Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

Az egész falu izgult értük... Hétköznapok... Mészáros Károlyné, a bizalmi és Balázs hászlóné, akinek három gyereke van... vizsgát, a jövő hónapban gép­kocsivezetésből bizonyítja tu­dását, szeptemberben pedig a tiszti iskola egyenruhájában feszít majd ... Nagy János a gimnázium igazgatója (nemcsak az iskola, az igazgató is fiatal: 34 éves), így beszél az érettekről: — Igazán nagyon lelkiisme­retesek voltak, sokat tanultak, megszenvedtek az érettségi bi­zonyítványért. Különösen azok­nak volt nehéz, akik a kör­nyező községekből jártak be. Még az osztályvizsga után is eljártak az iskolába, sőt, he­tenként kétszer jöttek, s az egész tantestület segített ne­kik. Nekünk sem volt köny- nyű, mi is most vizsgáztunk: ez volt az első érettségi... Az egyik „érett” így beszél: Hevesre hívtak érettségi bankettre. Azt üzenték, ezt fel­tétlenül látni kell, mert ilyen még nem volt a faluban. Így igaz ez szó szerint. Ilyen „mu­latság” még csakugyan nem veit Hevesen, mivelhogy eddig érettségi sem volt. Mindössze hároméves a hevesi gimná­zium. Ha jól meggondoljuk, bi­zony elég sokat kellett várni az első érettségire. Ügymond­ják, Jászapátiban építették fel annak idején a hevesi gimná­ziumot, mert a húszas években í.elpasszolták a falu urai: nem adtak helyet az iskolának. Így késett néhány évtizedet ez a falusi érettségi. 19öL szeptemberében egy­mást biztatva, 52 felnőtt tett szent fogadalmat”, hogy el­végzi a négy középiskolát. Akkor még nem volt gimná­zium Hevesen, taxival jártak Kálból a tanárok hétről hét­re. A második osztályt már az önálló Hevesi Gimnáziumban járták. Közbe-közbe fogyott a létszám, de 26-an kitartottak, s régi diákszokás szerint fo­kosra akasztották a kistarisz- nyát,' amelyben ott lapult a virág* a pogácsa, és egy két- íilléres. Aztán végigballagták .az iskola folyosóit, elénekel­ték a Gaudeánusz igiturt. bú­csúztak -az Alma Máter-től... S most itt vagyunk a ban­ketten. A hosszú asztaloknál a tegnapi öregdiákok poharaz- nak* s mintha érettségi talál­kozón lennénk, úgy idézik a régi történeteket, az izgalmas órák ma már múltat jelző epi­zódjait. A sarokban cigányzenekar diktálja a hangulatot, de a prí­met a mesélő kedv viszi ezen jaz estén; Csabai Jánosnak, a községi tanács elnökének arcára van írva a jókedv. — Most már könnyű, túl va­gyunk rajta. De néhány nappal ezelőtt... A tanárokat jól is­mertük. de az elnöktől na­gyon féltünk. Különösen, ami­kor kiderült, hogy nő lesz az elnökünk. Csak a nevét tud­tuk. Közülünk senki sem is­merte. Ezért egy kis „házi­nyomozással” bíztuk meg egyik osztálytársunkat, a rendőrszá­zadost. No persze, csak úgy maszek alapon. Mondhatom, remekül sikerült a „felderí­tés”. Találtunk egy kislányt, aki Egerben, a Szilágyiban érettségizett és diákja volt a mi elnökünknek. Még fényké­pet is kaptunk a kislánytól; elnökünk kedves arcú, mo­solygós asszony... — Remélem, erre megnyu- gadtak. — Mi férfiak igen, de a nők még idegesebbek lettek. Ök vannak többségben. Azt mond­ták, az ilyen mosolygós arcú a legrosszabb (hogy honnan tudják, amikor most érettsé­giztek először!?) Sokáig tana­kodtunk, kimenjünk-e fogadni az autóbuszhoz? — Én lepődtem meg a leg­jobban — ezt már a rettegett elnök Szűcs Józsefné, az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium igazgató-helyettese mondja — kilépek az autóbuszból, s ott áll két „öregdiák” és virág­csokrokkal fogadnak... Átbeszéltük a vacsorát, a ze­nekar most már talpalávalót húz. De még tánc közben is, érettségi a beszédtéma. Főis­kolás kislány, magyar sza­kos: — Én megpróbáltam segíteni. A nappali tagozat írásbeli érettségijén az egyik téma Pe­tőfi szerelmi lírája volt. Gon­doltuk, ez lesz a levelezőn is. Felkészítettem a papát. Erre kapták József Attilát, meg Radnótit. Szegény papa ... A táncok szünetében meg­telnek a folyosók. A sétáló párok gyakran megállnak egy tabló előtt. A hevesi gimná­zium tanárai és 26 végzett öreg diákja néz vissza az üveg mögül. Mészáros Károlyné a bizalmi bemutatja az osz­tályt — Az ott Tóth Józsefné, gyorsíró a tanácsnál, mellette Gulyás Zsuzsa, ő is gép- és gyorsíró. Mesterségüknek az egész osztály hasznát látta. Amikor az igazgató magyaráz­ta a történelem tételeket, gyorsírással lejegyezték az egészet, aztán áttették, és le- stencilezték... Az a mosolygós kislány Vo- na Éva. öt a papája ballagtat- ta. Ez itt Balázs Lászlóné. Há­rom gyereke van. Geometriá­ból a legnehezebb tételt húz­ta: két szög összegének szinu­sza ... A legnagyobb rekorderünk kétségtelenül Misi Vilmosné. ö ugyanis közben szült egy kisbabát. A félévi beszámoló után egy nappal. Varga Gizi pedig arról nevezetes, hogy csaknem végigsírta az érettsé­git. Legutolsó az ABC-ben, és nem bírta idegekkel a várako­zást. Pedig tudta az anyagot, jeles lett... Ahány ember, annyi törté­net, annyi érdekes sors, és cél. Mert csaknem mindenki­nek van valami elképzelése az érettségivel. Az egyiknek a munkájához kell a magasabb műveltség, a másik foglalko­záscserét tervez. Almádi Fe­renc a maszek szabómester ipariskolában szeretne taníta­ni. A húszéves Járvási József közben a géplakatos mester­ségből letette a szakmunkás­— Ilyen tanárok kellené­nek! Ezek még bennünket is neveltek, pedig 40—50 felé já­runk jónéhányan... Két óra felé az elnököt ze­nekarral kísérik a gépkocsi­hoz ... Hazafelé jövet az elnöké a szó (ő is fiatal). — Nekem az tetszett a leg­jobban, hogy szinte közügy volt Hevesen ez az érettségi. Az egész falu izgult értük. Odajártak az iskolába az üzemektől, hivataloktól, érdek­lődtek, biztatták a diákokat, vitték a híreket szerte a falu­ba, kitől mit kérdeztek, s ho­gyan sikerült a felelet... Most már túl vagyunk rajta... Bevallom, nekem is ez volt az első elnökösködésem. — És hogyan debütált? — Ezt az érettektől kell megkérdezni. Én elégedett va­gyok velük, 3,4 az átlag. De ha kitartásból és szorgalomból is lehetne osztályozni, én va­lamennyiüknek ötöst adnék. Márkusz László ACTA ACADEMIAE PEDAGOGICAE AGRIENSIS Kötetnyi tudományos közlemény Megjelent az Egri Tanárkép­ző Főiskola tudományos köz­leményeinek legújabb, 1965. évi kötete. A majd 600 oldal ter­jedelmű évkönyv 27 tanul­mányt tartalmaz az oktatás és nevelés, a nyelv-, irodalom- és történet-, valamint a termé­szettudományok kérdéseinek köréből. A kötetben dr. Be- rencz János a munkára neve­lésről és annak összefüggései­ről írt, de olvashatunk a tele­vízió-nézővé való nevelésről, Eger 1963-as időjárásáról dr. Zétényi Endre, a Bükkfennsík erdősült és füves dolináinak mikroklímájáról, a Bálványon történt szélsebesség-mérésekről dr. Futó József tollából. Wág- ner Dániel, az első magyar ve­gyészdoktor életét, munkássá­gát dr. Szökefalvi-Nagy Zoltán ismerteti, a káposztalepke ideg- rendszerének mikroszkópos anatómiáját pedig dr. Vajon Imre. Ugyancsak érdeklődésre tarthatnak számot a nyelv-, az irodalom- és a történettu­dományok köréből írott tanul­mányok. Dr. Bakos József nyelvészeti, nyelvpedagógiai jelentőségük és szerepük szempontjából ismerteti-elem- zi Comenius tankönyveit, az Atrium-ot és a Schola Ludus-t. A nagy orosz nyelvészek soro­zatban dr. Bihari József és dr. Tóth Imre. I. A Baudouin de Courtenay-t mutatja be. Lökös István Dayka Gábor utóéleté­hez fűz újabb adalékokat. He­ves megye felszabadulásáról ol­vashatunk dr. Nagy Józseftől. Gárdonyi Géza Az öreg tekin­tetes regényéről dr. Nagy Sán­dor írt A nemzedékváltás re­génye címmel. Az évkönyv leg­újabb kötete közli dr. Szántó Imre Eger város úrbéri és fel- szabadulási pere című tanul­mányának második, befejező részét. P Doktor Kín-dare vagyok, í még zöldfülű, de leszek én | még a maguk szemeláttára ' fehérköpenyes is, amúgy is- ! tenigazában. Különben itt ! dolgozom a Fifty Awenuen, ! és éjjel nappal, de különösen a ív-adások idején ügyeletét tartok. Jó vágású srác va­gyok, tipikus orvostípus, zse­ni is vagyok, egyszerű, szür­ke, szerény zseni, ahogyan az még egy zöldfülhöz illik. Ennyit elöljáróban magam­ról. Most engedjék meg, hogy egy igazi orvos storyt mesél­jek el maguknak, legalább nem kell végignézniük a kö­vetkező adást. Hónom alatt a bonckéssel, másik kezemben szendvicset majszolva ballagtam végig a folyosón, rámosolyogtam Medicina nővérre, amikor felberregett a telefon. Ha tele­fon berreg az csak nekem szólhat, bár még hétezeröt- százhuszonnégy orvos van itt ebben a kis kórházban — hi­ába, Amerika nagy ország! — de tudtam, hogy engem ke­Dr. KIN-DARE avagy hogyan lesz a zöldfáiból fehér köpeny 6 XIpSJSMG 1*65, június 37, vasárnap resnek. Honnan? Ez most lé­nyegtelen. Felvettem! Az igazgató főorvos volt, ismerik jól, azt a lelkes beszédű, aszott pacákot, aki az isten­nek sem akar nyugdíjba menni, mert el akarja fog­lalni élete végéig a fiatal zsenik elől a helyet. — Halló Kín-dare, autósze­rencsétlenség a 3452. utca sarkán... — Oké doktor igazgató — mondtam és nem értettem min nevet Medicina nővér. Akkor vettem észre, hogy a szendvicset tettem a hónom alá és a bonckést kezdtem el harapdálni. Ha nem nevet, fel sem tűnik. Kívánom ezt a nőt. Csak időm lenne rá ... A 3452. utca sarkán cső­dület, halott rendőrök és ope­ratőrök. Nyugodt, de gyors léptekkel föléhajoltam a csi­nos nő-áldozatnak. Rögtön láttam, hogy él. Honnan lát­tam? Kérem, aki orvosnak készül, éjjel-nappal inspek­ciózik, annak semmi az ilyes­mit észrevenni. A nő mozdu­latlanul élt és én megfogtam a csuklóját. A pulzus nem vert. Ekkor ért oda az igaz­gató főorvos is, aki meg tud­ta, hogy az egyik áldozat az ő magánbetege. Irigy fráter! ö is megfogta a nő csuklóját, aztán felállt és könnyezve gondolt a bankbetétjére... — Meghalt — mondta és kitörült a szeméből ezer dol­lárt ... — Uram, engedje meg, hogy egy kísérletet tegyek — jegyeztem meg szerényen... — Hogy jön maga ahhoz zöldfülű, hogy itt az én volt élőimen tegyen kísérleteket. Ez a nő meghalt és punk­tum... — Miből gondolja uram? — Miből? Az aorta perife- rialitása, a verőér tapinthatat- lansága és a hanyattfekvéé.. Szégyelje magát, hogy még ennyit sem tud — förmedt rám és intett a hullaszállítók­nak-. — Madleine... keljen fel... Ne csacsiskodjon... En tu­dom, hogy James szereti ma­gát — hajoltam a nő fölé és fülébe súgtam az iménti szö­veget. A nő ebben a pillanat­ban felugrott, megcsókolt és elszaladt James után. Tud­tam, hogy direkt odafeküdt egy álló autó elé, hogy val­lomásra bírja Jamest, aki ré­gi rögbi-partnerem volt a Sou-bell-beli klubcsapatban. A professzor azóta is ha­ragszik rám. Nem tudja, meg- bocsájtani, hogy egy élőre azt mondta, hogy halott, s az volt olyan szemtelen, hogy nem volt halott és én meg voltam olyan szemtelen, hogy ezt tudtam is. Honnan? Egyszerű. Kesz­tyű volt rajta, hosszú szárú kesztyű, amelyen keresztül kitapinthatatlan a pulzus. Innen. Hát eddig a történet. Most ismét a folyóson ballagok, mind a két hónom alatt bonckés és a harmadik ke­zemmel akarok két szendvi­cset enni... Medicina nővér nevet. Berreg a telefon és... Na, de erről majd legköze­lebb. Oké? Oké boys..'. (egri) Négyen ültek az asztalnál. Olyan emberek, akik szü­letésétől segítették az új életet, a szocializmust. Volt kö­zöttük olyan, aki negyvenötben földet osztott, aki vasvillá­val állt a földdarabkája mellett és szemébe mondta az uraságnak: nem adjuk vissza a földet! Olyan is volt, aki az ellenforradalom idején fegyverrel állt helyt, és olyan is, aki tizenhét vasárnapot töltött munkában mint falujáró. Iskolát, kultúrházat, majort épített. Ezeket az időket emlegették és őszintén szólva kicsit sajnálkozva, kicsit keserűen hozták szóba a jelent. — Elpuhul a fiatalság. Harc? Milyen harc van ma? — kérdezte az egyik. — Mi lett volna „ezekkel”, ha géppisztollyal kellett volna megvédeniük a rendszert? A legidősebb a társaságból kijelentette: nincs ma sava —borsa az életnek. Ezeknek a szájukba potyog a manna... A barátom, akivel a szomszéd asztalnál ültünk, rám­nézett. Félretolta a citromos limonádét és nekikönyökölve hallgatott. Tegnap jött Mohácsról, mert táviratot kapott, hogy beteg az anyja. Amikor a szomszéd asztalnál más té­mára tértek, azt mondta: — Van fogalmad, mit csinál a Duna mentén már hetek óta az a harmincegynéhány ezer ember? Nem egy olyan traktorost, sofőrt, parasztot ismerek, aki négy nap, négy éjjel nem hunyta le a szemét. Láttam három óra leforgása alatt szinte hangos szó nélkül kiüríteni egy falut úgy, hogy az asszonyok vezették az autókra a teheneket, mert a fér­fiak kint maradtak a gátakon. A pincér ismerős volt, felismerte falubeli barátomat, és nem akart elengedni a záróra után. Ő mesélte szolgála­ton kívül —, hogy az anyjáék egy hete megállás nélkül szedték a borsót. Gumicsizmában, nylonköpenyben, sza­kadó esőben. Szedték, mert kellett az áru, a forint. Motor állt meg az ablak alatt. A szövetkezeti elnök fáradtan, sárosán állított be. — Csináljatok egy kávét — mondta — és senkinek se jutott eszébe azt válaszolni: már lehúztuk a rolót. — Százhúsz kaszást szerveztünk. Készen állnak a gépek is, de az idén előkerülnek a padlásról a régi szere: f'ok. Gépünk van, de ha kell, kézzel is aratni fogunk. if * Megkérdeztem, mikor feküdt le tegnap és miké* kelt i reggel? Kiderült, hetek óta nem alszik többet napi égy— [ öt óránál és elfeledkezett a saját, tízéves házassági vier dulójáról, mert egy traktoros fiú munka közben eltörte a lábát. És a fiad? — kérdezte a pincér. — Érettségire készül. Négy kilót fogyott tíz nap alatr. Szép csillagos volt az este. Anyámat még fennt talál ; tam, ahogy visszeres lábait kötözgette és szidta a százhúsz ( csirkét meg a pulykáit, hogy döglenek, pedig mindo nap j borsót etet velük. Nehéz volt elaludni. Felhőként kavarogtak a go idola- j tok és éjfélkor még hallgattam a híreket. A bemondó arról I beszélt, hogy X városban két hónapra vendégül lát;ak az J árvízsújtotta családok gyermekeit, és hogy egy bányánál I a bányászok fizetésük két százalékát ajánlották a bejba- I jutottaknak. • Eszembe jutott a délutáni diskurzus: Milyen harc van I ma? Van-e egyáltalán harc, vagy csak morzsol gátjuk a I szürke hétköznapokat? A szakadó esőben borsót szedő j asszonyok, a gátat virrasztó tízezrek, a tsz-elnök érettségire | készülő fia és anyám szegény, a fájós lábaival a folyton j éhes csirkéivel vesződve, nem harcol-e talán? És hogy el- t fajult a szív... Nem hiszem, hogy ebben az országban I bárkit is noszogatni kellene, hogy munkával, pénzzé!, em- I berséggel segítsen azokon, akiknek a víz elvitte a fejük r fölül a tetőt Hogy valaki is mondaná: az az ő bajuk. Akkor ott, annál az asztalnál, éreztem, hogy nine- va- | larni rendjén a fejekben, de ismeretlenül szólni ner volt j jogom, és érveim jó részét is csak később szereztem Tény, a harcos, vérrel pecsételt idők egész e r ért, ■ rendíthetetlen elszántságot, hűséget követeltek. Harcolni nemcsak puskával lehet. Most — milyes jó — [ nem is erre van szükség: izgalmas hétköznapjainkon úgy; ’*- i azért harcolunk, amiért a leghűségesebbek fegyverrel fog- j! gal, körömmel annak idején. De a bonsószedő asszonyok, a traktorosok, a tsz-elnök, 1 a tanuló és dolgozó fiatalok munkája nélkül lehet-f szó- í cializmus? Ebben a harcban szintén születnek hősök, név- y télén hősök is, akik energiájukat, idegrendszerüket ildoz- I zák vér helyett. A kétféle harc nem szabad, hogy elválassza egy astól | az embereket, a közös célokért küzdőket.. Ehhez visafit 1 érteni kellene nemcsak a tegnapot, a mát, de a jövő ... [ Szalay István Azok a könyvek...! Egészen mostanáig teljesen nyugodt voltam. Ügy éreztem, hogy egyenletes tempóval ha­ladunk a . szocializmus felé, és ha akad is útközben még né­hány kellemetlen osztályellen­ség, egy-egy volt gyártulajdo­nos, királyi herceg, vagy ser­tésnagykereskedő, különöskép­pen nem tudnak minket meg­akadályozni célunk elérésében. Sőt, az is meggyőződésem volt, hogy állami szerveink is a szo­cialista építést szolgálják, így könyvkiadó apparátusunk is. Különböző művészeti ágaink szocialista fejlődése miatt sem kellett aggódnom, mert ugyan lehetnek különböző művészi elképzelések, a lényeget tekint­ve az illetékes vezető szervek nem tesznek eredményeket, el­lenséges célzatú, beállítottságú művészi alkotásnak nem adnak érvényesülési lehetőséget, nem terjesztik állami intézmény vállalkozásaként széles e ha­zában a még szélesebb nép­tömegek között. Belátom, balga módon hit­tem a külső jelekben, de most már szánom, bánom felületes­ségemet, mert egy különösen jelentős tanácskozáson kide­rült, hogy nálunk lélekfertő­ző műveket terjeszt az állami kiadó illetékese, amely művek kiválóan alkalmasak különö­sen az ifjúság lelki megméte- lyezésére, a kispolgári deka­dencia terjesztésére, a -'illés rothasztó folyamatának intg- inndítására. Hol volt a józan eszünk ed­dig? És egyáltalán miért fize­tik a kiadók szerkesztőségének tagjait, a lektorokat, akiknek mégiscsak őrködniük illenék az eszmei tisztaság fölött, ha már a formai kavargásban nem is tudnak pontosan tájékozódni. Ugyanis a tanácskozáson el­hangzott felszólalás szerint ma nálunk Fejes Endre, Sánta Fe­renc, Moldova György, vala­mint az összes irodalmi folyó­irat ellenséges beállítottságú alkotásokkal fertőzi, mételyezi a mit sem sejtő olvasót. Elné­zést a felsorolás miatt: nem én találtam ki. A kutya se érti, hogyan le­het ma nálunk ennyi millió irodalmilag tájékozatlan em­ber, ennyi millió politikailag vak, eszmeileg bizonytalan ember. Megdöbbentő dolog ez, kérem! Félre a tréfával! Ha ezt ak­kor mindjárt, ott a tanácsko­záson megvitatják és megma­gyarázzák, egy szót sem szólok most. De legalább kétszáz em­ber ment el erről a tanácsko­zásról úgy, hogy a fenti kije­lentéseket senki sem vitatta. Aztán: ha a felszólaló nem lett volna „képzett” ember, akkor sem szólóig: most egy szót sem. De így...! a (gmf)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents