Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

Bányászmunka ■1 fjp*. í . ; : ‘ • .- •■•• •' : : /• ' .í Ferencz Bálint és Mata k. Sándor vájárok, az egeresein szénbánya III-as telepi acéltámos frontfejtésén a tám végleges előfeszítésén dol­goztak az elmúlt héten. Ma elégedetten ünne­pelnek. Zubó István fúrómester nagy figyelemmel, az előírások szerint, gumikesztyűben fogja a szerszámot. Az acéltámos frontfejtésen a rob­bantást készítette elő. A mai bányásznapon az ünnepeltek között a helye. (Aradi Sándor felvételei) Arcokak Kömlőről Két idős ember, két élet­út. Valamikor együtt in­dultak el, hogy megkeres­sék a helyüket az életben. Együtt indultak, de útjaik aztán elváltak. Másképpen próbálták a boldogulást. Mind a kelten szívósan küzdöttek az élet ezernyi megpróbáltatásával szem­ben, nehezen, keservesen megdolgoztak mindenért. S most, harminchat év múltán találkoztak. AZ AMERIKAS magyar. Csak így szólítják a faluban Szászi Bemátot, aki a szegény­ség, a küszködés elöl vándo­rolt ki ezelőtt harminchat év­vel Amerikába, hogy emberi életet teremtsen magának. S most a hosszú, nehéz évtize­dek után hazalátogatott. Nagykockás ing, kék vá­SXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXYXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXXvXXXXXXXXXXXXXXXXXKKXXXXXX'^XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Atlasz— l/ajó József vájár, a kívá-. ló bányász — most kap­ja meg a kitüntetést a bányász­nap alkalmából! — a szocialis­ta brigádtag, a községi tanács­tag, a hős bányász — aki nem hős. Mert miért is lenne az? Nem hősködni jár le immá­ron 17 esztendeje a rózsái bá­nyába, hanem szenet termelni és keresni. Szenet az ország­nak, pénzt magának, a család­jának. — Ha van köbméter, van forint... Kis köbméter, kis forint — mondja hangsúlyá­ban ugyanúgy, mint ama anekdotabéli focista, csak „ép­pen” a sorrendet fordította meg, s ezzel helyére billentette a dolgok logikáját. — Mert ne legyen becsapva a népgazdaság se, de mi sem... Ez a rend! — teszi hozzá egyáltalán nem valami szónoki fogásként, hanem mert eszébe sem jutna, hogy r.em ez a rend. A bánya különben nem bálterem, a szén gondoskodik arról, hogy a legsápadtabbat is feketére fesse... — ... de hát bizony most olyan helyen járunk, hogy a csizma majd lerohad a lá­bunkról. .. — érti el, ahogy végigmérem csavarhatóan lo- csos ruháját, a sárral, agyag­gal „összetapasztott arcvoná­sait”, a gumicsizmát, amelyből szörcsögve felesel vissza kérdé­seimre a víz... Nem tudómé meg lesz-e a cím is? A szo­cialista. A minőség gyenge,: amit termelünk. Víz. sár és közte a szén. S így haladni. Emberfeletti munka néha..'. i nem elvette, alig megtalál! emberét! — A! — legyint széles mo­sollyal Kajó József —• már mi­ért gyűlölte volna meg. Hai bányászivadék ő. Apja, testvé­rei mind bányászok. És azóta nem is volt semmi baj... Megtanul az ember dolgozva élni és élve dolgozni — kun­cog, hogy így eltalálta a szavak játékával a dolgok igazságát. Csak — hajol közelebb — azért nehéz ám .., Képzelje el, két lányom van. Gimnazisták. Ne­kem még csizmám se volt, ne­kik meg igényük van. Aztán beszélhetek én nekik, hogy így voltam én, meg úgy.,. nem hi­szik. Nekik ott a rádió, gramo­fon, ruha, televízió, nekem meg a fél liter bor naponta — kuncog megint, hogy azért ne­ki is jut valami. Aztán elko­molyodik az arca... — Hát miért élne az ember, ha nem a családjáért? Gond ott van, ahol gyerek van. S így van jól... A kicsike kertbe almafá­kat Ültetett. Nyolc év­vel ezelőtt. Igazán jó termést most hozott először, hogy tá- .mogatni kell az ágakat. Ter­mőre fordult a fa, mint ahogy termőre az élete. Nincsenek atlaszvállai, a bányász, aki régtől forgatja a szerszá­mot, nem gömbölyödik, csak szívós lesz, szikár, mint a ma­kacsul földbegyökerező tölgy. Nehéz munkahely? Köny- nyű? — dolgozik. Soha még egyetlen igazolatlan mulasztá­sa nem volt és sokszor még a dédelgetett kert is bánja, mert szabad idejét leköti a társa­dalmi munka... Dolgozik. Hős? Ugyan. Em­ber. S ez nem is kevés! — r.í,, szonnadrág van rajta. A nad­rágon csillogó kis dísz, rajta a felírás: Ford. Hűvös szobában beszélge­tünk. Hangsúlyozása kicsit idege nes, egy-egy kifejezés után néha hosszabb ideig ku­tat emlékezetében. — Itt dolgoztam valamikor a püspöki birtokon. Nagy volt a szegénység, kicsi a kereset. Aztán Csepelre mentünk a Be- senyei Józsival, ott próbáltunk szerencsét. A tölténygyárban dolgoztunk. Ott is kicsi volt a bér. 1929-ben kimentem Ka­nadába, de ott is nagy volt a munkanélküliség, öt évig vol­tam ott, aztán átmentem Ame­rikába. Szénbányában dolgoz­tam, majd 1947-ben a Ford- gyárba kerültem. Onnan men­tem nyugdíjba is. Lehet ke­resni Amerikában, de nagyon meg kell dolgozni érte. Én nem panaszkodhatom, szép nyugdíjat kapok, ki tudok jönni belőle. De tévedés azt hinni, hogy Amerikában min­denki gazdag, ott is vannak szegény emberek. Elgondolkozva néz maga elé, keze fejével hátrasimítja rö­vidre nyírt, őszes haját. — Itt nagy fejlődést látok. Sok szép, új házat építettek, vi­dámak az emberek. Voltam Pesten, Egerben, alig hittem a szememnek. Nem hittem, hogy ilyen nagy változás történt. Itt a falubeliek közül sokan azt kérdezték tőlem, hogy Ameri­kában mit lehet keresni? Mondtam, hogy szépen lehet, de nagyon nehéz munkával. Nekem az a véleményem, hogy aki szereti a munkát, minden­hol megél. Munka nélkül sehol nem lehet boldogulni. És az is biztos, hogy odakint sokkal jobban meg kell dolgozni min­denért. A napi nyolc óra mun­kából csak húsz perc a fizetett pihenő. Az ebédidőt a legtöbb helyen nem fizetik. — Hogy érzi itthon magát? —Nagyon jól. Sokszor volt honvágyam, s most jólesik be­szélgetni a rokonokkal, isme­rősökkel — jó érzés volt olyan hosszú idő után hazatérni. A BRIGÄDVEZETÖ. Kö­zépmagas termetű, hetvenéves ember Besenyei József. Hellyel kínál a tisztei verandán, előt­űnik szőlőlugas. Cigarettára gyújtunk, aztán belekezd élete történetébe. — Nem is tudom, hol kezd­jem. Olyan nyomorúságos volt az én életem, hogy még beszél­ni sem szeretek róla. A püspö­ki birtok, a csepeli gyár, majd a komlói malom, mind meg­annyi keserű emlék. Hajnali kelés, éjfélbe nyúló munka, olyan kevés bér, hogy élni ke­vés, meghalni sok volt. Ten­gődtünk. Aztán a sok meghur­MPÜJMG 3 1965. szeptember 5.. vasárnap Mit. kezdjen az ember egy ■ I hőssel, aki — nem hős? A megrokkant hátú atla­szok hatalmas vállaikon és arjaikon tartják a cirádás '«ikont. Minden valamireva- :ó múltszázad végi palota el­képzelhetetlen volt két at- ’asz nélkül, amelyek nemcsak rr, oszlopot látszottak tartani, • > őrséget is állni a bejárat két oldalán. Amikor pályám során először adatott meg, hogy sorokba rójam egy bá­nyász arcvonásait — másfél évtizede is tán — ilyen atlasz­nak képzeltem el. Többnek! Mert mi az egy balkont tarta­ni? De száz, vagy kétszáz mé­ter vastag földréteget „megtar­tani”, a vágatokat, a frontot megvédeni a roppant nyo­mástól — az igen. Oda vállak, herkulesi izmok, boltozatos mellkas, a bibliai Sámson ere­je kelletik. Nos, egynéhány esztendő el­szaladt a bányák és fölöttem is, de ma sem tudok szaba­dulni a gondolattól, hogyha riportalanyként bányászra vá­rok, hogy most... most kezde­nek döngeni a léptek. An- teuszként örökké erőt merítve a talpalatti földből a. fej felet­tivel szemben és már jön is... ...Kajó József vájár. Magas, de inkább szikárt mint izmos. Már úgy szemre. Semmi dörgő hang, inkább szerény és halk beszéd. Sem­mi döngő léptek, inkább még ma is a barázdát taposó láb lassú, tétova lépte. — Szereti ezt a mestersé­get? — óvakodom elő a kér­déssel, hogy ez a legjobb lé­lektani pillanat. — Hogy mit szeretek-e? — A bányászmesterséget.... —• Nem is tudom. Ügy van vele az ember, mint a felesé­gével ... Szereti, nem szere­ti? — nem tudna nélküle meglenni. Ha ez a szeretet, akkor nagyon szeretem. R ágyújt egy cigarettára, leveszi a sapkát. Őszül erősen. Még csak negyvennégy éves, de... — ... itt lettem én ember és így lettem ember — mondja és nagyot slukkol a cigarettá­ból. Se apám, se anyám. Csak gazdám volt. Hol befogadtak, hol kidobtak, fgy éltem. Volt, amikor kilencen ettünk egy tálból és én voltam a gyen­gébb, s a nyolc az erősebb. Így aztán én mindig gyengül­tem, a nyolc meg hozzám ké­pest mindig erősödött. Így volt. Aztán idejöttem a bá­nyához, csillésnek. Két mű­szakot nyomtam le és már vit­tek is a kórházba. Baleset. A lábam. Hétszer operáltak és két évig küszködtem, míg talp­ra álltam. Mégis visszajöt­tem. Mert már volt hová visszajönnöm. Aztán vájár lettem... C iatal házas, amikor el- ’ viszik katonának es a hadifogság után még alig vannak együtt, már úgy lát­szik, rokkant lesz örök életé­re. Hogy meggyűlölhette ez az ISSTnnv a hánváf. pmni- — " - -1 coltatás, a Tanácsköztársaság idején direktóriumi tag voltam s utána mindig a csendőrökkel volt dolgom. — De mindig hittem benne, hogy lesz ez másképpen is. Higgye el, az volt a legboldo­gabb napom, amikor a felsza­badulás után kiosztottuk a föl­deket. Aztán termelőszövetke­zeti elnök lettem, ötvenhatban majdnem agyonvertek. Nehéz volt, csak a hit tartotta bennem a lelket. Utána leköszöntem. Újra rágyújt, agyondolgozott eres kezével meglapogatja a ci­garettát. — De azért nem bántam meg semmit. Elégedett ember va­gyok. Nyugdíjas, de visszahív­tak a termelőszövetkezetbe bri­gádvezetőnek. A fiam elektro­mérnök, örülök, hogy tanul­tabb ember lett, mint az apja. Egyedül az keseríti el, hogy sokszor olyan embereik elége­detlenkednek, akik a múltban ugyanolyan nyomorultak vol­tak, mint én. Most szép házuk van, tanul a gyerekük, jól ke­resnek és mégis elégedetlenek- Mondja meg, hogy mire valá ez? Mindig a vezetőségben ke­resik a hibát. Hisz látom én is a hibákat, szólok is érte, mert kötelességem. De nem szidok senkit ok nélkül. — Pedig állítom, hogy meg­küzdöttem én