Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-17 / 167. szám
Csehov elbeszélése a Fény és Árnyék című folyóirat 1882. május 11-1 számában jelent meg, és ez idáig kötetben nem szerepelt. A Nyegyelja c lap 1964. évi 28. számában közölte. Az N. kormányzősági M székhely felé vezető poros mezei úton, egyszerű, egy- lovas parasztszekéren fiatal, sovány pap utazott. A nap már estébe hajlott: a rekkenő júliusi nap elviselhetetlen melege egyre enyhült és az út két oldalán a ritka rozskalászokon lassanként már szélesebb ányékok futottak... A sovány lovacska lassan poroszkált, éppen csak emelte lábait és ezzel egész porfelhőt kavart. Afanaszij atya — így hívták a papot — türelmetlenül fész- kelődött az ülésen és jóllehet az út, amelyen most utazott, meglehetősen ismerős volt számára, nem állhatta meg, hogy méltatlankodását ki ne fejezze a portenger miatt — Micsoda por, mi? Ez szörnyű! — nézett a kerekek alá és elképedve tárta szét karjait — Egyszerű futóhomok! A kocsi bakján ölő fiatal kocsis széles, jámbor arcát a pap felé fordította. — Hát ez itt öröktől fogva Így van, tisztelendő úr! — mondta. — Micsoda por! — Ismételte a pap, nagyot sóhajtott és megint mozgolódni kezdett a helyén. — Te,' Iván; nem hajtanál egy kissé gyorsabban? — szólalt meg újból — mintha korsókat vinnének: — Hát atyuska, siettetem érv de úgyse siet — válaszolt a legény és mintegy szavai igazolására, rácsapott a lóra. De az csak legyezett a farkával* nem gyorsította meg lépteit. — Elkésünk, biztosan elkésünk! — nézett órájára Afanaszij atya, de nem csillapodott. — Nyolc óra! De hát itt sietni! Ezt a bosszúságot! A z utolsó szavaknál leugrott a kocsiról és sietősen lépdelt az úton. Soha még ilyen sietséggel* ilyen ideges türelmetlenséggel nem utazott Afanaszij atya a városba, mint most. A mai estén megadatik neki, hogy magához ölelheti volt iskolatársát, akit tizenegy esztendeje nem látott És most, amilyen sietősen lépdelt az úton, úgy vonultak el előtte* gyorsan váltva egymást, a boldog idők* fiatal szeminarista életének emlékei. Bármennyire is nem volt vonzó a valóságban az az élet, hiszen mennyi bálnát és könny járt vele, de most az egész kellemesnek tűnt Afanaszij atya számára és teljesen átadta magát emlékeinek, amelyek mindegyikében, a legkisebbekben is, megjelent barátja* Sztyopa. Hol még egészen kisfiúként nanking szövetből 'készült szegényes kabátjában* a csintalanabb gyerekek csúfolódásai miatt mindig siránkozva, hol már mint érett ifjú* gondosan borotvált sza- káüávai, Sztyopa* a kispap. A komisz sors azonban «zétválasztotta a két barátot Amikor a szemináriumi évet befejezték* Sztyopa* aki árva gyermek volt valamennyi pénzt összegyűjtött — amelynek nem kis hányadát Afanaszij atya adta —* hogy mehessen az egyetemre, Afanaszij pedig, akire abban az időben öreganyja és két öccse eltartásának gondjai nehezedtek* nem engedhette meg magának az egyetemi tanulmányok fényűzését és így késedelem nélkül elfogadta a lelkész! állást a szeminárium után. N em volt könnyű megbékélnie a két barátnak az elválás gondolatával. Hány éjszakába nyúló baráti beszélgetés zajlott le, és hány esküvel fogadták: nem felejtik el soha egymást, és nem veszítik szem elől a másikat. Nem kis erőfeszítésébe került akkor Afanaszij atyának rábeszélnie Sztyopát, hogy fogadja el a pénzt. „Nem fogadhatom el! Hiszen magadnak sincs elég!” mondta indulatosan Sztyopa. Az igazat mondta pedig, mert valóban az utolsó garasai voltak, amelyeket a pappászen- telésre gyűjtött Afanaszij tisztelendő. Hát így érkezett el Sztyopa elutazásának órája is. A két barát valósággal sírt Ha nem lett volna olyan rideg útitársa Sztyopának, aki sürgette a2 indulást, talán vége se lett volna a búcsúzkodásnak. Végül is indított a postakocsis* és két-három perc múlva a kocsi, a drága baráttal együtt, eltűnt a szeme elől... Ezen utolsó emlékek hatása alatt, annak ellenére, hogy ezek az epizódok olyan mesz- sze voltak, csaknem sírva fakadt. — De mi történhetett vele, hogy teljes öt éven keresztül hírt sem adott magáról? — töprengett, közeledvén a nagy folyóhoz, amelyen komp közlekedett Pontosan akkor érkezett oda, amikor a komp elindult a túlsó part felé. — Na, most jól elkéstem! — sóhajtott fel Afanaszij atya, leült a széles, meredek parton, úgy várta a járművet amelyet már jó versztányira megelőzött rősen besötétedett, amikor Afanaszij atya megérkezett a kicsiny, egyszerű házhoz, ahol távoli rokona, egy sekrestyés özvegye, Matr- jona Gavrilovna élt, akinél szokása szerint mindig megpihent Afanaszij atya. — Afanaszij tisztelendő úr! Mi szél hozta erre? — üdvözölte örömmel Matrjona Gavrilovna. — Egy kis dolgom akadt — válaszolta Afanaszij atya, miután üdvözölte a háziasszonyt — Itt van egy kis lisztecske* meg méz és valami egyéb... hozassa be... — szólt, átlépvén az egyszerű szoba küszöbét — örökösen ajándékokkal jön! Hogy is nem szégyelli magát! — dorgálta a házias z- szony. — No — no::: hát én már találtam ajándékokat... Matrjona Gavrilovna kisietett a „tiszta” szobából, Afanaszij atya pedig hozzálátott a tisztálkodáshoz és a mosakodáshoz, mert az egész reverendája, haja és arca vastagon poros volt — Ugyan, mi dolga van errefelé? — kérdezte visszatérve Matrjona Gavrilovna. — Hát nem hallotta? Ide került az én drága barátom* Sztyepan... Sztyepan Nyiko- lajevics Lajevszkij... Emlék- szik-e rá? Sztyopára? Nos. hát ő az! — Hogyisne emlékeznék.;.! Nagy os is jól* mondhatom* hogy emlékszem;;. Még ilyen kicsi kora óta ismertem — mutatta Matrjona Gavrilovna egy arasznyira a padlótól a magasságot — No, hát most ide nevezték ki a kormányzó kancelláriájának vezetőjévé. — Hát az miféle hivatal? — Ö* nagyon-nagy. Fontos hely — a kormányzó jobbkeze. — Nocsak! Szóval, nagy kutya! Na, hála Istennek... Hála Istennek— csacsogott az öregasszony a szamovár körül foglalatoskodva. — És lehetséges, hogy nekik is segít az ön Sztyopája... Kolocskát már feltétlenül be kell adni a gimnáziumba... — Nem tudom;;: Efelől még nem gondolkoztam... No, igen, persze, magától értetődik, nekem minden lehetőt megtesz... — mondta Afanaszij atya, inni kezdte a teáját, de az ajkát megégette. Most különös, izgatott lelkiállapotba került. Gyosan megitta a teát, a második csészét — pedig nagy kedvelője volt a teának — visszautasította és pipáját szopogatva, járkált a szobában. I^latrjona Gavrilovna eköz- • * ben különféle terveket szőtt, hogy és mint lehetne Lajevszkij segítségével elérni valamit — Mit gondol* Matrjona Gavrilovna, hová gondol? — ijedt meg Afanaszij atya. — Miért számít olyan sok mindenre? Az ember még körül se nézett, maga pedig már™ hiszen mondtam, hogy minden lehetőt megtesz* csak adjon egy kis időt Holnap már ne is beszéljen erről... No, de most engedje meg, hogy lepihenjek. Tudja, az úttól kegyetlenül elálmosodtam. — Az ágy kész, parancsoljon. Afanaszij atya elvonult a válaszfal mögé és lefeküdt az ágyba. De sehogy sem jött álom a szemére. Ismét gondolkozni kezdett barátja felől, ez alkalommal azonban a tiszta. tlas megfontolásaival. „Csakugyan — tanakodott Afanaszij tisztelendő — az én Koljuskám most feltétlenül gimnáziumba kerül. Mit jelentene az Sztyopának, ha magához venné. No, a járandóságot majd tőlem fogja kapni... Ez persze, nem azért van* mert Matrjona Gavrilovna figyelmeztetett. Hanem az egyetemi tovább tanulás miatt. Gimnáziumba, feltétlenül gimnáziumba! Különben Koljuská- nak is húznia kell az igát... De ott van Szerjózsa...” Cs ekkor Afanaszij atya ^ hirtelen megriadt és asszerint értékeled, hogy nem a barát a fontos, hanem a lehetőségei és az állása?” — tette fel önmagának a kérdést Afanaszij atya. És mint a többnyire egyenes és őszinte emberek, azon nyomban felülvizsgálta magában ennek a helyzetnek az érveit pro és kontra, s néhány perc múlva határozottan válaszolt is: „Nem, nem ez kell nekem, galambocskám* Sztyopa!” — Hűha!;:: már tizenkét óra! — ijedt fel Afanaszij atya, a városi toronyóra ütéseinek hallatára. — Matrjona Gavrilovna! — kiáltott ki azután. — Mit kíván? — szólt visz- sza az asszony a másik szobából. — Reggel korán ébresszen! — Rendben van. De teljesen szükségtelen volt Afanaszij atya kérése az Mindenki- még maga is akaratlanul elpirult. „Szóval, te egyesek helyzetét ártatlan álmodozásai összeke- ébresztést illetően, veredtek Matrjona Gavrilovna nél korábban ébredt — beszédének tisztán gyakorta- hat óra lehetett. Ö látta; hogy meglehetősen korán kelt ezért igyekezett valamiképpen agyonütni az időt. Csizmáit, amelyeket jó negyedórán keresztül tisztított, és amelyek úgy ragyogtak, mint a tükör, ismét átkente kenőcscsel és nagy igyekezettel dör- zsölgette a kefével. A mosakodással, fésülködéssel és egyéb toalettjével is igyekezett minél több időt eltölteni. Amikor pedig teljesen kész volt, vagyis, amikor magára vette ünneplő galambszürke reverendáját, az asztalhoz ült, egy hosszúkás papírszeletet vágott, majd szép betűkkel felírta rá „Afanaszij Szergijevszkij lelkész” csak akkor ment ki az utcára. A városi órák a nyolcat ütötték. Afanaszij atya az első kofától, aki útjába került, megkérdezte: — Nem tudná megmondani, hol lakik a kormányzósági iroda vezetője? — Nem tudom én* atyuska. De ott, az elővárosban laknak hivatalnokok. — Hivatalnokok! — otthagyván az öregasszonyt, elmosolyodott Afanaszij atya és nem állhatta meg, hogy utána ne szóljon: — Nem, nénike, ő nem hivatalnok! Messziről megpillantott egy rendőrt, lelkesen integetni kezdett neki a botjával. De kiderült hogy a rendőr sem tud felvilágosítást adni. Be kellett mennie magába a hivatalba: csak ott tudták megmondani neki a pontos címet Amikor végre elérkezett ahhoz a mutatós házhoz* amelynek ajtaján réztábra ragyogott ezzel a felirattal: *,Sztyepan Nyikolajevics Lajevszkij” — a szíve gyorsabban kezdett verni. Sokáig, figyelmesen nézte a feliratot, mielőtt meghúzta voL na a csengőt — Itthon van Sztyepan Nyi- kolájevics? — kérdezte az ajtót nyitó lakáj tóL — Alszik még. Mit óhajt? A kérelmezőt nem fogadja itt, fáradjon a hivatalába. — Itthon kell találkoznom Sztyepan NyikolajeviccsaL Mikor kel fel? — Kilenc órakor — mondta a lakáj és becsukta az ajtót Afanaszij atya az órájára nézett Háromnegyed kilenc volt El kellett még töltenie ezt a negyedórát, hát sétált az utcán. Egy péküzlet előtt elhaladva, Afanaszij atya visszaemlékezett, hogy itt lehet venni olyan pereceket, amelynek Sztyopa egykor olyan kedvelője volt Kedve támadt az iskolás gon- dolathoz és bement a péküzletbe. Egy húszkopejkásért egész csomó perecet kapott C lütötte a kilencet és Afa- ^ naszij atya sietni kezdett Beadvány nélkül azonban nem engedték be. íme, az előkészített kártya, gondolta Afanaszij atya mosolyogva — és átadta az inasnak. — Fáradjon kérem a hivatalba. Hiszen mondtam már önnek, — jött vissza amaz egy perc múlva. — Mondja meg Sztyepan Nyikolajevicsnak, hogy nekem feltétlenül most kell itt őt látnom. Az inas kelletlenül távozott — Kérem — vonta meg a vállát és beinvitálta a látogatót a dolgozószobába. A nagy íróasztal mellett vérvörös hajtókás és zsinórosj szürke házikabátban egy harminc év körüli, puffadt arcú szemüveges, kecskeszakállas férfi állt. — Mit óhajt? — Sztyopa! Hát valóban nem ismertél meg? Engem elfelejtettél volna? — kiáltott fe! Afanaszij atya, a felindulástól fuldokolva. — Egyáltalán nem ismerem önt A vendég hátrahőkölt — Engem? Engem, szemináriumi pajtásodat nem ismersz? — Bocsásson meg, no, valóban nem emlékszem ... pajtásom nagyon sok volt — válaszolt határozott hangon, még4» kissé elpirulva Lajevszkij. Afanaszij atya még jobban megzavarodott — Mi ez? Tréfa? — villan' az agyába. — Ügy hát ideje abbahagyni. I ajevszkij szigorú, merev “* arckifejezése azonban ennek még csak a gyanúját sem kelthette. Mint elébb, állt az asztalnál, jobbjának két ujját az asztal szélén nyugtatta. — Tulajdonképpen mi a kívánsága tőlem? — törte meg 6 először a hallgatást De erre már mindent megértett Afanaszij atya. Arca; amely eddig vörös volt, hirtelen halálsápadt lett Ajkai megremegtek* szemei erősen hunyorogtak — nagy erőfeszítésébe került, hogy visszatartsa előtörő könnyeit — N-nekem? — kérdezte végül felindult hangon — Nekem? S-s-semmi... Én... én. ™ úgy... találkozni akartam..L Bocsásson meg a... a... za- va... Valami a torkát szorongatta; oly erősen, hogy nem is volt ereje befejezni a mondatot Többször biccentett a fejével* ez valószínű búcsúzásfélét jelentett és kifelé indult. Meg se fordult, csak sietett az elő szobába, kereste a sarkot, ahová a botját és a kalapját hagyta. Megmarkolta egyiket és má; sikat és máris a kijárati ajtónál volt, amikor hirtelen a kalapjába rejtett perecek onnan kipottyanva széttépték a papírt; zajosan gurultak szét az előszobában. — Atyuska, elvesztette a vásárfiát ... — próbálta megállítani az inas a látogatót, de az már messze járt Nem is ment, de rohant az utcán és a sarkon csaknem felborított egy tejet cipelő falusi öregasszonyt: Kalapja egészen hátracsúszott a tarkójára, haja összekúszáló- dott. Ilyen külsővel rontott be Matrjona Gavrilovna udvaráItOLNÁR JENŐ: Közénk való Ültünk a hűvös ég alatt, ahányan, annyiféle volt! Kőbányász, favágó, akadt paraszt, kovács, kiránduló. Szó fűzött össze, “ „Egybe hál!” Kis motyók kerültek elő. Körbegyűltünk mint egy család. Izesebb lett a levegő. Megtört a sző. A motozás rejtett magunkhoz visszavitt. Mindegyikünk mennyire más! Hordjak ősünk szokásait. Ettünk és két falat között a múltból talált el a szó. Öreg kőbányász rámbökött! „Ugy-e maga közénk való?” „Hogyan?” folyt össze mosoly« Kezemre vágott a szeme: matatta mit és hogy fogunk. Itt a közös múlt hű jele. Kenyér, szalonna, paprika balkézben együtt, mint nekik. Megtévesztőn egy. Annyira, hogy lám a közelükbe vitt. Az evés. Hol tanultam ezt? Apám, vagy még a nagyapá mutatta? Oly természetes. Gyümölcsöt mi tartja a fán? Százados mély mozdulatok, kétkezi áruló jelek. Mi az, mire felbuktatok* mit másképp tenni nem lehet? „Ugy-e maga közénk való?” Ragyogott rám az éjszaka. Jobban világított a szó. mint a tűz, az ég csillaga. Hívtak is: „ül jön már ide!” Ismerős messzi emberek. Milyen egy a szavunk íze! Sodrott egymáshoz közeleb! Boldog este. A homályon átsütött felém a szívük: múlt jelen — jövővé váll jón! Olyan vagyok, mint egyikük. Tarts hűség! Ha az idő int, s tett kell, mert elakad a szó, legyek olyan ismerős, mint most — mindig közéjük való! ba. — Iván,’ hő, Iván! — kiáltotta. — Azonnal fogj be! Indulunk haza. Csak ne késlekedj. Aztán besietett a szobába, ahol akkor senki nem volt, ledobta magát a díványra és zokogott, mint egy kisgyermek... — Hová készül, Afanaszij atya? — sopánkodott Matrjona Gavrilovna, viszatérvén a piacról, vendégét a kocsira felülni látta. — Bocsásson meg. Hazamegyek. — És nem gondolja hogy én nem engedem? Hogy mehetne el evés nélkül? Szálljon le és jöjjön a szobába. Dc e Afanaszij atya hajthatatlan maradt elhatározásában. Leugrott a kocsiról, de csak, hogy elköszönjön a háziasz- szonytól, majd sietve indult. — És arról a barátjáról S6 mesélt semmit, — kiáltott még utána Matrjona Gavrilovna. —■ Majd máskor — integetett a kezével Afanaszij atya. Értetlenül, teljesen megzavarodva állt egy ideig Matrjona Gavrilovna az udvar közepén, kezében a kosárral és találgatásokba merülve próbálta megérteni vendége furcsa és szokatlan viselkedésének az okát' Fordította Antalfy István
