Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-03 / 233. szám
Vallomás Jeszenyinről Születésének hetvenedik évfordulóján EHRENBURG önéletrajz Visszaemlékezései őriznek két apró momentumot Jeszenyinről: Gorkij sírt, amikor verseiből szavalt neki, és a háború éveiben gyakran hangzott el fiatal katonák ajkáról: „Szeretem Jeszenyint”. Valahányszor Jeszenyin verseit olvasom, nem tudom felejteni ezt a rajongó szeretetet, de örökké felvillan bennem a zavaros legenda is, amely a költő köré féktelen tobzódások, mulatozások, vodkába fojtott keserűségek egyértelműen elitélő mítoszát teremti. Jelentős költő: nem volt nála különb énekese az átalakuló orosz falunak, de nem volt nála — talán csak Majakovszkijt kivéve —, nagyobb hatású költője a korai szovjet lírának. Tragikus költő: harminc iéves volt, amikor 1925-ben, Leningrádban az Angleterre szállóbeli szobájában saját vérével írt búcsúverset, és felakasztotta magát a központi fűtés csövére. Pedig 1914-ben életerősen, duzzadó tettvágy- gyal jelent meg Pétervárott, szőke haja, égszínkék szeme és csodálatosan muzsikáló kristálytiszta versei új színfoltot jelentettek a szimbolizmus enervált dekadenciájában vergődő orosz polgári költészetben, de a polgári irodalmi szalonokban is. Néhány év múlva pedig már leírja, hogy: *,Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgászd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön,, és nem , újabb, persze, élni sem.” A „szőke Lohengrin” — Gorkij nevezte így — költészetét nálunk is szeretik. Már a háború előtti nemzedék rajongással szavalta nehezen hozzáférhető verseit, de mai fiataljaink is kedvelik. Versei negyven év távlatából sem koptak meg, mert Jeszenyin költő volt, a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. KÖLTÉSZETÉNEK élményanyaga csodálatosan friss, megkapóan eleven. A rjazanyi parasztfiú közvetlen szemlélőként talál rá az orosz nép életének apró mozzanataira: első verseinek üde természetábrázolása, zsolozsmás mítoszvilága az orosz muzsikok valóságát jelentik. ' Tizenhat éves, amikor már leírja ezt a hajszálnyira pontos négysorost: „Káposzták, üde zöldek, isszák hajnali fény veresét. Cseppnyi juharfa kölyöknek anyja kínálja csecsét.” Valóságlátása mindvégig megőrzi ezt a közvetlen eredetiségét. Csak ő láthatta „vörös kisborjú”-nak a lenyugvó napot, amit az ég „lázzal telten” nyalogat, csak ő láthatta „piros almá”-nak a felkelő napot, amit a hajnal „hűvös tenyerén” emel az égre. A tavasz „vándorbottal ballag” Jeszenyin verseiben, a „dűlők álmodnak”* „kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol”, a felszakadó sóhaj „egy borzas bagoly csőrén fennakad”, a vékony árpaszalma pedig „zizegve sír” a sűrűsödő alkonyban. Hasonlatai, metaforái rendkívül tiszták és egyszerűek. Költői képei páratlanul szépek, mentesek az imaginisták üres hatásvadászatától, telve vannak melegséggel, a táj és az ember együtt kel életre bennük. Az imaginistákhoz való csatlakozás csak formális lehetett: a futurizmus vad aktivitása ellen akart harcolni, hiszen azok romboló szándékában az orosz falu világát féltette... Verseiben — még a keleties Perzsa motívumok darabjaiban is — az orosz valóság jelenik meg, mindig is megtartva humánus egyetemességét. A kutya Mint tűzvlrág elnyílt a bájnál, s lakó gyékényen, suta szalmakunybóban bét piros kölyköt flaűzott a kutya. Nyelvével fésülgette őket, ki nem ment volna percre sem; ott mókázott, s meleg basából babos tej csurrant édesen. S hogy leragadt a nap szeme, s elcsitult a baromfihad: jött a gazda, zsákba kötötte mind a hét kis kutyafiat. Nyomában loholt a kutya —i elmaradoztak a hegyek..., A páncéltalan víztükör fázón, sokáig remegett. S amint gyötörten hazaért, nyaldosva izzadt oldalát: egyik kölykének nézte a * holdat, mit ringattak a fák. A szikrázó űrbe meredt, szimmantott és nyítt és nyögött, de a vékony hold is lecsúszott, eltűnt egy kék halom mögött. S mint akinek kenyér helyett kötődő kéz követ hajít: hullatni kezdte lassan a hóba szeme arany csillagait... Képes Géza fordítása Menekülő költő? A „muzsik-költő” szerepét játszotta? Egyik sem! Költő volt, aki ^z emberről írt verset még altkor is, amikor a kölykeit sirató kutya „aranycsillagokat” könnyező bánatát verselte meg, hiszen a világháború embertelensége lüktetett sorai mögött. Nem menekült: szembenézett a forradalommal is. Elismerő tisztelettel adózott a „Föld kapitányá”-nak, kormányzó hajósának, Leninnek, az Anna Sznyeginá-ban pedig megírta saját útját az új, Szovjet-Oroszországhoz. Élete végén már messzebbre látott a régi, patriarchális orosz valóságtól, a „kenetlen kordék” „gyász-éneké”-től, a kőből és acélból épülő szülőhaza új hatalmát köszöntötte. Kortársai közül elsőként utazott Amerikába amit — nagyon találóan — „vas Mir gorod”-nak nevezett el. A „vasszömy” elleni tiltakozás az orosz jövő kutató vallatása a rákényszerült pózok mélyén halálosan komoly féltést rejteget: a háború ban, forradalmakban és polgárháborúban szenvedő orosz parasztok életének féltését. A riadt bizonytalanság még a forradalom előtt megjáratja vele a moszkvai kocsmák éjszakai világát, hogy annál megtisztultabban hirdesse majd a Jordán gerlé- jé-ben: „én: bolsevik”. Mindezt — az átalakuló világot — hallatlanul mélyen élte át, és ezt a kereső-kutató vallatást emelte költészetébe, átszűrve sajátosan egyéni képréndszerén és finoman felépített költői világán. GORKIJ írta róla: „Szergej Jeszenyint nem lehet kitörölni a szovjet valóságból... Fényes és drámai jelkép ő, jelképe a régi és az új kibékíthetetlen harcának, egymástól való elkülönülésének”. Ha verseit olvasom és halálának okát kutatom, mindig Gorkij szavai jutnak eszembe. Valóban jelkép ő, egy korforduló jelképe. Ehrenburg leírja, hogy 1924-ben találkozott utoljára Jeszenyinnel. Órákon át biztatta, de „csüggedten ismételgette: Eressz már!... Nem veled van bajom!... Csak úgy általában ...” Jeszenyin „csak úgy általában” nem találta helyét az életben. Forradalmár szeretett volna lenni, és az is volt a maga módján. A bánat, a szomorúság, egy átalakuló paraszti élet féltése vitte a „kocsmás Moszkva” világába, és amikor szinte már újra megtalálta egyensúlyát, 1925- ben véget vetett életének. Azt írtam róla, hogy tragikus költő. Valóban! Tragédiája az, hogy neki lelkében tovább kellett vívni azt a forradalmat, amit a fegyverek a Téli Palota ostrománál már győzelemre vittek. De végigharcolta becsülettel, költészetben és életében egyaránt. Költészete meglepően modern a Klujev-féle álnépies- ség és a Merezskovszkij-féle dekadens szimbolizmus mellett. Egy egész nemzedéknyire példadó: a fiatal szovjet költő, Jevtusenko vallja mesterének, s talán éppen ez jelzi, hogy Jeszenyin lírájának ezernyi szépsége és őszintesége lassan már legyőzi az évtizedek óta élő Jeszenyin-legendát. Éppen ezért örvendetes, hogy Jeszenyin születésének hetvenedik és halálának negyvenedik évében a Magyar Helikon kiadó egy szépen illusztrált Jeszenyin-kötetet tett a magyar olvasó asztalára, kiváló műfordítók tolmácsolásában. S ha Jeszenyin verseinek olvasója valóban be tud hatolni ezeknek a verseknek mélyébe, akkor velem együtt megérti, miért sírt Gorkij Jeszenyin szavalatát hallgatva; és megért engem is, hogy miért vallom a frontot járt fiatal katonákkal: „Szeretem Jeszenyint”. Szeretem, mert költő volt valóban. E. Nagy Sándor A X. Magyar Képzőművészeti Kiállításról A kiállítás egyik részlete, előtérben Somogyi József szobrászművész Sirató című kom« pozíciója. (MTI foto — Sziklás Mária felvétele) SERFÖZÖ SIMON: Mint arany fillérre Véremből varrt inggallér rajtam a dísz, élek széttárt karokkal, mindenben dolgaim sejtem* s mindenkiben az elragadottságot, ezért, hogy nem tömök számba sáros tereket, esők rögét, ezért, hogy a szerszámoknak legigazabb hűséget vallók, s a kohómunkásban is a legfontosabb alkotót látom, a szélső portákon házalapot rakók mozdulatában, kőfejtők munkájában az örök tevékenységet babonás szorongással hiszem, ők a világ-gyógyítók, életteremtők, akik átizzadt ingük alatt az ősembert megölték, s öntudatlan még, a meredek sziklák alá temetett szívükben a segítő robbantóanyagot hiszik, mindenki elér idáig: példáit honnan vegye, akinek vágya* küldetése van, szavaiban a korra lelt, mint arany fillérre, s nem akarja, hogy élete hideg legyen* mint rozsdás balta talpig jégben. HATVANI DANIEL: Hét határban Tenyeremből szalmaszál billen a füvekre. Kalász érik* hét határ dől sugaras csendbe. Dal-suttogó kedveméit ezüst-eső fésű* párzó virágkelyheket szél indul meglesni* Emlék, rozsot súroló, kaszaélen pengő; fejem alatt fény-folyó, tű znyarakat Wn/ Roppant Jövőnk szérűjén régi szalma szárad* hét határban járok én* szikár karok várnak. Ingem vetem* feldobom fakuló felhőkre s fedi izzadt homlokom hazám hűvös földje. KATONA JUDIT: MUNKÄSNÖK Visszér-lugyó tekereg combjaikra, bokáikra mint fájó dagadás. Karjukkal csüng az ólom fáradás gyárba menők közt mosolyuk tiszta szikra. Fáradtan dőlnek munkapadjaikra: hamar-tett házrend, mosás, vasalás van már mögöttük, gyerek hurcolás bölcsődébe, sorbanállás kínja boltok előtt korán ébredés óta. Megjárt világ lótás-futásuk hossza. Kitartás győz minden műszakukban, keveset alvás jut nekik hetente s szépség zománcot visznek haza esti kedv gyümölccsel tömött szatyraikban. Erős kátrányszagot árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő-út kanyárgott, kifutott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kaílantyút és kitárta mindkét kapuszárnyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a ve^ zetőfülkéból. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát és kezdték lerakni a se- lejt-vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzineshordónak és locsolgatta csuklóját Cigarettája a szájában, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok én muzsikálni — mondta Laji és nevetett — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta és tovább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegyenek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jókedélyűek voltak. Viccelődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke fiatalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöld szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti az ócska benzineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknő vájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájci sapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mondani* hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellódult a benzineshordótól, egy homlokrántással orrára ejtette napszemüvegét és odaballagott a kocsihoz — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fonnyadó bodzabokrok zöldelltek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy és távol a kohók, meg a hűtőtornyok, s köröttük'a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete haján megcsúszott a fény. Integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett, nyújtott karral intett visz- sza és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — ö a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Bíztatták, mert
