Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
( FORGÁCS KÁROLT: Mérleg útközben Leoldtam oldalamról kardomat, egyenruhám páncélját szétcsavartam... S fellélegzik a bőr és az izom, kitárulnak a sárga horizontok, szétnyíló függönyök növelik gyorsan a táj fáit gyökértől fel a lombig, a házakat alaptól kéményfőig, s az életet gügyögéstől motyogásig. E robogás szemem könnyig hizlalta, tengelyeim rég forrón égve koptak volna el, ha nem mártóznak rendre meleg tekintetek kék olajába, viharba bújt útjaim mellett jelző fények vittek mindig emberi célba sziklás ösvények buktatóin át, s e pihenőtől ha a tájra tekintek ép szívvel, testtel: nem szégyenkezem, s ha nem is löknek új, robbanó erők a meredekre csúcsokat bevenni: szelíd szerpentinek lejtői visznek feljebb még innen, nem hideg magasba, csak addig, míg az erdők közt tisztások nyílnak és rajta ember-otthonok. ami én voltam ... Mindig jól éltem, kutya bajom se volt. De hát az ember azt akarja, hogy a gyereke másmilyen legyen. De ha én elmentem, úgyis rászorítja az élet... Mrs. Trimball először enyhén, majd egyre hevesebben köhögni kezdett, végül egész testét rázta a köhögés. Lassan leereszkedett a köd. William érezte, hogy finom, éles tűk szurkainak keresztül a ruháján. Az utca túlsó oldalán alvó részeg felhorkant, tüsszentett és lassan felült. — Miért nem hagyják aludni az embert — mormogta — az a nyavalyás köhögés... — O, egek — mondta Mrs. Trimball elhalóan, mikor elmúlt a görcs. — De jó lenne inni valamit. — Mennyibe kerül egy szoba? — kérdezte William. — Negyed dollár. Néked kell szoba? Tudok egy jó helyet, a negyedik utcán... De hát neked nem kell... — Nem. De magának igen. Kérem, várjon egy pillanatra. Nem könvöradományt akarok adni. — Odanyújtott felé egy negyeddollárost. — Kölcsön- képpen. Majd visszafizeti, ha megkapja a pénzét — Beleejtette a pénzt az asz- szony remegő tenyerébe, de az elejtette és a pénz csilingelve guralt el a kövön. A szemközti pádon ülő részeg egyszerre felélénkült. utánakapott, és pillanatok alatt elszaladt a kincsesei. Mrs. Trimball félig felemelkedett ültéből. — Részeg csavargó! — visított élesen. — Gyere ide, azonnal, te mocskos tolvaj! — Ne törődjön vele — mondta William és a vállára tette a karját. — Akad még ott, ahonnan ez való. Tessék. A nő óvatosan eltette a pénzt. — Nagyon szépen köszönöm — mondta Mrs. Trimball méltóságteljesen. — Barátok között a kölcsön rendjén való. Hukk ... Kérem, adja meg a nevét és címét és visszajuttatom. Kotorászott a táskájában és egy agyonrágcsált ceruzát és darabka papírt vett elő. — Tálán egy krajcárt niég hozzátehetme, hogy valami kis meleg étel jusson a gyomromba. William habozott egy pillanatig. — Természetesen — szólt, aztán összeszedte a gondolatait, megfeszített erővel próbált emlékezni mindarra, amit a vasárnapi lapok társasági rovataiban olvasott. Aztán leírta a papírra; „Courcey de Peyster Stuyvesant. Hotel Plaza”. — Ugye, megmondtam! — kiáltott fel a vénasszony. — Én ismerlek titeket,,. Hukk.'.. Engem nem csaptok be. Apukától kapjátok a pénzt' én meg térdenállva dolgozom hét napot egy héten. Cifra egy neved van. Nem igaz? Nem szégyellnél néhány lépést menni egy ilyen vénasszonnyal, mint én vagyok Mr. Courcey de Peyster Stuyvesant ? — Egyáltalán nem. örömmel megyek, biztosíthatom. William felállt és karon fogta az öregasszonyt. Didergett. Rossz volt felállni, mert így kitette a szélnek és hidegnek testének azon részeit is, amelyek ültében védve voltak. — Jól nézünk ki — mutatott körbe Mrs. Trimball. — Választunk egy elnököt, az megígéri, hogy minden szép és jó lesz, aztán mit kanunk a pénzünkért: rendőröket... De azért te