ezért a rendsze­rért. Csak hát szeretni is kell ezt a társadalmat és áldozni is érte. Nemcsak bírálni, főleg ok nélkül. — Mit mondjak magamról? Szépen keresek, a fiamból em­ber lett, megbecsülnek s nem­hiába küszködtem. Kell ennél több? Két idős ember, két élet­út. Mindkettejüknek sike­rült öregkorukra nyugodt megélhetést biztosítani ma­guknak — kemény, fárad­ságos munkával. A különbé ség kettejük közt? Mind­ketten becsületesen dol­goztak, időt, fáradságot nem kímélve. Egyikük azonban itt él, jelenünk ezernyi gondjában, bajá­ban, örömében, eredmé­nyeiben s maga is kivette a részét belőlük. Otthon van. Másikuk pedig harminc­hat év után ezer kilométe­reket utazott, hogy egy ki­csit ő is — otthon legyen. Kaposi Levente a másik pedig nevet. Amennyi­re megnyugtató, hogy műszaki állományú dolgozókat, sőt ve­zetőket is elmarasztaltak gaz­dasági hiányosság miatt, maga a tény, hogy az egyenlő hibá­ért ma már egyenlő mércével mérünk, eltekintünk a hibát követő személytől; annyira nem jó az, hogy statisztikai kimutatásokkal nyugtatjuk meg magunkat: lám, mi min­dent elkövetünk a fegyelem megszilárdításáért, és ha még­sem úgy sikerült, mint gondol­tuk, a hiba nem bennünk van. Másokban és objektív okok­ban. Végső soron a mennyiségi, a statisztikai szemlélet ellen emelünk szót. A szigorúság kell, szigorúság nélkül nem le­het vezetni, a szigorúság tekin­télyt ad, ha az igazság a fun­damentuma. De csak szigorú­nak lenni, nagy hiba. A jó szó, a törődés semmibe sem kerül, kényelmesebb is, mint fegyelmi tárgyalásokat vezetni. Azt is mondhatnánk, még a megelőzés szempontjá­ból is hasznosabb, mert olyan légkört teremt, amiben szinte lehetetlen hanyagnak, felüle­tesnek lenni, és ha ilyen elő­fordulna, mert hiszen a jó pél­da nem tesz automatikusan mindenkit jóvá, a közösség ítélete sújtaná elsősorban a megbotlót, ami sokszor jóval kellemesebb, mint az iroda négy fala között elintézett fe­gyelmi tárgyalás. Végül is: mindenkinek joga van munkájának kedvezőbb feltételeit megkeresni, jobb munkahelyet találni, ez ellen a törekvés ellen adminisztra­tív eszközökkel nem akarunk és nem is lehet küzdenünk. De hiba lenne az emberi kapcso­latokat figyelmen kívül hagy­nunk, ami az egyes üzemek­ben kialakult törzsgárda leg­erősebb összekötő szála. Ahol ezek a kapcsolatok léteznek, még a kevesebb kereset sem számít. Ott megmaradnak a munkások. Törődni velük pe­dig annyit jelent, mint gondos­kodni róluk, meghallgatni őket és segíteni rajtuk. Olyan komolyan venni mást, mint önmagunkat. Nehéz ez vagy könnyű? Egy biztos: egész embert kíván. G. Molnár Ferenc Gordiuszi csomó ek, a másikba pedig a személyi természetűek, amik az ember­ség, a törődés hiányát summáz­zák. Emberség, törődés, néhány jós szó, őszinte érdeklődés. Mi­be kerül mindez? Semmibe. És mégis milyen nagy a jelen­tősége és mégis milyen fuka- ran bánunk vele olykor, a hiánya mennyire megbosszul­ja magát. Pedig sokat hangoz­tatjuk az emberséget, jelmon­datként is, igazságként is, mai életünk legfőbb jellemző­jeként is. Tény, hogy általá- lában nem hiánycikk nálunk a megértés, a segítőkészség, leg­feljebb csak az elosztásban van hiba: nem jut mindenhová egyenlő arányban, méghozzá legtöbbször csak felületesség­ből. Valami olyan meggondo­lásból, hogy a felnőtt emberek nem szeretik, ha bábáskodnak fölöttük. A bábáskodást való­ban nem szeretik az emberek, a törődés viszont egészen más valami. , Mintha egy kicsikét szigo­rúbbak iennénk az utóbbi idő­ben, egy kicsikét merevebbek is ennek következtében. Ma már szokás a fegyelmi ügyek számát is vizsgálni, mintegy fokmérőjeként a rendnek, a fegyelemnek. Kétségtelen, van összefüggés a kettő között. Az emberségnek álcozott lazaság mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy fegyelmet váltson ki. Általában minden bajok forrása szokott lenni, mert a vezetéstől a dolgozók szigorú­ságot követelnek, de — igaz­ságos szigorúságot! Kivétele­zés nélkülit! Egy jelentésből idézzük a következő adatokat. Az idei első fél évben az Egyesült Izzó Gyöngyösi Félvezető- és Gép­gyárában ötvenegy, a MÁV Kitérőgyártó ÜV-ben hatvan, a Mátravidéki Sütőipari Válla­latnál ötven, a Ruházati Ipari Vállalatnál pedig hetvenkét esetben alkalmaztak felelősség­re vonást. A jelentés megálla­pítja még, hogy a fegyelmi esetek száma az elmúlt év azonos időszakához képest növekedést mutat, több válla­latnál komoly mértékben von­tak felelősségre műszaki dol­gozókat, közöttük vezetőket is gazdasági mulasztásért. Mindezt olvasva, úgy va­gyunk vele, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, Vándormadarak — így szok­tuk nevezni azokat a munká­sokat, akik elég gyakran vál­togatják munkahelyüket. Van belőlük elég, a vérük hajtja őket, állapítjuk meg róluk, hogy a felelősséget levegyük a vállunkról, ne kelljen körül­néznünk az üzemben, hátha ott is találnánk a vándorlásra indítékot. Mi azonban nézzünk most körül, méghozzá szigorúan, ha úgy tetszik: önkritikusan. Elég nagy a fluktuáció né­hány üzemben, elég gyakran mennek el a nemrég beállt munkások másfelé, és hiába lépnek mások a helyükbe, kö­zülük csak keveset sikerül helyhez kötnünk. Két példát vegyünk. Az egyik a Vízügyi Igazgatóság Szakaszmérnöksé­ge, Gyöngyösön, a másik a Vas- és Fémipari Vállalat. A szakaszmérnökség elég nagy számban foglalkoztat se­gédmunkásokat, akik különbö­ző községekből járnak be mun­kahelyükre. • Igaz, kapnak szál­lást, de annak kulturáltságá­val a szakaszmérnökség nem dicsekedhet nem is dicsek­szik. A mérnökség éppen feladatánál fogva nem tud hosszabb ideig egy helyen dol­gozni, nincs módja sem, hogy a különböző községekben né­hány hónapra minden szem­pontból kifogástalan munkás- szállást létesítsen. A kereset azonban meghaladja a másfél ezer forintot is a segédmun­kások körében, amihez még különböző pótlékok jönnek hozzá. Mégis előfordult, hogy egy egész brigád kérte a munka­könyvét, mert a visontai kül­fejtésnél akartak elhelyezked­ni. Többet keresnek ott, mond­ták, kapnak rendszeres szál­lást, olcsó kosztot, és — kü­lönben is elmennének, mert a szavukat meg sem hallgatják, legfeljebb leintik őket. A vasasoknál más a helyzet. Nehéz a munka, de ezt tudja mindenki, aki itt jelentkezik, viszont az úgynevezett szociá­lis létesítmények eléggé szű­kösek, és — senki sem törő­dik az új munkásokkal. Ma­gukra hagyják őket, nincs aki eligazítaná az új munkást. A két példa alapján az el­távozok indokait is két csoport­ba lehet sorolni. Egyikbe tar­toznak az anyagi természetű-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents