Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
Képzőművészeti Kiállításról Kméea Fereaei timk efmfl kompoz! cfőja. (MTI fotok — Sziklás Mária felvételei) Baráti látogatás A csehszlovák irodalom reprezentánsai hazánkban A X. Magyar A Magyar írók Szövetsége ** irodalmi est keretében Budapesten cseh és szlovák írókat mutatott be. Az elhangzott művek nagyobb részét jelenlevő íróik hitelesítették. S párhuzamosan a fővárossal, hasonló csehszlovák irodalmi estet rendeztek magyar írótársaik a cseh és szlovák alkotóknak Szegeden és Szarvason. Történelmi jelentőségű kezdeményezésről van szó. Vendégeink — műveik magyar fordításai után — most először jelentek meg hazánkban, hogy hitet tegyenek termékeny és életrevaló szellemi kapcsolataink mellett. Kiket tisztelhettünk tíz vendégünk közt? A mai csehszlo* vák irodalom reprezentánsait, Vitém Závada, aki 1905-ben született, élenjáró cseh költő. Morva földről érkezett Prágába, könyvtáros volt soká, ma már évek óta csak az irodalomnak él. Egykor a tragikus életérzések poétája volt Eleinte magatehetetlenül szemlélődött, de népe tragédiája a második világháború alatt kijózanította ebből az ifjúkori alapérzésből és mai értelmet lelő költői feladatokra ösztönözte. Megrázó versgyűjteményben foglalta össze a horogkereszt csehországi uralmát. Üj lírájának lényege a mai ember és fel- emelkedése a szocializmusban. Mezei virágok c. verskötete az új cseh embertípus éneke. Závada legújabb verskötete Egy élet (Jeden zivot) címen jelent meg nemrég. Ez a kiváló verstudós a magyar költészet legjobb cseh fordítója, Petőfi, Ady és József Attila bravúros cseh tol- mácsolója. A másik jeles vendégünk volt Ján Smrek szlovák költő. 1962-ben a Magyar Pen Klub emlékéremmel tüntette ki ragyogó, az eredetiek színvonalán álló Petőfi, Ady és József Attila köteteiért, amelyekben mesterien fordította szlovákra legnagyobb lírikusainkat. Ján Smrek a legnagyobb élő szlovák író. Egész sor verskötete jelent meg, amelyek mind útjelzők a szlovák irodalomban. Petőfi'for- dításáért államdíjjal tüntették FcstniéfijFck ft nek mondják, mert fő élménye hazája német megszállása volt s fő mondanivalója mindaz, ami ebből a megszállásból származott Kiváló, gondos, körültekintő regényíró. Két regénye országos sikert hozott Ptácnik- nak, Ptácnik szép könyvet írt A Duna két partján címmel Magyarországról is. IOÄC nevezetes dátum lesz t 7VJJ a csehszlovák—magyar szellemi kapcsolatok történetében, hisz ezeken az irodalmi estéken, valamint a két nép íróinak találkozóján, jószomszédi viszonyunk és kapcsolataink további erősödése mutatkozott meg. Mert nem alkalomszerű rendezésről volt szó, hanem tartós kapcsolatok megvalósításáról és ezt szolgálja majd a magyar írók rövidesen sorra kerülő csehszlo^ vákiai látogatása is. Szalatnal Rezső POLIMER ZOLTÁN: ki hazájában. Ilyen kitüntetésben előbbi, önálló köteteiért is volt már része. Költészete áhi- tatos és gyengéd hangon a szerelem és emberség lírája. A béke és a rendületlen emberség bontakozik ki Ján Smrek hatalmas költészetéből magával ragadón, a tökéletes művészet rangján. A harmadik író-vendég: Cldrich Mikulásek, aki 1910- ben született, ma Brünnben él, a morva irodalmi folyóirat szerkesztője. A magány és a visszahúzódás költője volt. 1953-ban Forró énekek címen megjelent verskötetével szakított a magány megéneklésével. Költészete azóta az élet szere- tetét és értelmét hirdeti. Lírai ereje kibontakozott a Vadkacsák című kötetében, a morva táj, és az otthon-érzés megkapó rajzaiban, s más, azóta megjelent köteteiben is. Verse egyszerűvé vált, de mit sem veszített megkapó bensőséges hangjából. Czegeden az irodalmi es** tén Ján Rostra mutatkozott be, pozsonyi szlovák költő, aki 1910-ben született: számos verskötet szerzője, államdíjas költő, aki több költeményt írt magyarországi élményeiről, az Alföldről, Budapestről és saját gyermekkori emlékeiről. Ugyancsak Pozsonyban él Ctíbor Stitnicky, aki a Szlovák Írószövetség Könyvkiadóvállalatának Igazgatója, s ismeretes magyarból