Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

720ML OM

Lép mellettem. Mélyeket szippant, s élvezettel fújja ki a füstöt, közben ráköszön a szembejövőre, s mikor az elhalad, magyarázza:

— Itt dolgozik. A normáliában. Földim. Ez csalt fel. Én meg jöttem. Megy az ember a kenyér után. Aztán, ha az már megvan, mást is akar. Húst is mellé.. Lakást is kaptam Ide nősültem...

— Nem érdekelsz! Mit akarsz tőlem? — gondolom és bosszant, hogy hozzám csatlakozott, sétámat zavarja. Ránézek.

— Ahá! — villan eszembe. — ő az! A jóember! Aki megmentette két gyermek életét! Azt akarja, hogy megkérdezzem én is, mint az újságíró: a jóságra mi késztette? Kocsival arra járni, a balesetet észrevenni, a sérülteket kórházba szállítani nem jóság, hanem kötelesség! Nem! Én nem kérdezek tőled semmit! Menj a fenébe!

Mielőtt megszólalhatnék sóhajt. Mély, hörgő hang tör a tüdejéből elő. Ez megüt. Feledteti bosszúságomat is és mikor pár lépés után megszólal, csodálkozva veszem észre: rá figyelek.

— Ha nem lenne itt senki, en akkor is elmondanám. Ha másnak nem, az Istennek, vagy az ördögnek. Aki meghallgatna. Mert az lenne jót ha megnyílna a föld, s a fenekére süly- lyednék. Ha nem azt a koporsót, engem takarna.

— Minden azzal kezdődik, hogy megszületik az ember. Az egész kálvária. Mert ne higy- gye, nem az a levél volt a kezdet, amiben apám a pénzt kérte Az már a dolgok befejezése volt A pecsét, amit azzal magamra vertem. És bárhogy gondolkozók is azóta, nem érthetem, két vérbéli testvér hogy üthet el ennyire egymástól, hogy az egyik embernek se ember, a másik meg, még az állattól is alábbvaló.

Kifordulok! a? útra. Követ Es most már örülök ennek. A fájdalma megfogott, tele vagyok kíváncsisággal.

— Apám vele lakóit — folytatja a cigarettába szí\ — A testvéremmel, özvegy. Az urát a tüdőbaj vitte el. Négy gyermekkel ottmaradt. Megértem én. De mégsem érthetem... Tizenhét hold volt az apai juss. Míg élt, az övé volt Megművelte. Jobbadán hárman dolgoztak rajta, ő, apám, meg Bözsi. Mert hajtották azok szegény apámat úgy, mint az állatot. Mikor meghalt, kettejükre szállt Rá, meg apámra. A munka. Aztán ötvennyolcban bekerültek a téeszbe. Apám akkor töltötte a hatvanötöt Ott, az idegenek, azt mondták az én testvéremnek: Mit akarsz ettől az öregtől? Nekem az mesélte, akivel az előbb találkoztunk. De Bözsi nem olyan, mint más. Minden nap kihajtotta. Azt mondta, a nyugdíj kevés. És én, ott követtem el a hibát, hogy nem szóltam bele. Amíg tud, mozogjon az ember. Azért született. Én is ezt gondoltam. Aztán, egyszer csak hallom, hogy beteg. Fekszik. Hogy a mezőn összeesett Másnap az asszonnyal haza utaztam. Két nap, két éjjel azért törtük magunkat, Bözsivel azért viaskodtunk, hogy engedje eL De nem! Míg otthon voltunk, apám jobban lett. Bözsi ápolta nagy türelemmel. Most már tudom: nem őt, csakis a nyugdíját féltette. És mikor apámat indulás előtt Bözsi felől megkérdeztem: Mondja, mindig ilyen ez magához? — azt válaszolta:

— A lányom. Olyan, amilyen. Megértem én. Agyára ment a bánat. Négy pulyával maradt itt, ember nélkül.

— Ezt mondta. És ezt hallva, az állomásnál azt mondta Bözsinek a feleségem:

— Aztán, ha valamire szükséged lesz, csak írjál. Mi megteszünk mindent értelek.

— És jött a levél. Előbb csak száz forint alatt. Ez kell, az kell. Aztán, mert mindig elküldtük, amit kért, jöttek a százon felüliek. Később már össze se mertük számolni menynyit küldtünk. Se vége, se hossza nem volt a kérésnek ... A fiam négy éves korában sza- márk'-högést kapott. Az orvos azt mondta, küldiük vidékié. Írtan Bözsinek. Ezt válaszolta:

FORGÄCS KAROLY:

nem voltak benne hála- Istennek, így hozzá szólni nem tudok.

Látom, a levél tovább is tart, de nem olvassa. Visszacsúsztatja a szakadozott borítékba és a zsebébe gyűri, aztán tékozló indulattal mondja:

— Várt volna maga ettől szebb köszönetét? Én igen! Mikor a levelet végig olvastam, megkérdeztem: Testvér vagy te Bözsi? Vagy csak egy olyan idegen, aki köszönése után az embert meg sem ismeri? Nem vagy te testvér! Csak a pénz kell neked. Csak hogy küldjük olvasatlanul, minden kérésre. Sokáig elgondolkoztam, mert másképpen képzeltem én, nem így. Mert ha így van, kire, mire számíthat az ember? A soha szót sem váltottakra? Hát inkább azokra. Azt hiszem... Az nem lehet, hogy csak éljen az ember egyik napról a másikra, se a kamrában semmi, se a takarékban. De mi úgy voltunk. Ott tartottunk. Nem szégyellem. Ott mi, hogy este zsíros kenyeret ettünk vacsorára, mert nem volt más. Nem volt miből! A havi négy és félezerből másra nem jutott! De azért minket panaszkodni, szót váltani, nem hallott senki. Mikor ezt a levelet megkaptuk, a feleségem nem szólt egy szót sem, csak sírt. Ráborult a gyerekre, úgy sírt. Én meg azt mondtam: Ha te tisztességes asszony lettél volna, nem csak mellettem élő szuka, megfogtad volna a fillért, nem jutottunk volna ide!... Nem sokkal az eset után egy este csak feljön Szűcs Zoli. Fiú, a csoportomból. Azt mondja:

— Elmennék én holnap, ha szaki bácsi megengedné, szabadságra. Nem nyughatom már a kocsi miatt. Két napja itt van a kiutalás nálam. Aztán, ha úgy gondolják, már jövő vasárnap haza ugorhatunk. Hány kilométerre is lakik a szaki bácsi családja ide?

— Az a fiú a felét keresi annak, amit én és nekem rendes falatom sincs, nem hogy kocsira lenne pénzem — gondoltam. — Kívánhat-e ennyit tőlem az én testvérem? Nem. Egy testvér ennyit nem kívánhat! Ettől az időtől kezdve a leveleit mind elégettem olvasatlanul. De a vér csak vér marad. Míg az autóra pénzt gyűjKATONA JUDIT:

MAROS

Réteket kísért elé a reggel rikkantott a töltés és felállt.

Hajladozva, mélyre hajtott fejjel köszöntötte pelyhes bodzaág.

Elpirulva lesték meg a bokrok lenhaját és táruló ölét amikor a parton végigomlott kacéran, nem rejtve szégyenét.

Fehér vállát villanni még láttam.

Ott térdeltek lábánál a fák, annyi szépség volt a zavarában míg a tájnak kínálta magát.

Jött a tavasz, ráborult és mentek táncolva, nagy fényesség alatt.

Fájt, hogy elmegy, s nem mondtam: üzentek ellobbant és messzetűnt nyarak.

Ködbetűnt arcok

Mondd, él-e még, s ha él, hol él az az éltes népfölkelő,

ki azon az estén elosont az ablakunk alatt,

s ki két falmozgató dörej között,

mikor a géppisztolyok sem peregtek,

megzörgette az ajtónk üvegét,

s édesapám (szökött honvéd) kiment

zseblámpával, s az ajtó szárnyait

kétfelé tárta: a bokor mögött

leeresztette géppisztoly csövét

s így szólt társához biztatón: sztárig

ki barátként lépte át küszöbünk,

bejött a házba, közénk és legott

lezárt egy korszakot póz és szónoklat nélkül.

S egy újat nyitott meg. S 6 tudta ezt...

Egy GPU-századost is keres

a tekintetem.

(Német gépek ejtőernyőket dobtak az erdőbe.) A hegyet szűrte át.

Mogorván kérdezett, nem volt türelme

a választ várni, szava pattogott,

de amikor a könyveim közül

Gorkij, Gogoly, Tolsztoj és Dosztojevszkij

regényeit kezébe vette: gát

szakadt le köztünk, s mind két jóbarit i

váltunk el.

És Péteri A szerelem vájjon hányszor pendített húrt szivedben azóta már?

Hetenkint kétszer is felhúzta hintád a kis hegyi ló a városból a Mátrabérc alá s mindig volt gyufa, cigaretta, só és szódavíz a hűs ülés alatt, s cukorka is: Margitnak, ki ha felnevetett: nem csak a magyar szóra, az oroszra is üresen forgott nyelved Te is eltűntél egy napon mint annyi felvillanó fény a sötét napok fekete egén. k ’ j

De mégsem nyom nélkül, mert ezer arc nem csillan fel elénk, csak néhány, s ezek ím, húsz éve már kísérnek, mint némán mosolygó jóbarátok. Kati sem felejti el az ősz felcsert, s mellét fedő szakállát. A torzonborz katona nem riasztott gyereket, mert a szem mosolya selyemmel betakarta a háborút, s új volt a gyermekujjnák dús szakáll-szőrei közt bújócskát játszani.

Mind sűrűbbre verik az évek a ködöt, a ködöt, de le nem hunyt szemek néznek a köd mögött, s ha néha élezett szél fut át a tájon: felreped a köd és fénysugár pásztázza az eget.

ANTALFY ISTVÁN:

Bogárka

Utolérnek a világ zajai, hiába indulok fehér utakon.

Barbár emlékek vesznek körül, s szétfoszlik írópapirom.

Motorra ülök — modern ember — közelebb kerül a világ két pontja, a távolságot falja az idő, és az egészet részekre bontja.

Fehér utakon emlékek visznek, és az ember a jót annyira várja, megáll, s a földig lehajol ha elé kerül egy pici bogárka.

TAK ATS GYULA:

Már több

Amit te adsz nekem, már több, mint szerelem.

Italom vagy és kenyerem!

Minden tetted, energiád csendesen itat engem át, mint csecsemőt az anyamell teje, rózsásitsz, s emelsz a mindig közelibb csillagok felé..'.

Szeress, itass és asszonyom!

Ebéded, reggelid és vacsorád, gondod, kezed, terített asztalod szebb, hajnalibb tájakra nyit napot s mint rántás, só ételhez és

a vershez tiszta szó, úgy épül általad nekem, s nekünk mindazmi szép, s hazánk: mindaz, mit szeretünk.

Takdts Gyula Evek, madarak ci mű verseskötete, amely az ünnep könyvhéten jelent meg, harmiru év verstermésének válogatása. Eb bői a kötetből vettük Már több című versét,

lámpa fényében, de nem szólok róluk. Csak vizsgálom a lelki- ismeretemet.

— Nem is tudom, hogy bírtam hetekig nyugodni. De furcsa szerzet is az ember! A kocsit megvettem. Még útban hazafelé, feldobtam a levelet: megyek, várjanak. Aztán beteg lett a gyerek. Négy hétig nyomta az ágyat És mikor felgyógyulása után összecsomagoltam, már másért kellett menni, nem azért, amiért én akartam.

A gyárkapu előtt átléptünk a vasúti síneken és visszafordulunk. Távol egy fényszóró pásztázza az ólomszürke eget. Az út két oldalán nyárfák zizegnek kísértetiesen.

— Az asszony fogott le, hogy Bözsit meg ne öljem. Ma sem tudom, honnan volt ereje hozzá. Ha ott nincs, börtönben ülnék és testvérgyilkos lenne a nevem, de nem bánnám! Nem én! Mert az lenne jó, ha én lennék ott, ő meg a föld alatt! Mert már útban hazafelé, a falu végén megállítottak és megnyúlt arccal, kezüket tördelve úgy fogadtak, hogy: meghalt az apád! A nénéd ölte meg! Nem adott neki enni sem. Azt étié, amit a disznóknak főzött, de még ahhoz is a szomszédból kellett egy csipet sót kérnie és úgy, hogy Bözsi meg ne sejtse, mert ha megtudta, verte is szegényt!... Pálinkás Imre bátyám mondta él, hogy várt, hogy emlegetett. — Jön az én fiam! Majd meglátod! Eljön az! írtam neki. Pénzt is kértem tőle, útiköltségre. Majd tudom, ha itt lesz, másképp lesz itt minden! Ellátja az a Bözsi baját. El is visz magával, meglátod. Sohase jövök ide vissza többet — mondta —, de én nem mentem! Nem sejtettem, nem éreztem, hogy bajban van, szüksége lenne rám, még a levelét sem olvastam!... Ha két nappal előbb megyek, én tépem ki a kezéből a kötelet, én ordítok rá szegény, fájdalmában eszét vesztett öregre: Ne! Apám! De nem mentem. Vártam, hogy meggyógyuljon a gyerek. Tudom, ő nem oka semminek, azért én mégis az utcán kószálom át az estéimet, hogy se őt, se az asszonyt ne lássam. Gyűlölöm a gyermekemet, a feleségemet! Mert úgy fogadott engem az egész falu, aki csak ismert, aki csak látott, hogy: Meghalt apád! Aztán elfordult mind, elfordult tőlem, és mikor a házba belépek, Bözsi se szól, nem indul meg felém, nem nyújtja a kezét, hogy a rég nem látott testvért üdvözölje, ahogy illene, csak áll és néz. Néz és szűköl. Csak szűköl, mint a megtaposott kutya és tépi a haját és néz engem vérben forgó szemekkel, mintha neki fájna az a nagy, fehér teríték a szoba közepén, amin apám fekszik és engem vádol! Csak néz engem, én meg apámat, aki fehérrel letakarva ott fekszik a koporsóban. A gyermekek is ott vannak. Szép, új ruhában. Sorba állanak, bámészkodnak. A kisebbek kint játszanak az udvaron, a szép, tiszta udvaron. A kerítés tövén cserepes virágok piroslanak, az ajtón fekete gyászfüggöny, ezüst széllel, az udvar közepén gyalult, kecskelábú asztal várja a koporsót, apámat... Tele a ház. Az istálló is. Csak úgy a pince, meg a kamra, a padlás, meg a szekrények. A konyhában sok sült és főtt étel, új edények, a szomszédos szobában, új Varia- bútor, az ablakon csipkefüggöny, a padlón szőnyeg, a konyha előtt terasz, betonkorlátos, és végig köves a tornác. Minden van, aminek lenni kell, amit egy jó gazda csak el tud képzelni. Miből? Miből van itt minden? És apám csontso- ványan, kidülledt szemekkel, szederjes nyakkal, lógó nyelvvel ^ koporsóban! Azt kérdezem: Miből? Miből, ha nem az én forintjaimból, ezreseimből, amit elküldtem? ... Azt kérdeztem: Miből? De nem volt, aki a kérdésemre feleljen, mert Bözsi a nyakára vizes törülközőt csavart, hogy ne lát- szon úgy az ujjaim helye, az asszony meg az ablakpárkányra borulva sírt és a gyerekek is mind szétszaladtak, ki erre, ki arra, az emberek meg, akik le- fogtak így nyugtattak: Nem te Vagy a felelős Sanyi fiam' Nem te! Mintha ők azt tudnák, hogy ki! Látja, én ezt annatf^z újságírónak is elmeséltem Nem ezt írta meg. Azt mondta, azzal a két gyerek életével, amit vétkeztem, levezekeltem Elhiszi maga ezt? Hisz maga a bunbocsánatban? Én nem.

— Nem. Én sem hiszek — mondom.

Mire az állomáshoz érünk megered az eső. Sűrű permet-’ t>en lépkedünk lassan haza- tele.

töttem, mindig eszemben volt, hogyha megveszem, az első utam oda vezet. Két hónap híjjá volt még annak, hogy a pénz a kezemben legyen. Akkor jött a levél, amiről beszéltem. Apám írta, nem a testvérem. De én akkor arra gondoltam, Bözsi mesterkedik. Az íratta a levelet. Félre dobtam. Hányódott egy darabig, aztán eltüzeltem. Akkor még megtehettem. Még volt apám, testvérem...

Romboid alakú tűzkígyókat ír a cigarettavég, míg szánkig fut és visszazuhan oldalunkra. A régmúlt gyermekkor esti tűzijátékait idézi. A nádbuzogány-fáklyák is így parázslot- tak.

— Egy távoli faluban szüleim élnek, testvérem — gondolom és látom mindhármukat a konyhaasztal körül a pelróleumKutat a zsebében és kis idő múlva egy ronggyá olvasott levelet kotor elő. Olvassa.

— Kedves testvér, a leveledből mindent megértettem, de a fiút ide ne hozzátok, mert van nekem az enyémekkel is any- nyi bajom, hogy már ebbe fogok belebolondulni. Én is szívesen oda adnám őket valahová, na de nekem nincs hova, mert a bátyjukhoz, már mint tehozzád, nem lehet, nem vagytok otthon, ha igaz, csak este, így aztán csak megvolnánk nyaralás, utazás nélkül is. Nem is igen hiányzik az a magunkfajtának. Julcsa nénivel aztán beszéltem a fiú bajáról, az meg azt tanácsolta, hogy adjatok neki reggel, este, mézben áztatott kaporfüvet, de inkább azt a jó bimbósát egy-egy kávéskanállal. Mást ő se tud az ilyen bajra. Az én pulyáim még