Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-25 / 226. szám

{SZABOLCSI BENCE:

Bartók Béla és a világ népei

A

bban a hatalmas és rendkívül sokrétű műben, amelyről egyre jobban látjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb alkotása volt: Bartók Béla életművében, döntő szerepet játszik a népek testvériségének gondolata. Maga a probléma nem váratlanul, nem előzmények nélkül vetődött fel Bartók és kortársai számára. A magyar szellemi élet legjobbjait is már hosszú ideje foglalkoztatta. Liszt Ferenc például* Bartók legnagyobb és legközvetlenebb elődje, Párizsból hazatérve az 1840-es években* természetesnek és szükségesnek érezte, hogy ne csak a magyar, hanem a román, orosz, ukrán, lengyel és török népzenék, vagy népies zenék felé is szinte egyazon érdeklődéssel forduljon, hogy magyar és román cigányzenészek játékát szomjas buzgalommal figyelje és tanulmányozza.

.De mily hallatlan erőfeszítés vezetett még odáig, amíg Bartók Béla elküldhette egy román barátjának, Busitia Jánosnak Ady Endre versét a kmagyar, oláh, szláv bánat” közösségéről! S amikor hozzáfűzte, hogy a népeknek össze kell tartaniuk, hiszen „testvérek az elnyomatásban”: már meg is érlelődött benne a gondolat, hogy ő ennek az összefogásnak költője és tudósa lesz.

Bizonyára volt idő, amikor az ifjú Bartók, gyűjtő- és kutatómunkája kezdetén — Liszt Ferenchez hasonlóan még csak a „nyersanyagot” látta az előtte feltáruló hatalmas népi dallamkincsben, magyarban, románban, szlovákban egyaránt: de amikor a fent idézett sorokat leírja, 1912-ben* más sokkal többet jelent számára Ke- let-Európa népzenéje, mint zenei érdekességet, tudományos eszközökkel megszerzett egzó- tikus anyagot, amelyet művészetté kell formálnia.

A kettősség* amely az alkotó- művész helyzetéből és szándékából adódik, először mint ellentét és feszültség vetődik fel benne* hogy azután — pályája második felében — egyre öntudatosabban ismerje fel a nagy ellentétben a nagy egységet, a nehézségben az erőforrást, a konfliktusban egy eljövendő összefogás roppant távlatait. A művész fogalmazása oly őszinte és világos, hogy csak őt magát kell idéznünk.

1920-ban írja Busitia Jánosnak, hogy Berlinben megtelepedhetne ugyan, de a ^népdalok nehezen engednek engem Nyugatra; hiába minden* Kelet felé húznak.’’

És a megoldás ott van már Bbban a levelében* melyet Octavian Beírnak ír 1931-ben: », Az én igazi vezéseszmém: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé min- £ den háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem — amennyire erőmtől telik — szolgálni aeném- «äben ...H

C azt az éppenséggel ** nem könnyű utat* mely Idáig vezetett, legjobban felmérhetjük akkor* ha Bartók teljes világképében látjuk, mit jelentettek számára a néEbben a képben — ma már világosan látjuk — a legsajátosabb módon egyesült a rous- seau-i romantika a XX. század tudományos realizmusával, s persze a zeneköltő fanatikus igazságszere tétével. A

nép embere Bartók szemében az egyszerű, az őszinte, az igaz ember, nem azért, mert közel maradt egy régebbi történelmi állapothoz, hanem

— Bartók Béla (Hackett felvétele)

mert közelebb maradt * természethez.

Bartók leveleinek tanúsága szerint, húsz—huszonkét éves korában, elfordulva a maga gyermek- és serdülő éveinek, neveltetésének tételesen vallásos irányától, (mint fejtegetései elárulják) természethívő, panteista lett Esküjét vagy hitvallását — írja 1907-ben — legszívesebben azzal kezdené: „A Természetnek* a Művészetnek* a Tudománynak nevében ...” A természetnek ez a nagy, csodálkozó, gyermeki bámulata, a természettel való mély közösség vágya és tudata Bartókot haláláig elkísérte. Innen, hogy rokonait, közösségi támaszát, művészetének gyökerét és humuszát is csak a természet közelségében tudja^ keresni, — ott van az az erdőkben és pusztákon, az erdei és pusztai zsellérkunyhókban.

U em illúzió-e mindez

11 1920-ban és 1930-ban, nem romantikus önáltatás-e, s épp annak a művésznek ajkán, aki annyira a XX. század gyermeke, s aki minde- nekfelett annyira harcosa az újnak, a legújabbnak, a holnapinak és holnaputáninak? Bartók számára ez a kétkedő kérdés azért nem merülhet fel, mert önmagában érzi a kettőt, a legrégibbet és legújabbat, a természetit és a civilizáltat — valamint a népet és a teremtő lángelmét

így* és csak így érthető, hogy számára mindig menedék lehet egyik a másik után: hogy Franciaországból Moldvába vágyik, de alföldi falvakból Berlinbe, Párizsba, Londonba menekül; hogy arab oázisokon és török falvakban

szerzett élményei nyugati nagyvárosok hangversenydobogóm kell, hogy megszólaljanak; hogy amerikai világvárosokban a kínai színház ragadja meg legerősebben; hogy nagy román népdalgyűjteményét végül is, elhagyatottan és betegen, New York házrengetegében revideálja. A két motívum úgy egybefolyik nála, úgy kiegészítik egymást ebben a hősies és csodálatos életrajzban, mint egyazon szimfóniának egymásba kulcsolt, örökre összefonódó zenekari szólamai. E szólamok között ott az arab, török, belga, román népzene hangja, de ott zeng a német, olasz, francia harmóniavilág is.

Így és csak így válik érthetővé, hogy élete legboldogabb napjainak azokat vallja, amelyeket falun, parasztok között töltött: élete végén Is úgy emlékszik vissza népdalgyűjtő munkájára, hogy „az az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része, nem adnám oda semmi másért.”Romantika ez vajon, Bartók rousseau-i romantikája 1943- ban, a második világháború vége felé? S azé a Bartóké, aki Strausstól Schönbergig, De- liustól Ravelig felszívta kora műveltségének, lázának és lüktetésének egész ritmusát? Áltatta magát vajon, vagy nem tudta meglátni az akkori parasztélet mély nyomorúságát, ellentmondásait, keserves és vak küszködését?

em; a választ megadja maga Bartók. A népek testvérréválását akarom szolgálni — írta híres levelében, és kései hitvallása is csak erre a gondolatra tér vissza: a népek testvérré akarnak válni* testvérré fognak válni egy napon! A művész legszebb feladata, hogy e nagy testvéresü- lést előkészítse, hogy hírnöke legyen a béke eljövendő nagy ünnepnapjának, akkor is, ha tulajdon élete szenvedésbe* magányba, megnemértettségbe és nyomorba hanyatlik. Eljön az ünnep — hirdette a búcsúzó Bartók Béla, amikor utolsó szerzeményeiben és írásaiban meghirdeti azt az eljövendő Ünnepet, a nagy napot, melyen a népek egymásra találnak.

w

FORGÁCS KAROLY:

SERFÖZÖ SIMON:

Boldog a kde fürtök Felelhetünk öregeinknek

Minden nap elhagy valami.

Nemrég még akácerdő fái Segítettek bevallani;

Mit kell és mit nem szabad várni.

Itt most csak egy-egy fa áll mellém S kísér el napos, derült útra,

De illata, méz-íze; telt fény. Beléhullok: vödör a kútba.

Üresen, szomjasan; megtelni.

Üveg kürtöt fújnak a lombok,

A tejbe mártott fürtök boldog Szívvel kezdenek énekelni*

S ahogy a dal szétárad bennem:

Az erdők énekkarát hallom*

Velük nekem is énekelnem

Kell, mert csak így hallom a hangom.

SZAVA HOLOVANYIVSZKIJ:

FEHÉR TEREM

Fehér terem fényárban úszik. Ünnep ... Egy ősz vasöntő lép be most ide, keményen, mintha számadásra jönne. Hatvanadik évét ma tölti be*

Helyet foglal, mellette felesége.

Mindenki láija: ősz-fehér feje.

S én visszagondolok sok régi' évre, idézgetem, milyen volt élete*

Hogy indult el Lenin hívő szavára — sapkáján égő csillag ragyogott — a munkáskormányért s ukrán hazája szabadságáért fegyvert ragadott,

s később megint hosszú és virradaQan éjben hogyan vonult felégetett falvak közt, ismét partizáncsapatban* s földjét a hóhértól hogy védte meg*

Én is szeretnék sok-sok évig élni*

dolgozni a közös, nagy célokon, s szintén a fényes szép terembe lépni hatvanadik születésnapámon*

Szeretném azt is, hogy utam mezsgyéit

az unokám vagy más ifjú legény lélekben vélem majd úgy élje végig* mint mostan az öreg munkással én.

Ukránból fordította: Radó György

Szava Holovanyivszktj* ismert szovjet—ukrán költő és drámaíró. 1910-ben született, versei 1927 óta jelennek) meg nyomtatásban, 1929-ben már önálló kötettel jelentkezett. A második világháború alatt haditudósító. Színműveit csaknem minden szovjet színpadon játsszák, verseskötetei az utóbbi években Közeliek és távoliak* Lélegzetvétel és Esztendők címmel jelentek meg.

Hazamegyünk,

de idegen nekünk már az otthoni kocsma, rezegtető bajuszával, kicsúfoljuk a fél-hold ágyékú tehenet, amely hazafelé a csorda-rétekről bekacsint az ajtón* szoknyáját térde fölé fogva, nem ismerjük a parasztokat se, pedig a fehér •

templomba vittek kézenfogva, meg felültettek hátas lovaikra,

a gyerekkori akácos világban, mikor még a portákról csőrükbe kapva a fákat ludak szálltak a kémények fölé, s a forró ágyból kinyújtottuk lábunkat éjjel az ablakba,

hazamegyünk,

felelgeíünk öregeinknek, s az ebédet várjuk, mikor eljövünk telipakolják bőröndeink, gondjaink

az ereszbe dughassuk, mikor nem veszik észre, s megelégedve nézünk olyankor fáradt szemeikbe,

nem hozzájuk megyünk, segíteni dolgaikban, megnyomkodni fáradt derekukat, csak valahol kipihenjük magunk*

— elhúzzuk arcunk mikor megölelnek, mert utáljuk testükből szivárgó fáradt leheletüket.

POLNER ZOLTÁN:

Látod

Emlékeim megrreSszbafcaöan a gyermekkor Foszfor ragyogásban áll Dél van. A csodák teremtő napja*

Látod Szépségem égig ér a £S körülöttünk s a diófák zöld termése forró szaraidtól hajnalra beérik majd a szélben.

Az égen ketesaJChmhaa m atyáé*

elégnek a tulipánok.

Mosolyogsz. Hideg szobákra prandr*« ahol nem maradt utánad semmi*

Hirtelen felriadnak a bodzák kicsordul Mán a vérük s a keserű árnyékból lézbórfl kisfiúnk csapzottan előbukkan.

KOVÁCS SÁNDOR:

ŐSZ

A kivillanó kukorica-fog az édes levegőbe harap, és csordul a napfény végig a beérett földeken, zsákok nycldesdk a sárgán ropogó teli csöveket, és zetor-szöcskék pattognak ki a kékfüst ködökből, a jóllakott górék léc-bordája recsegve kitágul, s a mezőkön árván zizeg a sírós tengerilevél...

Lágyul és cukrosodig pirosán, kéken a bogyós fürt, a tőkék elnehezülve guggolnak le a dűnékre, és esők mosdatják még tisztábbra a csillámló homokot, hol fészket kutatva csavarog a páncélos bogár már, míg odafenn a boltos diófa csúcsán, legtetején varjú lékeli a sovány diószemek koponyáját...

Csend van. Alig mozdul a szél, nem ringnak a nyárfák, érzem, jólesik ez az ősz eleji szép nyugalom, akár egy szerelem biztonsága, védelme...

Ajakamhoz emelem a nap mézboros poharát!

Ragyogó tiszta a reggel. Az ablakon, ha kinézek, a recés tűzfalak köszörülik a napot. Sugarai, mint vörös szikrák fröcskölódnek szét a házakra. Az éjszakai harmat tejesen lemosta az eget. Ha a negyedhatos buszt elérem, háromnegyedre biztosan bent vagyok, negyedóra pedig elég az öltözés- re. Így megy mindennap. De jó ez, jó, különösen akkor, ha az embert gyötri valami.

Szeretem azt a lányt. Az arca most is itt jön velem a busz ablakában, ő egyetemista, én gépmunkás vagyok, igaz, érettségiztem. Könyvtáram is van. Sokat olvasok. Mégis ... Izgalmas és édes rettegéssel telnek napjaim.

