Heves Megyei Népújság, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
BASTUL GAMZATOV: Kyolcsoros versek Csönd mélyéből nem hívom elő, az egyetlen szót nem keresem. Madd jöjjön, mint önként érkező, s mint a hívatlan könny, hirtelen. Hadd érkezzen váratlanul, épp úgy töltve be a íehér lapot, ahogy leghűbb barátom belép, hozzám jött s még nem is kopogott A költő verset frt a hitvesének: „Te fényességem, hajnalcsillagom, ha itt vagy, csupa édességet érzek, mikor nem látlak, fáj szívem nagyon." S íme, a hitves — a csillag» a fénylő — most megjelent és a küszöbön áll» — Már megint itt vagy — kiabál a költő, az istenért, hagyjál dolgozni már! • • Emberek, reggel nevetve kelünk fel, Tudjuk talán, hogy mit hoz majd a nap? Eskünk, szitkunk száll, estig Így jutunk el, s itt is van az est ablakunk alatt Erőnket ■ bátorságunkat, e kincset viszi már a tűnt nap, míg integet Hűvös érettség, mi ekkorra kincs lett, zord eső után felvett köpönyeg» Szokolay Károly fordításai. PSANADT JÁNOSI A pilóta fTBENCSÉNYI JÓZSEF EMLÉKMŰVE) A hős püétát énekelem, kinek emlékművet állítok szívetekben; az élet ez, nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág! A hős pilótát éneklenv ki gépén olyannyira nem hitte a halált: szerelni kezdett már zuhanás közben, hogy visszabillentse a láthatárt mely szörnyű szögben kizökkent magából és ugrált forgott mint egy hamutartó, ha játszol vele pörge asztalon: a hős pilótát éneklem, kinek hamutartója lett az anyaföld. mert égő szivarként fúródott a mélybe; a hős pilótát akinek soká nem értették meg utolsó szavát és utolsó szava ez volt: a Párt! — A pilótát aki én is lehetnék elzuhanva a legnemesebb eszmék sugár-gépében, égő öntudattal keresve a hibát; hogy miért lett váratlan a gép kormányozhatatlan; visszabillenteni a láthatárt, a hős pilótét éneklem, kinek ez élete: nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág, melyből egyet ha levág a halál, a többi csak erősebben növekszik, így kap értelmet még a pusztulás is» nincs áldozat hasztalan: így kiált az életért a halál szívetekben, hol emlékművet állítunk Neki! JEVGENYIJ DOLMATOVSZKIJ: IGAZSÁG Igazság hány van? Egy vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az, amely nem elnézö-felejtő, hanem könyörtelen-igaz? Nos azt, hogy két igazság volna, én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem. Lenintől kaptuk ezt az egyet, s az ínség iskoláin át októberszabta sorsunk ez lett; fekete liszt- de tisztaság, tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely egy. Egyetlen. Radó György fordítása VLAGYIMIR KARPENKO: Épp ebben a korban Szétnyitod az újságod lapját, és olvasod a verseket. Egyik költő panaszkodik, hogy későn, másik, hogy korán született... Nyugodt vagyok mégis miattuk, hisz az élet törvényei: egyikből tán sarkkutató lesz, másik majd az elektront fékezi. S ha elérkezik az idő, elámul hirtelen, hogy hol van, s megállapítja, hogy épp jókor született. Épp ebben a korban! Fordította: Antalfy István MOLNÁR LAJOS: Látni készülök Fülem süket még, nem hallja ritmusát a lüktető világnak. agyamra köd szállt, mint vakra szörnyű éj, és sötétje egyre fogva tart. — — De már új érzés szül bennem megállíthatatlan dallamot, s feledlek, hallgató magány. — — Ó, Hazám, — úgy vágylak átkarolni, s hogy ölelésedre karom erős legyen, tornáztatom. — S felszáll a köd, — mert világ, — most látni készülök. S lásd, — már nemcsak vágyaim vánkosán pihenve nézlek, de lázongó lelkem medréből kicsap, s a parttalan végtelennek nyit tért a gondolat» Nehéz idők jártak, a gazdasági válság egyre mélyült. ;Az év: 1934. [ Hitler már átvette a halal- niat, a nagytőke pénzének ' segítségével, s »világuralomra tört, készült a | háborúra. Birodalmában egyre »szaporodtak a koncentrációs 'táborok. Üldözték az igazságért harcoló munkást. Mint a ; középkorban, bárddal nyakaz- iták le. József, a martinász, aki [megtanulta, amit egy komrau- [nistának meg kellett tanulnia, jól látta ezt. De nemcsak látta. Tanult és tanított is [Társait, a Martin robotosait, [amikor egy kis pihenőhöz jutottak, oktatta. Példákat, világos lseteket említett. Így tör- »tént most is, miután a ke- »mencébe beraktak és ledőltek .kurta pihenőre. Az emberek [önkéntelenül odafigyeltek. Mit [mond, mit tanulhatnak tőle...! József, szokása szerint, a ré- »gi időkről szól, a gázos, meleg [Martinban. Az emberek köré- ! je csoportosulnak. Mindig ér- [dekes dolgokról beszél. Most ; is. — A fronton voltam, az olaszon, tizenhétben — mesélt <5sz volt Már fáztunk. És [elegünk volt a háborúból. Sok [társunkat jó pajtásunkat megölt a vérfürdő és nem tudtuk, »miért Kis szünetet tart. körülpil- [lant. A Martin dallamosan , neszezik. — Egy napon — folytatja — »aztán, eszkort érkezett Va- [ gyis, szökött katonákat hoz- »tak, megláncolva, fegyveres [őrizettel. Ez az eszkort. A parancsnokaik átvették [őket A láncukat levették. \ Gyors prédikációt tartottak ’nekik, majd valamennyit be- I osztották szakaszokba, hogy [harcoljanak tovább. Az emberek körülvették őket. Kérdeznék, faggatták. Mi van otthon? Szünetet tart, a vacsorázó [Mocsánt figyeli. Majd ismét [pergeti a szavakat. — Volt közöttük egy Fehér »nevezetű ember. Asztalos volt Hadiüzemben dolgozott. Gránátládákon. Egyszer megtagadta a munkát, ő is, mint néhányan. Azonnal be vonultatták, társaival együtt. Ezután gyors kiképzés következett, majd menetszázad, front, de meglógott. Többször is megszökött. Ez az ember tudott a legjobban beszélni, s elmondta; otthon sokat szenvednek az asszonyok, gyerekek, öregek. Alig van már ennivaló. Mindent jegyre adnak. Még a szenet, tűzifát is. Hanem az oroszok, azok igen. Értették a — Hát tudta, megértette » maga módján — folytatta József. — éj j il kitették a drótok elé őrségre, és amikor érte mentek, ott találták a puszta puskáját, a bajonettjével a földbe szúrva, rajta egy cédulával, amire azt írta, hogy „Teszek rátok, valamennyiő- tökre, meg a Károlyoktokra.. József körülnézett. Még várták tőle a szót. Nem törődtek a további martinmunkaval. Ami ezután reájuk vár. Csak azzal, hogy hallani akarnak még valamit. József megértette. Bólintott — Másnap, persze, nagy kapkodás, kalamajka, kihallgatások. De nem tehettek semmit Mert senki nem szólt • A történet az Író, „Az acél ídala” trilógiájának most készUlö, >„A Martin” című kötetéből való. módját. Befejezték a háborút A cárjukat egyszerűen elintézték. Általános békét akartak. Fegyverszünetet. — Egy Lenin nevű ember vezeti őket — Azt kéne nekünk is tenni. Csak lenne egy olyan Le- ninük. Akkor majd mi is elintéznénk Károlyt, a többiekkel — mondja valaki. Hirtelen zsivaj tört ki. ösz- sze-vissza beszéltek. Hogy így, úgy, amúgy. Nálunk nem menne olyan könnyen. Mert ott a Lukachich, az a véreb, az mindenkit kilyukaszt... — Lárifári... — kiáltotta Plemity, és legyintett. — Én már tudom, hogy mit tegyek. egy szót se. Fehért nem árulták el. Fehér pedig azt mondta, hogy az sem rossz, amit Plemity tett De nem ez az igazi. Haza kell menni. Aztán nálunk is úgy csinálni, ahogy az oroszok tették, Lenin vezetésével. Picit hallgat Majd: — A következő éjszakán' többen megszöktünk. Persze én is. Fehér mutatta az utat Ügyes volt És a tizenhetet, tizennyolcat sikeresen megúsztam, nem kaptak el. Nehéz volt, az igaz, de ment a dolog. És ott voltam a lánchídi csatánál is ... Sokáig csönd. Az emberek mélységesen hallgatnak—. Jázsef : Tstlsilkrtásaii* fkát,* at Nem rövid életemben világcsavargó voltam. Alig-alig saját akaratomból, sokkal inkább, mert űztek, mert menekülnöm kellett, bebarangoltam egy tucat országot. Hogy hány nép fiát, lányát ismertem meg közben, nem is tudom, van vagy két tucat. Az orosz fiúval 1944 kora őszén találkoztam először. Nemcsak a hely, ahol megismerkedtünk volt riasztóan lehangoló — a mauthauseni haláltábor 19. számú barakkja — de ő maga sem volt különösen rokonszenves. Hogy miképp került a mi barakkunkba, ahol Járészt magyarok raboskodtak, nem tudom. Lehet, hogy valamelyik hadifogolytáborból szökött meg, Magyarországon fogták el újra és ezért szállásolták el nálunk. Először' csak arra lettem figyelmes, hogy egy enyhén himlőhelyes arcú, alacsony termetű, erőteljes fiatal rab szörnyen hajbakapott barakkunk két háziszolgálatosával, valamiféle szláv nyelven káromkodik, villog a szeme és az öklét rázza. Iván — valóban ez volt a neve — különösen akkor gurult dühbe, ha bármilyen gúnyos megjegyzést tettek rá', vagy ha úgy vélte, hogy az oroszokat szidalmazzák. A barakk „közvéleménye” méregzsáknak tartotta. Hetekig tartott, amíg meggyőződtem róla, hogy ez nem igaz. önérzetes volt, érzékenyen védelmezte nemcsak jogos érdekeit, a becsületét is. Ha meggyőződött arról, hogy barát közeledik hozzá, azonnal megenyhült, és kész volt a legönzetlenebb bajtársiasságra. Minden, a legkisebb, leghalványabb sértésre, igazságtalanságra fellázadt, és hangos szóval, vagy akár kemény ököllel védte meg jogait ebben az elvadult, nyomorúságukban oly „sokszor farkascsordává torzuló közösségben. Alig múlt húsz esztendős, és a húsz évből három borzalommal, megpróbáltatásokkal, szenvedéssel és megaláztatással volt kikövezve. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor egy nagy botrány után, végre közelebb engedett magához. Az első időben Iván kötelessége volt az undorító mellékhelyiség tisztán tartása. Egv ideig vállalta ezt a viszolyog- tató munkát, de egy hét után kereken kijelentette: most aztán már kerüljenek mások sorra, mint ahogy a barakk egyéb szolgálataiban minden héten más és más tevékenykedett. Orosz—ukrán—német keverék nyelven érvelt, a mondatokban sűrűn előfordult a burzsuj szó. A sarokba vágta a felmosórongyait és indult kifelé. Amikor vissza akarták tartani, jócskán oldalba vágta azokat, akik útját állták. Békebírónak léptenr fel. Iván szóba se akart állni velem. Legszívesebben „tova- ris”-sal kezdtem volna a beszélgetést, de tudtam, az SS különösen kegyetlenül bánik az orosz kommunistákkal. Éppen ezért, amikor hozzáléptem, így szólítottam meg: — Garazsdanyin ... Rám nézett, villant egyet a szeme, lerázta a vállára tett kezemet, szó nélkül otthagyott Nem akarom részletezni, milyen komisz büntetéssel kényszerítette Vili, többszörös rablógyilkos szobafőnökünk, hogy még továbbra is ellássa a kellemetlen hivatalt, nem is emlékszem rá pontosan. Arra viszont igen, hogy az e^ti vacsoraosztás után amikor megpillantottam őt, amint magányosan, a barakk előtti kis élőkért kőkerítésén üldögélt, mellé telepedtem. Már nem hagyott ott, bár csak szűkszavúan, mogorván válaszolgatott kérdéseimre. Lassan engedett gyanakvása, aztán a következő hetekben barátok lettünk. Ha a nyelvi nehézség miatt kissé akadozott is a beszélgetés. a táborban kialakult „Häftling**-nyelven jól megértettük egymást. Nyílt eszű, kedves fiatal fiú, teljesen más ember, mint amilyennek hosszú ideig a többiek látták. A fogság előtti életéről kevés szót ejtett. Bizonyosan túl fájdalmas lett volna felszakítani az emlékeket. Családjáról csak annyit árult el, hogy bevonulása óta semmi hírt nem kapott felőlük, de egy falujabeli- jétől, valahol a fronton, megtudta, hogy szülőfaluját fei- perzselték és minden lakosát elpusztították a barbárok. Hogyne lett volna tele gyűlölettel azokkal szemben, akiket ellenségének vélt. November elején nagyobb baj keveredett körülötte. A hajnali létszámellenőrzéskor még ott volt az Appelplatzon, de azután hiába kereste Vili majd Kari, a barakkfőriök. A déli keserves ebéd, a marharépa-leves osztásakor sem járult a kondérhoz rozsdás csajkájával, a barakk vezetői dühöngtek, féltek is, mi lesz, ha kiderül; Iván megszökött, ezt jelenteni kell az irodán, az SS, a Gestapo kiszáll, nyomozni kezd, ha Ivánt nem találják. ők sem ússzék meg szárazon. Egyelőre tehát hallgattak. Este megkönnyebbülve látták, hogy a sorakozón, az utolsó pillanatban újra felbukkant. Vili villogó tekintete, halkan dörmögött fenyegetései jelezték, hogy mihelyt a barakkba visszatérünk, kegyetlenül leszámolnak vele. Igen ám, de az esti Appell után megint csak nem tért vissza a barakkba. Egész éjjel távol volt és másnap reggel bukkant fel. Utána pedig, mintha mi se történt volna, bevonult a többiekkel és nekilátott szolgálatának. Amikor faggatták, hogy hol volt tegnap egész nap, vállát vonogat- ta, csökönyösen hallgatott Aznap este megint melléültem a kőkerítésre és most már én kérdeztem: — Nem jó. Így elmaradni egy egész nap, egész éjjel! Ha Viliék jelentik a dolgot a halálfejeseknek, karóba húznak! Hol voltál? Kicsit csúfondárosan nézett rám, hallgatott. Tovább faggattam: — Ha nagy titok, persze, ne mondd meg, de azt hittem, barát«*: vagyunk..» A vállamra tette a kezét, nevetve mondta: — Barát,' barát... Buta barát .». Nem tudod, mi volt tegnap? Ünnep. A legnagyobb ünnep ... Még a fronton is megünnepeltük, érted ... Mikor kis gyerek voltam, — papával, mamával gyönyörűen ünnepeltük ... Nem törődünk most Vilivel, Karllal, nácival, büntetéssel. .. Itt is megünneplem.». Itt is»». Senki sem veheti el tőlem ... Senki ... Megvilágosodott az agyam, kinek volt itt» ebben a pokolban naptárja, hányán tudtuk, hogy tegnap november 7. volt? Az igazsághoz tartozik, hogy még két alkalommal találkoztam vele» Elkerült a barakkunkból, mert Vili és Kari únta már a vele való bonyodalmakat, elintézték, hogy máshová helyezzék át, az oroszok egyik barakkjába. Így hát sokáig nem láttam. Hónapok múlva véletlenül megpillantottam. A tábor valamelyik sikátorában jártam és egy kőrakás mögött, váratlanul felfedeztem. Ott kuksolt, foszlott könyvvel a kezében. Örömmel léptem hozzá, hogy üdvözöljem. A fiú, zavart bosszúsággal az arcán, letette kezéből a könyvet, talán el akarta rejteni, de mór megláttam a címlapot, amelyen ez állott: „Trigonometria”. Végül még egyszer, utoljára, 1945 május közepén találkoztam vele. Tizenhatodika volt, akkor kezdődött meg a már felszabadított tábor kiürítése. Elsőnek a szovjet baj társak mentek el. Mi, többiek« az Appellplatzon sorakoztunk. Milyen más sorakozó "volt ez, mint az addigi, sok száz, győt- relmes. A szónoki emelvény előtt ravatal, rajta a felszabadulás után meghalt egyik orosz bajtárs holtteste. Ünnepélyes dallam csendült fel, a Lenin-gyászindulő. Velünk szemben a távozó négyezer szovjet fogoly, volt fogoly, volt rab sorakozik. Feszes vigyázzban állunk, amikor példás rendben, zárt sorokban elvonulnak előttünk. És, fme^ egy tömzsi, erőteljes, majdnem hogy kivirult legény fél méterre kilép a sorból, hozzám ugrik, megölel, és kurjant egyet: — Zdrasztvujtye! Tovaris! Miért tagadjam? El érzékenyültem. könnyes szemmel néztem utána, sokáig.., Még láttam hetyke sapkáját, aztán elveszett, beleolvadt a hazájuk felé menetelő, énekelve vonulók tömegébe. U1» í
