Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-28 / 176. szám
Három afrikai ösztöndíjas Egerben Ábude, Obadika és Uchendu mondja... Gilly Obadike Debrecenből, Fritz Ernest Abnde és Nelson Uchendu Szegedről jött Egerbe. Orvostanhallgatók. A kórházban gyakorolnak. Afrikaiak. Obadike és Uchendu Nigériából, Abude Ghánából érkezett hozzánk tanulni. Nyugat-afrikaiak, az Atlanti-óceán, a Guineai-öböl mellől. Nincs szabály a magyarban? — Hogyan kerültek Magyar- országra? Elmondják, hogy náluk a legjobban érettségizett tanulóknak ösztöndíjakat ajánlanak fel külföldi országokba. (Már a középiskolásoknak is majdnem a fele mind Ghánában, mind Nigériában szintén ösztöndíjas.) Két külföldi ország közül lehetett választani. Obadike első helyen Magyar- országot, második helyen Csehszlovákiát írta. Uchendu először a Szovjetuniót, Abude pedig Nyugat-Németországot jelölte meg — aztán hazánkat. — Jól beszélnek magyarul. Mióta vannak Magyarországon? Első évesek. Másfél évvel ezelőtt érkeztek. Először a nyelvet tanulták. Mint mond— Hogyan sikerűtek a vizsgák? A ghanai—szegedi Abude átlaga 4,2. Sebész szeretne lenni. A szakállas nigériai— debreceni Obadike is négyes körül végzett. A szemüveges nigériai—szegedi Uchendu vizsgái 2,5-ös átlagra sikerültek. Vágya, hogy gyermekorvos legyen. Ösztöndíjuk 1250 forint havonta. — Meg tudnak élni belőle? Azt válaszolják, hogy nehezen. 550 forintot fizetnek lakásért és kosztért. De az ennivalóra még külön is költenek. Sokszor főznek maguknak otthon, ha egy kis hazai ízt kívánnak, mert néha „nem tetszik az íze” a magyar ételeknek. Étterembe nem szívesen mennek, mert nem tudják, hogy a magyar ételnév milyen ennivalót takar. Meg drága is. Nemcsak az étel, szerintük a ruha is. „Ami rajtunk van, az mind otthoni” — mutatnak magukra. Bizonyítani a világnak Rengeteg problémájuk akad. Szinte állandóan kérdeznek valamit. Szívesen válaszolnak is a kérdésekre. Egymás szavaiba vágva beszélnek. Mondataikból országaik, Nigéria és Ghana — de az egész fekete kontinens iránti szinte varázslatos ragaszkodás és féltés csendül ki. A sok évszázados elnyomás alatt tartott és alacsonyrendűnek titulált emberek aggódása világlik ki szavaikból: hogyan tekint rájuk a világ és főleg Európa. Szeretnék, ha újságjaink csak mindig a fejlődést, az újat, a legjobbat írnák, és mutatnák meg a fotókon hazájukról. Minden ösz- szehasonlítást a régi elmaradottsággal célzásnak és rosszakaratú, nagyképű megnyilvánulásnak tekintenek. Pedig közben állandóan hangsúlyozzák, hogy nincs egyetlen országban sem csak fény, árnyoldal nélkül. Azt szeretnék — és ez teljesen érthető és méltányolható — ha Európa, vagyis a fehérek azt az óriási fejlődést, ami 1957 óta történt, — amióta nem gyarmati sem Ghana, sem Nigéria — azt nemcsak arra értenék, ami már valóban eredmény, hanem arra is, ami még csak lesz. A Szegeden tanuló Nelson Uchendu Nigériából ták: nehéz a magyar nyelv. Szerintük a nyelvtan okozza a legtöbb bonyodalmat „Nincs szabály, a legjobb figyelni” — így lehet legjobban elsajátítani a magyart „Sok a rendhagyó”. Az angol és a francia könnyebb — jelentették ki. Egymást közt pergő angolsággal tárgyalnak. A középiskolát angolul végezték. Ghánában és Nigériában angol a hivatalos nyelv. Angolul szinte mindenki beszél náluk — mindkét ország azelőtt angol gyarmat volt Csak így értik meg egymást anyanyelvükön nem, mert nem egy törzsből valók... Sokat tanulnak — és főznek — Orvostudományt tanulni idegen nyelven nem könnyű. Problémáik? Többet kell, hogy tanuljanak, mint magyar évfolyam- társaik. „Ök gyorsabban tudják olvasni a könyvet” — mondják. Ebben az évben szinte mindig tanultak. Szabad idejük sem igen volt. Mikor magyar kollégáik elmentek a kollégiumból sétálni, táncolni, sportolni, ők a könyv mellett ültek. Néha, amikor magyar évfolyamtársaik hazajöttek, 6k még mindig tanultak este, villanyfénynél. Mert ők állandóan bizonyítani szeretnének a világ előtt. Azért is jöttek Magyarországra tanulni... r Érzékenység — Tájékozottság Érzékenyek. Minden kérdésnél várom, mikor merevedik meg az arcuk és áll be a csend. De ez elmarad. Legfeljebb csak azt mondják, hogy náluk mások a szokások: „Mi nem kérdezünk olyan sokat egymástól... ha magamtól mondom neked, az más..” Még a vizsgaeredményeket sem szokás náluk firtatni, legfeljebb csak úgy, hogy sikerült-e, vagy sem. Állandóan hangsúlyozzák, hogy hazájuk, Ghana és Nigéria, nemcsak határos, de testvérország is. Azonban látják a két ország közti különbségeket is, amely nemcsak a szokásokban, hanem a politikai vonal- vezetésben is megnyilvánul. Ghana „szocialistább”, mint Nigéria, de azt is pontosan látják, hogy ennek a szocializmusnak nem sok köze van a magyarországihoz. Viszont ők csak az orvostudományt jöttek elsajátítani Magyarországra, —r ezt többször hangsúlyozzák. Politikával nem foglalkoznak. .. Nice man A szakállas Obadike apja agronómus, anyja tanítónő. A szemüveges Uchendu apja minisztériumi tisztviselő volt, már meghalt, Abude apja gimnáziumi tanár és mindkettőjük anyjának kis üzlete van otthon. Ők hazájukban a középosztályhoz tartoznak, értelmiségi családból származnak. Abude és Uchendu voltak már Angliában, Obadike Francia- országban, Svédországban és Prágában is. — Mi tetszett Egerben? — Szép a strand, meg a templomok. Érdekesek a keskeny utcák — válaszolják. „Kedvesek velünk a kórházban”. Csupa „nice man” minden orvos. De úgy vettem észre, nekik az új építkezések tetszettek a legjobban, az új házak. Mert ez hazájukra emlékeztetett? Berkovfts György A nyelvvizsgákról Megjelent a művelődésügyi miniszter új rendelete a nyelvvizsgákról. A rendelet értelmében minden nagykorú személy jelentkezhet nyelvvizsgára. A jelentkezők általánó: vagy szakmai .anyaggal bőví tett nyelvvizsgát tehetnek. A: általános nyelvi vizsgára szók jelentkezési lapokat az Eötvö Loránd Tudományegyeter nyelvvizsga-csoportjához, szakmai jellegű vizsgákra szó lókat pedig az érintett főhatc Ságokhoz kell eljuttatni. A je lentkezési lapok beszerezhető a Nyomtatványellátó Vállalat nál (Budapest, XIII. kerüle Hegedűs Gyula utca 25) szej tember 1-től. A régi jelentk( zési lapok érvényüket vesztei ték. A 100 forintos vizsgadíjf a jelentkezéssel egy időben s ELTE — Budapest, 106.981-71 sz. — számlájára kell befizetr s az erről szóló csekkszelvén' csatolni kell a jelentkezési laj hoz. A jelentkezők évente né? alkalommal tehetnek vizsgé Legközelebb október-noven bér hónapban lesznek vizsgá A jelentkezési lapokat a jelen' kezők, illetve a főhatósági szeptember 20-ig küldhetik be az ELTE nyelvvizsga-csoportjához. f'innrm'mn nmyh — Nem zavarlak? Miután éppen a kör négyszögesítésén dolgoztam, s már csak egyetlen egyenlet hiányzott, hogy megoldjam a megoldhatatlannak hitt abszurdumot, természetes, hogy nem zavart. — Nem zavarlak? Miután éppen a perpetuum mobilét dolgoztam ki, s már csak egy kis csavarka hiányzott, hogy a szerkezet működjön is, — természetes, hogy nem zavart... — Nem zavarlak? Miután éppen Jucikénak akartam bebizonyítani, hogy férfi vagyok és becsületes, s ez már majdnem sikerült is, természetes, hogy nem zavart. S miután nem zavart, ma is agglegényként töprengek a kellemetlen fráterek tapintatlanságán, egy olyan világban, amely változatlanul nélkülözi a négyszögesített kört „fi bürokrácia nen viszi el a házhelyet...” Előkészülhetnek az építkezéshez a bátori árvízkárosultak Nemrég annak az aggodalomnak adtunk nyilvánosságot lapunkban, ogy a bátori árvíz- károsultak házhely-igénylése olyan „kényszerpihenőket” tart amelyek akadályozhatják, hogy még az idén felépíthessék új otthonaikat. Cikkünkre válaszolva a Pé- tervásári Járási Tanács építési csoportja és a Bátori Községi Tanács egyértelműen közölte: rajtuk nem múlk a házhelyigény kielégítése, s mindkét szerv gyors intézkedésekkel szeretne hozzájárulni, hogy mielőbb megkezdhessék az építkezést az árvízkárosultak. A járási tanács építési csoportja azt is közölte, hogy náluk mindössze néhány napig „tartózkodott” az akta, s a Bátori Községi Tanács is tiltakozott, amiért az akta kényszer- pihenőjéért elmarasztalólag írtunk. Hogy valóban gyorsan, vagy lassan járta-e eddigi útját a bátori árvízkárosultak házhelyigénylési aktája? A vélemények eltérőek. Számunkra az Eger—Bátor—Pétervására aktakörút június 24-től július 19- ig tartó, majdnem három és fél hetes ideje soknak tűnt. A tanácsiak gyorsnak vélik. Ez megítélés dolga. De nem ez a lényeg, hanem amit a Bátori Községi Tanács közölt: az árvízkárosultak már most is vehetnek telket, s ha a meglevők nem alkalmasak számukra, úgy igyekeznek mindent megtenni, hogy az újabb igénylés, illetve házhelyosztás mielőbb megtörténjen. Az egyik árvízkárosult már meg is vásárolta a telket Az ÁFTH soron kívül elvégezte a mérési munkálatokat, s a többi érdekelt szerv is azon igyekszik, hogy minél gyorsabban befejeződjön a házhelyek kiosztása. Az építkezési előkészületek mindentől függetlenül már most elkezdhetik az árvízkárosultak; anyag szállítás stb., addig is amíg a házhelyek telek- könyvezése megtörténik. Az aggadalom tehát rövidesen eloszlik a várható gyors intézkedések nyomán és „a bürokrácia nem viszi el az árvízkárosultak házhelyét. Autóbusz- körutazás Eszak-Magyarországra Üjfajta autóbuszos körutazást indít az IBUSZ augusztus 15-én Budapestről Észak-Ma- gyarországra és az Alföldre. A nyolcnapos túrán a kirándulók a vidéki városok egész sorát — Gyöngyöst, Egert, Mis4 kolcot, Sárospatakot, Sátorai-! jaújhelyet, Debrecent* Békés-! csabát, Szegedet stb. — látoJ gatják végig, de megnézik a útJ ba eső természeti érdekessége-» két, szépségeket is. 9. Üdvhadsereg, könyörado- mányok. Nem tudom, tudják-e, hogy mi az az Üdvhadsereg? Mindenesetre nem azok az angol filmeken gyakran látható, piros paszományos, fekete egyenruhás zenekar tagjai, akik vasárnap a város legnépszerűbb pontjain letáborozva, trombitaszóval próbálják adakozásra bírni a járókelőket Ezek egy vallási rend papjai által beszervezett, jobbmódú polgárok, és részben hívői kötelességből, nagyrészt szórakozásból teszik. Az igazi Üdvhadsereg, az más. Most mi a „katonái” lettünk. De nem díszes egyenruhát és trombitát jelent, hanem a város peremén meghúzódó, istállóra emlékeztető 80 személyes, kavarodott szesz- és szennyszagú szobában egy matrac nélküli vaságyat Napi 4 schillingért, ha volt hely és ha volt pénzünk. Lakótársaink egytől egyig a már jellemzett hobók voltak. Ők bárkitől összekoldulták a szállásra szükséges napi 4 schillinget. Mi nem tehettük. Szerencsénkre. Hallottunk egy régen kint élő magyar grófról és elindultunk őt fölkeresni. Jankovich gróf volt. Harminc éve él Afrikában, de a magyar grófi származására ma is nagyon büszke, és az ottani, úgynevezett jobb körökben köztiszteletben állt. Ebben része lehetett annak is, hogy egy papírgyár igazgatója. Nem kértünk tőle semmit, csak elmeséltük ijesztő helyzetünket Mielőtt eljöttünk tőle, ezzel a szöveggel vált meg: — Nézzék, fiúk! Én nem akarom magukat ezzel a kis összeggel megsérteni, de fogadják el lakásra. Kifizette egy napra az Üdvhadsereg 4 schillinges ágyát. Elfogadtuk. Hazafelé menet arról beszéltünk, hogy milyen furcsa egy ember ez a Jankovich. Nagyobb összeggel nem akart megsérteni. Esetleg nagy ismeretségével és kis fáradsággal könnyen munkát is szerezhetne. Tudtuk, hogy erre a lepratelepre is azért fizet be, mert fél. Fél, nehogy a köz- tiszteletben álló nemesi hírnevén csorba essék. Ugyanis egy szabálysértésünk következtében, ha valamelyik újság szétkürtölné, hogy három rongyos fiatalember, tehetetlenül, éhesen járja Durban utcáit és még arra sem tudnák pénzt szerezni, hogy éjszakánként befizessenek a 80 bűzlő alkoholista hobó közé, hogy födél alá kerülhessenek, nem vetne jó fényt egy dúsgazdag honfitársra. Már három este „nem sértődtünk meg” elfogadni tőle az ugyanazzal a szöveggel felajánlott fejenkénti 4 schilling- jét. Napközben pedig alig, vagy egyáltalán nem ettünk. A negyedik nap déltájt bementünk az egyik jobbnevű tengerparti étterembe, fürdőruhában, félmeztelen, mert így ott nem olyan feltűnő, mint esetleg rossz öltözékben. Lenyűgöző ebédet rendeltünk, borokkal, sörökkel, és majd 10 fontot (kb. 700 forint) fogyasztottunk. Ebéd után telefonáltam Jankovichnak, hogy melyik étteremben vagyunk, és mennyit fogyasztottunk, és hogy azonnal jöjjön és fizessen, mert nekünk egy fillérünk sincs, a vezető már a rendőrséggel és újságírókkal fenyeget. Mostanáig még nem tudja, hogy magyarok vagyunk! Jankovich gróf úr 10 perc alatt ott volt és mindent rendezett — Többet látni se akarom magukat! — mondta. De törődtünk mi ezzel? Az ebédlőasztalnál már újabb haditervet dolgoztunk ki. Elhatároztuk, hogy felszökünk egy hajóra és visszamegyünk Európába Potyautas pénz és romantika nélkül A Lyod Trinestino olasz hajótársaság „Európa” nevű személyszállító luxushajója éppen Durban kikötőjében várta az este 9 órai indulást. Igyekeztünk a lehető legjobb öltözékben megjelenni és a hajó személyzete által láthatatlan helyen, a kikötőben elhelyezett nagy ládák között elrejtőzni. Amikor 4—5 főből álló társaság kísért egy-egy hajóra igyekvő utast, egyikünk előbújt és úgy indult a hajó feljárati hídja felé, hogy egyszerre érjen oda az utasokkal. Ott, mintha a hajó személyzetéhez tartoznánk, átvettük csomagjaikat, és biztos, határozott léptekkel mentünk fölfelé, mintha utasok lennénk. Nagy tömeg tartózkodik ilyenkor egy kiinduló, de főleg Európába induló luxushajó fedélzetén, amely úgy néz ki, fölszalagozva, kilampionozva, mint egy szilveszteri bálterem. Mondhatnám, a betegek kivételével az összes utas ünnepel, mindenki kendőket lobogtatva búcsúzkodik a kikötőben maradt hozzátartozóitól. A hajó teljes személyzetét igénybe veszi egy-egy nagy kikötőből való kiindulás, a tisztek az utasokkal foglalkoznak, a legénység azon munkálkodik, hogy minél jobban biztosítsák azok kényelmét. Mi, kihasználva a személyzet nagy elfoglaltságát, igyekeztünk különböző helyeken megbújni. Jómagam egy WC-be zárkózva vártam az indulást, majd az egész éjszakát ott töltöttem. A hajó kiindult, rám nem bukkant senki. Hajnalban, miután már többször hallottam járkálást, gondolva, hogy biztosan vannak korán kelő utasok is, kijöttem búvóhelyemről és határozott léptekkel felmentem a fedélzetre. Közben két vagy három, a fedélzetet súroló legényen kívül, egyetlen utast sem láttam. Megtámaszkodtam a korlátnál és néztem a nagy semmibe. Vártam. Tudtam, hogy valaminek történnie kell. Hamarosan jött is a hajó parancsnoka. — Jó reggelt, uram! — köszöntött rám. — Jó reggelt. — Melyik az ön kabinja? — Nekem itt nincs kabinom^ kérem... — Hogyhogy nincs? — Csak úgy! Nincs! — Hát hogyan került a hajóra? — Durbanban szálltam fel. — Menetjegye és útlevél® van? — Nincs! — Szanta Maria! — kelt ki magából. — Jöjjön csak ve-i lem, a barátját már megfogtuk. — Levitt a személyzeti osztály egyik kabinjába és kinyitotta az ajtót. — Ez a barátja? — kérdezte. Talpasnak csak a paplan alól kikandikáló, nagy lúdtalpait pillantottam meg, de határozottan ráfeleltem, hogys igen. Mikor a hajós tiszt eltávozott és ránk zárta az ajtót. Talpas felült az ágyon, nagyot nevetett: őt már este 10-kor elfogták. Egy órával az indulás után, amint éppen egy laticel-párnákkal megrakott raktárfülkében akart magának megágyazni. Tízkor már ide zárták és az egész éjszakát kényelmesen végigaludta, még enni is kapott. Az első napokban mindkettőnket aludni hagytak, de másnap 10 óra tájt a kapitányhoz kísértek. Már amennyire tudtuk, elmondtuk neki, hogy kényszerből szálltunk a hajóra. Lopni nem akarunk, de Afrikába csak pár hónappal ezelőtt jöttünk, de képtelenek vagyunk megélhetést teremteni magunknak. A kapitányon nem látszott, hogy ezt el is hiszi, de ahogyan mindezt előadtuk, az az érzésünk támadt: hogy meg segíteni fog rajtunk. — Hányán jöttek a hajóra? — kérdezte a kapitány. Mi határozottan állítottuk, hogy csak ketten. Persze, Blaskó is velünk volt. (Ha ugyan már az indulásnál el nem kapták.) (Folytatjuk) Urbánüasef
