Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
Jtllévt szép ? Gondolatok egy szoborról Négy éve csak, hogy kapcsolatom van Egerrel, ezzel a ked- ▼es, az ide érkezők számára egyszeriben rokonszenves, történelmi múltja varázsával bi- zsergető Heves megyei várossal. Négy év óta magam is megszerettem emelkedőre kapaszkodó szűk utcácskáit, szórtíényű, árnyas útjait, a parkok és terek szemlélődő pihenésre csábító padjait, különlegesen tiszta, fényittas levegőjét. Figyeltem gyors ütemben épülő modern lakótelepeit, új létesítményeit, a város mozgékony, színes emberforgatagát. Elálldogáltam a városka bensőséges hangulatát, történelmi múltját bizonyító szobrai, emlékművei előtt és nagy érdeklődéssel lestem a képzőművészeti alkotások iránt fogékony közönségének megnyilatkozásait egy-egy új szobor megjelenése idején. Szerencsére az utóbbi években gyakran adódott erre lehetőség. Számos új szoborral gazdagodott mostanában a város, hogy csak a Daedalust, a leleplezésre váró Gárdonyi-szobrot vagy éppen Kerényi Jenő szobrászművészünknek, a színház mellett nemrég elhelyezett szimbolikus női figuráját említsem. Tulajdonképen erről a szoborról szeretnék néhány gondolatot elmondani: olyan ember szubjektív véleményt, aki a képzőművészeti alkotások iránt nemcsak rokonszenwel viseltetik, de éppen az érdeklődés mélységéből adódóan megpróbál lépést tenni a mű lényegi tartalmának megértése felé. A szobor rendeltetése a színház épületével, így a színpadi irodalommal és a színjátszással kapcsolatos. Ez eleve meghatározza a mű leglényegesebb szempontját, eszmei mondanivalóját, tartalmát, amely — mert kitűnő műről van szó — hallatlanul összetett. Természetesen a rendeltetés meghatározója a szobor helyének, ez pedig befolyásolója a mű méretének — ebben az esetben — még az anyagának is, amelyben az eszme megfogalmazást nyer. A szobrászatban és a vizuálisan ható művészeti ágakban általában a témát, tartalmat valamilyen szemmel felfogható motívumnak, a szobrászatban plasztikailag megfogalmazható tárgyi formának, vagy formáknak kell hordozniok. A művésznek műve elindításakor négyes feladattal kellett szimultán foglalkoznia: keresni a tárgyi formát, átgondolni az eszmei mondanivalót, megismerni a mű leendő helyét és ezekkel egy időben gondolni a szobor kivitelezési anyagára is. Az alkotási folyamat e négy szempont mellett alapvetően mégis az ötödik, a leglényegesebb tényezőből indul el ebben az esetben is. Ez pedig a művész egyénisége; világnézete, humanizmusa, szellemi kincsestára, pszichikai alkata, szakmai felkészültsége és a még sok fel nem sorolttal együtt valamennyi szempont összessége; megjelenítő ereje ez anyagban; szobrászati tehetsége. A felsorolt tényezők természetesen nem a leírás sorrendjében, hanem a legvariánsabb kölcsönhatásban munkálkodnak a művészben. Nehéz sokszor eldönteni még az alkotónak is, vajon a rendeltetéssel kapcsolatos gondolatai vezették-e el a tárgyi forma felvillanásához, vagy formai látomása során érzett rá a rendeltetéssel ösz- szekapcsolt eszmeiség kifejezhetőségére, de még sok más lehetőség is fennállhat, pl., hogy a helyszín közvetlen élménye sugallta mindkettőt. A továbbiakban elemzés formájában szeretnénk választ adni magam számára is az eddigiekben felvetett szempontokra és még érinteni néhányat a művel kapcsolatosan. Miután a szobrászi alkotást vizuális úton vehetjük birtokunkba, nézzük meg ezt a művet úgy, hogy nézésünk összekapcsolódjék a gondolkodással, látássá váljék, olyanná, amelyben már az érzelem is benne foglaltatik. Mint igen sok körplasztikai alkotásnak, úgy ennek a szobornak is van egy fő nézete, ahonnan a formakompozíciója segítségével a legjobban kibontható eszmei mondanivalója és a legjobban átekinthető a szobor egésze. Ha a színház előtt haladó gyalogjárón állunk, szemben az alkotással, kapjuk a szobor fő nézetét. Álljunk csak itt meg, és ha lehet, felejtsük el minden korábbi szoborélményünket, engedjük egyedül ezt a művet hatni magunkra Ne mondjunk előre ítéletet, se azt, hogy csúnya, azt sem, hogy szép. Csak nézzük kevés ideig! Ekkor tekintetünk elindul a mű szellemi birtokbavételére. Vagy a támaszkodó karon* vagy a lábujjak felől halad fel szemünk és érkezik meg a szobor fejéhez, a mű eszmei-tartalmi központjához és ott kissé elidőzik. A szobrász tudatosan ide vezeti szemünket azáltal, hogy a támaszkodó kar és a másik oldalon a lábszárak vonala is a fpj felé irányul. Vajon miért van ez? — kérdezzük. A kissé nyitott ajkú, kíváncsian csodálkozó, a természetesnél nyújtottabb nyakú, modern frizurás fiatal női fej ad erre választ: valamit figyelmesen néz. A nyúlánk nyak is ezt a kíváncsi érdeklődést fejezi ki. De mit figyel és hogyan? Erre a kérdésre a két kar rejti rtjagában a feleletet. Nézzük csak előbb a bal kart, amelynek csuklója egy maszkon pihen. A kézfej mozdulata a hüvelyk- és mutatóujj helyzete, ha a fejjel egyszerre nézzük, azt sugallja, mintha a figura valamit a két ujja között tartana. Ez így is van! Amit tart, ugyan nem látható, de á mozdulat nyomán képzeletünk választ ad erre: egy számunkra láthatatlan függönyt húz el és az előle eddig eltakart látványba, a színházi művészet számára ismeretlen világba felejtkezik olyan kíváncsiskodó tekintettel. Figyeljük most tovább a támaszkodó kart is a törzzsel és a lábakkal együtt, egyszerre. Ügy érezzük, hogy a kar valóban támaszkodó, de ugyanakra lehetséges anyagok közül. Ai alkotás ebben az anyagban válik teljessé, mert az ősi színjátszás és a klasszikus görög világ gondolatával kapcsolódik össze áttételében ez az ősi anyag. Talán kevesen gondolnák, hogy a megmunkálás nagyolt- sága is és egyáltalán a felület megfogalmazása része lehet a tartalom kifejeződésének. A felület hatása szinte észrevétlenül van jelen, latensen fogja össze a művet, s így stilárisan is igazodik a szobor egész felfogásához; aláhúzza és hangsúlyozza az alapgondolatot, a munkásosztály szimbólumát, amit elsősorban a súlyos, erőteljes formákkal fejez ki az alkotó, de ugyanezt mondja és ennek ad hangsúlyt a felület érdesebb megmunkálása révén is. A felületalkotás e látható formáját azonban még elhelyezése és a szemlélőtől való távolsága is indokolja. A külső tér éles világításában elvesmének a cizellált formák és a távolság miatt a szemlélő sem élvezhetné az így formált művet. A leglényegesebb szempont mégis az, hogy az egész alkotás elvesztené az alapgondolat lényegét, erejét, a megmunkálás intimitásával. Ezek után felteszem a kérdést, vajon az eddig kibontott sokirányú gondolat kifejeződhetett volna-e egy bájos, köny- nyed leányfigurával hasonló mozdulatban, természetes arányokkal, simára csiszolt felülettel. Csak nemmel válaszolhatok. A Kerényi-szobor éppen ezért mű és kitűnő alkotás, mert a nagyon összetett mély és igen komoly eszmei mondanivalóhoz megtalálta a vei« azonos külső formát. Ezt a'női figurát a sűrített igaz tartalom teszi igazán széppé. A mű élvezése — a művészhez hasonló — érzelmi és értelmi tevékenység intenzív együttműködését kívánja meg a szemlélőtől is a befogadás síkján. Ugyanakkor feltételezi a szobrászat sajátos kifejezési formáinak ismeretét és nem utolsósorban a műalkotások szeretetét is, ahogy Rainer Mária Rilke mondja: „A műalkotások hatástalanul magányosak... Csak szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket, s lehet igazságos hozzájuk”. Blaskó János, tanszékvezető főiskolai docens im MlKlÖS: tudálékos vonást a katona szája szögletében, a halvány* megfoghatatlan mosoly árnyékában. És mindig kérdezett Mindenfélét. A kérdéseitől robbanni kellett. A katonaéletet mindjárt kérdéssel kezdte. „Hadnagy elvtárs jelentem* van olyan megbízatása a tizedes elvtársnak, hogy kollektív fenyítéssel éljen vagy fenyítés helyett kitoljon velünk?’-’ — E nem tett panaszt, ez nem jelentett valami megfogható* kivizsgálható visszaélést, amiről kerek perec megállapítható* hogy fehér-e vagy fekete — ez csak kérdezett. A hadnagy viszolygott ezektől a kérdésektől, amelyeket mindig a lehető legrosszabbkor „dobott’’ be, olyankor, amikor őt személy szerint kompromittálta elöljáró parancsnokai, vagy a politikai munkások előtt. Sértőnek érezte a kérdéseit. Eleinte magyarázta neki, hogy egy katona nem így jár el* hogy nem ez a megoldás .., De Varga nem értette. Helyesebben: nem akarta érteni. A beszélgetés végén megint ott; bujkált az ajka körül a mosoly, és feltette az újabb kérdést: — „A katonának nincs joga kérdezni, hadnagy elvtárs?” — Na, menjen Varga* úgy látom, mi nehezen értünk; szót... — kicsit magabiztosan, kicsit fenyegetően fűzta hozzá: — de valahogy szót fogunk érteni... — A múlt héten aztán csordultig telt a pohár. Politikai foglalkozás. Az előadás jól sikerült, bensőséges, családias légkör alakult ki. És egyszerre fölállt az a Varga. „Hadnagy elvtárs, jelentem, kérdésem van... Ha a mi társadalmunkban a munka a hazaszeretet kifejezője éa redőzése), amelyek eleve megszabják a képzett társítás irányát. Tehát a művész nemcsak a formák tudatos rendjével irányítja szemünket, hanem értelmi képességeinkre, az asszociációs tevékenységünk számára adott lehetőségekkel kulturáltságunkra és a mű befogadása tekintetében aktivitásunkra is feltétlenül számít. Válaszolni kell a magam számára is még néhány kérdésire. Miért készült kőből a szobor, és miért nagyolt, rusztikusán fogalmazott a felülete? A kő a legősibb szobrász anyag. Nem véletlen, hogy ezt választotta ki a művész, a szobrászat számálehervadt az arcáról. Sóhajtott kicsit Nem szerette a hadnagyot A tizedest sem, Bakót sem — tulajdonképpen senkit sem szeretett ezek közül. Elviselte őket, akár az egyenruhát, és ugyanúgy érzett irántuk, mint az uniformissal szemben: örült, ha minél kevesebbet látott belőlük. Régebben meg akarta fogalmazni önmaga számára, hogy miért? „Unják az eszemet...” — állapította meg. Egy pillanatra a hadnagy indulatos fejmozdulata villant fel emlékeiben. — Maga itt szép lehet, Varga, de okos nem, érti?! — és nyomatékosan biccentett A hadnagy ádámcsutkája nagyot- mozdult. „A Varga.. — újra meg újra hihetetlennek és csodálatosnak látszott az egész. „Varga...” — forgott fejében a név, rm'ntha gramofon ismételné, és csak ámulni tudott, a szemét mereszteni. De a füst ott gomoly- gott a levegőben, húsz-huszonöt méterrel arrább, a botorkáló léptekkel közeledő katona fejével körülbelül egy magasságban. Fekete füst volt, koromfekete, és lomhán, hassan emelkedett fölfelé. „Pedig nem is katonás...” — ötlött a hadnagy eszébe. A nap szemébe sütött. Hunyorgott. „... a Varga...” — szája szegletén ugyanazzal a gunyoros mosollyal, ami annyiszor — legutóbb épp a múlt héten — kihozta a sodrából. Mintha egyenesen őt akarná bosszantani — vagy talán nem is őt személy szerint, de mindazt ami betöltötte az életét: a rendfokozat, a tiszti mivoltát, a parancsnoki tisztségét, az egész hadsereget A vér a fejébe tódult, ahogy meglátta a ketegnek, és dühbe gurult mi- ] atta. „Ezért idegeskedik...” 1 Ha Bakóra gondolt mindig : kétféleképpen látta maga előtt. : „Értettem”-et harsogva, és i hozzá a bokájával csattogva a felkiáltójelet — meg a kanti- i nospult mellett, amint alázatos, sunyi képpel fizet. Utálta érte. És bosszantotta, hogy egy ilyen Bakóért kockáztatja a lelki nyugalmát. „Ez papol mindig a gyerekéről...” Szerette volna a fejéhez vágni, hogy hencegő marha, ugri- bugri gyáva fajankó, csúszómászó féreg — mindezt egy szuszra beleordítani a képébe, vérig sérteni, hogy a többi is fölébredjen tőle. Fogát csikorgatta. Dühödt pillantást vetett Bakóra, és a tizedes jutott az eszébe. Vállat vont. „Minek../’ Lassú léptekkel megindult a fák felé. A többiek még ott feküdtek a liget szélén, ahová a hadnagy feküdje ragasztotta őket, az egész raj. A fejek a vállak közé húzva — a karok olyan szabályosan egyforma mozdulattal borultak a lekus- hadt sisasok köré, mintha nem is eleven emberek lennének, hanem ólomkatonák. A tizedes ingén a rendfokozati jelzés kifelé gyűrődött, mintha valami árcédula lógna a sisakja peremén. Elmosolyodott. Még a hadnagy is feküdt. Sisakja csálén a tarkójára csúszott, nyakát mereven előrenyújtotta, és őt nézte, szigorú, kutató pillantással. Mosolyognia kellett a hadnagyon is. „Szép vagyok? ...” — gondolta, gúnyoros fintorral. Kényelmetlen volt, hogy a hadnagy úgy nézi. A fintor Szilánkok surrogtak. Tompa koppanással pottyantak a földre. A csíkok helyén lomha füst gomolygott. Fölsóhajtott, leejtette a karját, és abban a pillanatban forróság és valami furcsa fáradtság öntötte el. A keze remegett, és ólmosan súlyosnak érezte minden porcikáját. — ... istenem... — hangzott mögötte sírósan újra. Csuklójával végigtörölt a homlokán, szeme sarkából pillantott a hang felé. Bakó ugyanott állt, ahol az imént, amikor a gránát kicsúszott a tenyeréből. Feje a mellére hor- gadt, válla előreesett, mindkét kezét az arcára tapasztotta. „Vadkatona ... Nagyképű majom...” — fordította el a fejét. Tekintete a távolba ré- vedt. A hegy oldalán, a szőlőből madár röppent fel, keringő fekete pontnak látszott. Lassan fordult tovább. Nagyot nyelt. A torka száraz volt. — Hiába hívod. Tizenkettő és egy között ebédel... — morogta megvetően. Idegennek érezte saját hangját, reszForrón tűzött a nap.’ Levél se rezdült. Pillantása odatapadt a poros fűcsomó tövébe. A gránát fekete testén rőt színű csíkok égtek. Lába kőbe botlott —■ majdnem fölbukott. Keze a levegőbe kaszált. Még két ugrás ... A tüdeje zihált. Szellő se lebbent A hőség megülte a völgyet. Rémült, szorongó, mélyről szakadt hang jajongott: — Istenem ...' „Bolond...” — gondolta. Homloka ráncba futott. A vörös csíkok tükrös ragyogása vakította. Furcsa hűvösséget érzett a hátában. Hirtelen hajolt előre, íölmarkolta az izzó ragyogást Langyosnak érezte a tenyerében. Karja a magasba lendült A tűzszínű csíkok elsuhantak a levegőben. Hunyorogva bámult utánuk. Mintha nagyon lassan távolodtak volna. Háta mögül ismét felcsuklott a szorongó fohász: — Istenem... Villanás. Dörej. gi észrevételeinket, miután i karok, lábak, a törzs, tehát as egész figura tömörplasztikájí erőteljes formáit is szemügyre vettük. Rájövünk, hogy es a női figura szimbolikus Szimbóluma annak a népnek amely felemelkedésével egy i- dőben saját kezével vonja e! azt a függönyt, amely mögötl a számára eddig ismeretler szellemi kincs rejtőzködött, é: amit kíváncsi csodálkozással most vesz birtokába. A látottal lelki élménye, izgatottsága belső feszültsége leolvasható as egész mellkas kiszélesedésén a bordakosár hangsúlyozót! plasztikai megmunkálásán, lg} a felső test egy felfokozott érmotivum a görög művészetből igen jól ismert meander-szalag, a lenge, könyű ing szintén a meghatóan szép görög női szobrok, a kariatidák, a Nikélc csodás lenge ruháinak emlékét* idézi. A művész ugyanebben a női figurában — visszanyúlva a görög múltba — a görög mondák istenasszonyának, S színjátszás védőjének, Tháliá- nak szimbolikus figuráját is megfogalmazza; mert a színjátszás olyan ősi mint az ember, de legmagasabb fokra eleink idejében a görög művészek emelték. Lám a két szimbólum egységbe olvasztásával milyen más időt és teret kapcsolt egybe a kor feszítő hatást is éreztet. Egy lefelé, de vele azonos időben egy felfelé ható erőt érzünk működni. A lábfejek és egyáltalán a lábak mozdulata a test helyzetét egyensúlyban tartó megfeszülést árulnak el. A figura tehát mozgást fejez ki. Az ülő helyzet felé mozdul el egy korábbi — nyilván — elfekvő állapotból. Kapcsoljuk most össze eddizelmi hatásnak szobrászi megfogalmazása lett. De miért női figurát választott a művész eszmei mondani- volójának tárgyául, kérdezhetné valaki. Ugyanez a szobor választ ad női mivoltára, és egyben feltárja a belesűrített másik szimbólumot is. Erről könnyű anyagú ingének re- dőzése és az ingnyak díszítő motívuma ad feleletet. Ez a művész. A klasszikussá nemesült múltat karolja át a jelennel, az ősi kezdetbe oltja népünk, művészetünk jelenét, a mát Mindezt szobrászi eszközökkel teszi, hol a mozgás dinamikájával, hol a formák aránybeli, dimenzionális túl- hajtásával, azaz formai átírással (a természetestől való eltéréssel), vagy olyan motívumokkal (meander-szalag, ruha és