elég rendes fickó vagy. ahhoz képest, hogy kapitalista. nem volt ideje a párna alá' dugni. Az ápolónő kezében egy kis üveggel, meg kanállal megállt az ágyánál. — Tessék csak felülni, Anna — szólt kedvesen, csicseregve. Itt mindenki csak Annának szólítja. A felvételezőben is Annázta az a lány, aki az ablaknál ült. Talán nevetnek is rajta, hogy ő még mindig lány, vénségére is csak Anna, de hát nem is akart ő férjhez menni Csak egy kis kemény munka hiányzik neked, semmi más... William Booth Wrenn lassan visszament a Washington Squarre. A nedvesség most már egészen átáztatta a ruháját, s a pad alatt, amelyen az előbb üldögélt, megtalálta annak a cigarettának csikkjét, melyet az előbb szívott. A nyirkos gyufa csak a negyedik próbálkozásra akart meggyulladni. Hirtelen egy jóltáplált, vastag posztóruhás rendőr toppant elé .és hevesen integetett a gumibotjával. — Gyerünk innen — szólt kurtán — itt nem üldögélhetsz. William szívott egyet a cigarettáján és megkérdezte: — Ember, tudja, hogy ki vagyok én? A rendőr egy pillantással felmérte a piszkos gallért, az olcsó kalapot és az átázott cipőt. A rendőrök szeme élesebb, mint az öregasszonyoké. Előre hajolt és William arcába bámult. — Igen — szólt, — tudom, hogy 3d maga. Maga az a fickó, akit a múlt éjjel kétszer kergettem el a parkból. No, tűnjön el, gyorsan, amíg szépen beszélek ... Fordította: Zilahi Judit • John Beed amerikai újságíró, költő, dráma- és novellaíró. 1910-ben végezte el a Harward egyetemet. Az első világháború idején az Egyesült Államok haditudósítója volt. Sokat utazott, járt Európában, Mexikóban, s az októberi Forradalom napjaiban érkezett Oroszországba. Tanúja volt a szovjet állam születésének. Erről az Időről szóló könyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot, tette híressé nevét. Sokan nem Is tudják, hogy a kitűnő tudósító novellái sem kisebb értékűek. Elbeszélését az Egy ifjú ember kalandjai című kötetéből közöljük. soha. Ilonka; a testvére is azért halt meg, mert férjhez ment Erős ura volt, azt mondták a szomszédasszonyok. Már az első szülés elvitte. Gyönyörű gyerek maradt utána. — Ettől meggyógyul, Anna! Nagyon keserű volt Meg valami hódító szaga, íze van ennek. Mindenki azt hiszi, hogy ő meggyógyul. Évike is. Csak már jönne! Az biztosan tudja, mit adogatnak itt neki. Évike okos, nagy lány. — Most aztán pihenjen, Anna, mert magának most az kell. Csak semmi mozgás, érti, kedves Anna? Mozogni nem szabad! Az ápolónő betakargatja és megsimogatja az arcát ITISZEN PIHENNE IS ö ha tudna. De valahogy a magányosságban csak előjönnek a régi dolgok. Itt keveregnek az ágya előtt, szólnak hozzá, kérdezik, a mellére ülnek és szorítják, nyomják kegyetlenül. Halántéka kivizesedik, a szíve szúr, szinte fullad. Mintha valami belülről markolászná. Most egy kicsit engedett az a valami. Lehúnyja a szemét. Fordulni akar, de valami a szivébe nyilall. Mondta az ápolónő, hogy ne mozduljon. Most mintha megint az jönne elő, ami a múltkor. Akkor szaladt az orvos és injekciót adott. Nyöszörög. Lélegzetvételnél érzi, hogy valami kúszik a torka felé. A szomszédja odafigyel. Lassan feltápászkodik és néz rá riadt arccaL — Rosszul van, Anna? — kérdezi ijedten. Kárász Anna nem felél. Fekszik, kicsit félre fordulva, lehunyt szemmel, sárga arccal. A többiek is odanéznék. Valaki azt mondja, csengetni kell. Az orvos jön sietve. Egyenesen Kárász Anna ágyához lép. Mögötte az ápolónő riadtan. Az asztalon lévő bádogtálcából csipesszel kiválaszt egy tűt. Visít a reszelő, aztán pattan az üveg. Az orvos oda sem néz, csak a kezét nyújtja hátra. Gyorsan félrántja a paplant. Néhány percig még figyeli Kárász Annát, aztán