fordított műveiről, amelyek közt most a közeljövőben megjelenő Madách-fordítás, Az ember tragédiája a legnagyobb teljesítmény. Josef Hanzlik, a fiatal nemzedék képviselője (1938-ban született). Négy verskötete jelent meg, 1963-ban a Párizs mögötti ország címen látott napvilágot legújabb kötete, a modern emberi lélek éneke. Ugyancsak a fiatal generáció tagja Karel Michal, aki 1932- ben született, s két prózai kötete feltűnést keltett s megbecsülést hozott számára mind az olvasóknál, mind az irodalmi kritika mérlegén. Karel Ptácnik még a „háborús” nem- zedékhez tartozik (1921-ben született). „Háborús nemzedékSxép volt A verbéna illatú szélben arcom fölött beért a nyár és elkövetkezett csavargásaim felejthetetlen évada. Szép volt menetelni a fákkal látomásaim tájai felé. Szép volt az dttüzesedett föld a dűlők kérges tenyerén. Mindenre emlékszem. Az esték úgy ragyognak szívem körül mint megszegett kenyér és mozdulatlan kés emlékeim asztalán. Láttam a madarak csőrében az éjjel lila fátylait úszni, s hosszú tűnődéseim után bordáimra zuhant a nap. Megkerestek a csodák és hajnalig mulattak velem. Egy öreg juhász elmondta életét s mentem napkeletnek tovább. Harmincegy év örömét vittem, az álmok próbatételét, hogy elhozza majd szavaim igazát a férfi aki visszatér. Szép volt nekifeszülni íjként s átsuhanni évek kemény kőzetén. Szép volt hitemmel vádiamra venni a földet és eget. S meg kellett járnom ifjúságom összes poklait, hogy igen helyett ne mondjak nemet, e hogy megértsem a népdalok költészetét. JOHN REED: Ved vés, ködös novemberi éi- ika. Szürke, fényes, pasztell nű éj, amely hihetetlenül 'glágyítja a csupasz fák kör- nalait, eltünteti az árnyak aét és ezüstös glóriát fon á npák gömbje köré. A betonba fekete féldrágakőnek tűit, amelyet acélszürke esővíz- :sák ékítenek itt-ott. Észre- tlenül szemerkélő eső tölti ■ a levegőt, nedves lesz az iber keze, arca, s mégis há- mszor kör bemehetsz a Washington Squanen anélkül. hogy összeáznál. Ezen az éjjelen történt, hogy William Booth Wrenn elindult valahonnan-sehová és megállt a Washington diadalív alatt, hogy összeszámolja a vagyonát Már majdnem éjfél volt. William Booth Wrenn épp most kapott segélyt, az egész hatvanöt centre rúgott Ezúttal már harmadszor számolta meg. Sietős és kevéssé figyelmes szemlélő azt állapította volna meg Mr. Wrennről, hogy rendes körülmények között élő rendes fiatalember, minden bizonnyal éladó valamilyen jól menő rövidáru-üzletben. Cipője arról árulkodott, hogy frissen tisztogatták, kalapja angol posztóból készült esőkabátja éppen a kellő hosszúságú volt Olyan férfinek látszott, aki ért az öltözködéshez. De hát fontos, hogy ilyen látszatot keltsen az ember, ha munkát akar találni New Yorkban. A közelebbi vizsgálat azonban felfedte volna, hogy Wrenn gallérja gyűrött és piszkos, és nem is az ingére, hanem valamiféle rongyra hajlik ki. A cipőtalpán két lyuk tátongott, s az angol posztókalap majd szét- mállott az esőben. Miután megszámolta „vagyonát”, feldobott egy pénzdarabot Fej-re esett, s ezért William jobbra fordult a tértől, s zsebében csörgette az aprópénzt Az utca két oldalán kemény fapadok álltak. A gyér fényben is észrevette a ikét alakot akik két egymással átellenes pádon kuporogtak, az egyik egy eszméletlenségig részeg férfi, kényelmetlenül nekidőlve a vas támasztéknak, amelyet a városi hatóság szögezett a padokra, meggátolva a hajlók talapokat abban, hogy a pádon éjszakázzanak. A másik egy öregasszony volt Dőlt. belőle a whisky szaga, őszes haját zöld, harmatáztatta sál fedte, s ügyetlen csomóra volt kötve az álla alatt Erősen csuklott, de ez nem gátolta abban, hogy részeg hangon valami pikáns Ms nótát dúdoljon. William pénz- csörgetésének hallatára azonban hirtelen abbahagyta és rászólt: — Gyeri ide! William megállt és udvarias mozdulattal emelte meg a kalapját — Parancsol, asszonyom? — Gyér1 ide, azt mondtam. William meUéült a padra és kíváncsian az arcába bámult Ez az arc egész elképesztően ráncos és elnyűtt volt, fomy- nyadt mint azoké az öreg takarítónőké, aMket munkaidő után hivatalokban lót az ember. Az alsó ajka öregesen remegett. Az asszony lassan felé- fordítottá tömi», ködös tekintetét — ördög vigye a lelkedet! — mondta. — Hát annyi se... hukk... még annyi modorod sincs, hogy ne csörgesd az ember képibe a pénzedet? William elmosolyodott. — De hát jóasszony — kezdte a legjobb modorában. — Jóasszony... ördög vigyen el! — mondta az öreg nő. — Ismerlek titeket, gazdag perna- hajdereket Lefogadom^ hogy egy percig se dolgoztál még a pénzért, az apád hagyta rád, nem igaz? Gondoltam. Ismerlek téged, te... — emlékezetében kutatott a megfelelő sző után. — Te, kapitalista. A kellemes elégedettség ragyogása öntötte el William arcát Beleegyezően bólintott — Miből találta M? — Kitalálni? — nevetett az asszony kellemetlenül — Az is nagy dolog! Dolgoztam én is finom házaknál, nem hiszi? Elhiszi, hogy nekem is gazdag udvarlóim voltak, fiatal lány boromban? Akkoriban levették a kalpag- jukat a férfiak, most meg csak a pénzt csörgetik az orrom előtt... — Asszonyom, biztosítom, hogy... — Űristen haragját! Csak úgy elgondolkodtam, mikor csörgeted a pénzt Fura, mi, hogy mindent csörgettek, amitek csak van. Té is, én is, mindenki. Szóval arra gondoltam, nem akarsz eljönni velem egy Mcsit szórakozni, mi? Előredőlt és a férfira vicsorgott, elszállt ifjúságának ijesztő paródiájaként A silány whisky illata újra megcsapta Williamot — Gyere! Hé, ldsapám:.: hukk... Legyen egy Ms örömed. Nem akarsz egy kicsit szórakozni valahol? — Nem. Köszönöm. Ma nem — felélte William kedvesen. — Igaz — szólt a vénasszony — ismerhetnél ek titeket, ti kapitalisták. Akkor adtok munkát amikor nem akarjuk. De akkor nem adtok, amikor akart nánk. Vedd M a kezed a zsebedből. Nem kell a mocskos jószívűséged. Én megdolgozom azért, amit kapok. No, gyere, csinálunk egy jó Ms... — Miért üldögél ideädnt? Még megfázik... — Miért? Mit gondol, mi aiz öregistenért ülnék itt? Nem akarom a budoáromban tölteni ezeket a szép, nyári estéket! Ha megkaptam volna a pénzt a munkámért, biztos nem ülnék itt Jézus atyám! — Mabált rá dühösen. — Te a városházához’ tartozol? William a fejét rázta. Zse^ béből egy dobozt húzott elő, már csak két cigaretta volt benne — Nem haragszik, ha rágyújtok? — kérdezte udvariasan. Az öregasszony rábámult — Haragszom, ha rágyújtasz? Mi a francot akarsz tőlem, te fiatalember? Minek kérdezed, hogy dohányozhatsz-e? Mi közöm hozzá? i.. De egyet elfogadok, hogyne. A férfi tüzet adott — Kapitalista vagy te, ugye — folytatta, s a cigaretta remegett az ajkai közt — Nem lennél ikren udvarias hozzám, hat nem lenne valami hátsó gondolatod. Ismerlek... Te nem tartozol a városházához, te megkaptad a fizetésedet. Én odatartozom, és én nem kaptam meg. Nézz ide! Matatott a ruhája kivágásában és előhúzott egy kártyát Az ívlámpák fényénél William elolvasta a szöveget „Engedély Mrs. Sara Trim- ball részére, a keltezéstől számított egy hónapra, hogy leányát látogassa Randall’s Islan- den”. — Ez én vagyok — mondta Mrs. Trimball alkoholittas büszkeséggel. — Odafenn dolgozom Randall’s Islanden, afféle fuss-ide-szaladaj-oda vagyok én az orvosoknak, meg a nővéreknek. Ma volt fizetésnap. Bejöttem ezen a hosszú úton a városházára. Három óra után öt perccel értem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érted, he? Egyáltalán nem kaptam pénzt jövő péntéMg. Ez a pokol! Az orvosok és a nővérek, azok megkapják a pénzüket öt órakor. Én miért nem kaphatom meg? Tudják, hogy még aludni sincs hova mennem ... Aztán azt mondtam magamban, egye fene, alszom a parkban. A város nem fizeti meg a munkámat, akkor a városi parkban alszok. Aztán jön a városi rendőr, és aszongya, hogy M innen!... Most aztán hova menjek? A pokolba! Ez aztán a jó mulatság, mi? Hukk. — Lánya is van? — Naná, hogy van. Tizenhat éves. Ebben a korban már kint lehetne az utcán, hogy ő keresse a pénzt és gondoskodjék öreg napjaimról. De hát én nem akarom. Isten tudja miért zárom így el... Miért nem akarom, hogy a leányom az legyen/
