Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-25 / 226. szám
FODOR JÓZSEF: Milyen szavakat... Milyen szavakat mondhatsz róla már? Az Embert dícséred-e, vagy az alkotót? Művét kérdvén: új, nagy zenéje válasz, A kor, melyben élt, küzdött, elfutott. • Milyen is volt, mint ember! Láttam, élve, Mit hangba szőtt, ma népről népre száll. Hős embersége nagy volt, mint zenéje, Ne tartsa ezt se rejtve a halál. Egy szörnyű korban élt, és a söté'ség, S nehéz, szűkös élet gondjai tépték S értetlenség kísérte, s gúny, amit Ma magasztal a föld! Rendíthetetlen Küzdött a Műért, s barbár kora ellen. Bartók! Nagy példád int, serkent, tanít. ESZETRHAS ZS. FERENC: RAPSZÓDIA meditálok * újabban nagyon sokat meditálok talán nem is jó szó, hogy meditálok levágott kezekről meditálok 1964-ben Nyugat-Németországban törvényjavaslatot terjesztettek elő A MEGGYILKOLTAK ELPORLADTAK erről szól ez a törvényjavaslat nem keli hát többé meditálni A könyvtárba jár egy öreg zsidó nő, mindig koncentrációs táborral kapcsolatos könyvet kér. Gyűlölet van a szájszegletében, ha ki kell ejtenie ezt a nevet, hogy Anschwitz... arról, hogy nem kell többé meditálni Levágott Karokról Levágott Lábakról Külön választották a zsidók haját a keresztény foglyokétól. Bombák kavarta szürke füstről Krematóriumok szürke füstjéről A MEGGYILKOLTAK elporladtak... elporladtak mind a levágott kezek, lábak, hajak Emberek testéből szappant készítettek, meg zsiradékot, műtrágyát! xöldellnek a fák a gyárak füstölnek és nem a krematóriumok A törvény a HÁBORÚS BŰNÖKET AKARJA ELTÖRÖLNI! a gyárakban nem autókat hanem gépfegyvereket gyártanak De a törvényjavaslat kimondja: elporladtak a meggyilkoltak. Eichmannt két évvel ezelőtt ítélték halálra. összerezzenek, ha repülőt hallok. Bombák hulltak Egerre, amikor megszülettem. A meggyilkoltak elporladtak. MI ÉLÜNK, meditálok újabban nagyon sokat meditálok talán nem is jó szó, hogy meditálok levágott kezekről meditálok a Nyugat-Németországban előterjesztett meglepőnek egyáltalán nem ható törvényjavaslatot EL FOGJAK FOGADNI És egy csomónyi szenátor az emberiesség szép glóriáját feje fölé cmelinti majd, mint az esernyőt. D eszketős sípolással szá- guldott be a vonat az állomásra. A kihalt peronon magányosan várakozott egy magas, szikár, ősz hajú férfi. Arcát félig eltakarta felhajtott kabátgallérja, és leheletét pirosra festették a pályaudvar hagyja, hogy azok meghívják ide-oda, ha hagyja, hogy karolják — persze csak tánc közben. Nem érti, hogy ezzel is megcsal. Nem érti, hogy náluk ez is csak divat. Unaloműző divat! Ma gyorsan telik az idő. Mindjárt két óra. Tudom, hogy mit fogok csinálni. Még többet olvasok. És nyelveket fáradtságot is. Mellettem Takács bácsi áriázik a gőzben. Gabi kontráz neki. Odébb vitatkoznak. Mások törülközővel kergetik egymást. Gabi nagyot csap a meztelen vállamra. — Na, megállj! Holnap visz- szakapod! Végre, a kapun kívül nyugodtan rá lehet gyújtani, tanulok. Aztán isten neki, fölfalom az összes zeneszerzőt. Ez se legyen támadási felület, ne sebezhessenek meg sehol. Csak ezt neki nem mondom meg, mert akkor azt fogja mondani; no, ugye? Eljön-e elém? És mit mond? Lehet, hogy megint békíteni akar azokkal. Hát azt hiszi, hogy alkudhatunk? Már fürdőm. A verejtékkel, $a olajjal együtt lemosom a Bélyegzés. Vajon itt van-e? Itt van! Eljött! Már meglátott, integet és szalad. — Szervusz! Megcsókol. Én is megcsókolom. Szeret és én is szeretem. De ez mégsem elég. Erről beszélni kell. Sokat! — Ugye jó, hogy itt vagyok? — Jó — mondom neki és örülök. Szótlanul ballagunk egymás mellett. — Mondanék valamit, de ugye nem fogsz megharagudni? — Miért? Miért haragudnék? — mondom neki nyugodtan, de megint tótágast áll bennem a világ. Talán meghívták valahová? Azt már jól tudja, mi a véleményem erről. Még mindig nem beszél, tehát ilyesmiről lesz szó. — Naaa... ugye nem fogsz haragudni? Szép szája van-és olyan kedvesen beszél. Okos. lány is. Végig jeles az egyetemen. — Mondd csak! Hogy haragszom-e, azt majd megmondom. — Miyen vagy! — Most duzzog. Nehéz, nehéz a dolgom, vigyáznom kell, nehogy elriasz- szon. — Mondhatod .. 1 —■ Meghívtak... — kezdi, ránézek, ismeri már ezt a tekintetet, mert gyorsan hozzáteszi: — mind a kettőnket... — Hová? — nagyon élesen kérdezem. — A Bélusékhoz. — Nem megyek. — El kell jönnöd! Fontos, a szüleim miatt... Ügy, hát a szüleid fontosabbak? És fontosabb a társaság, mint az életünk lesz majd? — Nem megyek! — Elmegyünk — mondja halkan. — Egy kicsit ott is leszünk, aztán... — Szóval egy kicsit ide is, meg oda is...! Tudod jól, hogy mi erről a véleményem. Csak egy helyre tartozhatunk, de oda nagyon! Teljesen! —Jó, akkor ezt még majd megbeszéljük. Most csókolj meg! Megcsókolom. Kiss Dénes neonbetűi. Nyugtalan tekintettel fürkészte a vasúti kocsikból kitóduló utasokat. Karácsony este volt. A magányos várakozó tekintete megpihent egy bőrkabátos fiatalemberen, aki számtalan kisebb-nagyobb csomagjával bajlódva utolsók között baktatott át a síneken. Az ősz hajú férfi minden sietség nélkül elindult felé. — Üdvözlöm, őrnagy elvtárs — köszöntötte a bőrkabátost és hangja inkább bocsánatkérésnek, mint üdvözletnek hatott. A fiatalember csodálkozva nézett rá: — Jó estét... csak nem enr gém vár? — Tudtam, hogy a gyorssal érkezik... — Ez igazán kedves meglepetés, köszönöm. Felesleges volt azonban ilyen hidegben kifáradnia... — Fontos mondanivalóm lenne, őrnagy elvtárs. Már megboqsásson, hogy így idetolakodtam, de... — Miért mond ilyet?! őszintén örülök, hogy újra találkoztunk. Juhászéknál, úgyis... — Nem megyek oda — vágott közbe az ősz hajú. Ekkor emelte fel először a hangját. Észrevette maga is, és nyugod- tabban tette hozzá: — Nem mehetek. Erről kell beszélnünk. .. — De gondolom, nem itt a peronon, mert megfagyunk... — Bemehetnénk a restibe... ha megengedi, segítek... Koccintottak. Az őrnagy elégedetten csettintett: — Ez jólesett Cudar hideg van kint. A sztaltársa komótosan, megfontolt mozdulattal eresztette le poharát. Forgatta ujja: között, nézte néhány pillanatig, aztán eltolta maga elől. — Eh, egyszer úgyis el kell kezdeni — mondta, mint aki saját magát biztatja. — Nem egyszerű ügy ez, őrnagy elvtárs. n.u. A fiatalember barátságosan elmosolyodott. — Hagyja már ez az őrnagyozást. Tavaly karácsonykor ittunk arra, hogy Sándornak szólít. És most, Gyula bátyám ki vele, mi a baj? — és idői sem hagyva a válaszra, cinkosan kacsintott: Nagyon szereti Magdát? Az ősz hajú megdöbbenten nézett rá: — Tudja? — Az első perctől... Magda megírta nekem. — És nem gyűlöl engem? — Én? De hát miért? — Pista a bajtársa volt, én pedig egy idegen. — Maga egy rendes ember, Gyula bátyám... Harmadik karácsonyt töltjük együtt.. — Ez az... rendes ember. Egyszerű, kisember vagyok, semmi több. Ez a baj... — Hogy mondhat ilyet? — Megmagyarázom. ígérem, rövid leszek, mert tudom, hogy várják. Pisti nagyon várja magát. A karácsony a kettőjük estéje, hat éve már. Ezt még nekem mondta el Magda. Szóval tudta, hogy szeretem őt? Ez jó, megkönnyíti a dolgomat. Mert igaz, szeretem... nagyon szeretem. Most tudom csak, hogy milyen nagyon. Ne értsen félre. Elmúltam negyven éves és a holdfény, suttogás már nem nekem való. Egyedül éltem eddig és Magda is nagyon magányos a férje halála óta. Egymásra találtunk. össze akartunk házasodni. Ma este lett volna az eljegyzésünk. Csendes kis eljegyzést terveztünk, elrejtve az ünnep örömei mögött... De hát nem lehet.. A gyerek nem akarja... Nem akar új apukát — Ezt Pisti mondta? — Igen... és én megértem őt. Tizenöt hónapos volt amikor meghalt az édesapja. Óvodába járt már, amikor először kérdezte Magdát: anyu, nekem miért nincs apukám... A pici gyereknek még nem lehetett elmondani, hogy ' mi történt. Nem is értette volna meg. Halott, halál — ezek ismeretlen szavak voltak akkor még előtte. De nagyon vágyott apa után. Egyszer a szobájában játszott és Magda hívta, hogy menjen vele sétálni. Nem akarta otthagyni a játékait. Csalogatta az anyja, megígérte, azt vesz neki, amit csak akar. Igazán? — kérdezte Pisti és amikor látta, hogy anyja komolyan beszél, ezt mondta: vegyél nekem egy apukát... Mindez régen történt, a gyerek most már másodikos. Ahogy nett, okosodott, egyre jobban megtalálta apját, aki már nem él. Azt hiszem, az iskolában kezdődött. Az úttörőcsapatot a hős Juhász István határőr főhadnagyról nevezték el. Pisti édesapjáról. A csapat szobájában ott a fényképe... színes fénykép. Mosolyog rajta. A betűk is színesek körülötte. — Hős névadónk ... Élete történetét az iskolában minden gyerek ismeri, tudják, hogy nagyszerű kommunista, hű barát és bátor harcos volt. Tudják, hogy a népi hatalomért áldozta életét. Napjában százszor is elmondják egymásnak: Juhász István mindig őszinte volt barátaihoz... so ha sem rettent meg a nehéz feladattól.,. És Pistinek is így mondják tanítói: jól feleiéi, édesapád mos örülne neked. .. tanulj, hogy méltó légy hozzá. — Megérti ezt, őrnagy elvtárs? — Sándor... olyan nehéz ezt kimondani? — Élni nehéz... igen, élni. . miért nem mondják el a gyereknek, hogy élni is nehéz. ; összevissza beszélek, ne haragudjon. Pisti kisfiú még, ezt úgysem értené meg. Különben is ilyet ki tud egy gyereknek elmondani? ... Pisti életét betölti az apja. Minden ami történik körülötte, a halottra emlékezteti, aki számára élőbb mint bárki más. Apja ezreda naplót vezet a gyerekről, felkeresik, félévenként lefényképezik, elviszik maguk közé játszani, barátkozni. Szeretik, törődnek vele, és arról beszélnek neki, hogy milyen nagyszerű parancsnok volt a bajtársuk... az édesapja. És én is tudom, hogy ez igaz. Elkísértem a múltkor Magdáékat a laktanyába. Felsorakozott a díszszázad az ezredes és Pisti előtt Peregtek a dobok és egy szá-J zados harsány hangon olvasta a neveket. Keményen pattogtak a válaszok: jelen... jelen. Egyszer csak hallom: Juhász István határőr főhadnagy!... és a sorból hangzott a válasz: Hősi halált halt a hazáért... e pillanatban, úgy hiszem, köny- nyeket láttam a katonák szemében. Az ezredes hangja is megremegett, amikor válaszolt: örök dicsőség emlékének... így csak igaz embert gyászolnak meg férfiak. — És itt vagyok én... Miféle ember vagyok?... Bőrgyári munkás. Ahogy mondta: rendes ember. Semmi több. Nem vagyok hős. öregedő férfi, egy a sok közül. Pisti mellett óriás áll. Mindig mosolygó óriás. Ezt az emléket nem akartam lerombolni, nem... Az emlék árnyékában akartam.., őszinte szeretettel nevelni, segíteni, megtenni érte mindazt, amit a halott már nem tehet meg gyermekéért. Pisti azonban senkit sem tűr meg apja helyén... most már tudom. Az iskola előtt megvártam ma és csodálkozva felelt: de hiszen nekem van apukám... A z őrnagy szótlanul emel- te koccintásra a poharát. Az ősz hajú férfi azonban csak nézett maga elé: — Nem tudok birkózni. ES lehetetlen... Zsebéből egy sokpengéjű kést vett elő. — Ezt vigye el Pistinek. Karácsonyra kérte. Magda megengedte, hogy én vegyem meg. Jobban értek hozzá. Még kis fűrész is van benne... És most ne szóljon, ne válaszoljon semmit. Segítsen Magdának, neki is nehéz... Későre járt már, amikor az őrnagy bekopogott Juhászék ajtaján. A gyerek indiánüvöltéssel ugrott a nyakába. — Ügy vártalak, Sándor bácsi. .. A mama le akart már fektetni, de mondtam neki, hogy biztosan megérkezel. Megígérted, hogy karácsonykor mindig eljössz hozzám. — El, kisfiam... minden karácsony este. Amíg csak élek, ez a mi esténk lesz... Az asszony mosolyogva nézte őket, és hogy elrejtse meghatottságát, erélyesen rájuk szólt: — Gyerünk, férfiak! Nem tanyázunk az előszobában... — és kedves zsörtölődéssel tuszkolta befelé őket. A férfiak azonnal egy öblös fotelba telepedtek. A kisfiú rajongva nézett az őrnagyra. — És most mesélj gyorsan, mielőtt ágyba zavar anyu. — Miről meséljek? — Apukámról... hiszen mindig róla szoktál mesélni. Az őrnagynak ráncba szaladt a homloka. Térdére ültette Pistit, mélyen a szemébe nézett és beszélni kezdett: — Apukád a legjobb barátom volt. Együtt avattak tisztekké minket. Ezt már többször is elmondtam neked. Most azt szeretném elmondani, hogy milyen ember volt az édesapád. Halk szavú, szerény.. 1 ember, mint a többiek. És bátor katona, mint ezredében baj társai... — És ugye téged a testével védett a golyóktól? — Igen... Megsebesültem, s ő a golyózáporban rám hajolt, hogy a testével védjen, önfeláldozó bajtárs volt. — Neked biztosan elmondta, hogy kit szeretett a legjobban? — Téged és az édesanyádat. Azt akarta, hogy nagyon boldogok legyetek. Az asszony az ajándékcsomagokat rakosgatta a karácsonyfánál. Az őrnagy felállt és mellélépett. A kezébe csúsztatta a zsebkést. — Magda, ezt is tegye az ajándékok közé... Ö küldi..; íj1 zután a feszülten figyelő ^ kisfiúhoz fordult. Felemelte, arcát az arcához szorította. — Nagyon szeresd az édesanyádat. .. A karácsonyfa egyik ágán megrebbent az ezüsthavas parányi játékharang, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha csil’n- gelne is. Egy könnycsepp hulll rá.