az ápolónő felé fordul. — Szóljon kérem, néhány perc múlva. A műtőben vagyok. Kimegy. Lassan, elgondolkodva lépked. AZ ÁPOLÓNŐ AZ ÁGY végéhez áll és néz mereven. Aztán a kórlapjára tekint, olvasgatja adatait, inkább csak időtöltésből. Tudja kívülről is, melyik rovatban mi szerepel. Az andaxinok, a nyugtatok, a görcsoldó injekciók adagjait nézegeti. Vizsgálja saját feljegyzéseit. Kárász Anna megmozdul. Felcsillan a szeme az ápolónőnek. Aztán mintha nagyon messziről hangot hallana: — Még... nem... jött? — nyöszörgi Kárász Anna, — Még nem, nem jött, de jön, beszéltem vele telefonon — hazudja — és azt mondta okvetlenül jön. Jön, Anna, biztosan jön. Maga is érzi, hogy szavai üresen, meggyőződés nélkül kopognak a csöndes kórteremben. — Jön ... jön ... — pihegi Kárász *Anna és szája szögletében megjelenik valami kifejez- hetetlen gyenge bánat, lemondás. Aztán kifelé fordul az ágyon. Az ápolónő odtaugrik. Figyelmezteti: — Jaj, csak ne mozduljon, az istenért, Anna, ne! Milyen kedvesen mondja: Anna. Kárász Anna kinyitja a szemét, de fáradt, nagyon fáradt. Homályosan látja az ápolónőt. Szakasztott olyan a haja, mint a Borisnak. Az ápolónő leül az ágya szélére és megfogja a kezét Érzi, hogy hideg. Megijed, de nem ugrik el tőle. Kárász Anna most lehunyja a szemét. Valamit tenni kellene — villan át az ápolónő agyán. Már jócskán elmúlt a néhány perc, amit az orvos mondott. De most hagyja itt? Csak legalább jönne a lány, Évike, talán az megnyugtatná. Kellett volna beszélni vele legutóbb, amikor itt volt. De azt sem tudja, hol lakik? Néhány szót váltottak csak a folyosón, amikor a lejáratig kísérte. Kárász Anna, mintha csak megérezte volna, hogy az ápolónő most vele foglalkozik. Nyújtja a másik kezét is, mintha azt mondaná a tekintete: ezt is fogd meg, ezt is simogasd meg, te kedves nővérke AZ ÁPOLÓNŐ MEGFOGJA a másik kezét is. Kárász Anna rajtafelejti fátyolos szemét és szinte súgja: — Szeretnék, vala ... mit..: ad... ni. — Nekem? — Ezt, itt, na.:, gyoní.. ké... rém... — lehanyatlik a feje Kárász Anna a markában szorongatja az irkalapot Apró levélformára van összehajtogatva. Az ápolónő a kezébe veszi. Érzi finom ujjaival, hogy átüt rajta a nehézkezű írás. — Ha, le... ne... szí... vés ... Éviké ... nek. Kicsúszik keze az ápolónő kezéből. Az ápolónő felugrik. A papírt köténye zsebébe dugja és szalad kifelé az ajtón. Az orvossal tér vissza. Az keresztbe teszi mellén a két fonnyadt kezet. Évike, öt órf előtt öt perccel érkezett. Megállt. az üres ágy előtt és sírt. Az ápolónő karolt bele. — Ezt küldi magának. Ballagtak kifelé a kórteremből. Évike kibontja a papírlapot, Nagy ákom-bákom betűkkel csak ennyi állt a lapon: KÁRÁSZ ANNA. Az S betű fordítva volt, a két N egymásnak dőlt — Egy hónapja az volt a kívánsága, hogy meg akar tanulni írni — szólt Évike szipogva, — Csak eddig jutottunk. Az ápolónő karonfogva kísérte le a Id járatig. A ZTÁN VISSZAMENEÍ a kórterembe, elvette az ágyról a kórlapot, amelyre a1 utolsó orvosságadagot már nem kellett feljegyezni. nyának elviselni. Életében még nem volt beteg. Megért már hatvannyolc évet, de kórházat még nem látott Apja is a kilencven felé járt, amikor meghalt De életében még egy pirulát sem vett be. Az Eszterházyak juhásza volt Még akkor mind a kilencen megvoltak a testvérei is. Misi az első háborúban esett el a Piavenál. Karcsinak tüdőbaja lett. Ilonkát a húgát gyermekágyi láz vitte el fiatalon. A Bori meg ápolónő volt Az ám, a szegény Bori valami fertőzést kapott és belepusztult. Pedig az orvosok mindent megtettek érte. Pör is volt belőle, de nem nyerték meg... A Borit, azt nagyon szerette. ‘ Gondolatban most itt vannak az ő kórházi ágyánál a testvérek is. Jó velük együtt lenni... Szegény Istvánt szökésért végezték ki. Még az utolsó izenetére is emlékszik* ő volt nála Sopronban, amikor egy katona hozta a hírt, hogy látogassák meg, mert onnét már úgyse szabadul. „Mondd meg, Anna, a gazdádnak, hogy közeledik már a leszámolás órája!” Ezt izente. Ez tizenkilencben volt, hajói emlékszik, amikor az ispánéknál szolgált. Dehogy mondta meg a gazdájának szegény István izene- tét. Csak hordta magában, jól megjegyezve minden szót. írni nem tudott, hát emlékezetébe véste... De soká jön Évike? Fölemelte a szekrényről az irkalapot. Aztán a párna alá nyúlt a drótkeretes szemüvegért. Az orvos is megdicsérte. Azt mondta: nagy a Jialadás. Meg: vitalitás van magában, Anna! Mi az a vitalitás? Soha sem hallotta. Majd jön Évike, majd megmagyarázza, ö biztosan tudja. Gimnazisia a lelkem. ŰVIKE IS ÖRÜL a hala-*-i dásnak. Legutóbb még a nagybetűknél tartottak. Fogta a kezét, és olyan jó meleg, puha keze volt. Csak az ő ujjai nem akartak engedelmeskedni. Nem szoktak azok ilyen finom, úri munkához. Hiába, az idő. De most ezt szereti. Mindig is szerette volna. írni, írni! Neki most ez az egész élet. A vágy mindig ott motoszkált benne, de nem volt rá idő. Mert egész életében dolgozni kellett. Mindig másoknak. Nyílott az ajtó. Kárász A,n- r.a a párnája alá rejtette az I irkalapot A szemüveget, már AZ ÜGYELETES ORVOS megfogta a pulzusát A hideg, fonnyadt kéz elernyedve hagyta, hogy a lágy, meleg ujjak átkarolják. Az orvos a karóráját nézte, amelynek másodpercmutatója a kilences számra ugrott éppen. Még tíz, még öt másodperc és elengedi. Szemét mereven a paplanra szegezte. Nagyon messzire nézett Az ápolónő kissé hátrább állt. Kíváncsian várta az eredményt. Kezében ceruza, s kiterítve a lepedőnyi kórlap, amelyre a korábbi napok nyugtalan szívhangjai voltak pirossal rápingálva. Egyik nap a mélybe szaladtak ezek a vonalak, aztán hirtelen a magasba szöktek, csúcsosan, mint valami kezdetleges gyerekrajz. — Hogy aludt, Anna? —• kérdezte az orvos és mosolygott. Ezek a fiatal orvosok mindig mosolyognak. A múltkor is egy súlyos beteget hoztak a hatosba. Akkor is ez volt az ügyeletes. — Nehezen — lihegte Kárász Anna — nagyon nehezen, doktor úr, kérem... A hideg ujjak a szíve táján pihentek, s lecsukódtak a fáradt, fakó szemek. — Biztosan megint a betűk! — évődött az orvos. — Látom, itt a papír meg a ceruza! — Na, nincs is itt már semmi baj; egészen komoly a haladás! — Akiben ennyi vitalitás van, kérem, mint magában, Anna, az még sokáig élhet! Letette az éjjeliszekrényre az irkalapot. Letette az éjjeliszekrényre az irkalapot. Kárász Anna elhúzta a száját. Kesernyésen mosolygott Jólesett neki a dicséret. — Csak lassan haladok, doktor úr kérem — motyogta hálásan. — Meg aztán, magamtól nem is megy. — Majd az Évike... Ma biztosan bejön. .. Ugye, ma bejöhet? Kicsit megemelkedett a párnán. — Igen, természetesen — szólt az orvos és mosolygott Megsimogatta a kezét. Kárász Anna magára maradt. Szomszédja aludt. Valaki a sarokban lekecmergett az ágyról és nagyokat sóhajtott Csak a körvonalait látta. Magával volt elfoglalva, T ASSAN HARMADIK HETE és még mindig semmi. Ha nem várná Évikét talán meg is bolondulna itt az idegenben, magányosságban! Mert ttt minden; örökösen ugyanaz. Jön az orvos, megnézi, valamit számlál, amikor a csuklóját fogja, aztán megy. Csak ha a professzor jpn, akkor jönnek többen. Az is drága jó ember. Önála sokkal többet időz, mint a többieknél. Talán már az is tudja, hogy ő a betűkkel foglalkozik? A szomszéd mindig injekciót kap. Azt nem szereti nézni. A maga baját se szereti, de hát a magáét muszáj az emberlá-
