Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-09 / 160. szám

Száz éve halt meg megyénk nagy szülötte: Bugát Pál A „Szabadcsapat" margójára Minden bizonnyal lesznek, akik majd ilyen, vagy olyan fokú élienéírzésekkel fogják kezük­be és olvassák el Féja Géza most megjelent új könyvét, a „Szabadcsapat”-ot, s ezek az el­lenérzések leginkább abból a korábbi értéke­lésből származhatnak, amely mintegy húsz esztendeje — az audiatur et altera pars elvét, azaz: a másik fél meghallgatásának kötelmét feledve — valahogy így summázott: Féja Géza nem lesz többé a Viharsarok írója. A kollégium könyvtárában találtam meg Féja Géza nagyszerű könyvét, a Viharsarokról szóló hatalmas munkát annak idején. Ott szü­lettem én is a Viharsarok közepén, Orosházán; azokról az emberekről szólt a könyv, akik kö­zött felnövekedtem, akik abban a rettenetes szegénységben és nincstelenségben éltek, ame­lyet az író feltárt és akik — mikor már fel­szabadultunk — sokadmagammal tanulni küld­tek a megyeszékhelyi népi kollégiumba, hogy azután majd szolgálni tudjuk a népet, a sza­badságot. Lelkesült, mámoros szép idők vol­tak ezek: harmincegynéhány szegény gyerek kezdett itt az élethez. Az élethez, amely akkor számunkra a tanulást, a felkészülést je­lentette. Harmincegynéhány fiú a közeli, s tá­voli községekből, akik bibliaként forgatták az also Tisza-vidék, a Viharsarok földjéről és né­péről írt könyvet is. Forrás volt a könyv: a múltismeret forrása, belőle ismertük meg tu­dattal, eszmélkedve azt az életet, amelyben nagyszüleink éltek és amelyből ez a nép út­nak indított bennünket is, hogy legyünk „fé­nyes szellők”, amelyek új világunk Szabadság feliratú lobogóját fújják ... Féja Gézát a könyvéből ismertük meg elő­ször és megszerettük. Tudtuk, hogy a Városi Könyvtárban dolgozik, Bandi fia pedig velünk járt gimnáziumban. Az egyik téli estén — a szilencium után — beszélgetés közben vetődött fel a gondolat: készülünk a negyvennyolcas centenáriumra, jó lenne meghívni Féja Gé­zát, tartson előadást Petőfiről... Vita nem volt, ott nyomban megválasztot­tunk két küldöttet, hogy felkérésünket tolmá­csolja Féja Gézának. Másnap sugározva jöttek a küldöttek: a tanár úr holnap este eljön ... El is jött. Amint magas, szi.kár, kissé haj­lott alakja megjelent az ajtóban, csend lett, némán felálltunk, úgy köszöntöttük. Végigné­zett a termen, a padokon, rajtunk: — Jó estét, fiúk! örülök, hogy meghívtatok; magatok közé. És beszélni kezdett Petőfiről. Szenvedéllyel, tűzzel, olykor ellágyulva — idézte verseit, nap­lóját és mi csak hallgattuk, vele éltük a kötíS életét, harcait, szerelmét. Azóta sem hallottam ilyen előadást Pető­firől: a szavak, a tények és történések nem­csalt egyszerűen elhangzottak, hanem termő gyökeret eresztettek szíveinkbe, sarjadó esz- mélésünkbe, a lelkűnkbe. És kollégiumunk megszűnéséig még sokszor hívtuk, vártuk Fé­ja Gézát előadásra — szívesen jött körünkbe mindannyiszor. ★ A Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent „Szabadcsapat” bennem ezeket az emlékeket ébresztette fel, bár a kötet sokkal távolabbi időszakot rögzít: az 1920-szal kezdő­dő évtized eseményeit — az író életén és ma­gatartásán át. A kort rajzolja meg a szemtanú hitelességével, s benne önmagát: vergődéseit, harcait, törekvéseit, a történések és ma már válóban történelminek nevezhető események összefüggéseit. Nem az önigazolásért ír — bár az ellenérzők ezt is kiolvashatják a lapokból, hanem szélesedő demokratizmusunk talaján őszintén értékelve válaszol, két évtized után — a másik fél jogán. Így vall könyvéről az író: „... a Szabad- csapatban ... inkább a tűnt időt szeretném megóvni az eltűnéstől. A tegnap valóságát próbálom megörökíteni, a tegnap legendáival szemben, a nagy hullámveréseket csakúgy, mint a két világháború között hazámra ter­peszkedő gyilkoló csendet Mindennemű sze­mélyi indulat vagy él nélkül róttam soraimat, hiszen mindaz, amit ebben a könyvben meg­írok, immár történelem. Holtakat idézek, ki­ket ma is élőknek érzek és élőkre fordul a szó, akik immár halottnak tekinthetők, mert kies­tek az időből. S ha múltba fordulunk — akár tudományt mívelünk, akár regényt írunk —, a történelem szemével kell szerte tekinte- nönk.” Féja Géza a történelem szemével tekintett szerte, s így született meg a most köszöntött könyv is: a ,,Szabadcsapat”. D. F. 76 remekmű reprodukciója Egerben egyrészt azokat a nagyszerű alkotásokat, amelyeket az or­szág legnagyobb, Európa-hírű gyűjteményében őriznek, más­részt felkelteni az érdeklődést az eredeti művek iránt, meg­alapozni azt a kívánságot, amely az eredeti művek látá­sára ösztönöz és magas rendű művészi-emberi élményhez juttat. Ez alkalommal is megálla­píthatjuk: a Szépművészeti Múzeum régi és modern kép­tára valóban gazdag. Nagy­szerű névsor kerekedik ki az örök értékek reprodukcióinak szemlélése közben. A spanyo­lokat El Greco, Velasquez és Goya képviseli. A változatos olasz anyag a XIV. század­ban indul, Correggio, Raffae- lo, Santi, Tiziano, Piombo, Giorgione neveit olvassuk a nagyszerű portrék, férfiarcok alatt. Az „Eszterházy-madon- na” sokáig fogva tartja érdek­lődésünket. Külön világot vetítenek elénk a németalföldi meste- terek. Brueghel, Jordaens, Rubenp mellett és után a nagyszerű Rembrandt sorako- kozik. Arcok és tájképek a XVII—XVIII. századból. Mintha a XIX. század ma­gyarországi gyűjtőszenvedé­lyét a tájképek iránti érdek­lődés kormányozta \jplna. A német festészet jóval szo­lidabb részt kér ezen a tárla­ton, de láthatjuk Dürer Férfi­képmását, Lukas Cranach Sa- loméját, az idősebb Hans Hol­bein egyik művét, a Mária ha­lálát. A francia festők közül az iskolát teremtő Claude Lorra- in egyik képét, a Villa a ró­mai Campagnán című jelleg­zetes alkotását láthatjuk, De­lacroix Marokkói lovas-áb Corot Coubroni emlékjét, Ma­net Hölgy legyezővel című hí­res festményét és Gaugin Fe­kete sertések-jét. A későn magára találó an­gol polgári festészetet mind­össze két kép, Henry Rae­burn női képmása és a táj­képfestő John Constable Wa- terloo-i ünnepélye mutatja be. Egyetlen magyar alkotás látható ezen a reprodukciós kiállításon: az ismeretlen M. S. mester XVI. század elején, valószínűleg a Selmecbányái főoltár részére festette meg Mária találkozása Erzsébettel című bibliai tárgyú szárnyké­pét, A kiállítás eddigi sikere bi­zonyítja, hogy a Képzőművé­szeti Alap jó úton halad az esztétikai nevelés szolgálatá­ban. (f. a.) 99 A katona apja" a moszkvai filmfesztiválon A negyedik moszkvai filmfesztiválon elsőnek A katona apja című grúz filmet láthatta a közönség. A film főalakja Georgij, az egyszerű parasztember, aki elindul, hogy Meg­látogassa a kórházban sebesülten fekvő fiát. De nem találja ott, mert már gyógyultan visszament alakulatához. Az apa nem tér vissza falujába, hanem önkéntesen a fronton marad. Csak az ellenség földjén sikerül fiával találkoznia, egy há­zért vívott ütközetben, amikoris a fiú életét veszti. A megrá­zó filmalkotás (rendezte: Rezo Csheidze, a címszerepet alakít­ja: Szergo Zakariadze) nagy sikert aratott a fesztivál ké* zansége körében. Vasárnap nyitották meg, és azóta élénk érdeklődés kíséri az egri Szakszervezeti Szék­ház olvasótermében rendezett kiállítást, amelyen a Képző- művészeti Alap Kiadóvállala­ta a budapesti Szépművészeti Múzeum 76 remekművét mu­tatja be a Kossuth Nyomda által készített reprodukciókon. A rendezők szándéka ket­tős: ismertetni, ismertté tenni szakot hirdető, kétségbeesett haragjában a négerek ügyének sokszor ártó fekete Muzulmá­nok formulája — Kék szemű Fehér Ördög. A legdrámaibb azonban mégis a legegyszerűbb elneve­zés: MAN. Ember. MAN. Ennek a három betű­nek az iszonyú présében kompresszálódik Harlem egész tragédiája. A fehér: MAN, vagyis ember. És ez annyit je­lent, hogy a fekete — nem az. A rendőröknek gyakran azt mondják: — Vigyázz, Emberi Másutt még megteheted, de itt már nem üthetsz bennünket bün­tetlenül. — Menjetek haza — morog­ja a rendőr kelletlenül — na, mi lesz, menjetek már. — Menjünk haza? — kérdik vissza a deltás, széles vállú suhancok. — De bébi, te tré­fálsz. Hiszen mi otthon va­gyunk ... Alaktalan, minden irányban sokszor vakon gomolygó, de mind gyakrabban szervezett formákat öltő gyűlölet ez. Olyan mindent betöltő alap­érzés Harlemben, amely meg­teremtette a bűn, a sérelme­kért visszavágó bűn különös, torz nimbuszát Tudom, hogy a hasonlatok mindig sántíta­nak. De annak, ahogyan a 125. utca valamelyik sarkán őgyel­gő néger kamasz néz egy, a szakmában már némi nevet szerzett bankrablóra, van vala­mi köze ahhoz, ahogy egykor a magyar paraszt nézhetett Ró­zsa Sándorra és legényeire. Amikor a néger teenager olyat tesz, amit tiltanak a törvé­nyek, úgy érzi, valamit tör­leszt annak a társadalomnak, amelytől semmi jót nem ka­pott amely gazdagságával kö­rülöleli, szegénységbe zárja és összeroppantja őt. Harmat Endre (Következik: DICK GREGORYT FELHÍVJÁK DÉLRŐL) Lángok Harlemben IV. Hosszú, forró nyár csak a harlemi, hanem az egész amerikai négerkérdés egyik legsúlyosabb problémá­ja. Ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy rengeteg a rendőr Harlemben. Legalább kettesével járnak, egyedül so­hasem. Ez persze szorosan ösz- szefügg az őgyelgők látványá­val, ami hatásában kétségte­lenül rendőri kérdés is, erede­tében és megoldásában azon­ban semmiképpen. Beteg közösség ez ésx halá­losan dühös. „Hála” a társadalomnak, mely kivetette magából, Harlem sok mindent nem tud, de azt pon­tosan tudja, hogy kisemmiz- ték, hogy a minden amerikai polgár számára egyenlő jogo­kat és egyenlő lehetőségeket ígérő alkotmány a számára írott malaszt. Nem tanították meg kulturáltan élni, így hát megtanult egyedül — gyűlölni. Gyűlöli a rendőröket', akiknek a 85 százaléka fehér és akik­ben az átkozott kinti világ leg­közvetlenebb képviselőit lát­ja. És hogyan várhatnánk a bűnösen általánosítottaktól, hogy ők ne általánosítsanak? — — gyűlöl minden fehért. Mint a célozva elhajított kö­vek, felénk sziszegett átkok surrognak a forró levegőben. — Go home, Whiteyl Hey, white bastard! (Menj haza, fe­hérke! Hé, fehér fattyú!) Vigyázz, ember! De ezzel korántsem merült ki a fehérek megszólításának gazdag skálája. Mr. Charlie, Zsíros és — ez a fekete fel­sőbbrendűséget és fizikai ero­de eltévedt és egy kapualjban találkozott három fiúval. Kat­tant a rugóskés, hegye az új­ságíróhoz ért és az egyik tee­nager a négerek mély, jelleg­zetes torokhangján azt mondta: — Ide a pénzt! A riporter odaadta. Akadt —persze, hogy akadt — lap, amely diadalittas gúnnyal nyugtázta, „négerek háláját”. A kifosztott azonban a torkuk­ra forrasztotta a szót. Értel­met, célt, hivatást kell adni azok kezébe, akik megtámad­tak engem — írta — és akkor undorral eldobják a kést. így azonban semmi csoda nincs abban, hogy Harlemben kétszer akkora az ifjúsági bű­nözés, mint az egészében is hatalmas New York-i átlag. Sehol New Yorkban nem olyan általános az otthon hiánya, mint itt. A törvénytelen szü­lések számaránya a fehérek között egy az ötvenhez, Har­lemben — a szegénységből fa­kadó rendezetlen körülmények miatt — egy az öthöz. A ne­mibetegségek aránya a „kinti­nek” hatszorosa és pontosan ez a szorzószáma a gyilkossá­goknak is. A harlemi 18 éven aluliaknak csaknem a fele egy szülővel él — vagy eggyel sem. New York munkaidőben lá­zasan lüktet, zakatol: dolgozik. A legtöbb környéken ilyenkor csak a gyermekeiket sétáltató anyák ráérősek, különben min­denki siet, sőt, rohan. Itt vi­szont legalább minden sarokra jut egy izmos fiatalemberekből álló, szemmel láthatóan idő- milliomos csoport. Az ifjú, magukkal mit kezdeni nem tudó őgyelgők jelensége nem­Mint fentebb kitűnt, a sta­tisztikai tények önmagukban is megdöbbentők, de hát ezt lát­ni kell. Látni kell a nyitott szemét­kannák és a játszadozó gyer­mekek között surranó patká­nyokat, a szűk folyosókon raj­zó svábbogarakat. Érezni kell az orrfacsaró bűzt, a hőségtől és a gyűlölettől áttüzesedett falak melegét. A nyár itt még sokkal elviselhetetlenebb, mint a tél. Az a sárga korong ott Har­lem felett nem az a barátságos nápolyi nap, amely segít el­viselni a szegénységet — ez megnehezíti, kibírhatatlanná teszi azt. Félelmes, szennyes közeg gőzölög ilyenkor. A szen­vedélyek elszabadulnak lán­caikról és az újságok riadtan írják, hogy Harlemben — újra meg újra — „long, hot sum­mer”, hosszú forró nyár vár­ható. „Ide a pénzt” Ilyenkor zúdulnak rá Har­lemre a kétségbeesett lakbér­sztrájkok is. Rendszerint vala­milyen konkrét követeléshez fűződnek: irtsa ki a háziúr a patkányokat, tataroztassa ki az omlatag házakat, mert hullik a vakolat, akkor majd fizet­nek. Volt rokonszenvező fe­hér újságíró, aki bement Har­lembe, hogy írjon egy ilyen lakbér-sztrájkról. A sztrájk szervező bizottságát kereste. kan tiltakoztak azok meghono­sítása ellen, jellemzőnek azon­ban nem ezt kell vennünk. Kétségtelenül itt-ott túlzás­ba esett a tudományos nyelv­újítás terén, mégis az ő mű­ködése jelenti azt a szükséges fordulatot a XIX. század kö­zepén, mey a természettudo­mányok teljes megmagyarítá- sára vezethetett. Az alapos finnugor nyelvé­szeti tanulmányokat megköve­telő nyelvújítói munka Bugái tevékenységének csak egy kis részét alkotta. Alapítója és szerkesztője vöt az első ma­gyar orvosi folyóiratnak, az Orvosi Tárnak, több könyv, így egy anatómiai és egy fizi­kai munka szerzője, emellett ismert és elismert orvos is volt Nagy tekintélye, tudása, szinte pédátlan agilitása foly­tán 1848-ban az első magyar felelős kormány választása reá esett, amikor az ország fő­orvosi tisztségének betöltésé­ről volt szó. A szabadságharc bukása után állásától meg­fosztották, bűnéül róvá fel, hogy „a márciusi események óta minden politikai tüntetés meleg részvevője volt” s kü­lönösen azt, hogy a „forradal­mi kormányt Debrecenbe is követte”. A világosi fegyver- letétel utáni bosszúhadjárat életét is fenyegette. A legne­hezebb időkben Gyöngyös adott az üldözött számára biz­tos rejtekhelyét. Amint azon­ban tehette, ismét tevékeny­kedni kezdett, halála előtt nem sokkal vált csak meg a Természettudományi Társulat elnöki tisztétől. A száz évvel ezelőtt bekö- vetkezett halála Bugá! Pál nevét nem törölte el em­lékezetünkből, ma is, amikor a tudományok önzetlen műve­léséről, terjesztéséről, hazánk érdekében történő felhaszná­lásáról van szó, az ő nevére, az ő dicső példájára hivatko­zunk. A gyöngyösi kórház, az egri TIT Szabadegyetem az ő nevét választotta, s az Isme­retterjesztő Társulat pedig legjobban dolgozó tagjainak a Bugát Pál emlékérem odaítélé­sével mond köszönetét, s a névadó példájára hivatkozva kér tőlük további áldozatos tudományművelő és terjesztő munkát. Dr. Szőkéialvi-Nagy Zoltán, és haladni azokat: honnál, hogy országunk emberiségére a természettudományok dús telly-szarvát kiönthessük: e czél érésére alig volna üdvö- sebb, mint a széles természet­tudomány egyes ágaival fog­lalkozó férfiakat, valamint a velők bár mellv okbul foglal­kozni akarókat is egyesületre szervezni.” Bugát lekes szavai nyomán életrekelt a Magyar Termé­szettudományi Társulat, amely céljául ezt tűzte ki maga elé: „A természeti tudományokat mívelni, különösen hazánkat természettudományilag vizs­gálni, s minél nagyobb mér­tékben részeltetni hazánkat a természeti tudományok jétó- konyságában.” Az akkor meg­alakult társulat lényegileg megszakítás nélkül máig is mű­ködik (1953 óta a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat ke­retén belül), s ma is a Bugát Pál által mutatott úton halad. A társulat megalakulása ar­ra az időre esik, amikor a de­mokratikus fejlődés a tudo­mány általános elterjesztését követelte meg. A tudományok nyelve azonban a XIX. század első felében még a latin, eset­leg a német volt minálunk. Nem is lehetett magyar nyel­ven tudományról beszélni mindaddig, még hiányoztak nyelvünkből a tudományos szakkifejezések. több ezer szakkifejezés megalkotásával Bugát örökké emlékezetessé tette nevét: Ma is helytállónak kell mondanunk azt, amit Toldy Ferenc mondott róla gyászbeszédében: „Helyesen szólni Révay Ferenc, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát tanította a nemzetet”. A Bugát-féle szóalkotá- sok közül nagyon sok rövid idő alatt meghonosodott nyelvünkben, pl. iroda, tanár, tüdővész, szálloda, nyomda, csipesz, rovar stb. Sok olyan szavunk van, amelynek nem Bugát volt a megalkatója, de az ő közvetítésével vált köz­ismertté. Például adag, elnök, penge, higany stb. Igaz, a kö­zött a közel 40 000 szó között, amelyet az 1844-ben megjelen­tetett Természettudományi Szóhalmazban, majd 1857-ben a Szócsintanban közzétett, jócskán voltak olyanok, ame­lyeket nyelvünk nem vett be, s már a kortársak közül is so­A mai napon szerte az egész országban, halá­lának századik évfordulója al­kalmával kegyelettel emlékez­nek meg arról a Bugát Pálról, akinek élete sok szállal fűző­dik Heves megyéhez. Gyöngyösön egy szegény szabó fiaként kezdődött me­gyénk nagy szülöttének éiete, s 68 évvel később egy küzdel­mes, megpróbáltatásokban is, eredményekben is gazdag élet után egy egész nemzet részvé­tétől kísérve indult utolsó út­jára. Már a gyöngyösi, majd a ké- sébb az egri iskolában kitűnt kimagasló szorgalmával, éles felforgóképességével, később pedig a pesti egyetem orvos­karának elvégzése után olyan hírnévre tett szert, hogy nem­sokára az oroszországi híres kazárri egyetem szerette volna tanárjául felkérni. Ennek az állásnak elfogadását a császá­ri kormány megakadályozta, ehelyett a pesti egyetem egyik orvoskari katedrájára nevez­ték ki. A szegény gyögyösi szabó fia számára nagy karrier volt a pesti egyetemi tanárság, a világhírnév. Bugát Pál azon­ban megmaradt egyszerű em­bernek, a Heves megyében élő egyszerű rokonait soha meg nem tagadta, sőt büszke is volt népi származására: „Minden atyámfiai merő parasztembe­rek lévén nekem magamnak is parasztnak lennem legnagyobb büszkeségem” — írta az egyik folyóiratban. AA élyen demokratikus gondolkodása még en­nél is jobban kiviláglott ab­ból, hogy nem követte tudós­társainak többségét, akik elő­kelő elzárkózással szinte csak önmaguknak művelték tudo­mányukat, Bugát Pál mindent megtett, hogy a tudomány az egyszerű emberekhez is eljus­son. Előbb azt érte el, hogy az ország orvosai és természet- vizsgálói évente egy-egy ván­dorgyűlésen találkozzanak, utána pedig azt, hogy az or­szág legkiválóbb természettu­dósaiból egy társulatot szervez­zen. 1841-ben, e társulat meg­alapításáról szóló javaslatát így kezdte: „A’ melly nagy haszonnal kecsegtetik a’ ter­mészettudományok országun­kat, éppen ally csigalassúság­gal látjuk hazánkban terjedni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents