Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-31 / 179. szám
Kőszegi Géza direktor úr A napokban mondta va- laki, hogy meghalt Kőszegi Géza, a 20—25 évvel ezelőtti idők egyik neves vidéki színházigazgatója. Nem tudom, higgyem-e, hiszen nemrégen találkoztam vele a budai Du- na-parton; jött velem szemben, kényelmes, öreguras léptekkel, megőszülve, egy kicsit hajlott vállal, felhajtott gallé- rú, kigombolt felöltőben, zsebre dugott kézzel, s nézte a sodródó nagy vizet. Akkor is, és most, hogy szóba került a neve, gyerekkorom emlékei ébredtek fel bennem, a színházhoz fűződő emlékek, amelyeket — voltak bár parányiak és csak egy gyerek számára nagyok — azt hiszem, nem felejtek el. A színház valami nagy varázslat, valami nagy csoda volt nekem; nem tudtam betelni a színpad fényvilágával és valami megfog- hatatlant láttam mindenben. Ebből a varázslat-érzésből ma is maradt bennem — bár sorsom a gyerekkortól eltelt huszonöt év alatt még kétszer vitt a színházhoz: voltam bútoros a Nemzetiben, azután gyatra színházkritikus Egerben — ha ma leülök a színház nézőterén, úgy várom a fénybe, színekbe, muzsikába, zengő szavakba öltöztetett csodát, mint egykoron, negyedszázada. Csonka néni, a jegyszedő hozta hozzánk a színészeket. Sallay urat a tánckarból és Sallay úr édesanyját, aki szerepeket másolt. Dédnagy- anyám — akinél nevelkedtem — meg én, addig nem is láttunk eleven színészt Hát jöjjenek. .. Az első szobában laktak, szépen, csendesen. A néni a szerepeket másolta, Sallay úr pedig — ha nem volt próbán — tanult: verseket, monológokat, s engem kért meg, hogy figyeljem a könyvből, pontos-e a szövegmondása. így azután én is megtanultam a verseket: Szeptember végén... Minek nevezzelek... Részlet az Apostolból... Sallay úr szerette Petőfit és színészi vizsgára készült, mert akkor csak segédszínész volt. Két hét múlva mindketten valóságos családtagok lettek szülém házában. C allay urat néha elkísér- tem a színházba, pontosabban a Polgári Körbe, ahol a társulat játszott. A nagy terem volt a színház és a színpadfeljáró melletti, kettéválasztott nagyobb helyiség az Öltöző. Itt ültem és bámultam, olykor apró szívességet kértek tőlem a színészek: szaladjak cigarettáért, hozzak egy hosszúlépést. Pattantam, ugrottam szolgálatkészen és nem akartam elfogadni a visszajáró pénzből a borravalót. Csodáltam ezt a festékszagú világot és nagyszerűnek tartottam. A színházi világot és akik abban éltek: J. urat, a jellemszínészt, aki a díszleteket is festette és szerkesztette a műsorfüzetet; Sz. Lajost, a táncoskomikust; P. Ivort, aki mindig veszekedett; G. urat, a széphangú segédszínészt, aki sorra hódította az asszonyszíveket; B. urat, a bonvivánt; P-t, aki ittragadt a színházhoz kellékesnek és esténként tízszer is megszámolta, hogy megvan-e minden... Es a színésznőket: N. Margitot, a primadonnát; T. Gittát, a szub- rettet, azután a karbeli lányokat és akibe szerelmes voltam: M. Mártát, aki első férficsalódásomat azzal okozta, hogy kiderült róla: már H. úrnak, a drámai hősnek a felesége ... Kőszegi direktorral az öltözőben ismerkedtem meg. — Hát te, kisfiam, mit keresel itt? Mondtam, hogy nálunk laknak Sallay úrék és nekik hoztam a vacsorát, azért vagyok itt. Azután azt kérdezte, hány éves vagyok, szeretem-e a színházat, jó tanuló vagyok-e az iskolában és, hogy tudok-e szép verseket. A versekre azt mondtam, hogy igen, hiszen Sallay úrral együtt tanultam. Komolyan hallgatott, fejemre tette a kezét, gondolkodott egy kicsit és azt mondta: — Jól van. Holnap délután Sallay úrral együtt gyere fel hozzám a szállodába. Én ott lakom. Majd beszélgetünk valamiről. Másnap délután ott voltunk — és színész lett belőlem. Megkaptam a Tokaji aszú Andriskájának a szerepét. Bemutató egy hét múlva, próba minden délután és úgy tudtam a szerepet, mint a vízfolyás. Az igaz, egy kicsit idősebb voltam, mint ahogy a szerepe előírta, de hát... A zután megvolt a premier és követte vagy tizenöt előadás, a vége felé már „ketten egy jeggyel...” Gyerektársaim körében pedig én lettem a sztár. Hát hogyne... A nevem ki volt nyomtatva a színházi plakátra, a színpadon ki voltam festve és a felvonás végén kétszer is ki kellett jönni a függöny elé meghajolni. Irigyeltek, tiszteltek, keresték a barátságomat; még M. Zsuzsa is — a legszebb a lányok közül, akit színésszé válásom előtt elárasztottam szerelmem minden jelével, s reménytelenül — rám mosolygott, szót váltott velem. De hol voltam tőle már akkor én, aki minden este megcsókolhattam a primadonnát... Kőszegi direktor úr szeretett. Hallgatag, komoly ember volt, ha fellépett — nem gyakran — a darabot úgy hirdették: Kőszegi Géza felléptével” — és táblás ház volt minden estén. A Földindulásban — ne tűnjön szerénytelenségnek, ha így írom — együtt játszottunk; ő a férfi főszerepet alakította., én voltam a gyerek... Ügy készültem a szerepre, hogy semmire jobban. A premier után MOLNÁR JENŐ: Balatonban Víz és levegő. Ös elemek közt ringat a hullám. Láng odafent és hűs odalent: ezüstje hull rám. Játszom a vízzel, játszik a víz is: gyöngy, csupa tajték. Átcsap a hab fejemen, betakar, cseppekre szakad szét. Szemben a hullámokkal. Emelnek, s ejtenek egyre. Munkában a karom, hű izmaim. Nem kegyelemre hagyva lebegek törpe magamban a vizek sodrán, hanem úgy, cmint sirály, vagy a hal: szabadság ragyog rám! — ahogy ült az öltözőasztal mellett, még festett arccal, bajusszal, — oda intett magához, megfogta a fejem és megcsókolt. Én sírva fakadtam. A pillanat varázsától? A darab hangulatától? A színészekből és a színpadi apámból sugárzó megfoghatatlan és csak lélekkel, szívvel érzékelhető átéléstől? Nem tudom, csak sírva boldog voltam. Azután játszottam még a .,Máriá”-ban, az „Aranykalászban, a „Sárgapitykés köz- legény”-ben, a „Dankó Pistá”- ban. Az „Aranykalász” volt K. M. Nusinak — a direktor feleségének — jutalomjátéka. Mennyi ajándék, mennyi figyelmesség, mennyi virág volt a színpadon. P. Ivorral volt egy jelenetem a „Sárgapity- kés”-ben — soha nem felejtem. A mindig morózus színész, szerepének megfelelően ugyan, de úgy rám kiáltott a színpadon, hogy ijedtemben minden mondanivalót elfelejtettem. Egy szó sem jutott eszembe a szerepemből. A súgót nem hallottam. És Ivor úr húzott ki a bajból: elmondta helyettem a szerepemet és mindjárt válaszolt is rá. Én meg csak álltam rémülten előtte, és amikor el kellett volna hagynom a színpadot, egyszerűen kivezetett. S így lettem bukott színész és ezt az emléket a „Dankó Pista” huszonöt előadása sem feledtette el velem. Keresgélni kezdtem holmijaim között, a régi plakátok után, de már nem találtam őket, csak egy régi iskolai füzetet: a színházi naplót, ösz- szesen nyolcvanháromszor léptem fel Kőszegi Géza szín- társulatánál. Nemcsak az első évben, hanem a következő évadban is. Amikor másodszor jöttek — Sallay úrék már nem voltak a társulatnál. — üzent értem. — Amikor néhány év kihagyásával — harmadszorra is megiérkeztek a városba, én kerestem fel, számára talán rossz üzlettel: a színház nem mutathatta be a „Tokaji aszú”-t, az úrfi és az úrfitól szégyenbe esett lány operettje helyett új darab kellett estére. 