédiáink, és történelmi becsületünket ezer év fényli, s annyiszor dúlt hazánkban mindenki szívében őrzi, hogy Lenintől tanultuk meg, miként kell győzni és Európa közepén élni!... Két évtizede tördelték széjjel bilincseinket s állhattunk talpra őseink földjén; egünk is új csillagos s nemzeti erkölcseinkben a béke lett legféltettebb törvény. A világban harcokkal kiküzdött nemes helyünk Tan; tizenkilencben is példa lettünk, mint elsői a lenini kornak, s ezt a jövendőt formálja híven szavunk és tettünk. A tüzér Oj ember születik. (Szász Endre rajza) gyengéden tekintett V. Alek- szejevicsre. Oroszul szólalt meg: — Bocsánatot kérek, de az elvtársnak igaza van. A Moszkva nevű uszoda ott van, ahol a Kro-pot-kinszkaja állomás. Alekszejevicsnek tátva maradt a szája. Rám nézett. Én is ugyanolyan ütődött arckifejezéssel bámulhattam rá. Ha a szomszédunk elvált volna az asztaltól, hogy a levegőbe emelkedjék, talán kevésbé csodálkozunk. A fiatal afrikai szavai any- nyira váratlanok voltak, hogy mi tovább is csak némán néztük egymást, mukkanni sem tudtunk. — Bocsásson meg — törte meg a csendet végre Aleksze- jevics — ön ezt honnan tudja? — Én is moszkvainak érzem magam — mondta a néger, és mosolyogva csillogtatta meg a fogait — Fürödtem ebben az uszodában. A Patrice Lumumba egyetem hallgatója vagyok. Most utazom vissza Moszkvába. — Hogy mik vannak — nevetett Alekszejevics. — Kidé** wm r V « ’> ■: «I IL rfll, hogy körülöttem csupa moszkvaiak vannak!... V. Alekszejevics és az afrikai elrepült Moszkva felé. Eltelt egy negyedóra. A ml gépünk is indult Kényelmesen helyet foglaltam- Eszembe jutott a találkozás és elmosolyoghattam magam. — Valami kellemes dologra gondolt, monsieur? — kérdezte a stewardess kicsit pajkos mosollyal. — Oui, mademoiselle — mondtam. — Da!... Igen ... Kinéztem az ablakon és néztem az alattunk hullámzó, végtelen óceánt Oroszból fordította: Pogonyi Antal páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok —• azt mondja — tüzér. Hát ml maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. HALK MORAJ keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelőzködni kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hát isten velük, elvtárs! — és összeölelkeztek. Azok szótlanul, gyorsan sorakoztak az állomásépület előtt Eszembe jutott, hogy jől tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Ám nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elébem áll ez az én új Taliga emberem: — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja — akár el is kezdhetjük ezt a kis munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felől jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz—Podolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. így vasúton elibe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit ,akire csak nem volt ok- vetlenül szükség a páncélvonaton. Csendben indultak el, fegyverzörgés nélküL Hátha sikerülne meglepni az ellenséget Na, jól van, ügyesek vagytok ,fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttük, abba úgy belevetették magukat mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer puskalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összekötők, és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már, na, hiszen hallom is, hogy felvették. De valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom — ne lőjünk-e egyet- kettőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! CSENDBEN gubbasztott az ágyúja mellett és fülelt Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. , Ahogy így morfondírozok magafnban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam: lehet, hogy eme vártain? Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet, ennek az ágyúnak a kartácstüze elé! De vagy nem volt annyi eszük, vagy elhamarkodták magukat Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a kis fogantjaikat Szinte a füle is kihegyésedett, úgy figyelt S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrébb a csövet A negyedik, vagy az ötödik dör- dülésnél aztán megállapodott — Most megvan — kacsintott rám — odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen az ellentmond minden tüzértudománynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. A3 ellenséges ágyú elhallgatott A fiúk aztán elmesélték a többit Már kiértek az erdő szélére, amikor az ellenség ágyúja megszólalt egy tanyaudvarról. lefeküdtek, nem mentek tovább. Aztán láttáig hogy a mi ágyúnk teübetaldL! Tisztára seperte az ágyú környékét Nem is volt kit rohamozni Az ágyú körül csak halottak feküdtek, sebesültek nyögtek.' A lovak közül is egynek ők adták meg a kegjrelemlövést Ló híján aztán önmagukat fogták az ágyéba, és rögtön elkezdték vonszolni, vissza, magukkal az erdő felé. Ellopták az ágyút Sajnos, nem véglegesen. A petljuristák rövidesen mse gukhoz tértek, és ellentámadást indítottak. Erre kivették az ágyúból a závárzatot, és elhozták. Az ágyút magát otthagyták egy legelőn, az erdő és a tanya között, félúton. Jól van, tegyük el, hasznút vehetjük még! — Mi van most azon a tanyán — kérdeztem. — Ügy látszik, megerősítették, hogy minket onnan kikergettek, van most ott legalább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára — mi lenne, ha még egyet odapörkölnénk? — Lehet, parancsnok élvtárs. És odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fülelt, mint az imént az ellenséges ágyúzásra. Várta a becsapódást. Aztán, mintha a hang után egy láthatatlan táblán megjelent volna előtte az erdőn túli vidék térképe, s azon a szórás ábrázolása, kicsit igazított a csövön. — Na, elég nekik —« mondta a hatodik lövés után, s mi el is hittük neki. MEGÄLLT, mint az oszlop az ágyúja mellett, rágyújtott egy cigarettára, karba font kézzel füstölt. Mi meg csodálattal néztük, mint a jó mesterembert, aki megmutatta, hogy mit tud. Az ördög vigye el, nemhiába úgy mutatkozott be nekem tegnap, hogy „Taliga, vagyok’ tüzér”, mert valóban tüzér. í — Van vagy százhúsz magyarunk — mondta a volocsinszki ezredparancsnok — azok, ha ők is akarják, itt maradhatnak. i RÁNÉZTEM. Hm, százhúsz 'ember. Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem .ötven, amennyien most vagyunk. | Felmásztunk a mi páncélvo- >natunkra. Az emberek oda- t gyülekeztek. 1 Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz — Podolszk és Proszkurov elesett. ; Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő i vonatjuk is itt maradt a szá- ;rított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasútat, legalább amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként vegünk marad, lépjen ki! ’ Csend volt Emésztették a idolgot J Lehet, hogy ez a legrosszabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet hogy a legjobb, s ; odafordultam a kamenyevsz— podolszki páncélvonat legénységéhez: > — Természetesen, nektek [sem kötelező itt maradni, elv,társak. Ez mostantól fogva ön- 'kéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volo- csinszkiakkal! ! Komoran néztek rám visz- sza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztítórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. • A volocsinszkiak közül akkor ;kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a Jégbe hűtött gyümölcs-szörpöt hoztak. — A követségen megkapunk minden újságot és folyóiratot — magyarázta Alekszejevics. — De más a sajtó és más az élőszó. Kérdezett, minden érdekelte: milyen az Üj Arbat, és ml a címe annak a színdarabnak, amit legutóbb a Vahtangov színházban bemutattak, és hogyan játszott a SzpanaK fut- ball-csapata a rosztoviakkal. Alig győztem válaszolni. — Micsoda hőség van itt! — foljdatta. Tréfás szemrehányással kacsintott az afrikai szomszédunkra, mintha tőle függne a _higanyoszlop emelkedése a hőmérőn. — Lehunyom a szemem és elképzelem: megyek a Krasznaja Presznen, majd beülök a földalattiba, kiszállok a Kultúra Parkja állomáson, pontosan szemben velem a Moszkva-uszoda. — A Csajka — Javítom ki. — Ennek az uszodának a neve Csajka. — Moszkvai — Téved — mondom. — Nem, ebben maga téved — erősítgette. — Én is moszkvai vagyok. Igaz, már régen eljöttem Moszkvából, maga pedig még tegnap ott volt, de azért nekem van igazam. — Nem! A Kultúra Parkjával szemben levő uszoda neve... — Fogadjunk! — V. Alekszejevics felém nyújtotta a kezét. — Fogadjunk. Megkérjük a szomszédunkat, hogy üsse szét a kezünket... Asztaltársunk félretolta a csészét, és nyájasan, szinte Afrikában történt, a dakarl repülőtéren. A műszerészek és mechanikusok a rekkenő, déli melegben távoli útra készítették elő az Air France négymo- ' toros, személyszállító repülőgépét Nekem is ezzel kelleti utaznom, át az Atlanti-óceánon. A repülőtér épülete előtti kis kertben üldögéltem egy alacsony pálma árnyékában, és szorgalmasan tanúlmányoztam Zorkij fényképezőgépem használati utasítását Amint felpillantottam, szemembe tűnt egy középkorú férfi. Világosszürke ruha volt rajta, szalmakalap a fején. Észrevettem, hogy érdeklődéssel legelteti rajtam a szemét Mosolygott A fényképezőgépem felé bólintott. — Zorkij, extra klassz! — Yes — helyeseltem angolul. — Óul — ismételtem meg franciául, és hogy hitelesítsem, házzá tettem oroszul: — Da Nagyon jó készülék! Perc sem telt bele, összeismerkedtünk. Alekszejevics az egyik afrikai ország szovjet követségének munkatársa, repüli haza Moszkvába, szabadságra — Ugye, hol találkoznak olykor a moszkvaiak — mondta vidáman. — Hát igen. Kicsi a világ. — Maga Moszkvából jön, én oda utazom. Ügy találkoztunk, mintha Kurszkban lennénk a vasúti peronon. — V. Alekszejevics az órájára nézett. Kérem, tegye félre azt a technikai irodalmat. Amig átrepül az óceánon, megtanúlhatja a fotográfus bölcsességeket. Gyerünk a teraszra, lehörpintünk egy pohár jeges italt, maga pedig mesél nekem Moszkváról. A teraszon tömérdek ember volt. — Azt hiszem, az ott szabad hely. Fiatal afrikai ült a kerek asztal mellett Kávézott és szórakozottan lapozott egy francia képes folyóiratbarf. — Bocsánat, szabad ez a két hely? — kérdezte V. Alekszejevics franciául. Az afrikai udvariasan bólintott, és elmélyült az újságban. «ÚAAAAAAAAAVlAViAWAAAViAVll
