Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-28 / 202. szám
/ Nagyon meleg az este. Az alkony fáradt foszlányok^ ban hull az égből s fennakad a poros akácokon. — Jani! Janiii!. I. Vékony asszonyi kiáltás. Végigröppen a szétszórt, apró házak között és beléfúl a Holtágba. Evező csobban a fekete víztükörben. Csípős füst száll laposan, szerteoszlik, mintha a hajógyárból kihup- pogó ütések vernék szét. — Janiii!... Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szél mozgatja szoknyáját, Hívja a fiát, kiáltozva, de nem mérgesen. Apró gyerek fut elő masza- tosan a parti pocsolyákból. — Mosdani és egyél! — mondja az anyja. Laposat ver a fenekére. — Megy apád 11'. Már mellette áll az ember. Vászonkabátja csak félvállán, feje földetlen. Táska húzza a bal kezét. — Na gyeride és puszit! Ide is ... De mocskos vagy! — Halásztunk —, magyarázza a gyerek; átfonja gugguló apja nyakát és nyálazza frissen borotvált arcát. — Eriggy, fogadj szót anyádnak! — Utána néznek mindketten, az ember megvakarja az állát, felpillant a gyár felé: — Hosszú lesz az éjjel... __ Keveset aludtál délután —, mondja az asszony; s talán véletlenül: a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet egy kiálló gyökérre; aztán elballag a halászcsárda felé. — Meg kellett csinálnom azt az ágyat... Nyikorgóit. — Elmosolyodik János, az asz- szonyra tekint. — Mindig felébredt a gyerek... — Lassan arra fordul ő is, amerre az asszony néz. Valaki ott az éggel egybevesző dombon megáll. Mintha erre figyelne, mintha őket nézné. Csillagok fogják körül fekete alakját. — Ilon! — szól hirtelen fáradttá lett hangon János. Az asszony visszakapja tekintetét. Kicsit mosolyog. — Igen... az ágyat. De minek? — Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon —, mondja az ura. Erős kezével a felesége karja után nyúl kedvesen. — Sok a munka és hosszú az éjjel... — Köhint, zavartan fellöki a másik vállára is a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer benez Odabenn mosdik a gyerek, locsolja magára a vizet, prüszköl. Az ember elmosolyodik, índU_ Hon! ... mondja. Az asz- szony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a szájat. Nagyon forró az este, holdfeny lesz, tiszta meleg, fülledt éjszaka. — Na, megyek —, bontja ki magát János az asszonya karokból. Int, elballag a puha fűvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszony csókját. Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ul az aj Ka köré. Az asszony enni ad a gyereknek, lámpaíénynél lefekteti, ráhajol a kisagy rácsára. Mesél. , . _ „Volt egyszer egy almala, sz ép, ’’piros gyümölcsöket termett. Roskadásik tele volt. A kertésznek kellett volna leszedni mind, mert az öve volt a fa. Az almák majd kicsat- tantak az élettől. Eső hizlalta, nap édesítette... És a kertész mindig elindult, hogy leszedje a gyümölcsöt. De útközben ezer munkája akadt. Szerette a kertjét, nem akarta elhanyagolni ... De az almafa már alig bírta terhét... Hát csak nem fogja leszedni más?!...” Már alszik a fiú. Ilon feláll, magának is megágyaz. De nem hívja az ágy. Csak hánykolódna egyedül. Szerda. Ma még csak szerda... Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakában. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót. Ki kell ülni a küszöb elé. Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fullasztó lesz tőle az éj. Ilon karja mozdul: őlel. A hangokat öleli s a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok dongnék a füle körül. Elvész a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó. . . — Anya! — nyöszörög benn a gyerek. — Vizeet!... Ilon nem mozdul. Nem hallja; nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély puha hangon dobol. Néha kék, csillagszóró fényeket lök az égre a gyár. Valaki jön a dombról. Most dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend_ lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka^ A percek lomhák, mint a szárazságban a békák. Reggel jön az Csont I.; Illusztráció.) ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja bakancsát, a székre dobálja ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon kék papír: hűs a szoba. Ha mellébúvik, mordul egyet... Egyszer csak ott áll Ilon előtt valaki, a dombról jőt talán a sötétből. — Jó estét, Ilon. — Jó estét. Gyuri. ” Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold. Gyuri a sarkára guggol, fűvet tép, rágcsálja. Fehér ingben van, látni, villog a homályban. — Éjszakás? — kérdi. Ilon nem szól mindjárt. — — Meleg az éjszaka, Ilon. A vízen hűvös van. — Minek jöttél? — Nincs szebb, mint éjjel csónakázni... Minek jöttél?! — Odaát a szigetén hevertem délután. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében Figyeltem. A fűben ott lapult a nőstény. — Minek jöttél?!!...' — Az erősebb győzött. A nőstény vele ment Ilon felugrik: — Eridj! Nem hallod?! Takarodj ! A ház falához lapul Ilon és sziszeg, riadt, tág a szeme. (Csont István illusztrációja.) Ne kérdezd legalább —, módja csendesen, nyugtalanul. — Lent a csónak —, mondja Gyuri. Huszonöt éves, húsos szájú kis tömpe orrú, vállas fiú. Bokszoló. Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint Már megereszkedett a nyújtózásból, karját a mellére szorítja, keresztbe. Majd’ megsiketiti a mély, erős dobolás. A fiú lassan feltápászkodik a földről. Kiköpi a füvet, két karját az asszony feje mellett nekitámasztja a falnak. — Mit akarsz — suttogja az asszony —, ő szeret! — Én jobban szeretlek, Ilon. — ö dolgozik... Nagyon sok a munkájuk... nagyon nehéz a munkájuk. Két hajót. 11 augusztusig. Fáradt. Itthon is dolgozik. Csak fáradt... Gyuri az arcába nevet. — Bolond ember dolgozik ro- gyásig, Ilon! Ilon ellöki a fiú karját és kiszökik oldalt. De Gyuri utánakap, előbb szorosan megmarkolja a csuklóját, majd gyengéden a fűre ülteti az asszonyt. — És is elmegyek dolgózni —, mondja Ilon. — Már nagy a gyerek. — ö akarja? Mi? Háhá! Talán nem tud eltartani? — Közelebb csúszik ültében az asz- szonyhoz. — Ha hozzám jönnél, arany lenne a sorsod! Semmi dolgod... A gyerek is úgy járna, ahogy akarod. A gyerek is jöhetne, érted? Ösz- szel Bukarestbe megyek, aztán Varsó, Prága... talán Bécs ... Egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, a legnagyobb leszek a világon!... A asszony nézi, ültében ösz- szegömyed egészen, úgy nézi Gyurit, aztán észrevétlenül hátrább és hátrább húzódik: Gyuri beszél, tömzsi, vaskos öklét a holdfénybe tartja, forgatja; arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva nagy arc... Az asszony felkiállt: — Eridj! Menj, eridj innen! A fiú elhallgat, először nevetve néz Ilonra, de az asz- szony csak hátrál, merőn Gyurira szegezett tekintettel — Eridj! — sziszegi, s erre a fiú is elhagyja a nevetést. — Miért csapod be magad? — kérdi az asszonytól. — Tudom, hogy vártál... Kurtán felnevet: — Te már nem tudsz engem elzavarni. Ilon felugrik, fut a ház felé, de utánakap a másik erős marka, megragadja a nő bokáját. Ilon elvágódik a fűvön: Forog némán, rángatja a lábál; hogy szabaduljon, de Gyuri veszekedett nevetéssel mászik utána és szorítja, szorítja. — Te! — mondja dühödten az asszony — Te! Eridj! Engedj, te! — S kotorász kezével vaktában a fűben, kő vagy gally után, hogy fájdalmat okozhasson ennek a bivalyerős férfinak. Hogy elfuthasson innen. Tégladarab akad a markába: Gyuri nevetése elveszi az eszét: — Nesze — és dobja, nem gondol senn mivel. Egyet horkan a fiú, szorítása enged, lassan feláll. Tenyerét a bal arcához szorítja; — Hát jó —, mondja tompán Gyuri. — Hát jó..; És elmegyj Megint látni, hogyan villog a hegesztők kék lángja a bokrokon túl, a gyár felől. Ilon nagysokára feláll, a házhoz támolyog. Csendes, forró az éjjel. Éles hangon brekegnek a békák a parton. Bent mocorog a gyerek, első álmából-fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy a házba, mint aki veszett órákat akar jóvátenni, kapkodva, reszket tőn vizet merít a mosdótálba, két tenyerét belemeríti s viszi a vizet az arcához. Sok, sok vizet, s mosdik, mosdik, míg haja is csupa latyak lesz. fcUfitáCt- 1 / ** / ' _ v ■ 'hm I Nem is tudom, hogy jött be a szobámba. Egyszerre csak ott állt előttem. Arca sárga volt és ráncos. Nem volt rajta sem öröm, sem szomorúság, sem harag, sem szeretet. Tekintete teljesen jellegtelen volt. Szemei üresen csillogták vissza kislámpám fényét. Hangja színtelen, fakó, semmire sem emlékeztető és sima volt, és miközben beszélt nem nézett fám. Valahol a hátam mögötti falat bámulta. Az üres falat, amelyen nem láthatott semmit. — Több ezer éves vagyok — kezdte — gazdag tapasztalatokkal rendelkezem. Azért jöttem, mert tudom, hogy nagy gondokkal küzd. Holnap az értekezleten állást kell foglalnia és most ezen rágódik. Nem érdemes ... Hallgasson rám. A legokosabb, amit én teszek több ezer éve: tartózkodom a szavazástól, általában mindenfajta állásfoglalástól. Ezt teszi a bölcs ember, így maradtam meg én is ilyen hosszú ideig. Pedig higgye el, sokszor nehéz volt. Sokszor bennem is megfordult, hogy szólni kellene valamiért... — Amikor Néró felgyújtotta Rómát, már majdnem megszólaltam, de az utolsó pillanatban sikerült lenyelnem a helytelenítő szavakat... Sokszor megkérdezték tőlem, hogy mi a véleményem a rabszolgatartó társadalomról. Tartózkodtam kérem. Aztán jött a feudalizmus. Mindenki lelkesedett. Én nem szóltam. És ugye, milyen jól tettem, mert hamarosan jött a kapitalizmus, de én ebbe sem szóltam bele. Végigtartózkodtam az egészet, a két világháborúval együtt, pedig amikor a fiamat elvitték és a házunkat lebombázták, majdnem elfelejtettem tartózkodni. De hála a józan eszemnek, ebből is kikecmeregtem állás- foglalás nélkül... — Ugye érti már? — kacsintott rám cinkosan. — Így tartózkodtam végig az elmúlt húsz évet is. Mondtak rám persze mindenfélét, nem vagyok elég aktív, hogy nem vagyok lelkes, meg mit tudom én mit... De ez még mindig jobb, mintha olyan mellett foglaltam volna állást, amiről esetleg később kiderülhet, hogy nem jó. — Ezért javasolom én magának, hogy ne töprengjen itt éjnek idején. Feküdjön le, aludjon jól és holnap tartózkodjék a szavazástól.. Ez a nyugodt alom titka. így persze, nagy karriert nem csinálhat, de le sem bukhat.