1945-öt írtunk már akkor. A kkor láttam utoljára Kő- szegi Gézát, mint színházi direktort, — de számomra emlékeimben így maradt meg mindig, direktornak, s így találkoztam vele — mondom — most, nemrégen a budai Duna- parton. A haja ősz volt, öreg- urasan lépkedett, felhajtott gallérú felöltőjében, s ahogy ballagott, a sodródó nagy vizet nézte. Dér Ferenc merre lehet? Aligha emlékszik jobban a parancsnokra, mint én. A kis társaság szétszóródott. Hogyan bizonyíthatnám, hogy Iván Ivánovics Volhov nem más, mint Vlagyka Krimov? Emlékszem, egy vasárnap elhatároztuk, hogy lefényképeztetjük magunkat. Mindig vonzott városkánk közepén a fényképész üvegvitrinje. A tulajdonos, alacsony, görbehátú öreg, szokása szerint így fogadott bennünket: — Bon jour, Mesieurs, bon jour! — Mit mond? — kérdeztük suttogó hangon Vlagykát, mikor a fotográfus átment a másik szobába. — Külföldi szavakat mond. Az öreg fekete kendőt borított a fejére, gépe fölé hajolt, exponált. — Hát ez mi? — kérdeztük később a sarokban álló nagy, kopott ládára mutatva. — Ezek negatívok, Mesieurs — feleit a fényképész. — Tízezer negatív. Tízezer emberi sors. Mikor kimentünk, láttuk, hogy ketten álldogálnak a ki(Csont István illusztrációja) rakat előtt, mosolyogva nézegetik a feliratot. A fényképész cégtáblája valóban furcsa volt Nagy betűkkel állt rajta a »erény „Fényképek” szó alatt: „A negatívokat örökre megőrizzük.” Persze, nem tudtuk, mit mosolyog ezen az elegán- ;an öltözött férfi és nő: nekünk tetszett a cégtábla szövege. — A provinciális reklám mintapéldánya — mondta a érfi. — Inkább a magabiztossággé — felelt a nő, és nevetve cllépdeltek. — Micsoda buták! — mondtuk mi. — Talán lehetséges, hegy az akkoi-i fotográfiánk nega- • .ívja is megmaradt? A reklám esetleg igazat mondott? Minién lehetséges! Ismerős és ismeretlen utcák. Ismerős és ismeretlen házak. A poros úttestet aszfaltozták. Zörögve rohan a villamos. Itt zajlott le a gyermekkorom. Innen vonult be a hadsereghez Vlagyka Krimov. Az élelmiszerüzlet mellett takaros öregasszony orgonát árul. Talán tud valamit az öreg fényképészről? Persze, emlékszik rá. Csuda egy öreg ember az! Él még, ha nincs is valami jó állapotban. Homályos kis szobába vezetnek be. Ott fekszik a kis- öreg az ágyon. Nagyon leromlott, pedig mindössze csak húsz év telt el... — Egy régi negatívra volna szükség? — kérdi csöndesen. — Kérem szépen. A negatívokat örökre megőrizzük. Büszkén mondja ezt. Micsoda öregember! Ez aztán a fényképész a javából! Megtartja a szavát! Az öreg megtörli zsebkendőjével kopasz fejét, majd mosolyogva rámkacsint, mint régi ismerősre szokás, és így folytatja: — Bon jour, Monsieur. A negatívokat? Elökotort egy furcsa, régi ütött-kopott ládát. — Tízezer negatív — dörmögi az öregember. — Tízezer sors. Melyik évből, Monsieur? — KilencszáznegyvenegybőL — Negyvenegy? Az első háborús év! Dallamosan csörög a zár és látom a rági negatívok ragyogóan megőrzött archívumát, év szerint, összerakva, dossziékban. — Családi neve, Monsieur? — Krimov — válaszolok. — Egész életemben arra vártam, hogy negatívjaimra szüksége lesz az embereknek. Húsz éve már — és most végre jött egy ember... Ön az első uram. Kérem, mondja meg, miért van szüksége a negatívra? És ékkor elmondtam Vlagyka Krimov történetét. Az öreg tisztelettudóan, fejét előre ejtve, figyelte szavaimat. — Ha minden egyezik szíveskedjék megírni nekem. Nagyon kérem. Ha minden egyezik... S én akkor nyugodtan halok meg. Tudni fogom, hogy mégsem éltem hiába... persze, ha minden megegyezik. Megírja majd, ugye? Kezemben az Ogonyok. Melléteszem a fényképet, íme a gyerekeit és középen Vlagyka, gyermekkorom hőse. összehasonlítottam a két arcot, összehúzott, mosolygó, szemek, keskeny, hajlott orr. Ügy tetszik, hogy a lapban levő Vlagyka nem is öregedett meg. Igen, akkor tizennyolc éves volt, most pedig harmincnyolc. A hasonlóság világos. És az anyajegy? Miért van az újságban bal arcán az anyajegy, a fényképen meg a jobbon. Persze, hogy Vlagyka anyajegye a jobb arcán volt. Biztos. Vagyis... Hosszan nézem a két képet és egyre inkább látom, hogy Iván Ivánovics és Vlagyka két különböző személy. Aztán félreteszem az Ogonyokot és lefekszem. Ám képtelen vagyok elaludni. Felkelek és elmegyek a postára. Veszek egy levelezőlapot, néhány szót írok rá: „Köszönöm Önnek. Minden egyezett. Megtaláltuk Vlagyka Krimovot. Mindkettőnk nevében hálásan köszönöm Önnek! És elküldtem a levelezőlapot az öreg fényképész címére. Tudom, hogy Vlagyka Krimov is így tett volna. (Pető Miklós fordítása) cA oai'ázsdőboz A televízió térhódítása Magyarországon gyorsnak mondható. Annak idején tizenöt évre volt szükség, míg a rádió népszerűsége eljutott az ötszázezredik előfizetőig. Ugyanez a tévének öt év alatt sikerült. Jelenleg már csaknem hétszázezer készülék veszi a műsort országszerte, s minthogy ezek egy-egy családot, sőt a köztulajdonban lévők egész közösségeket szórakoztatnak, elmondhatjuk, hogy a televízió műsora milliókhoz jut el. A lakosság felének mindennapi életében jelentős szerepet játszik: divat lett a televízió, s ez jó dolog, mert a szabad idő kellemes és hasznos eltöltését segíti. Egy nemrég tartott közvéleménykutatás megállapította, hogy a tévé-tulajdonosok és nézők hetenként átlag tizenhárom órát töltenek a készülék előtt. Ezáltal a művelődésre fordított idő a tévé-vásárlást megelőző helyzethez képest legalább a másfélszeresére nőtt. Egyetlen adat is jól érzékelteti, hogy már ma, és a jövőben, a tévé további terjedése nyomán még inkább, a televízió juttatja el a legszélesebb közönséghez a hírszolgálat és a szórakoztatás különböző műfajait, válfajait. Nemzetközi tapasztalat szerint az érdeklődés a készülék bekapcsolása után két-három évvel csökken, s a figyelem a továbbiakban jobban megoszlik a sajtó, a rádió és a televízió között. Arról tehát fölösleges beszélni, hogy a tévé, vagy később majd a színes tévé háttérbe szorítja az újságokat és a rádiót. Kétségtelen viszont, hogy mindinkább a figyelem, az érdeklődés középpontjába kerül, közvéleményformáló szerepe növekszik, közművelődési tényezővé válik, az egész ország szórakoztatásában vállal jól, vagy kevésbé jól ellátott feladatot. Jelentőségének okai közül hadd utaljunk a legismertebbre, arra ugyanis, hogy a láthatóvá tett élmény ereje milyen nagy, mennyivel nagyobb, mint a csak hallás utáni. Egy amerikai pszichológus kísérleteket Végzett, s kimutatta, hogy az úgynevezett audio-vizuális, tehát egyszerre látható és hallható közlés minden korábbinál jobban leköti a figyelmet, s jobb eredményt biztosít a megértés és rögzítés szempontjából. Meghatározott szöveget különféle módon továbbított kísérlete alanyaihoz, és megállapította a következőket: akik csak hallás után értesültek a közlésről, azonnali visszakérdezéskor 71 százalékban válaszoltak pontosan. Három nap múlva viszont a hallottaknak már csak 10 százalékára emlékeztek. Akik csak látták a szöveget, három nap múltán 20 százalékos választ tudtak adni. Aki viszont látta is, hallotta is, napok múltán is a szöveg 65 százalékára emlékezett. A televízió tehát nemcsak egyszerűen megtoldja a rádió lehetőségeit, hanem a szó és a kép egyesítésével újfajta hatást tesz lehetővé. A filmmel, az audió-vizuális hatások felhasználásának korábbi eszközével szemben megkülönböztető vonása és előnye, hogy az előfizetők lakószobájába viszi produkcióit, közlendőit. Behatol a családi otthonok világába, s mind a műsoridőt, mind pedig a felhasznált formákat, s műfajokat tekintve, sokkal kiterjedtebb, intenzívebb hatást képes elérni, mint o mozi. Ezek után talán nem is kell érveket sorakoztatni a tévé jelentőségének bizonyítására. Ezért fontos, hogy a közművelődésnek és a szórakozásnak ezt a mindennél hatékonyabb eszközét mindenki a legkellemesebben, legész- szerűbben élvezze, hasznosítsa. Az első kérdés, amit ez az igény jelent: mit nézzünk meg a tévében, hogyan osszuk meg figyelmünket a különböző műsortípusok között? Induljunk ki a közelmúlt tapasztalatából, a közvéleménykutatás számokban rögzített eredményeiből. Egy tavalyi felmérés szerint száz néző közül 89 említi az általa kedvelt műsorok között a színházi közvetítést, 85 a „Ki mi tud?” vetélkedőt, 79 a híradót, 75 a játékfilmeket, 64 a tévé-játékokat, 62 a sportközvetítéseket és 50 az ismeretterjesztő műsorokat. Ebben a sorrendben próbáljunk meg néhány szembeötlő vonással jellemezni a tévé legnépszerűbb látnivalóit. Célunk ezúttal is az, hogy kedvet csináljunk az olvasónak az igényesebb válogatáshoz, segítsük az adások erényeinek és gyengeségeinek jobb felismerését. A színházi közvetítések kedveltségének sok oka van. A néző otthonában, külön kiadás és hozzákészülődés nélkül ismered- het meg színházi produkciókkal, amelyek jelentős részével a tévé nélkül soha nem is találkozna. A közvetítések többsége művészileg jelentős, értékét pedig növeli, hogy a kamera láemeli a jó vonásokat, közelebb hozza, láthatóbbá teszi az arcjátékot, a színészi alakítás lényegét. Nem ritka, hogy a tévé-közvetítés azoknak is jobban tetszik, akik látták már a közvetített színdarabot. Az élő színpad varázsa persze mégis olyan többlet, amiért mindig is érdemes lesz elmenni a színházba. Az emberek szeretnek játszva tanulni. Ezért kedvelik a vetélkedőket, amelyek egyszerre izgalmasak és tanúlsá- gosak. A művészi vetélkedők pedig a szórakozás mellett feszültséget is keltenek, választ kémek, s várnak a kérdésre: ki volt a legjobb, melyik produkció tetszett leginkább. A tévé-híradó megelevenedő képes újság. Lehetővé teszi, hogy a néző a világesemények szemtanújának érezze magát. A kommentárok és a különböző világ- politikai kérdéseket, vagy egy-egy országot ismertető ösz- szeállítások a földrajzi, a történelmi, a közgazdasági és a politikai műveltséget egyaránt fejlesztik. A televízió filmműsora több feladatnak kíván megfelelni. A film- történet klasszikusainak bemutatásával és a róluk szóló előadásokkal az általános műveltség részévé vált filmis- mereteket fejleszti. A vígjátékokkal és a kalandfilmekkel szórakoztat, a fajsúlyosabb, a témában is igényesebb filmdrámákkal gondolkodásra is késztet, csiszolja a zérzelmi- és látáskulturát. Fontos helyük van a tévé-műsorban a dokumentum- és kisfilmeknek. Nincs olyan ismeretterület, amelynek anyagát a népszerű tudományos felvilágosító filmek ne tudnák hatásosan közel vinni a laikusokhoz is. A stúdióból sugárzott tudományos ismeretterjesztő műsorok is rendkívül hasznosak. A csillagászattól az elektronikáig az űrrepülés problémáitól az ipar és a mezőgazdaság kemizálásáig sokrétű problémakört ölelnek fel, érdekesek, aktuálisak. Ugyanez elmondható a nem napi eseményekhez kapcsolódó politikai, társadalmi műsorokról is. Ezek a közérdekű társadalmi kérdéseket vetik fel, vitafórumot teremtenek, megszólaltatják a közvélemény nézeteit. Fontos szerep jut végül a tévé-műsor gazdagításában a televíziós játék műfajának. Ez egyesíti magában a színház és a játékfilm vonásait, lehetővé teszi a drámai összecsapások sűrített, érzékletes ábrázolását, a gondolati elemek hang- súlyozását. a lélekrajz elmélyítését. Dramaturgiáját, mint a többi televíziós műfajét is, ezután kell még kidolgozni, hiszen a tévé művészete fiatal, elmélete együtt fejlődik a nézők igényeivel. ízlésével, a világszerte iért hóditó televízió-kultúrával. . Dersi Tamás
