Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-19 / 221. szám
Nyikorgó kerekek... Kiskörén valamelyik asz- szony azt kérdezte az egyik járási vezetőtől: — Tessék nekünk megmondani! Meddig nyikorog még az a kerék, hogy folyton kenni kell? Később kiderült, arról volt szó, hogy „barackérés idején” a szövetkezet .gyümölcsösében szinte egymást érték a „vendégek”. Az egyik napon nem kevesebb, mint öt Warszawa, illetve Volga gépkocsi jelent meg a kertben, ahonnan ömlesztett állapotban vitték a barackot. — Mi lesz, ha beérik a jonatán??? Ez a kérdés mo6t megint hallatszik, hiszen tavaly almaszüretkor is bőven volt látogató. Az egyik alföldi termelőszövetkezetben nemrég ugyancsak nagy volt a készülődés. Vendégeket vártak ebédre. Csirkéket rántottak, ízletes bort hoztak, hogy semmiben se lássanak hiányt a vendégek. Nem sokkal később meg is érkezett a gépkocsi és kiszálltak belőle a kárbecslők. Nekik szóit a vendégség., nekik készült az eszem-iszom. Ez feltűnt az ott lévő járási vezetőknek, mire a szövetkezet elnöke így adott magyarázató*: Ne búsoljon, elvtár, em fizetünk mi rá a boltra. Mert ugye, ez az ebéd legfeljebb néhány száz forintba kerül, ha viszont jól érzik magukat a vendégek, akkor itthagynak sok tízezer forintot. És ebből csak a közösnek van haszna ... Mondják, hogy a hevesi járás egyik termelőszövetkezetében tavaly zárszámadáskor kettővel többen voltak a vendégek, mint a tagok. Igaz, senki se jött hívatlanul, az elnök idejében gondoskodott arról, hogy mindenki pontosan megkapja a meghívót. Amikor a tagok egyi- lce-másika szóvá tette a népes Vendégkoszorút, az elnök ezt mondta: <— Nem értetek ti ehhez. Ez üzlet. Ezek legalább a tízszeresét hagyják itt annak, amit megesznek. Ez lehet, hogy így is van, de: miből és honnan? A helyzetet ismerő emberek tudják, hogy a vendégség bőven térül meg az állami juttatásokból, a kiváltságos helyzetből, amit elvárhatóan a vendégeskedés után a szövetkezet élvez. Az utóbbi időben többször megismétlődő eset, hogy egyes állami, vállalati vezetők és nem vezetők, a termelőszövetkezet ügyeit előmozdítani képes emberek, mind gyakoribb vendégei egy-egy szövetkezetnek. Elször személyes ismeretséggel kezdődik a dolog, egy ártatlannak látszó meghívással, aztán egy bagatell „ötliteres okmánybélyeg” következik, a többi kedvesség mellett. És él lehet-e képzelni, hogy annak a tsz-elnöknek a kérését (gép, vetőmag, abrak, hitel, stb.) visz- szautasítsa az az ember, aki már annyiszor volt náluk szívesen látott vendég? Az ilyen és effajta kapcsolatokra mondják aztán a gúnyosan hangzó jelzőt: „szocialista összeköttetés”. Ez a csodabogár pedig nem a szocializmusból való, semmi köze rendszerünkhöz, hanem a múltból ránk maradt kölönc, amelyet sajnos, több más egyébbel együtt, magunkkal hurcolunk. Ki ne emlékezne a Jókai- és Mikszáth-regényékből a régi urambátyám világra, amikor a jó összeköttetés többet ért egy fél vagyonnál. Nos, ezt a világot idézik és korabeli sajátosságokkal ellátva próbálják továbbfejleszteni egyesek. Az egyik tsz-vezető azt kérdezte; — Miért bűn ez? — Nem a magam hasznára teszem. A szövetkezet, a közös látja a j-vát. Vagy talán véletr len, hogy tavaly én magam (a szövetkezetét értette ez alatt) több abrakot kaptam a központi keretből, mint a fél járás? Mennyire hamis érvelés. És mennyit árt ez az egészséges szocialista köztudat kialakulásának. Egyszer-másszor beszélgetés közben szóiba kerül ez, vagy az a jó gazdaság, szövetkezet. A beszélgető legyint: Könnyű nekik! ök jól tudják kenni a kereket. De a miénk mindig nyikorog ... Az effajta kapcsolatok nem mindig hosszú életűek. Addig tartanak csak, amíg valamelyik fél szabálytalanságai miatt bajba nem kerül. Ha aztán megvan a baj, vége is a barátságnak, feledésbe megy a sók jó vacsora, a gyümölcs, a csirke, a bor. Kártyavárként omlik össze az érdekbarátság, amelynek éppen úgy nincs köze az igazi, mélyen gyökerező baráti érzelmekhez, mint a szocializmushoz. Vannak, akik így vélekednek: Én, kérem, nem