Igaz, olykor valami másként érvel bennem. Tudom.:, tudómé.. ma már nincs különbség. Nincs?! Látszólag. Igen, látszólag. Mert én tudom,

hogy van. Persze, más ez* mint azelőtt volt Jól ismerem azt is, a régit Apám géplakatos és mennyi baja volt amiatt, hogy olyan asszonyt vett el feleségül, akire csak másfél-hold jutott az osztozkodásnál.

A lány vonalai itt derengenek az ablaküvegen. Ügy látom most, hogy nem festette ki a száját. Én nem szeretem így. Jobb, ha kifesti... De most másfajta dologról van szó. Mindennap birkózom vele. Hogy is mondjam? Most valami olyasmiről van szó, hogy az apja kisiparos, ő meg egyetemre jár...

Le kell szállnom* ez már a

gyár.

— Jó reggelt! Szervusz?

— Szervusz!

Bélyegzés, rohanás az öltözőbe. Ilyenkor még nem sokat beszélünk, majd a gép mellett. De én miért rohanok? Időben jöttem.

— Nem tudod* Jő a gépfl —1

kérdi Gabt

Magas, szemüveges* rokonszenves fiú. Értelmes. Kedvelem.

— Nem tudom — valóban nem tudom, de most valahogyan nem is érdekel.

...öt az is érdekli* mit szólnak a rokonok* mit szólnak az ismerősök. A mások véleménye! Miért fontos neki! Menynyivel értékesebb az ő társasága, mint az enyém? Néhány beszélgetés után kiderült, hogy irodalomban hozzám képest analfabéták. De a zenével másként van. Arról mindent tudnak és fújják* mint az egyszeregyet Viszont hamar észrevettem, úgy beszélnek a zenéről, mint a szakik a csapatukról. Ezt nem szeretem. Nekik a zene divat, sport

Mondom* nem szeretem a zenét Így nem szeretem. A lány pedig rajong a zenéért. A zene neki szent, mint azok a zsúrok és egyéb összejövetelek, amelyekre rendszeresen eljár.

Már fel is öltöztem. Gyorsan ment Az ember naponta háromszor vetkőzik, háromszor

öltözik.

Lám, a gép jó. Az öreg Takács is itt van. Ma megcsináljuk a hetvenet. .Ma megint énekelni fogunk, akárcsak az éjszakai műszakban, hogy el ne álmosodjunk. De most jókedvünkben fogunk énekelni.

— Jó reggelt, Takács bátyám!

— Jó reggelt.

Azt hiszem, kérdezett még valamit az öreg. Biztosan azt* hogy ml újság.

... ö pedig rajong ezért a társaságért, vagy ha nem is rajong, szereti őket Nagyon bántja, ha fitymálva beszélek

róluk:

ü

Pfű* de meleg van:

jól megizzadunk még.

...Reszketve figyelem* hogy megváltozik-e? Hatott-e rá valami abból* «mit elmondtam neki? Néha égy hiszem* hogy igen, máskor meg elkeseredem. Arra gondolok* bogy nem is olyan régen mást hallott az iskolában, mást otthon és mást a barátnői tőL Okos lány ő* meg kell* hogy értse, nekünk csak egyfajta barátaink lehetnek.

— Vigyázz az anyagra! Ne bámészkodj? — idegeskedik Gabt

Igaza van: Ezt a részt újra be kell fognom. A henger azért csak gép. Ha valamit rosszul fogunk be* rosszul megy át rajta. Itt is ügyelni kelt Hát akkor Nála! ö nem gép! Az emlékei azokhoz kötik. És még sok minden. Nem vagyok egy *,egzisztencia”? De lehetek még! Persze nem olyan, amilyent ők szeretnének. Nemrég fogadták el egyszerre három újításomat. Nem akármilyenek; az egyiknél százezrekről van szó. Unszolnak, hogy legyek mérnök. Végezzem el az esti tagozatot. De engem inkább a könyvek érdekelnek. A matematikát néha kedvtelésből űzöm, de az egész életet a számokkal eltölteni képtelen lennék. Ezt nem értik.

Most jól jön az anyag. Fél szemmel azért figyelem. Persze, a mérnök azok szemében talán más lenne. De én csak azért, nem leszek mérnök.

Félek. a. Féltem... Szeretem ...

Nem azért vagyok féltékeny* mert megcsal. Nem csal meg úgy, mint nő, hanem mint barát Engem úgyis megcsal* bé