Heves Megyei Népújság, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
PARKAS ANDRIS: RONDO Vall és fütyül csak a madár: Előveszem az üveget Szép asszonyoknak is lejár, Bizony-bizony — Mindig akad nyíló virág, De jön a múlás, belerúg. Bizony-bizony — A férfi izma is apad, Bár hívja még a lányokat, Bizony-bizony — A pénz soványszik. elgurul, De visszanéz, de cudarul, Bizony-bizony — Tavaszra, nyárra száll az ősz, Csontunkba mar, velünk időz, Bizony-bizony — S habár még élni kellene, Ránk ordít a zord tél szele, Bizony-bizony — Folytathatnám így reggelig, Míg szívem csordultig telik, Bizony-bizony — De mért tegyem? Hát nem teszem! Nem is füstölgők mérgesen, Nem, nem bizony — A mindent rágó ész helyett, Bizony-bizony — Átjárja testemet a szesz, S amíg a dallam itt neszez, Bizony-bizony — Fütyülök, mint egy rossz gyerek, Elmúlt magamra ismerek, Ügy, úgy bizony — Ahogy indultam valaha Anyámhoz, álmokhoz, haza, Bizony-bizony — Anyám, az álom oly igaz, Megédesít minden panaszt, Bizony-bizony — Végül a dallam véget ér, Minden szelíd lesz és fehér, Ügy, úgy bizony — A vándor majd némán nevet, Kottát figyel és kék eget, Bizony-bizony —, má; ” HR , * fyk' .■ ,, K, ü mmkmä m m ' ||j| %' ¥■ ppgpg/ M% % ÍÉí»|| m ■ v m n 4 mmm. SZILAGYI IMRE: Tanulmányfej Manapság divatosak a memoárok. Nos, én nem ember vagyok, de kályha, ám amit átéltem, az emberek története. És úgy vélem, erről nem szabad hallgatnom. Amit most elmondok, füstbetűkkel írtam az égre. ★ A minap egy alkonyodó délután arra ébredtem, hogy ismét lobog bennem a tűz. Igaz, a lélegzetem egy kissé akadozott — rég járhatott erre kéményseprő. A szoba, amelynek melegemből kellett adnom, nem valami nagy — ablakai udvarra nyílnak, bútorai,, vegyesek. Egyszerű dolgozó lakásába kerültem! Ettől egy pillanatra megszűkült bennem a lélegzet, és a sok széndioxidtól megsárgult a lángok taraja. De ez csak egy pillanatig tartott, mert életem java részében, új koromban cselédek, inasok gondoztak. Vagyis dolgozók. És kik élvezték a melegemet? Urak. Mégis, mi, a kályhák családjába tartozó hősugárzó egyéniségek, nem tudtunk még egészen megszabadulni előítéleteinktől. Persze, más az olyan kartársak helyzete, akik már beleszülettek a demokratikus lakástársadalomba. Az új lakótelepi radiátorok már más szemmel nézik a világot. Este hét felé járt az idő. A szobában még mindig csend. Igaz, a kéménykürtőn keresztül néhány szót váltottam háztartási jellegű kartársammal, egy derék konyhai tűzhellyel, aki közölte, hogy mindhárom karikáján vacsora fortyog. Bólintottam és erre a szén parázzsá omlott bennem. A lángok nyelve zsugorodott, kellemes dünnyögést érezvén, no meg ötvenöt év sem kicsiny idő! Elbóbiskoltam. E egyszerre csak láttam születésemet. Üj- ra átéltem azt a pillanatot, amely életre hívott engem. Egy báró szeplős, hosszú uj- jai röpködve kísérték a szót. „Ilyen legyen” — bökött egy rajzra és az építész bólintott. És olyan lettem, amilyennek elképzelt. Krómozott lábaim a padlóba kapaszkodnak, négy sasláb. Nem mondom, kicsit kényelmetlen örökké kapaszkodni. Oldalamon rózsaszínű és kék csempe. Homlokomon máriaüveg. Hogy örökkön láthassák a lelkemet, a bennem égő tüzet. „Éjjel-nappal égő legyen.” Az lettem. Egy pillanatnyi nyugtom sem volt többé. Szeretem a tüzet, de a báró a tűz őrültje volt. Az igazságnak tartozom, hogy óriási műtermet kellett befűtenem. A báró ugyanis festett. És csak télen tudott festeni. És csak meztelen nőkre mozdult a képzelete. Akkor jött az első háború. A báró is bevonult. Katonának? ördögöt! Szanatóriumba. KiVESZI EIWRE: tortinelein 'C » mondták róla, hogy gyengeelméjű, a műtermet, a festményeket beszőtte a pók, én pedig hidegen maradtam. Megtelt a műterem. Három munkáscsalád költözött ide. A nagy némaság után gyerekek lármája, a reggeli mosdáskor felröppenő csivitelés, három nagy család mindennapi élete következett. Már tele voltam korommal, de egy ‘ reggel két sovány, gyorskezű asszony partfisnyélre kötött szalmacsutakkal tisztára dögönyö- zött. Nekiestek a mennyezetes ablakoknak is és egyszerre beáradt a fényes nap a műterembe. Az aktképeket a falnak fordították, a serdületlen gyermekek miatt Alig múlt el néhány hónap. ‘A. fokmérője, akkor miért várják el emberek, a pincér, a bori bély, gyakran még az orvos is, hogy baksist dugjanak nekik... — és ő még bedőlt a komoly ábrázatának, pedig tudhatta volna előre, mi következik. Jó- lelkűen válaszolt. — Nem elég öntudatosak... — „Értettem... Még van kérdésem, hadnagy elvtárs. Ha Kardos nem fizet pohár sört a tizedes elvtársnak. és emiatt rosszul sajátítja el a kiképzési anyagot, többet kell tehát kúsznia, akkor ez kinek az öntudatlanságából fakad?...” A füle elvörösödött ekkora szemtelenség hallatán. A teremben döbbent csend támadt. — Lesz ideje gondolkozni rajta — csikorogta. — Egy hété laktanyafogságot kap. Közben elmélkedhet és utána jelenti, hogy öntudatos dolog-e a nyilvánosság előtt lejáratni az elöljáró tekintélyét és rágalmazni valakit... — Később elővette a tizedest. Az természetesen azt állította, hogy egy szó sem igaz az egészből. Kardos — aki a pohár sört fizette — a tizedes földije, maga is határozottan kikelt a gyanúsítás ellen. A hadnagy a következő foglalkozáson bejelentette, hogy megvizsgálta az ügyet, — közönséges rágalmazás, amit Varga művelt. Szavait csend fogadta. Bár minden tisztázódott, valami rossz sejtés maradt a hadnagyban. Jobb szerette volna, ha szólnának valamit, ha elítélik ezt a destruktív okoskodót. De csak hallgattak — és a raj most is mint azelőtt, úgy mozgott, akár valami óramű, ő pedig újra megállapította, hogy a tizedesnek lehetnek ugyan h:- bái, vannak is, de kitűnő kiképző. A füst lassan oszladozott. Bakó még mindig ugyanott állt. — Maga nem hallotta a parancsot!? — kurtán, sértőn csattant a kérdés. — Vagy fizetett egy pohár sört? Hogy ki akarja nyiffantani magát, az nem érdekéi, de ne az én bőrömre ... A tizedes fröcsögését mintha ollóval nyisszantották volna ketté. Fölpattant, vigyázzállásban ismételte: — Értettem..: Harmadik raj, sorakozó... — jobbját a magasba nyújtotta, kieresztette a hangját: — Harmadik raj!... Lábdobogás. A hadnagy oldalt állt. Varga A hadnagy olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy a nyaka megrándult, fájni kezdett. A tizedes állát fűcsomó takarta előle, csak a kidülledt szemét látta, a vastagra dagadt eret a halántékán. Félbeszakította : — Sorakoztassa a rajt! botorkálva ért oda. — Nem értette, hogy sorakozó? — dörrent rá újra a tizedes. — Mozogjon, mert ha én mozgatom meg... — jelentőségteljes fejmozdulattal egészítette ki a befejezetlen mondatot. „Örült” — a hadnagynak az a múlt heti csend Jutott az eszébe. A nyomott és elgondol- koztatóan bántó hallgatás, ami akkor valósággal sértette az önérzetét Nézte a tizedest és hallgatót, érezte, hogy a füle megpirosodik. A raj felsorakozott. A tizedes szabályos féljobbra áttal felé fordult — Hadnagy elvtárs, jelentem, parancsára a harmadik raj felsorakozott! A hadnagy elnézett a feje fölött és az embereit figyelte, Kardos állt, mint a cövek, Bakó szemében könnycseppek. Varga arcán a megszokott mosoly... Megköszörülte a torkát. — Köszönöm, Varga elvára... Mindannyiunk nevében... — fátyolos hangon folytatta: — A tizedes elvtárs nevében is... Ha magának nincs helyén a szíve, úgy lehet, már nem állna módjában gorombáskod- ni... Megkönnyebbült hogy kimondta. Vargára emelte pillantását. A katona most komoly volt és mereven a földre szegezte tekintetét — a keze meg-megremegett. A tizedes szája kissé megnyílt a csodálkozástól és a hadnagyban kínzóan sajgott a felismerés: „Az emberségüket öli meg, azt, amiért katonák.. — Fölterjesztem kitüntetésre, Varga elvtárs... — folytatta és beszéd közben állandóan a tizedest nézte, mintha kizárólag hozzá intézné szavait. Az meg szájtátva, értetlen képpel bámult vissza rá. „Kitűnő kiképző ...” — villant a hadnagy eszébe. Dühös lett önmagára, és elfordította a fejét, arra, ahol imént még a füst gomoly- gott. A levegő már tiszta volt. amikor egy éjszaka ránk törtek, mégpedig darutollas katonák. A tisztek pisztolyaggyal verték ki a családokat. Nemsokára megjött a báró. A műtermet teljesen átalakították. A báró tánciskolát nyitott. Központi fűtést vezettetett be, rajtam pedig túladott egy csomó kacattal együtt. Űj lakásba kerültem. A valutarendőrség egy nyomozójához. Rendesen etettek, egy tű- zianyag-nagykereskedő ellátta gazdámat szénnel, fával, persze, hozómra. Aztán jött a második háború. Egy éjszaka házigazdám, aki akkor már a valutaügyészség fontos beosztottja volt, felbontotta mögöttem a falat és aranyat, ékszert, idegen pénzeket * rejtett el. Gondoltam, ő a szakember, ő tudja! Később gazdámat bevonultatták, úrhölgyemhez pedig egy vékony, hosszú katonatiszt járt, később még egy katonatiszt. Aztán három civil következett. Aztán megint katonák, de németek. Foljrt; a háború, légiriadók, bombázások. Egyszer egy gyönyörű alkonyon, rövid szirénázás után arra ébredtem, hogy széthullok. Mintha az egészéi lezuhant volna. A tejsz^, su hogóporíelhőben megvakulj tóm. Megnyílt a fal- a. b falazott arany, meg ékszer is alattunk lévő lakásba potyogott, mert a padló is kettévált Egyszerre alattam is mo 8 kezdett a föld. Hiába kapa» kodtam, saskarmaim a levegő be markoltak. Estem, ziRijm tam, elvesztettem az eszmele 16Aztán elmúlt a háború. Mindenféle kőművestől tudtam S amint hordtak kifelé az omladékok közül. Bar erez tem. hogy életképes vagyok, mégis a többi ronccsal együtt egy bombatölcsérbe dobtak es földet szórtak rám. Azt mondtam magamban: így kell nek- meghalnod, az emberek bűne miatt. Hosszú évek múltak el. Egy* <57ercsak a tetszhalálból gy®“ reklámára ébredtem. Először eev kettészelt kasszát emelten: ki a gödörből, megjegyzem ez a kassza egy piszok alaic volt, mert éveken át ram tehénkédéit és szép mánauveg szemeimet is megrepesztette. És nem tudott mást ott a gödörben, csak nyögni, sóhajtani hogy őbenne valamikor mennyi érték, értékpapír, arany volt, hogy ugv jártak eleje, mint az oltár elé es aki belenézett, annak izzadni kezdett az arca és fényleni a szeme. Micsoda nagyképű barom. Egy kettészabdalt páncélszekrény kevesebbet ér, mint egy lyukas fazék. Én pedig mégiscsak kályha maradtam. Ezt a gyerekek is észrevették, sőt egy vékony, fekete kisfiú rám tette könnyű kezét és azt mondta: „Ezt hazaviszem. így jutottam ehhez az új családomhoz. És annyi évi pihenés után megint csak visszatérhettem a foglalkozásomhoz, tüzet raktak belém és én meleget adtam. A gyerek papája meglehetős tisztelettel bánt velem, s amikor a felesége, egy apró szőke asz- szony azt mondta: mit vacakolsz annyit ezzel az ocskasag- gal — a derék ember így válaszolt: „Vissza kell adni a stílusát.” Érthetetlen, hogy g°nu* ja van Ilyesmire. És elkezdtem újra élni... Így gondolkoztam az életemen, amikor egyszerre csak meggyulladt a szobában a villany. A kis szőke asszony meg- terített, tányérokat, sót hozott be, a konyhából benyomult a vacsoraillat. \ Bejött az én pártfogóm, a kisfiú is. Meglehetősen Pimaszul nyilatkozott. „Füstöl ez az öreg, füstöl” — mondta lenézően, de azért a hangiában volt kis szeretet is. Nemsokára hazajött a férfi, összedörgölte nagy piros kezet, reccsent alatta a dívány, várta a vacsorát. „Látod — ™OIY; ta a feleségének — demes volt beleverm az időt es a munkát ebbe az ócskavasba. Most már egészen rendesen szuperál.’! Rendes emberek ezek. És lehet, hogy még jó sokáig « lesz a munkahelyem. Nohal, nincs , is semmi baj, meg kell szolgálni azt a kis nyugdíjat. Meleget kell adni az embereknek. KAPOSI LEVENTE: Qhját iwlt Az ég azúr volt, tiszta kék szemeid félénk őzikék sután bolyongott fák felett a nap. megremegtél, hogy megcsókoltalak mint friss szamóca, nedves volt a szád, körben álltak és nevettek a fák az avar mélyén könnyű szél riadt, reád hajoltam — féltőn óvtalak. KATONA JUDIT: Földszag suta Iramló földszag, szaggatott bokájú nedves orral szimatoló kis állat közeledj bátran, tiszta tenyerem vályú s ujjaim sima ágaki Fölvetett, foltos csillámló faroddal rétek langyos, friss tócsáit nyeled már s eget harapó csattogó fogsoroddal dőlsz térdre álmaimnál. • Hüségosztó szemed is úgy ragyog most mint párás szántók orma virradatkor. Iramló földszag bokros szívvel kihajtok sárga kormos nyomodból. iA'W'