csinálok semmi szabálytalanságot. A szövetkezetnek van, pénzért adja, pénzért veszem. ^pöszméte nem érti . . . Az értekezlet, amely reggeltől tartott, ebédidőre ért veget. Az értekezlet részvevői, többek között Pöszméte Ödön központi küldött, átvonultak a szomszédos földművesszövetkezeti restaurantba, ahol viszonylag szerény árak és gazdag étlap várta mindazokat, akik a szocializmus építése közben sem akarnak — he- helyesen — megfeledkezni saját testük építéséről sem.' A pincér, úgy gondolván, hogy a földművesszövetkezet központjától vannak itt vendégek, tiszta kabátot vett és kezet is mosott, s úgy mutogatta körbe az étlapot. Pöszméte Ödön is gondos tanulmányozás tárgyává tette a géppel írt és olvashatónak bizonyult sorokat, nem sajnálva időt és fáradságot, hogy megfelelően válassza ki mindazt az étket, amelyet -ínye megkívánt. Sohasem szerette azokat az embereket, akik hebehurgya módon egyetlen pillanat alatt ráböknek valamiféle ételneműre, úgy vélvén, az a fontos, hogy az ember egyék, s nem az, hogy mit, mennyit és főleg milyen sorrendben. _ Mit parancsolnak az elvtársak? hajolt meg a pincér és Pöszméte először konyakot kért, mert meg akarta mutatni a vidéki telephely értékeséinek, hogy olcsón is lehet teprezentálni... Kérhetett volna skót viszkit is, de utóvégre lehet szerény keretek között is élni a vendégjoggal. A konyak után egyszerű Újházi tyúkhúslevest, aztán egy adag kacsasültet, saláta nélkül, remélhetőleg dinsztelt kár '*át adnak hozzá,, tortát, feketét és egy,' mindössze egyetlen literke rizlinget kért, de azt is vízzel... Megelégedetten nézett körül, lám, így kell szerényen ie az ügyhöz méltóan rendelni, élni, de nem visszaélni. Aztán a dolgok sorrendjében szépen mea- i tta, megette, íjból megitta mindazt, amii — figyelembe véve a vidéki telephely reprezentációs ehetőségeit —, ,gazán szerény keretek között kért és fogyasztott. Aztán az ebéd végén jött c pincér és elsőnek Pöszméti Ödön előtt állt meg: — Fizetni, kérem? — Nem értem — hülede zett Pöszméte. Az asztalvégéi egy szövetkezeti brigádvezetc megkérdezte a mellette ülőt. — Az az elvtárs ott, külföl di? — Miért lenne az? — Hát mondta a pincér neki hogy fizetni, ő meg csak az motyogta, hogy nem értem . nem értem... •— Lehet, hogy nem is ért — bólintott rá a másik és sze rényen odahelyezte az asztal ra a tízest: ennyi volt a meni ára. (egri) Ilyen formában tényleg nincs semmiféle szabálytalanság. Legföljebb arróil lehet szó, hogy udvariasságból szűkebb lesz az üveg, vagy kevesebbet mutat a mérleg. És ez is baj, ez is feltűnik a szövetkezet dolgozó tagjainak, akik akkor talán nem tudják, vagy csak később tudják meg, hogy a náluk járt vendégek valóban fizettek az elvitt diny- nyéért, paprikáért, vagy gomo- lyáért. Mit lehet tenni? A legtisztább az lenne, ha azok, akik bármilyen vonatkozásban is érintkezésben állnak a szövetkezetekkel, nem vásárolnának közvetlenül semmit onnan. A piac lehet hogy valamivel drágább, de megérné, mert megmaradna a becsület, a jó hírnév és még csak gyanú sem merülhetne fel. Miért beszélünk most ezekről? — kérdezheti valaki, hiszen a szövetkezetek és a funkcionáriusok, vagy a vállalatok kapcsolatára ez nem jellemző? Igen. Legtöbb helyen korrekt és feddhetetlen a kapcsolat, az udvarias vendéglátás is tisztességes határok között marad, de sajnos, létezik inkorrekt kapcsolat is. Az ilyenekről pedig nem hallgatni, hanem szólni kell. Nem engedhetjük, hogy a termelőszövetkezeteket, az állami támogatást egyes vezetők jó, vagy kevésbé jó kapcsolatától függjön. Az elvtelen kapcsolatok és barátságok ellen, a rosszul értelmezett szocialista összeköttetések ellen határozatán fel kell lépni, mert ezek ártanak a koznék, a szocializmusnak is. Munkával, érdek nélküli, jó szándékú segítséggel kell elérni, hogy kenés nélkül se nyikorogjanak a kerekek ... Szalay István Túl az iskola kapuján Követendő példa Gyöngyösön a teremlőüzemeknek egyaránt. Az üzem és a végzett technikus egyaránt vallott arról, hogyan felel meg a fiatal a munkában, valamint arról is, hogyan találja meg számítását, mennyi a fizetése, van-e lakása, kellőképpen gondoskodnak-e róla. A beérkezett válaszokat feldolgozták és levonták a megfelelő tapasztalatokat. A statisztika alapján kiderült, hogy a fiatal technikusokkal a gazdaságok nagy része elégedett, a fiataloknak sincs okuk panaszra. Kis hányaduknál viszont nem ez a helyzet. Több helyen tapasztalható, hogy' a fiatal technikus jól elvégzi munkáját, viszont az illető gazdaság nem segít problémáinak megoldásában. A technikumból a fiatalok az ország különböző részeibe kerülnek. Általános vélemény, hogy megyénkben általában nagyobb gondot fordítanak a fiatal szakemberekre, mint a többi megyében. Annál s inkább örven- detesebb ez, hogy a végzett technikusok jelentős számban maradnak a megye termelő- szövetkezeteiben, állami gazdaságaiban. A két végzett évfolyamból 34-en. Az ankéton és a kérdőíveken kívül sok hallgatóval állandó levelezésben van az iskola, sőt látogatják is őket. Nagy múltú oktatási intézmény a gyöngyösi felsőfokú mezőgazdasági technikum. Mindössze 2 végzett évfolyamot bocsátott idáig szárnyra, zöldségtermesztőket és szőlész-borászokat. Mégis ez alatt a rövid idő alatt is sikerült a technikumnak egy olyan módszert kialakítania, amelyik feltétlenül figyelemre méltó és követendő. Nem különleges- dolog ez, úgy is mondhatnánk, hogy természetes, sajnos mégis nagyon kevés helyen alkalmazzák. Igaz, hogy plusz feladatot jelent, külön törődést, de a gyöngyösi technikum példája azt bizonyítja, hogy megéri. Gondoskodás nemcsak szavakban A dolog nyitja igen egyszerű, nemcsak addig törődnek a fiatalokkal, amíg az intézmény falai között tanulnak, hanem utána is, amikor már kikerültek az életbe. S ez a gondoskodás nemcsak szavakban jut kifejezésre, hanem tettekben is. Ez év tavaszán például a végzett hallgatókat ankétra hívták össze, mindenki elmondta, hogyan érzi magát, milyen gondokkal, problémákkal küzd. Az ankét után az iskola lehetőségeihez mérten megpróbált segítséget adni azoknak, akiknél nem ment olyan könnyen a beilleszkedés a termelőmunkába. Az ankéton kívül kérdőíveket küldtek a hallgatóknak és Mind a szakmában Heti rajzos kommentár FELKÉSZÜLÉS ■ Már van idei must? Dehogy, ez még a tavalyi bor! (Mészáros András rajza) százaléka kerül közvetlenül a termelőmunkába, a mezőgazdaságba. Az arány igen jónak mondható, annál is inkább, hiszen a fennmaradó 3 százalék is a mezőgazdasággal szorosan összefüggő munkakörben helyezkedik el. Állásprobléma nincs, az idén is több helyet nem tudtak betölteni. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a kikerült technikusok életútja mindig sima, zavartalan. Vannak problémák is. Az egy-egy évfolyamon tanuló lányok aránya átlagosan 15—20 százalék. Néhányan közülük belső admnisztratív, kutató vagy labóratóriumi munkakörbe kerülnek, s ez adottságaiknak megfelelő. A termelő- munkába viszont nem szívesen veszik fel őket és néhány helyen alig várják, hogy a gyakornoki év leteltével megszabaduljanak tőlük. Másik gond az, hogy a végzett évfolyamok mintegy 10-15 százaléka nem képzettségének megfelelő munkakörbe kerül. A borásznak néha nyakába varrják a baromfitenyésztést.' Természetes, hogy ezek a fiatalok nem tudnak olyan helyen kiválóan dolgozni, amit meg sem tanultak. Az is probléma* hogy néhány esetben a fiatal szakember vállára túl nagy gondot raknak* nem veszik figyelembe a tapasztalat hiányát Persze, sohasem árt az* ha valaki más szakágban is jártas, azonban főképpen azt csinálja mindenki, amit tanult. Hivatásuk a mezőgazdaság Még egy érdekes tapasztalat fűződik az iskolához. S ez semmi esetre sem közömbös. Az idén már négyszer annyian jelentkeztek, mint ahány hallgatót felvettek. Lehetőség nyílt a válogatásra, másrészt a fiatalok nagyrésze azért jelentkezett, mert hivatásának választotta a mezőgazdaságot.. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az idén először többen jelentkeztek a szakközépiskolákból és technikumokból, mint a gimnáziumokból. Ezek a fiatalok feltétlenül megérdemlik a velük való törődést, ugyanúgy, mint az eddig végzettek. Nem csak az iskola falain belül, hanem kint az életben is. Éppen ezért példamutató a gyöngyösi felsőfokú mezőgazdasági technikum nevelői karának jól kialakult gyakorlata. Kaposi Levente. Süt a nap, de a kabát nem kívánkozik le az emberről. A tengernyi esőtől a fák levelei még zöldek, csak itt-ott a gallyak között bújik meg néhány sárga, vagy vörös. A hosszú szántás fölött tétova ködök lebegnek, néhol egy- egy folton egész sűrűn gomolyognak, aztán felszippantja ő- ket a nap és eltűnnek, mint a szappanbuborék. Öreg nyárfának dőlve nézem az őszi tájat. Varjúcsapat telepszik elém és hangos károgással veri fel a környék csendjét. A dűlőúton túl, két traktor és két vetőgép közeleg. Egy Zetor pótkocsiban húzza a magot. A tábla szélénél megállnak, lerakodnak. — Megkezdik? A fiatalabb traktoros bólint és a pufajkát az ülésre veti. — Legjobb ezt is a maga idején. Itt, nálunk, a tenki határban, csak akkor terem jól a búza, ha idejében vetik. Az idősebb gépfaros igazgat valamit a gépen, bíbelődik a csoroszlyákkal, aztán közelébb jön ő is. — Vetni napsütésben a legjobb. Esőben, sárban, csak fjnancsikolja az ember a földet. \ Gyerek is van közöttük. {Jancsinak szólítják és boldo- < gan hozza közelébb az előbb ŐSZI VETES fogott kisnyulat. — Kései fialás — vélekedik valaki, aztán fülén kapja és útnak engedi. — Felneveltem volna otthon — mondja szomorúan a gyerek és megsértődve ül le az árokparti fűbe. A két gép beáll a helyére. A Józsinak szólított ember a vállára veszi a zsákot és beleereszti a magot a gépládába. A szemek halkan suhognak, aztán befödik a ládát. — Csak olyan legyen, mint az idei termés. — A kívánságot az idősebb gépfaros mondja, a többi csak rábólint. — Ahol jól vetnek, jól is aratnak — kiabál vissza már az ülésből a traktoros és nagyokat harap a piros paradicsomból. — Szereti? — Ennél nincs jobb reggeli, kérem. Kenyér, fehér házi szalonna, paradicsommal, zöldpaprikával... A reggeli ködök lassan föl- szállnak. Először felmerészkednek a nyárfák tetejéig, aztán nyomuk vész. Csörögve indul az első vetőgép, aztán a második. Százkétszáz métert mehetnek, amikor a traktorok megállnak. — Nézzük, mit csináltunk — mondja a gépfaros és lelép a deszkáról. Először csak ő megy, aztán a többi is. Vizsgálgat- ják a vetőgép húzta parányi barázdákat, egy tenyérnyi helyen kikaparják a magot. — Megvan a mélység is... A pufajkás traktoros nagyot kiált. — Nem vet a szélső csorosz- lya. Józsi komoran lép a géphez, babrálni, ütögetni kezdi a fennakadt csövet. — Ha most észre nem veszem, ugrik a prémium... A varjúcsapat újra elénk telepszik. Arasznyi gilisztákat húznak ki a földből, aztán hogy újra elindulnak a traktorok, elegánsan továbblibbennek. A második forduló után újra egy kis pihenő következik a nyárfák alatt. Beszélgetünk. — Maguknak nincs vitájuk a prémium, meg a munkadíj körül? — Viío az mindig van, csak éppen nem munkaidőben. Ami jár, azt itt sem engedi senki. A pufajkás traktoros aztán elmeséli a kiskörei esetet. — A napokban gabonát szállítottak a gépek. Zsákokba szedték a terményt, csak éppen az nem volt, aki a vontatóra pakolja a telt zsákokat. Került ugyan nyolc ember nagy nehezen, de azt mondták az elnöknek: — Ennyiért nem rakjuk. Órákig tartó vita következett. Később, úgy délfelé, már annyiért sem akarták rakni, mint reggel. — Mint a vásári kupecok — nevet a másik gépkezelő. — Így aztán lassan el is telt a nap. A bükkönyük egy része talán még most is lábon van. Motoron érkezik a mezőgazdász. Nézi a munkát, méregeti ő is a mélységet, lába alatt úgy süllyed a föld, mintha perzsaszőnyegen járna. — Megyek haza, édesapámf — mondja a gyerek és a kisnyúl utáni bánatában köszönés nélkül elindul a nyárfasot mentén. Délután járok erre újra. A hatalmas tábla felén már végeztek. Egy hét múlva itt mát kel majd az új vetés... (Sz.) Érdemes azt is megemlíteni, hogy a végzett hallgatók 97
