Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
PARKAS ANDRÁS két verse: AZ ÁRADAT Te. nézd! Hosszan ügyeld! Az áradat Tajtékot túrva lép ki a mederből. Nem sajnál semmit, részegen kever föl Nyugodtat, nyugtalant. Nem felragad, De mindent zúz e félszeg indulat, Ahogy lefut az őr álló hegyekről, Iszapra száll, lecsúszik, mászva sem dől Aludni részeg ösztöne miatt. Ami kicsinyben szinte lehetetlen, őrül és őrjít mértéken felül: A jámbor víz a kúszó fellegekben Napfényben drága gyönggyé ékesül. De áradattá nőve megtagadja, Hogy a szépség volt első pillanatja. Qli^áz A durva és ormótlan porszemet A földön görgeti a szél is. Az ilyen jószág csúszik, nem lebeg, És sorsa súlyos vég felé visz, De a porszem, ha könnyű és kicsi, A húzó fellegek felé száll, Szellő csókolja, tenyerén viszi, S cicázza őt az ég, e szép száj. Greskovits L.: ILLUSZTRÁCIÓ Ha keresnek, az utcában minden gyerek megmutatja, hol lakom. Könnyen megismerik az ablakaimat. Az egész utcában csak az én ablakaimon nincs függöny. Nem azért, mintha nem volna miből vásárolnom. Elég szépen keresek. Egyiknek mosok, másiknak takarítok. öreg kabátokat fejtek, ha fordí itatják, vagy tollat fosztok a férjhez menő lányoknak. Tudnék én függönyt venni, miért ne. De nem akarok. Szeretem, ha az ablakon nincs függöny, mert így elnézegethetem a járókelőket, meg a ház előtt játszadozó gyerekeket. És szeretem, ha valaki felkeres. Utána jó néhány napig járnak hozzám az asszonyok, hogy megtudakolják, ki volt. Ilyenkor eltörölgetem a széket, megkérem őket, üljenek le egy kicsit. Mindig letörölgetem a székeket- Tiszta asszony vagyok, igazán, noha egyik-másik szomszédasszony azt mondogatja, nem vagyok az. Szeretem, ha az asszonyok hozzám jönnek, s eldiskurálga- tok velük. Olyankor rendszerint minden fontosabb dolgot megtudok, ami az utcában történik. Márpedig minden áldott nap történik valami fontos dolog. Egyiknek a tyúkját lopják el, vagy valaki húsdaráló masinát vesz magának, vagy pedig valamelyik lány az utcai lámpa alatt csókolózik a fiatalemberrel. De most már rég nem jártak nálam az asszonyok. Hidegre fordult aa idő. Minden nap szekerek húznak el az ablakom alatt, fát fuvaroznak. S állandóan esik. Én még nem fűtök a szobámba. Pedig fűthetnék. össze tudnék annyi pénzt kuporgatni, hogy fát vásároljak. De nem akarok. Kortyolok egy kis pálinkát, s attól felmelegszem- Másként nem innék pálinkát. Nem vagyok iszákos, igazán nem vagyok az, csak egyik-másik szomszédasszony rebesgeti, hogy az vagyok. Inkább a jó ételt szeretem. A zsíros zsgánicát, a salátát, meg a túrós rétest. Gyakran szoktam süteményt vásárolni magamnak, meg az öreg köszörűsnek, aki mellettem lakik. Azért veszek neki is süteményt, mert a szomszédom, meg öreg, s mert senkije nincsen. Semmi másért, igazán. Nem vagyok olyan asszony* habár egyes szomszédasszonyok azt beszélik, hogy az vagyok. Pedig még nem vagyok olyan l öreg, hogy ne lehetnék. De nem akarok olyan lenni, i A köszörűs azt mondja, esi- i nos vagyok* 1 Mert a fotográfusnál ismertem meg az én Jóskámat. Maga biztosan nem Ismerte őt. Pedig sokan ismerték, őrmester volt. Már mondtam, hogy nekem mindig a finom POLNER ZOLTÁN: Fehér pelenkák Voltam: magányos vad, az, akit csak megszagol a szél. A fényes drótokon ott vakít most száradó fehér pelenkák tisztes lobogója. Napjaim szép öröme, gondja. Az voltam: készülődő utas, kit várnak az utak s aki után sohase kutass ha döngő kapudat maga mögött vadul becsapta mert csak attól félt ami csapda Egymást korholják a kétkedők: a férfi a fiút 8 a fiú a férfit még előbb. Mindkettő hinni tud már, de mégis mintha szégyellnék pedig közős a vád s az emlék. Nézd el tévedésem szerelem- Csöndesen bekerít szavaddal asszonyom, gyerekem 8 nyiltszavú érveit amelyen annyi szépség leng_át hirdessétek fehér pelenkák! JEVGENVIN VINOKUROV: Hiszem A józan ész ellenére, még én hiszem, hiszem, hiszem, bár tudom, hogy lehetetlenség, nem csaphat be a szívem: évek múlnak majd évek után g egyszer ajtóm nyikorog, mögém surransz, s esetten, sután, » szememet befogod... (Ford,: Kovács Sándor) Csodálkozom egy fenyőfa alatt Egy pillanatig sem mondhatja rám senki, hogy nem vagyok civilizált ember. Lám, most is, bár a természet lágy ölében tartózkodom — pontosabban: egy fenyőfához támaszkodva ülök —, olvasom az újságot, és bár körülöttem ringatózik a zöld fű, és kacéran homorí- tanak a virágok, én azt a cikket olvasom, amelyben a tudósítás lelkesen számol be egy csodagépről. Megnyomnak egy gombot, s ezáltal a gép mentesíti az egyetemi tanárokat a felvételiztetés fáradságos munkájától, ugyanis ez a gép osztályoz, felveszi, vagy kirúgja a jelölteket. Monumentális találmány, magam is has- raesnék tőle, ha nem félnék, hogy a fű beletörik a nadrágomba. Mondom, nagyszerű dolog ez, sajnálom hogy nem én találtam fel... De bizonyisten, nagyszerű dolog ez, itt ülök ... ülök ... ülök... és eláll a lélegzetem, és csak csodálkozom a fenyőfa tövében. Látom az új kort, mint annyi soka,n előttem, látom a napfényes aszfaltot, ahol vidáman cikáznak a kékes színű elektromobilok, vezető nélkül. Sőt, utas nélkül! Olyan tökéletes gépek ezek, hogy nincs is szükségük az emberre. Minek is?! Én például kényelmesen ülök otthon. Orvosi egyetemre készülök. Megfésülöm és beolajozom nagyszerű gépemet, megnyomok egy gombot, és ő fütyörészve elrobog az egyetem irányába, ő fog felvételizni helyettem. Az én találmányom, a diákomobil. Az előadásokat is ő fogja helyettem végigásítani, s ezeket az előadásokat sem a profesz- szorok tartják már a hámszövetről, hanem az őket helyettesítő gépek, a professzomobilok. Berregés, zakatolás. Megjött a diákomobil. — Na mi van? — kérdem. — Kirúgtak... — mondja, és zavartan megvakarja divatos transzformátorát. — Fene a gépagyadba — mondom. — Azért volt, mert izé... a biztosítékom ... Szerencsétlen helyzet. Vége az életemnek. Piri csak akkor jön hozzám, ha orvos leszek. És ma találkám van vele! Bemegyek a raktárba és kihozok egy másik gépet. Ez az udvarográf. Helyettem jár a randevúra, ahol Piriké kis udvarofogadrátjá- val enyeleg. — Meg ne mondd, hogy nem vettek feli — Jójó! — türelmetlenkedett az udvarográf, és egy csokor ultraibolyával a kezében elzúgott a találkára. Aztán visszazúgott. — Az udvarofogadrát kiadta az utamat, — jelentette szomorúan. Feljajdúltam, majd nyögve egy székbe akartam roskadni, de jött a másik gép, és az roskadt nyögve helyettem a székbe. A bár- szekrényhez rohantam, hogy bánatomban berúgjak, de ott állt a harmadik gép a piográf és éppen egy üveg vermutot ivott helyettem, aztán részegen összeroskadt. Sírni akartam, de a sarokban már ott bömbölt helyettem a zokogomobil. — Nem élhetek tovább — kiáltotta őrjöngve az ötödik gép és egy kötéllel felakasztotta magát a padláson. Ekkor éhes lettem, de a zabálomobil már csámcsogva evett helyettem. Sóhajtani akartam de a bá- natomobil megelőzött, és helyettem sóhajtott. — Élni akarok! — ordítottam. — Álmodozni és szeretni akarok. Adjátok vissza az álmaimat, ti mobilok és gráfok! A virágos mezőt, és Pirit! Nem bánom, jöjjön a hattyú és a havas hegy __ — abbahagytam, mert és zrevettem, hogy ezt sem én kiáltottam, hanem helyettem a bánatomobil... És ... és észrevettem, hogy valami változás ... igen... belül, bennem valami zúgni kezdett... kattogás...!! Igen... gép... gép lettem! Már gördülök is ki az ajtón, de Piri jön velem szemben. O is gép lett, és így szólt hozzám: — Gabiográfkám, ha akarod, összehangolhatjuk áramköreinket... Akkorát ordítottam, hogy egy mókus ijedtében majdnem a számba ugrott. A gépálom elszállt, s fölöttem a gallyon két vadgalamb abbahagyta a csókolódzást. Csodálkozva néztek, hogy mit ordítok? — Emiatt volt... — mutatom az újságot. Mindketten leszálltak, és elolvasták a cikket. Elmondtam, hogy mit álmodtam-. — Ne idegeskedj — mondta a fiúgalamb. — Mikor ez meglesz, te már nem élsz. És kacagva felröppentek a fára, hogy folytassák a csókolózást. A fészekben pedig gyarapodtak a tojások. Arra gondoltam,, vajon milyen lesz ez a gép, amely fölöslegessé teszi annak idején majd a vadgalambok létezését, ugyanis helyettük turbékol és tojja a tojásokat? ... KATÁI GÁBOR res a lábam* Meg a hajam il dús volt és ragyogó. A nagyságos úr finom ember volt, másként nem lettem volna kapható, hogy beengedjem. S többször is beengedtem. Mindaddig, amíg a nagysága eszre nem vette, hogy gyermekem lesz. Már mondottam szigorú asz- szony volt. És azt mondta, tüstént hordjam el magam. A nagyságos úr később bekopogtatott hozzám. Lábujjhegyen jött be. Egy darabig hallgatott, aztán adott egy kevés pénzt. Lehet, hogy megkérte volna a nagyságát, tartson még ott egy darabig. De finom ember volt és mindjárt kiment a szobámból. És Jóska is finom ember volt. Mikor vasárnap délután találkoztunk, azt mondta, feleségül akar venni- Minden vasárnap délután négykor ezt mondta nekem. De én semmit sem szóltam neki arról, hogy gyerekem lesz, sem azt, hogy elmentem a nagyságáéktól. A következő vasárnapon azonban Jóska mindent tudott. Valaki megmondta néki. Mindig arra gondolok, biztosan a szakácsnő. Tetszett neki Jóska és szerette volna* ha Jóska faképnél hagy* Ott is hagyott Finom ember volt* Ha más lett volna, elver.' De nem vert el, habár szén« tül hitte, hogy a nagyságos únS a gyermekem. Pedig nem az övé* Ö túl finom ember volt ahhoz, hogy az övé lehetett volna a gyerek. A Jóskáé. — Tudtam. Mikor megszületett* mindjár Jóskára ismertem benne. Sötét bőre volt és anyajegy a szája fölött Ilyen bőre csak Jóska fiának lehetett. Mert a nagyságos úrnak nem volt bajusza és a bő-í re sápadt volt Nincs fényképem a kisfiam. róL Akkorjában nem volt sok pénzem, s kenyeret kellett vásárolnom* meg tejet* Meg az a ml fotográfusunk is meghalt* másképp lefényképeztettem volna. Ugyanazon a széken ameljri re Jóska a sapkáját tette, meg a kardját, nálam pedig a virágváza állt ott* a rózsákkal.' S megkértem volna a fotográfust, hagyja ott azt a képet a falon, a lépcsőkkel* a tegerrel* meg a kis bárkával. A kisfiam biztosan nagyon szépen festett volna azon a képen. Olyan szép testtartása volt, akárcsak Jóskának. S mindenki ráismert volna a képről, hogy Jóska fia. De nem akarok a kisfiámról mesélni. Soká tartana, s nem is volna érdekes. Az asszonyok azt mondják, sok olyan fiatalember van, aki a háborúban esett el és egyik történet olyan, mint a másik. Pedig tudom, hogy az én fiam egészen más. De nem szeretem untatni az asszonyokat. Róla csak akkor mesélek, ha egymagám vagyok. Magamnak mesélek róla. Meg nagynéha a köszörűsnek. A köszörűs hamar elszunyókál, ha az ember valamit mesét neki. Finom ember, de öreg. Meg az eső is álomba ringatja. Engem az eső nem altat el. A kisfiámra emlékeztet. Tessék, itt van, a fehérnemű is készen van. Nézze csak meg az inget. Az én kisfiamnak csak egy szál inge volt. Vasárnap húzta fel. Mindig szerettem volna neki másikat is vásárolni. De ő maga sem szeretett inget viselni. Sötét színű trikóinget hordott. Azok olcsóbbak és ' tartósabbak. S nem piszkolódnak annyira. De nem akarom magát az én kisfiámmal úntatni. Kész vagyok a munkámmal: Köszönöm az uzsonnát. Nagyon szépen megfizetett. Ha szükség lesz rám, tessék csak felkeresni. Az utcában minden gyerek megmutatja, hol lakom. Csak azt tessék kérdezni, hol lakik az Anka. (Csuka Zoltán fordítása) Mirjana Burján, horvát írónő (sz; 1931) az újabb horvát irónemzedélc érdekes és ígéretes tagja. Rövidebb- hosszabb elbeszéléseket ír s első elbeszélés-kötetében szülőföldje la* kosai, a szkipetárok életéből merí~ tette témáit. Elbeszéléseit bájosan fanyar humor, s gyermeki naivitás járja át, ugyanakkor azonban naw gyonís elevenére tapint az embereit- természetében megnyilatkozó visz* szásságoknak, a szívós kispolgári csökevényeknek. A zágrábi „Zora kiadásában most jelent meg „Kör* hinta” című elbeszéléskötete, amely-' ben legjobb novelláit gyűjtött össze. Ebből fordítottuk az Anké című novellát. Ili.lW* Amikor én fényképeztettem magam, a fotográfus elvitte a székről Jóska sapkáját meg kardját és egy virágvázát tett a helyébe, benne rózsákkal. Művirágok voltak, de olyanok, mintha igazi rózsák lettek volna. Senki sem mondhatta róluk, hogy nem igaziak. Jóska egész idő alatt engem nézett. Én egy kicsit féltem a férfiaktól. Épp akkortájt jöttem a városba. De Jóskának gyönyörű szép bajusza volt. Még megvan a képe, de berá- máztattam, s nem hordhatom magammal. Nem volt rossz ember. Ha most rágondolok, tudom, nem volt rossz. És úgy beillatosította magát, hogy szédültem. Mondom, finom ember volt* Minden vasárnap találkoztunk. Délután négykor. Tisztességes lány voltam* Nem akartam később találkozni- Csak négykor. Hatkor haza kellett mennem. Egy tekintélyes családnál szolgáltam. A nagyságám szigorú asz- szony, nem szerette, ha sokáig kimaradok. A nagyságos úr meg jó ember volt. S a legfinomabb ember akivel életemben találkoztam. Mindig lábújhegyen járt* S mindig kopogtatott a nagysága ajtaján. Nem volt annyira be« szagosítva mint Jóska* Csak ebben az egyben nem volt elég finom. S nem viselt bajuszt. Sápadt arcú. És olyan lágy, mint a bolyhos törülközőEgyszer bejött a szobámba. Előzőleg szépen kopogtatott az ajtómon, mint a nagyságáén szokott. Tudtam, hogy ő az. Senki más odahaza nem kopogtatott az ajtón. A nagysága barátja sem. Nem ijedtem meg. Már egy Sv óta a városban laktam, s nem féltem többé a férfiaktól. Jól emlékszem. A nagyságos úr azt mondta, tetszem neki. Mért csodálkozik? Sajnálom, > hogy nincs meg az első fényképem. Nem mindig volt visszeFinom ember. S mindenkit ismer a városban. Valamennyi mészárost is- Meg a vágóhíd igazgatóját. Ha nem volna olyan öreg, talán kapható is lennék. Nekem mindig tetszettek a finom emberek. Meg aztán, tudja, én is tetszettem nekik. A finom emberek szeretik a jól megtermett nőket. S valamikor szép vastag hajfonataim voltak és sokkal szebb voltam, mint manapság. Kár, hogy nincs fényképem magamról. Megmutatnám. A finom emberek szeretik a termetes asszonyokat. Először akkor fényképeztettem magam, amikor a városba jöttem. Harminc év előtt. S azt a képet sokáig őrizgettem, mint emléket. emberek tetszettek. Jóska akkor szintén lefényképezhette magát. Tudja, mint ahogy ezt az őrmesterek szokták. Mellette állt egy kis szék, s azon hevert a sapkája, meg a kardja. Mögötte pedig a falon nagy kép függött, rajta szép lépcsősor, tenger, meg egy kis bárka. Jóska kipödörte a bajuszát és kidüllesztette a mellét. A fotográfus akkor letakarta a lejét fekete kendővel, s azt mondta: tessék barátságos ar- :ot vágni! Sohasem felejtem el, hogyan festett azon a képen! Látni leie tett hogy igazi őrmester és finom ember. Ügy kihúzta magát, mintha az a tenger a háta mögött igazi lett volna, s egészen az övé.
